Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-06-16 / 24. szám

KP. BÉRM. BP. Ti. Nyugtalanít ás és nyugalom XXIII. János pápa halálára OLVASÓINK ELŐTT NEM ÚJ dolog, ahogy lapunk szol­gálatát végzi, de öt-hat héten keresztül mégis csak feltűnőb­ben foglalkozott a béke ügyével. Hat héttel ezelőtt jelent meg Káldy Zoltán püspök cikke: Májusi nyugtalanítás címen, amelyben felhívta egyházunk figyelmét a június 15—16-án tartandó VI. Magyar Békekongresszusra. És miközben vázolta a Magyar Béketanács programját, amelynek homlokterében a leszerelés kérdése áll, aláhúzta, hogy „ezekből a nagy erőfeszí­tésekből az egyház sem maradhat ki”. Azóta a „nyugtalanító” cikkek egész sora jelent meg azzal a célzattal, hogy híveink olvasótábora is átérezze, miről van szó és döntésében, odaállásában, érzésében és cselekedetében osztozzék a VI. Békekongresszus munkájában. Amint így egy csokorban látjuk a cikkeket, látjuk azt is, hogy lelkészeink a béke és a leszerelés ügyét a legkülönbözőbb oldalairól közelí­tették meg. Szó volt a második világháború hazánkat és Euró­pát romokban hagyó katasztrófájáról, a népek és közelebbről népünk belső érzéséről, békehitétől és vágyától vezetett újjá­építésről a meglévő eredmények aggódó féltéséről, és arról, hogy a nagy egyházi mozgalmak miképpen szolgálták ezt az ügyet. De még meglepőbb és színesebb azoknak a lelkészeknek, felügyelőknek, gondnokoknak a nyilatkozata, amelyek beérkez­tek a szerkesztőségbe és amelyek konkrét mondanivalójukkal váltak emlékezetessé. Itt meg kell jegyeznünk, oly sok nyilat­kozat érkezett, hogy valamennyi leközlésére nem is kerülhet sor. LAPUNK EZZEL A MUNKÁJÁVAL kissé népünk egész arculatát tükrözi. És ez, akárhonnan szemléljük is, nemcsak arról beszél hangosan, hogy nem akarunk háborút, hanem ar­ról is, hogy ennek a célnak az érdekében megvan a konkrét tennivalónk. Más szóval: nemcsak egy negatív, passzív érzés, vágy vagy reménység a béke ügye, hanem konkrét és aktív, vagyis cselekvésre ösztönző lehetőség. Mégis annál a szónál maradunk legszívesebben, amelyet a püspök cikkének címé­ben használt: „nyugtalanítás”. Igen, a hat hét cikk- és nyilatkozat-sorozata nyugtalanítás akart lenni. És az az érzésünk, hogy ebbe a fogalomba beletö- mörithető a VI. Magyar Békekongresszus munkája is. Mert ér­telmetlenek lennének a „l’art pour l’art” szónoklatok, hangza­tos kiállások és írások ilyen „véresen” komoly ügyben, ha nem támasztanának nyugtalanságot „bizonyos” helyeken. A napilapokból arról értesültünk, hogy a nyugati államok ún. békemenetei, béketüntetései határozott izgalmat, „nyugtalan­ságot” váltanak ki kormányaikból. Ezek a menetek, tüntetések nemcsak azzal a kockázattal járnak, hogy a rendőrség beavat­kozását, a hatóságok tiltakozását váltják ki, de a résztvevők személyes szabadsága is kockán forog. Micsoda ellentmondás, ugye!? Azt megértjük, ha gyilkosságért börtönbüntetéssel súj­tanak, de érthetetlen marad mindenkor számunkra, hogy az, aki a legnagyobb méretű gyilkosság ellen emel szót, börtön büntetéssel lakoljon. Nos, ez az, amire azt mondjuk: nyugtalanságot vált ki a béke ügye. De ha valaki arra gondol, hogy az, amit teszünk elsekélyesithető, mert gyenge az a hang, erőtlen az az akarat, amelyet sajátosan képviselünk, az téved. Mert bizony nyugta­lanít az is, ha a magyarországi evangélikus lelkészek és hívek ajkán megszólal ez a hang és megnyilvánul ez az erő. Mert itt már az a világos következtetés fakad, hogy a nyugati béke- menetek — amelyek soraiban ott látjuk a lelkészeket —, és a mi lelkészeink, híveink állásfoglalása, meg a nálunk megren­dezett VI. Magyar Békekongresszus sok oldalról csörgedező patakja egy azonos célú hömpölygő áradattá duzzad. Ezért vá­lik különösen nyugtalanítóvá. VISZONT AZT IS KI KELL FEJEZNÜNK, hallatlan nyu­galmat is kölcsönöz az a tény, hogy kezeink átérnek a határo­kon, ahol egyszerű és ismeretlen emberek millióinak meleg, biiráti szorításával találkoznak. Nekünk magunknak, az egy­ház népének nagy áldás az is, hogy népünk szíve és keze ezen a téren szoros ölelésben van. De még nagyobb nyugalmat ad, hogy az élő Isten szeretetének közösségre hívó, jóakaratot mű­velő parancsát hajthatajuk ebben végre. Ez a nyugalom megint nem passzív nyugalom. Mindamel­lett, hogy érezzük a háborúellenes erők növekedését, a meg­növekedett erők kezdeti sikereit, ez a nyugalom további erő­feszítéseket igényel. A kongresszus érdeklődésének homlokte­rében a leszerelés ügye áll. Magunk is tudjuk, hogy biztonság­gal és jó érzéssel nem lehet ülni a puskaporos hordón, még kevésbé az atom- és hidrogénbombákon. Ennek következté­ben nem mondhatjuk, hogy mindent megtettünk már, ami megtehető s most nyugodjunk babérainkon. A munka oroszlán­részé még hátra van. Nem tudjuk, miképpen lesz, hogy alakulnak a dolgok. De nődig nem ülhetünk „ölhetett kezekkel”, míg a temetési menet­ben részt nem veszünk. Igen, így ahogy mondom: a temetési menetben! Azon, amelyen az emberiség legszebb szimfóniájá­nak hangjai mellett temetjük el a gyűlölet és gyilkosság fegy­vereit, az ágyúkat és a puskákat, a bombákat és a lövedéke- két. Talán nincs messze az az idő, amikor ezt is megérjük. Nemzedékünk, amely annyi meglepetést megélt, talán részese lesz a legnagyobb meglepetés megélésének is, amikor a pusz­títás eszközeit kísérheti a temetőbe, és nem önmagát. R. P. Offertorium egyházi nyugdíjasok számára Az egyetemes közgyűlés határozata alapján a Szenthá­romság utáni 2. vasárnap offertóriuma a nyugdíjas lelkészek, lelkészözvegyek és lelkészárvák támogatására szolgál. Az offertórium célja, hogy támogathassuk azokat az otthonokat, amelyben nyugdíjasaink élnek és azokat a nyugdíjasokat, akik nem élnek egyházi intézményben. Meleg szeretettel kérjük híveinket, hogy ezen a vasárnapon fő kedvvel adakozzanak erre a célra, hadd érezzék meg nyug­díjasaink híveink szeretetét, megbecsülését. A keresztyén ember szent kötelessége, hogy szeresse a testvérét, akit lát, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát (I. Jn 4.20.) Pünkösd hétfőn esti adá­saikban sugározták szét a vi­lágba a rádió és televízió- adók, hogy június 3-án, pün­kösd hétfőn, 19 óra 49 perc­kor meghalt XXIII. János pá­pa. A gyászhír hozzánk lap­zárta után érkezett, ezért, most fejezzük ki igaz részvé­tünket a római katolikus egy­ház mély gyászában. XXIII. János pápa halála nemcsak a római katolikus egyház, de az egész békesze­rető emberiség vesztesége. 1958. őszén XII. Piust követ­te a pápai székben. Rövid, néhány éves tevékenysége ar­ra a reménységre bátorított, hogy elődjével lezárult egy kor­szak, s vele új korszak ígérete kezdődött. A tisztelet és meg­becsülés azért övezte XXIII. Jánost, mert figyelembe vette és a vajúdó világfeszültségek közepette a népekkel és azok felelős vezetőivel is figyelembe vétetni akarta a világon bekö­vetkezett változásokat; megér­tette az emberiség békevágyát, s annak diadalra juttatását az általános és teljes leszerelés­ben látta. Arra kérte a kormá­nyokat, tegyenek meg mindent, hogy az ész és az emberiesség győzedelmeskedjék. „Fájdalmas azt látnunk, hogy a gazdaságilag fej­lett országok mind félel­metesebb fegyvereket gyártanak, hogy egyrészt súlyos terheket rónak ezen országok polgáraira, más­részt megfosztják a kevés­bé fejlett országokat a ne­kik szükséges gazdasági és szociális segítségtől. E helyzetet azzal szokták igazolni, hogy jelenleg a békét csak a fegyveres erők egyensúlyával lehet biztosítani. De pppen ez vezet a további fegyverke­zési hajszához... Ha nem vetnek véget a katonai célzatú nukleáris kísérle­teknek, úgy ennek végze­tes következményei lehet­nek a Föld életére ...” XXIII. János pápa őszintén odaszánta magát az emberiség békéje és boldogulása szolgá­latába. Törekvéseinek elisme­réseként, ebben az évben meg­kapta a Balzan-alapítvány békedíját. A pápa elhunyta alkalmá­ból részvéttáviratot intézett a vatikáni államtitkársághoz Nyikita Hruscsov, a Szovjet­unió Minisztertanácsának el­nöke, Kádár János, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöke, U Thant, az ENSZ főtitkára, Kennedy, az Egyesült Államok elnöke, és még sokan mások. Róma egyszerű népe — együtt az egyszerű, békesze­rető emberek millióival — igaz megrendüléssel fogadta a gyászhírt. A pápa iránti megbecsülését és tiszteletét aligha fejezhette volna ki job­ban, mint azzal, hogy a „J O” jelzővel ruházta fel, mert jó volt a néphez, az emberhez, hiszen a legfőbb földi jó, a béke ’ érdekében fáradozott. A „jó pápát” június 6-án helyezték végső nyugalomra a Szent Péter bazilikában. XXIII. János pápa őszinte elismerést érdemelt ki a béke­szerető százmilliók szívében. Nemcsak a római katolikus egyház érdekében, de az egész békeszerető, békét aka­ró és azért harcolni is kész emberiség érdekében kíván­juk tehát, hogy XXIII. Já­nost újabb „jó pápa” kö­vesse a pápai székben. Amint XXIII. János pápa ha­lála nemcsak a római kato­likus egyház, de az egész bé­keszerető emberiség vesztesé­ge, úgy az új pápa megválasz­tása legyen nyeresége ne csak a római katolikus egyháznak, de az egész békeszerető embe­riségnek is. Gádor András . ——■ ■■ ' ' ' 1" A Lélek ajándékai A Lélek ajándéka a bűnbá­nat. Az 51. zsoltár a hét bűn­bánati zsoltár egyike, talán legszebb gyöngyszeme. Luther­nek is kedves zsoltára volt. Benne a bűnbánó ember hang­ja szólal meg. A hagyomány Dávidnak tulajdonítja. Min­denesetre Isten Szentlelke in­dította Dávid királyt is igaz bűnbónatra, mikor háziasság­törése után Nátán próféta fe­jére olvasta bűneit. A bűnbánat sohasem a ma­gunk „teljesítménye”, hanem mindig a Lélek ajándéka. Meg­láttatja bűneinket, tükröt tart elénk, megszomorít és megke­serít. Így történt ez az első pünkösd napján is Jeruzsálem piacán, Péter prédikációja nyomán. (Csel 2,37.) A Lélek ajándéka a tiszta szív. (12/a v.) A bűneit meg­utált ember vágyik a szabadu­lás után. Szeretne megtisztul­ni. Teljesen és végérvényesen. Ezért imádkozik így: „Tisztíts meg engem izsóppal és tiszta leszek; moss meg engemet és fehérebb leszek a hónál.” An­nakidején Izraelben a bélpok- losokat szokták gyógyulásuk után a fehér virágú izsóppal megtisztítani, csak utána tér­hettek haza övéikhez. A Szent­lélek a bűnbánat könnyeit csalja elő, majd pedig Jézus Krisztus vérével tisztít meg minden bűntől és ajándékoz megtisztult szívet. A Lélek ajándéka az erő. (12 b v.) E nélkül éppen olyan erőtelanek vagyunk, mint a ta­nítványok voltak pünkösd előtt. A Lélek tette őket bát­rakká és erősekké. Szentlélek nélkül olyanok vagyunk, mint a mágneses daru áram nélkül. Holt vasdarab. Nem tud emel­ni, nincs ereje. Árammal telít­ve azonban mágnesessé lesz, és könnyedén emel fel akár tonnányi terheket is. A Lé­lek erejével el tudunk hordoz­ni nehéz terheket is, amelyek alatt különben leroskadnánk. Az erő Lelke kiűzi belőlünk a csüggedóst és a közönyt, ki­mozdít a tehetetlenség béna­ságából, és mindig jóra, cse­lekvésre, szolgálatra indít. A Lélek ajándéka a hűség (13. v.) A zsoltár írója attól fél, hogy Isten elveti őt bűnei miatt és Ő soha többé nem áil- ■ hat meg az Ür színe előtt. Megborzad még a gondolatára is annak, hogy Isten megvon­hatja tőle Szendéikét. Éppen ezért most Isten irgalmasságá­ba akar kapaszkodni: ne vess el, ne hagyj él, maradj velem! Ügy szeretnék ezentúl hűség gél ragaszkodni Hozzád! A magunk erejéből ez nem sike­rül. Egyedül a Lélek tesz áll­hatatosakká. A Lélek ajándéka az öröm. (14/a v.) Az igazi, maradandó öröm. Akinek a szívében meg­született és ajkán elhangzott ez az imádság, könyörög Isten­hez* hogy adja vissza néki sza- badítása örömét. Az is nagy öröm, ha imádságunkra ka­punk feleletet. Vagy amikor emberileg teljesen kilátásta­lan helyzetből ad szabadulási Isten. De a legnagyobb öröm, ha bűneink terhétől szabadít meg. A Lélek ajándéka az enge­delmesség. (14b v.) Folytató­dik az imádság: „...engedel­messég leikével támogass en­gem”. Valóban támogatásra szorulunk ebben, mert általá­ban igen gyenge lábon állunk engedelmesség dolgában. Isten iránt is, egymással szemben is. Legszívesebben csak a ma­gunk feje szerint járunk. Pe­Az Esti Krónikában adta hírül a rádió, hogy súlyos égé­si sebekkel szállítottak be az egyik budapesti kórházba egy gyermeket. Az orvosok tehetet­lenül álltak a beteg mellett. Nincs segítség. Azazhogy még­is! Fölhívták az egyik nagyüzem Vöröskereszt vezetőjét. „Most nem véradókat keresünk, ha­nem bőradókra lenne szükség. Talán bőrátültetéssel sikerül megmentenünk egy gyermek életét”. Nagyszerű az emberi áldo­zatkészség! Sokan akadtak, aikik vállalták a sebet és fáj­dalmat, adtak a bőrükből egy darabot. Sajnos, ez az áldozat sem segített. A gyermek meg­hall. dig a keresztyén embernek en­gedelmes embernek kell len­nie. Ura is az volt mindha­lálig. Az igazi engedelmessé­get nem a kényszer szüli, nem is a kötelesség diktálja, ha­nem az Isten iránti szeretet. Ezt adja a Lélek. A Lélek ajándéka a bizony­ságtevés. (15. v.) Míg bűneit dédelgeti az ember, addig igyekszik elhallgatni azokat. De amikor Isten kegyelme sza­badulást ad bűneiből, akkor már nyíltan mer beszélni ró­luk. így tesz most a zsoltáríró is. A legnagyobb nyilvánosság előtt tart őszinte bűnbánatot Ezzel is tanítani akarja a bű­nösöket arra, hogy van szaba­dulás a bűn hatalmából, van bűnbocsánat Istennél minden megtérő bűnös számára. Azért kell tanítani erre az embere­ket, mert vétkezni ugyan min­denki tud, de a bűnt megbánni és új életet kezdeni jóval ke­vesebben. Olyan ez az ige, minit egy csokor pünkösdi rózsa. Közü­lük a legszebb hét szálat tette most elénk Isten, hogy ott­honainkban is illatozzék, di­csőségére s embertársaink tet­szésére. Szerdahelyi Pál Hitünk gyakran emlékezik Krisztus szenvedésére, aki éle­tét adta értünk. Megrendítő áldozatkészség! Ahogyan a véradók és a bőr. adók tudják, áldozatuk életet jelenthet valakinek, úgy Krisz­tus is tudta, halálával szerzi meg számunkra az örök életet. Miénk lehet Krisztus ereje. Urunk el akar tölteni szere- tetével és megbocsátásával, hogy több legyen az örömünk és boldogabb legyen életünk. Az ige és az Ürvacsora mind arra való, hogy „lakozzék Krisztus a hit által szívünk­ben”. A hívő embernek el kell tudnia mondani az apostollal: „Élek többé nem én, hanem él énbennem a Krisztus”. „Él énbennem a Krisztus“ Hívásaié &zá Ez a vasárnap az Ige vasár» napja. Tanítása arról szól, hogy Isten beszélő Isten. Sza­va örökké hívogató, meg­szólító szó. Ez a szó az Ige, amit a Szentírásból ott­honunkban olvasunk, amit az igehirdetésből hallunk és amit a szentségekben az élő Krisz­tustól kapunk. Isten hívogató szaváról nyu­godtan mondhatjuk, hogy olyan, mint a szülői szeretet szava, amelyik szüntelenül és szakadatlan szól, mert tele van törődéssel, tanáccsal és tanítással. Benne miróiunk vaa szó, sorsunkról és ügyünkről, egészségünkről és jövőnkről, békességünkről és életünkről. Isten azért beszél hozzánk, mert szeret minket. A második, amit a vasárnap tanításából meg kell halla­nunk, az, hogy Isten nemcsak beszél hozzánk, de amit mond. az mind rólunk szól. A ml ügyünkről, a mi életünkről van szó a Szentírás minden sorában, az igehirdetés min­den szavában és a szentségek minden minket érintő ajándé­kában. Isten Igéje megszólaló sza­vában arról beszél, hogy mit tett és mit tesz Isten értünk. A Karácsony, a Húsvét, a Pünkösd nagy ünnepi mondani­valói, kinyilatkoztatásai mel­lett ott találjuk Istennek min­den napra szóló „hétköznapi** mondanivalóit is. Ügy Is mondhatjuk, hogy Isten a hoz­zánk érkező Igében „részle­tezi” szeretetének drága mon­danivalóit. Sőt, Szentielkével gondoskodik arról, hogy Igéje ne legyen „utolsó szó”, hanem új indítások, friss erők árad­janak belénk szavai nyomán. Ezért mondjuk azt, hogy Isten szeretetének szótára kifogyha­tatlan. így lesz Isten Igéjéből megszólító szavából evangé­lium, örömüzenet, mert nincs annál nagyobb öröm, mint amikor a Szeretet szólítja meg a szívünket. A harmadik, amit a vasár­nap tanításából meg kell hal­lanunk, az, hogy Isten nem­csak hozzánk beszél, nemcsak rólunk szól. de minden meg­szólítása érettünk törté­nik. Isten azért szólít meg, hogy hozzánk érkező szeretetének szavára hitre világosodjék meg a szívünk és ez a hit mindent megvilágosítson előt­tünk Isten arcától az ember­arcig és aztán mindent, ami előttünk és körülöttünk van, az _ ábécétől a csillagokig. Erről mondja az egyik teo­lógus, hogy amikor az evan­gélium arra hív, hogy Istent szeressük, egyúttal arra is hív. hogy azokat is szeressük, akiket ö szeret. Isten Igéje így lesz Isten „kézfogása”. Szava szól hozzánk, rólunk és érettünk — ez az evangé­lium. S akik hallgatják az evangéliumot, azokról halljuk az áldást: „Boldogok, akik hallgatják az Isten beszédét...” (f.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents