Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-06-02 / 22. szám

VEZESS IGÉDNEK ÚTJÁRA János 16, 13. Egyházi béketörekvések az övéitől bücsüzö JÉZUS ígéretekkel erősítette tanítványait. Ígéretei között meggcmdolkoztató a következő: „... mikor eljön ő, az igazság Lelke, ő majd elvezet titeket minden igazságra.” Jézus te­hát nem mondott el mindent tanítványainak? Nem ismertet­te meg velük a teljes igazsá­got? Nem zárult le Jézus Krisztussal a kinyilatkoztatás és szükség van még későbbi kinyilatkoztatásra? Igazuk van azoknak, akik megdöbbentő „igazságaik” hirdetésénél a Lélekre hivatkoznak? Amikor ezeket a sorokat írom, két Biblia van asztalo­mon. Az egyik a legelső Bib­liám. Kamaszkorba lépő kis­diák voltam a harmincas évek végén, amikor vásároltam. A másikat most használom, né­hány évvel ezelőtti kiadású. Fellapozom a „régit”. Vannak benne oldalak, amelyek csak­nem olvasatlannak tűnnek, annyira tiszták és épek. De vannak részek, amelyek majd­nem olvashatatlanok. Az 51. zsoltár szavait alig tudom ki­betűzni. Ézsaiás, Jeremiás könyvénél erősein megrongá­lódtak a levelek. Átfordítok az újszövetségi részre. Itt is meg­látszik, hogy egyes könyveket többször átolvastam, mint má­sokat. Hirtelen másvalamire figyelek fel: a lapszéleken gra­fitceruzával írt kérdő- és fel­kiáltójelek. Miért is tehettem azokat oda? Nem emlékszem. A szövegrészben kék és pi­ros ceruzanyomok. Miért éppen ezeket a verseket húztam alá? Nem tudok válaszolni. Gyors elhatározással kinyitom „új” Bibliámat. Megkeresem ugyan­azt az oldalt, ahol a „régi” van nyitva. Ebből sem hiányoznak az aláhúzott mondatok, de lá­tom, hogy ebben az ,.új” Bib­liámban túlnyomórészben nem azok a versek vannak aláhúz­va, mint a „régiben”. Űjabb lapokra nyitok: mindenütt ugyanaz a helyzet, az aláhú­zott részletek ritkán ugyan­azok. Érdekes lenne kiírni kü- lön-külön mindkét Bibliából a megjelölt mondatokat, — gon­dolom. K'ét, látszólag külön­böző szövegű könyvet kapnék, lényeges tartalma, középponti ’üzenete azonban mindenben megegyeznék. NEM EGYEDÜL AZ ÉN TA­PASZTALATOM EZ. Mind­azok, akik olvassák a Szent- írást, beszélhetnének róla. Va­laki egyszer azt mondotta, hogy kis részletekben olvassa a Bibliát, nehogy hamar „ki­olvassa”. Mikor másodszor el­olvasta, csodálkozott, hogy vannak részletek, amelyekre egyáltalán nem emlékszik. Amikor tizedszer is átjutott rajta, beszámolt arról, hogy azok a fejezetek ragadták meg a szívét, amelyek korábban látszólag semmit sem jelentet­tek számára. És ebben külön­bözik a Szentírás minden más könyvtől: mindig ugyanaz „a” régi, de állandóan újabb és újabb mondanivalói vannak. Ebben tapasztaljuk meg a Szentlélek „minden igazságra elvezető” munkáját, Aki a mindig-ugyanaz, az örök igét más-más formában viszi közel az egymást váltó korokhoz. Megcáfolhatatlan bizonyíték erre az Anyaszentegyház törté­nete. A HARMADIK SZAZAD­BAN az Egyház tanítói szen­vedélyes vitákban akarták megfejteni Jézus Krisztus Is­ten-emberségének titkát. Két iskola állott egymással szem­ben. Az alexandriai olyan he­vességgel védelmezte Jézus is­tenségét, hogy mellékes lett számára embersége. Az an- tióchiai pedig olyan erős kü­lönbséget tett Jézus isteni és emberi természete között, hogy szinte kettészakította Krisz­tust. A 451-es kalcedoni zsina­ton azonban nyilvánvalóvá lett a Szentlélek „vezetése”. Egyik iskola felfogása sem jutott uralomra. Az egyház ott meg­vallotta, hogy Jézus Krisztus két természete „össze nem ke­verhető”, de „szét sem szakít­ható”. Luther gyermeki hittel ugyanezt így mondotta el: „Jé­zus Krisztus az Atyától örök­től fogva született valóságos Isten és Szűz Máriától szüle­tett valóságos ember.” (Kis Káté.) LUTHERT AZONBAN MÁR NEM ÉRDEKLI a Krisztus személye körüli vita. öt éve­ken keresztül ez a kérdés nyugtalanítja: „Hogyan talá­lok rá a kegyelmes Istenre?” Számára az „Isten igazsága” izgalmas. Ha Isten igazságos, akkor ő elveszett. Eljön azon­ban az idő, amikor megvilágo­sodik előtte, hogy a Biblia nem csupán törvény, hanem sokkal inkább evangélium. Örömhír arról, hogy Isten Jézusban ke­gyelmet kínál minden ember­nek. Az „Isten igazsága” eddig „villámcsapás” volt számára. Ha olvasás közben találkozott ezzel a két szóval, „lázas me­lege” lett. Most megtanulja: Isten igazsága Isten hűségét és kegyelmét jelenti. Öt is elve­zette a Lélek az igazságra. A MI KORUNKBAN AZ ÖRÖK IGE másik üzenete vált nagyon elevenné. Azt lát­tuk meg, hogy Jézus Krisztus az egész világ Megváltója. Nem tudunk szabádulni az igé­től: „Ügy szerette Isten a vi­lágot ...” Ügy gondoljuk, hogy ezt a Jézust akkor követjük, ha szolgálunk az embereknek. Világos előttünk, hogy ez a szolgálat akkor lesz valósággá, ha harcbaszállunk minden bűnnel. Elsősorban azzal, amelyik bennünk uralkodik: Meg kell küzdenünk azzal a szűkkeblűséggel, amelyik csak a „hívőket” tudja Krisztus sze- retetében. Le kell győznünk A megfeszített és feltáma­dott názáreti Jézus mennybe­menetele, amelyről Lukács Apostolok cselekedeteiről írott könyvének 1. fejezete (9—11. vers) tudósit, és amelyet az egyház hittételként vall, — szó szerint értve —, nem egyeztethető össze a mi világ­képünkkel. A mennybemene­tel ropjanak igehirdetése ab­ba a helyzetbe kerül, hogy mitologiátlanítania kell, azaz azt mutatni meg, hogy mit je­lent ma a Jézus mennybeme­neteléről szóló újtestamento- mi bizonyságtétel. Semmikép­pen sem áll, mintha a teoló­gia e téren zavarban volna. Az egyház Jézus mennybe­menetelét a maga ünnepeként ünnepli. Az Apostolok csele­kedeteiről szóló könyv idő­rendje szerint az egyház a mennybemenetelig még nem, alakult meg. Nem pünkösdtől várható-e csak, hogy az egy­ház nevében beszéljen? Mily gyakran használják ezt a for­mulát — (így szokták monda­ni!) éppen az egyház képvi­selői. Ez a kifejezés közben nagyon is gyanús. Mert amíg a szószékről elhangzó vasár­napi, mennybemeneteli prédi­káció Jézus mennybemenetelét jól érti és jól fejti ki, ez a fogalmazás: az egyház nevé­ben, azt mutatja, hogy az egy­ház mindennapi prédikációja elfelejtkezett a vasárnap pré­dikációjáról. A prédikáció ugyanis nem­csak a szószékről elhangzó ige. Az egyház minden tette és mulasztása, a keresztyének egész hétköznapi élete, a vi­lágban való élete, prédikáció, meghirdetése (vagy elhallgatá­sa és meghazudtolása) Isten nagy tetteinek. Vasárnap, az istentiszteleten, megismeri a gyülekezet a maga felelőssé­gét. Egv istentisztelet sem ün­nepelhető bármikor is az egy­ház nevében. — Az egykori po­rosz államban, ahol minden­nek meg kellett lennie a ma­ga rendjének, ahol mindenki ismerte és tudta a kötelessé­gét, kinek tartozik engedel­mességgel —, az istentisztelet liturgiája — királyi rendelke­zés szerint — így kezdődött: az Atya és a Fiú és a Szent­lélek nevében. És ez ma is így történik. A bibliaórákat, az áhítatokat, az imaközösségi összejöveteleket mindenütt gyakran kezdik így: Jézus nevében... Ez Isten jelenlé­tének bizonyosságát fejezi ki... Hiszi-e az egyház, vagy nem, jelenlévőnek Istent a vi­lágban? Jelen van-e abban Jézus? Mennybemenetelével egy másik helyre költözött? Miért nem beszél az egyház a világban Isten nevében, miért az egyház nevében beszél? Ez a kifejezés nem egyházias. Az újtestamentum ezt nem isme­ri. Ez a világhoz tartozó kife­jezés. \hol érdekek képvisele­téről van szó, joggal hangzik: a nép nevében. Az egyház azonban nem érdekközösség; hozzá Jézus szava illik: „Kö­zöttetek azonban ne így le­gyen.” (Ezért nem is lehet semmiféle „egyházi felsőbb- ség”!) • • • azt a közömbösségünket, ame­lyik lekicsinyli az emberek szürke, hétköznapi problémáit. Meg kell látnunk azt a feleba­rátunkat, aki „félholtan” fek­szik az „útszélen”. Nem kerül­hetjük el arra hivatkozva, hogy „szent” szolgálat vár ránk! A magunk bűnének ko­molyan vétele azt jelenti, hogy nem megyünk el szó nélkül mások bűne mellett sem. Nem ítélgetünk szeretetlenül, de ne­vén nevezzük a bűnt. Nem ál­lítjuk magunkról, hogy téved­hetetlenek vagyunk, de hisz- szük, hogy a Szentlélek „igaz­ságra vezet” minket is, amikor szót emelünk ma a szegénység, az elnyomás, a háboni és min­denféle igazságtalanság ellen. Jézus nem új kinyilatkozta­tást ígért. De azt megígérte, hogy az igazságra elvezető Lelke által minden korban kö­zel marad övéihez, ö maga változhatatlan és örök. övéi elé azonban változó feladato­kat állít az idő múlásában. Lelke ezeket a feladato­kat láttatja meg és erősít azok elvégzésére. Amikor pedig az egyház vállalja ezeket a fel­adatokat, olyankor bizonysá­got tesz arról, hogy élő Ura Jézus Krisztus. Bohus Imre Az a gyanú áll fenn. hogy ebben a formulában: az egy­ház nevében, olyan szavak és cselekedetek rejtőzhetnek, amelyek nem keresztyéniek. Bizonyos, hogy az egyháztör­ténet ismer gonosztetteket, bor­zalmakat és bűnöket, amelye­ket Isten nevében követtek el. Nekünk azonban újra meg kellene mondanunk, hogy ez az Isten nem a megfeszített atvia volt. Ez az Isten a tá­voli mennyből szemlélődik. Az ő mennye messze távol van a földtől. Jézus Krisztus atyja nem ott van, ahol a menny van. Hanem ahol ő van, ott van a menny! Ezt a földön levő mennyet kell az egyháznak hirdetnie. Ez Jézus hagyatéka. És ez nem sikerül­het az egyház nevében. Ez csak Jézus nevében megy. Jézus hozza Isten országát áz emberekhez. Rolf Hochhuth Bernhard Shaw figyelmeztetését irta színdarabja, a „Der Stellver­treter” mottójául. Ez a figyel­meztető mottó így hangzik: „Őrizkedj azoktól az embe­rektől, akiknek Istene a mennyben van.” őrizkedjünk azoktól, akik az egyház nevé­ben beszélnek. Mert ezek a saját nevükben beszélnek és nem Isten nevében! Mert az egyház ügye nem az Isten üigye. Sokkal inkább kellene, hogy Isten ügye legyen az egy­ház ügye. Isten pedig nem az egyházhoz jön. Ő a világ­hoz jön. * Ezeket a gondolatokat Ger­hard Bassarak lelkész írta a Neue Zeit számára Jézus mennybemenetelének ünnepe alkalmából. Május 26-án isimét — im­már másodízben — népsza­vazást tartottak Svájcban az ország atomfegyverekkel való felfegyverzésének kérdéséről. Ebből az alkalomból svájci lelkészek és teológiai tanárok felhívással fordultak a nyil­vánossághoz. A felhívás így hangzik: „1. Az utóbbi esztendők megmutatták, hogy valamely ország atomfegyverekkel való felfegyverzése egészen más dolog, mint az egyéb fegy­verekkel való felfegyverkezés. Az atomfegyverkezés olyan nagy fontosságú politikai dön­tés, amely valamely állam létét alapjában érinti. Ilyen alapelvi jelentőségű döntése­kért azonban a svájci de­mokráciában az egész népnek kellene felelősséget vállalni. Értelmetlen dolog, ha a né­pet másod- és harmadrangú kérdésekben megkérdezik, vi­szont sorsdöntő kérdésekben nem hallathatja szavát. A május 26-i szavazás az atom­kérdésben akkora horderejű felelősséget ró mindannyiunk­ra, hogy ezt csak az egész nép hordozhatja együttesen. 2. Ma fokozott mértékben- 2 ­az Áttekintést a prá­gai KERESZTYÉN BÉKE- VILÁGGY ÜLÉSSEL hagytuk abba, amely 1961 júniusában ment végbe, és széles körű visszhangot keltett. A részt­vevők megnyilatkozásaiból, va­lamint a nemzetközi egyházi sajtó kiértékeléseiből meg le­het állapítanunk, hogy ez a világgyűlés egyháztörténelmi jelentőségű esemény volt a mi korunkban. A nyugat-német­országi Junge Kirche folyóirat írta róla többek között a kö­vetkezőket, — s ezek a kije­lentések egybecsendülnek svájci, francia stb. megnyilat­kozásokkal : „Olyan esemény, mint ez a prágai, aligha volt valamikor az egyház történetében. Az esemény az volt, hogy meg­mutatkozott. milyen óriási di­namika szabadul fel a keresz- tyénségben, ha Istennek a bé­kességről szóló üzenetét most egyszerre ismét komolyan ve­szik, mint olyan igét, amely­nek a földön élő emberiség­hez az utolsó ítélet előtt nem­csak valami köze van, hanem olyan ige, amely lerakja a földi élet alapjait, s amelyről szóló konkrét bizonyságtétel­lel bizonyulnak a keresztyé­nek a föld sójának” (1961. .jú­lius 10.). Egy hamburgi lap hasábjain egy másik résztvevő így szá­mol be. „A földi békéért történt összkeresztyén közösségi kiál­lás ezen első kísérletének ese­tében az egyház történetébe i még soha elő nem fordult eseményről van szó”. A nagy francia hetilap, a Réforme, hangsúlyozza, hogy a Keresztyén Béke-Világgyű- lésen „a béketörekvés minden hozzászólásnak konkrét és reá­lis jelleget adott... A való­ságos világról volt szó, annak fájdalmairól és félelmeiről, és arról a különleges hozzájáru­lásról, amelyet a keresztyének tehetnek a békéért” (1961. jú­lius 1.). A prágai Keresztyén Béke- Világgy ülés megítélésénél akad­tak Nyugatom negatív hangok is, amelyek . a konferencia „hátsó politikai szándékait” hangoztatták, és nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy itt az első nagyszabású megmozdulásról van szó, amely a mai világ- helyzetben az emberiség for­rongó kérdéseit és a béke ügvét a józan, az emberiség mai problémáinak valóságos megoldását kívánó és a „nyu­gati” érdekek fölé emelkedő nyugati teológusok számára is meggyőző, keresztyén szemlé­lettel, konkréten ragadta meg. SAJNÁLATOS, HOGY A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖ­VETSÉG folyóirata a Luthe­rische Rundschau beszámolója is ilyen irányban halad (1962. május). Az ott közölt, Prágára visszatekintő cikk rossz ízét csak az utána következő ta­nulmány feledteti velünk, amelyet Soe dán teológiai pro­fesszor írt. Ebben, a nyugati keresztyénség felé fordított önvizsgálattal szól arról, hogy szükség van arra, hogy egy­felől népünket a nukleáris világkatasztrófa veszélyének teljes tudatára ébresszük, másfelől szerény erőnkhöz képest minden lehetőt meg­tegyünk a népek közötti meg­értés és béke érdekében. Ezeknek a követelményeknek akkor tehetünk leginkább ele­get, ha az atomfegyverkezés kérdésében való döntés egész súlyát népünk lelkiismeretére helyezzük s annak minden egyes tagját a személyes fe­lelősség hordozására szólítjuk fel.” A felhívást 473 svájci lel­kész és professzor írta alá, többek között a nálunk is jól ismert nevű kiváló igehirdető, Walter Lüthi, a berni Münster lelkésze. Hasonló tartalmú felhívást bocsátott ki a Vallásos-Szo­ciális Mozgalom vezetősége is. „A népek békét akarnak, azonban a világban többfelé megakadályozzák őket abban, hogy békeakaratukat érvénye­sítsék” — mondja többek kö­zött a nyilatkozat. A svájci népnek ezért hallatnia kell szavát az atomfegyverkezés sorsdöntő kérdésében. a Nyugaton élő egyházaknak sokkal nyíltabb szívvel kelle­ne figyelniük arra, amire Is­ten a „keleti világ" tényeivel és megnyilatkozásaival figyel­mezteti. Azzal zárja cikkét: „A megosztott világban a békéért történő istentiszteleti imádságnak úgy kell kiala­kíttatnia, hogy az egész vilá­gon élő keresztyén testvérek ugyanazt az imádságot el­mondhassák. Képesek vagyunk rá?” Ez a befejező kérdés önkén­telenül rámutat arra, hogy milyen nehéz a béke problé­májában a „nyugati” szemlé­letmódtól megszabadulniok az ott élő keresztyéneknek, de azt a gondolatot is ébreszti bennünk: milyen nagy szükség van a „prágai gondolatok” ha­tására a közös keresztyén bé­keakarat kiformálódásában. Különben ez az említett folyóiratszám mutatja, hogy még konzervatív egyházi kö­rökben is. Nyugaton, a „béke” már témává lett, sokkal in­kább, mint a megelőző évek­ben s ennek elérésében nem kis része van a Prágai Ke­resztyén Békekonferencia több esztendős munkájának. Ez a munka a Keresztyén Béke-Világgyűlés óta is to­vább folyik; legutóbbi kiad­ványában például olasz val- dens lelkész, libériái reformá­tus egyházi vezető cikkét ta­láljuk hazai és cseh cikkíró megnyilatkozása mellett, ugyanakkor párizsi teológiai professzor tételeit olvashatjuk „Kiengesztelés és politika" cí­men, meg beszámolót a japán Keresztyén Békegyűlésről a múlt .év őszéről. A hullám gyűrűzik tovább, szerte a vi­lág keresztyénségében. A bi­zottságok munkája is folyik, nálunk legutóbb március ele­jén a német kérdéssel foglal­kozó állandó nemzetközi bi­zottság ülésezett Mátraházán. TANULSÁGOS TÉMÁNK SZEMPONTJÁBÓL AZ EGY­HÁZAK VILÁGTANÁCSA legutolsó két esztendejének felmérése. 1961 novemberének végén tartotta harmadik nagy­gyűlését India fővárosában, New-Delhiben. Ezen a gyűlé­sen — amint a különböző irá­nyú beszámolókból megálla­píthatjuk — határozottan vál­tozott, javult a légkör. Az ázsiai környezet, a szocialista országok területén élő ortodox egyházak bekapcsolódása, a fél évvel hamarább történt prá­gai Keresztyén Béke-Világ- gyűlés problematikája, általá­ban a „színes népek” egyhá­zainak növekvő szerepe, nem utolsósorban a világhelyzet érése következtében, sokkal határozottabban nyúlt az Egyházak Világtanácsa New- Delhiben az emberiség mai kérdéseihez, mint valaha. A nagygyűlés üzenettel for­dult a 198 tagegyház gyüleke­zeteihez. Az üzenet szól arról, hogy a világon mindenütt szenvedélyesen keresik az élet, a szabadság, a jólét új lehető­ségeit. De az egész embervilág felett ott lebeg a szörnyű pusztulás árnyéka. „Isten arra szólít bennünket, keresztyéneket, hogy ismerjük fel az ö munkáját az emberi­ség előtt megnyíló új lehető­ségekben.” A kormányokhoz és népek­hez is üzenettel fordult a nagygyűlés. „Számos nemzedék jövője és elmúlt korok öröksége forog kockán ... Parancsolóan szük­séges a fegyverkezési verseny megállítása. A teljes és álta­lános leszerelés az elfogadott cél, és ennek elérésére konk­rét lépéseket kell tenni.” Más határozatok is mutat­ják, hogy előretört a konkrét keresztyén felelősség gyakor­lása az emberiség kérdései­ben. Heves vitában tárgyal­ták például Portugália ango­lai kegyetlen gyarmati politi­káját, s végül 2 szavattöbb- séggel elfogadták az elítélő határozatot. Mutatja ez az arány, hogy még jelentős erők vannak keresztyén körökben a gyarmatosítás védelmében, de azt is, hogy ezek lassan ki­sebbségbe szorulnak. Ezzel már érintettük azt a kérdést, hogy bármennyire fej­lődést jelent is a New-Delhi-i gyűlés az Egyházak Világta­nácsa éleiében, ez azonban nem jelent egyértelműséget. Sok küldött megnyilatkozása jelezte, hogy még mindig van­nak visszahúzó erők ebben a legszélesebb ökumenikus moz­galomban, amelyek nem értik meg korunk keresztyén pa­rancsát. De örülnünk kell a kétség­telen előrehaladásnak, ame­lyet New-Delhi képvisel az ökumenikus egyházi béketö­rekvések történetében. Ennek megvolt a folytatása is az el­múlt esztendőben. Többek kö­zött 1962 júniusában Genfben a béke és leszerelés érdekében az Egyházak Világtanácsának nemzetközi ügyekkel foglalko­zó bizottsága tanácskozást hí­vott össze, amelyen együtt ült Nikodim moszkvai érsek, Hromádka prágai professzor, az indiai és holland egyházi kiküldött vezető politikusok­kal és az Ökumenikus Tanács képviselőivel, köztük Visseft Hooft főtitkárral, s elhatároz­ták, hogy a semleges országok memorandumát javasolják tár­gyalási alapú] a leszerelés ér­dekében, ha a genfi leszerelési bizottság újra folytatja mun­káját. Megállapították: „Az egyházak sok ország­ban % kényes leszerelési kér­désben nem emelték fel sza­vukat úgy, amint meg kellett volna tenniük.” KÜLÖN ÉRDEMES MEG­EMLÍTENI a KARIB-TENGE- RI VÁLSÁG idején történt ökumenikus megnyilatkozást. Az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának elnö­ke, az amerikai Fry evangé­likus püspök, helyettesével és a főtitkárral együtt 1962. ok­tóber 25-én közös nyilatkozat? ban tiltakoztak, kifejezve „mély aggodalmukat és sajr nálkozásukat azon akció felett, amelyet az Egyesült Államok kormánya Kubával szemben foganatosít” (itt a tengeri blo­kádról volt szó), „és nyomaté­kosan remélik, hogy az érdé-; kelt kormányok a legnagyobbr fokú tartózkodást tanúsítják* hogy a nemzetközi feszültség rosszabbodása elkerülhető le­gyen”. Ez így is történt a Szovjet? unió rendkívüli mérsékletű magatartása folytán. De a nvugati egyházakban sokfelé még uralkodó közvéleményt szomorúan mutatja, hogy négy nappal később, október 27-én az Amerikai Lutheránus Egy­ház Milwaukee-ben ülésező konferenciája kereken ezer delegátus többségi szavazatá­val elítélte a fentebbi ökume? nikus béke-megnyilatkozást, s inkább szembe fordult a nagy személyi súllyal rendelkező lutheránus püspökkel is, aki elsőként jegyezte alá a súlyos válság idején a béke érdekér' ben kiadott nyilatkozatot. Pedig ilyen konkrét kiállások­ra van szüksét? a béke érde­kében az ökumenikus egyházi munkában! EZ A JELENSÉG IS MU­TATJA, amit általában meg­figyelhetünk a legutolsó esz­tendők során, hogy a nyugati protestáns egyházakban is szaporodnak a pozitív voná­sok a béke mai szolgálatában* ugyanakkor azonban megta­lálhatók negatív megnyilvá­nulások. Kétségtelen, hogy a pozitív állásfoglalások kialakí­tásában jelentős szerepe van annak a békeakaratnak, amely egvre jobban szétárad a világ népeiben, s valóságos fluidura- ként befolyásolja az egyházi Vezetőket a fokozottabb kiál­lásra a béke ügye mellett. Ugyanakkor a teológiai érlelő- dés folyamata is megfigyelhe­tő, amely hasonlóan jó irány­ba vezet. A mi hazai evangé­likus egyházunknak az a kí­vánsága,. hogy az ökumenikus egyházi mozgalmakban erő- södiék ez az irányzat, s az ál­talános nyilatkozatokat köves­sék a konkrét állásfoglalások az egyes nemzetközi kérdések­ben a békét elősegítő megol­dások mellett. A béke ügye ne elválasszon* hanem összekapcsoljon ben­nünket, a világ különböző ré­szein élő keresztyéneket! Csak így tudjuk eredményesen szol­gálni a keresztyén hit erőivel azt a világméretű, valóban minden embert érintő közös feladatot: az általános és tel­jes leszerelést, a fegyver nél­küli világot, a világbékét . Veöreös Imre Isten pedig a világhoz jön Svájci lelkészek a békéért

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents