Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-04-14 / 15. szám

Á főpapról Alagút „mindenkiért megízlelte a halált” Zsid. 2, 9.14—15. NAGYSZOMBAT AZ ÜDV­TÖRTÉNETNEK talán legti­tokzatosabb napja. Eseménye csupán ennyi: Jézus halott. Olyan létállapotban van, amelynek közelebbi ismerete az ember, még a modem tu­domány számára is hiányzik. Felderítettünk sok mindent már a Himalája csúcsától a tengerek mélységéig, a centi­méter billiomod részénvi atom szerkezetétől a világűrben uta­zás élményéig. De a halált csak kívülről ismerjük: a szív­verés megállását, az agy mű­ködésének megszűnését, a test kihűlését és lassú felbomlását. Ezek azonban csak a halál külső jelenségei. Hogy a ha­lálban mi történik velünk, az túl van megismerésünk hatá­rán. Jézus nagy testvéri szolgá­latot tett nekünk azzal, hogy megjárta a halált. A hivő em­ber azzal a gondolattal nézhet a halál vaksötétjébe, hogy nem bizonytalan, felderítetlen helyre lép. Az ő Megváltója már járt erre. Nemcsak a halálfélelmet élte át egészen valóságosan: gecsemánei imád­sága mélyen emberi imádság, az ember természetes lázadása jelentkezik benne a szenve­déssel és a halállal szembúi. Nemcsak a haláltusát küzdöt­te végig, ami az emberi élet­nek kínos utolsó jelenete: a keresztre feszítés barbár mód­ja nála különösen kínzóvá tet­te az utolsó órákat. Annyira vállalta a szolidaritást az em­berrel. hogy a halálban való létet is megkóstolta. Tette ezt j, Isten kegyelméből minden­kiért” — amint a Zsidókhoz írt levél mondja —, hogy ami­kor meghalunk, azzal a hittel tekinthessünk a halál ismeret­lenségébe: ebbe a mélységbe is alázuhant Üdvözítőnk, hogy átélje és jelenlétével bevilá­gítsa, ami reánk vár ott. IDE MÉG GONDOLATBAN Sem tudjuk követni. Egyébként az evangéliumok tudósítása nyomán elkísérhet­jük őt életének sok helyze­tébe: amikor tanított, amikor beteget gyógyított, amikor jár­ta Izrael országútjait, amikor elfogták és halálra ítélték ... De halála pillanatánál megtor­pan lábunk: kiesik számunk­ra az idő egészen addig, amíg harmadnap találkozunk a Fel- támadottal. Ennek a titokzatos másfél napnak nagy a jelentősége a hivő ember számára. Túl azon, hogy Jézus lába nyoma a halál ismeretlen terepét is járt úttá teszi előttünk, mást is köszönhetünk éppen a halott Jézusnak. Jézusnak halálban töltött órái megváltoztatják a halál mi­voltát. A halál mivoltához addig hozzá tartozott a vég gondola­ta: a halállal a további élet lehetősége elveszik. Annyira szörnyű volt ez a gondolat, hogy az emberek megpróbál­ták a legkülönbözőbb elképze­lésekkel kivédeni. A vallás- történet sok példát tud erre felhozni. Elképzelték, hogv a halottak mégis élnek valami különös ámyékvilágban. Kita­lálták a lélekvándorlást, mint­ha valamilyen testben újra megszületnék a földön a halott. Ennek a kétségbeesett és dőre szembeszállásnak volt egyik legjelentősebb. évezredekre kiható eszméje a „lélek hal­hatatlanságának” oogány szár­mazású. filozófiai terméke. Ezekkel a hiábavaló gondolati erőfeszítésekkel mindig szem­ben állott a váltó zhatott an tény: a halálból senki sem tért vissza. Ugyanakkor a halálhoz hoz­zátartozott egy másik sejtés is: nem a megsemmisülésbe, ha­nem (nem fontos a szó azo­nossága, az egyszerűség ked­véért használjuk ezt a kifeje­zést) a kárhozat felé vezet. A kinyilatkoztatásnak ezt az igazságát akaratlanul is alá­támasztja sok sok ember érzése Ha a halálban az em­berek az örök álmot sejtenék, nem félnének annyira tőle. Aludni nem rossz. A végleges elalvás gondolata nem tenné olyan ijes'ztővé a halált. De va­lamiképpen mozog sok ember­ben a nagy „hátha” s a kár­hozat esetleges árnyéka nyo­masztóan magasodik a halál fölé JÉZUS HALÁLBAN TÖL­TÖTT, DE NEM VÉGLEGES ÓRAINAK éppen az a jelen­tősége, hogy megmutatta: a halál a hivő számára alagút. Időleges megszakítása az élet­nek, amely után a szebb, tel­jesebb, hiánytalan és minden vágyat betöltő örök élet követ­kezik a feltámadással. Ebben az alagúbban nem üt az óra, s azt hiszem, teljesen mind­egy, hogy Jézus csak másfél napot töltött benne, s mi ta­lán egy évmilliót. Jézus időleges halott álla­pota a rákövetkező feltáma­dásával elveszi a hivő számá­ra a halál legsúlyosabb félel­meit: a bizonytalanságot, a véglegességet és a kárhozatot. A halál ezzel még nem szelí­dül meg teljesen: továbbra is elháríthatatlan rossz marad az ember életében. A földi élet elvesztése, szeretteinktől való elválás, a haldoklás testi-lelki velejáróinak elszenvedése vé­resen komoly dolog. A halálra a hivő ember se tekinthet so­ha könnyedén. De a halált Jézus Krisztussal — mint előt­tünk járt és velünk jövő szoli­dáris Testvérrel — éljük át, s tudjuk, hogy a halálban való lét. alagútja az örök élet cso­dálatos táján bukkan ki majd velünk Isten kegyelmes szere­tettből. Jézus halála így vál­toztatja meg a hivő ember szá­mára a halála mivoltát. A ha­lál szomorúságai nem takar­hatják el előle a sz'vdobogtató örömöt: a feltámadás alagút- jába értünk. Senki ne gondolja, hogy mindennek csak halálunkra nézve van jelentősége. A halál színeváltozása földi életünkre is mérhetetlen áldás. A halál Damokles-kardja ott függ min­den földi élet fölött, s ez bi­zony sokszor keserűvé teszi az életet. Hát ezért dolgozunk, szeretünk, örülünk, vágyako­zunk, remélünk, hogy végül is mindezt elnyelje a sírgödör?! Ha azonban a halál csak alagút, amelyen át tovább ro­bog vonatunk, méghozzá soha nem látott boldog vidékre, ak­kor egyszerre más, derűsebb megvilágítást kap a földi élet sokszor rövidnek és csonkának tűnő szakasza is. Immár a ha­lál végzetes árnyéka nélkül örülhetünk a földi élet szép­ségeinek, jó érzéssel végezhet­jük feladatainkat, szeretelün- ket sem fenyegeti a végleges búcsúzás keserű ténye, és nyu­godtan tudunk szembenézni az elmúlás gondolatával. Nagy­szombat felszabadítóan hat ki földi életünk egészére. Tóth Árpád költőnk évtize­dekkel ezelőtt a tátrai szana­tóriumban írta: Most itt ülök, roppant hegyek közt, Betegen a többi beteg közt, Múltnak háttal, halállal szemközt. Életének perspektíváját ennek a versnek címével így fogal­mazta meg magának, csendes beletörődéssel: „Új tavaszig, vagy a halálig.’’ ■ Végeredményben mindegyi­künkre vonatkozhatik a kér­dés: megérjük-e a következő évet? Lesz-e még egy tava­szom, akár több, vagy pedig jövő ilyenkor a sírban pihe­nek? Mi azonban mégis inkább így tesszük fel egyéni kérdé­sünket: Üj tavaszig, vagy a halálon át az örök tavaszig! Az első nagyszombat óta ez a helyes tekintet „múltnak hát­tal, halállal szemközt”. Veöreös Imre iiiitwi|ii|iiiii«iiiiiiiiiiiiiiiiiiii;iiitiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiii!iiwiiiiiiii!i!iiiii!iiiiiiminwffiiii[m!i!)nii!i!t!i!imwiiiniimi!iimnnn!iniiimii; Lázár íöltámadása Sötét gödör, mély, szűk koporsó Feltörtem gyönge záradat, Fonaladat, ó életorsó, Tovább szövi e virradat. Szívem, mely holt vizét a vérnek Hiába várta, lám dobog. Feszítik álmok és remények, Igazságok és mámorok! Lábam, mely megrogyott a harcban, A holt sziklából ím kilép, Szemem, amely lezárult lassan, Köszönti e világ színét. Ó mily csodákra bukkanok ma, Ujjam tapint, ajkam beszél, Mily szédítő sorsomnak sodra, Az élet ó be nagy, be mély! Világtenger színén ’hajósok Vagyunk mi boldog emberek. Miénk a holnap, mit a sors hoz, Mindennap új remény dereng! Csodák előtt ti vakon álltok, Nem ráz meg boldog félelem, Hogy láttok, éltek egy világot, Mely újra pirkad most nekem! Ittas szemekkel nézzetek föl S csókoljátok meg a rögöt! íme: ez itt csak földi börtön S az élet végtelen, örök! Juhász Gyula 1907. Valamennyi gyülekezetnek! A feltámadott és élő Jézus Krisztus nevével köszöntjük magyarországi evangélikus egyházunk valamennyi gyülekeze­tét. Békességes és örömteli húsvéti ünnepeket kívánunk. Krisztus Urunk feltámadásának ünnepén örömmel közöl­jük gyülekezeteinkkel, hogy megjelent egyházunk új egyete­mes AGENDÁ-ja, vagyis az a könyv, amely valamennyi gyü­lekezetünk valamennyi istentiszteletét és minden egyházi cse­lekményét egységesen szabályozza. Ez az Agenda sok munka­társunk. sok éves hűséges munkájának és kitartó imádkozásá­nak gyümiücse. Adjunk ezért hálát! Eguházunk Alkotmányában meghatározott püspöki jo­gunk és kötelességünk alapján, az 1953. évi V. törvénycikk 52. §-a szerint egymással egyetértve„ de külön-külön, saját ke­rületünkben elrendeljük az új Agenda kizárólagos használa­tát,. Rendelkezésünk végrehajtására a következő határidőket, tűzzük ki: 1. Ahol eddig is az egységes rendet használták, tehát gyü­lekezeteink túlnyomó többségében, május 5-től az új Agenda rendje szerint tartjuk az istentiszteleteket. Ez a megszokott rendtől abban tér el, hogy a Hitvallást az oltári igeolva­sás után mondjuk és az istentisztelet végén, a Mi Atyánk előtt, általános könyörgő imádságot mondunk. 2. Ahol eddig az egyes rendtől eltérő ún. liturgikus — éne­kes rend volt használatban, ott a gyülekezet megfelelő tájékoz­tatása után, ez év október 31-étöl használják egységesen az Agenda liturgikus rendjét. 3. Minden más egyházi cselekménynél Pünkösd napjától, június 2.-től kötelező az új Agenda használata. Üj Agendánk megbecsüli egyházunk istentiszteleti hagyo­mányait és figyelembe veszi gyülekezeteink szokásait, ugyan­akkor az örök evangélium nekünk szóló üzenetére figyelve, tereli egységbe gyülekezeteink istentiszteleti életét. Ez gyüle­kezeteinktől több-kevesebb alkalmazkodást kíván. Felhívjuk gyülekezeteinket, fogadják örömmel rendelkezésünket és al­kalmazkodjanak hozzá jó szívvel. Az Ür békessége legyen mindnyájunkkal! HALHATATLANSÁG?- FELTÁMADÁS! KÁLDY ZOLTÁN s. k., a Déli Egyházkerület püspöke D. DR. VÉTÓ LAIOS s. k., az Északi Egyházkerület püspöke „BIZTOS, MINT A HALÄL” — szokták mondani. Valóban a világban az egész teremtett- ségre vonatkozóan abszolút biztos prognózis: az elmúlás, a halál. Pedig, hogy szeretnénk szembeszegülni vele! A kike­rülhetetlen tényen azonban sem tiltakozással, sem szembe­fordulással nem változtatha­tunk. Mindenen ami él, ment­hetetlenül az elmúlás kérlel­hetetlen törvénye uralkodik! Nincs halhatatlanság sem az egyes, sem a közösségek szá­mára. A történelem arra ta­nít, hogy nagy és hatalmas né­pek eltűntek államiságukkal, kultúrájukkal, életformájuk­kal, erkölcseikkel egyetemben. A tudomány tud arról, hogy a csillagok, csakúgy, mint a mi Napunk; az égitestek, a mi Földünk is, múlandó; beletar­toznak a lét és elmúlás feltar­tóztathatatlan folyamatába. Bár élettartamukat évmilliók­ban, vagy évmilliárdokban számláljuk, mégsem halhatat­lanok. Az ifjú Goethe mondta a Természetről: „Örökké új formákat teremt; ami most van, nem volt soha még; ami volt, újra vissza nem jő soha; minden új, és mégis mindig a régvolt... A természet szín­játéka azért új mindig, mert mindig új nézőket teremt. Leg­szebb találmánya az élet, és a halál a mesterfogása sok élet birtokbavételére.” A RÉGI GÖRÖGÖK AZT TARTOTTAK isteneikről, hogy azok — ellentétben ve­lünk, halandó emberekkel — halhatatlanság és örök ifjúság birtokosai, és hogy ezek az is­tenek kiválasztott kegyeltjeik­nek is halhatatlanságot és örök ifjúságot ajándékozhat­nak. Az a vágy jut kifejezés­re ezekben a vallási elképze­lésekben, amely bizonnyal olyan idős, mint maga az em­ber: „ó, ha mégsem kellene megöregednünk! Ó, ha nem kellene meghalnunk!” Ezt a vágyálmot sűrítette Platon a görög gondolkodó a maga hal­hatatlanság-filozófiájába: „Az ember lelke halhatatlan; nem halhat meg” — olvassuk Pla­ton híres dialógjában, a „Phaidon”-ban, amelyben Pla­ton az ő tanítómesterének, Sókratesnek haláláról ír. Mi hát akkor a halál? Pla­ton erre így felel: „A lélek ki- szabadulása a testből”. Mi tör­ténik, amikor meghalok? „Amikor a halál odalép az em­berhez, akkor csak az hal meg, ’ami belőle halandó; a halhatatlan azonban megma­rad épen és sértetlenül, és ki­kerüli a halált.” Mi a filozófia feladata? „Hogy kiszabadítsa a lelket a testből. Ezen fára­doznak mindenekelőtt és egye­dülállóan az igazi filozófusok, sőt egyenesen ez az ő minden gondjuk.” EZ AZ ANTIK HALHATAT- LANSAG-FILOZÓFIA már nagyon korán benyomult a ke­resztyén egyházba és összeszö­vődött a feltámadásról szóló keresztyén bizonyságtevéssel; sőt mi több: a pogány halha­tatlanság-filozófia meghamisí­totta a Jézus haláláról és fel­támadásáról szóló evangéliu­mot, olyannyira, hogy a ke­resztyén egyházban csaknem feledésbe merült az a tény, hogy az emberi lélek éppen úgy halandó, mint a test, hogy a lélek együtt öregszik meg a testtel, mert a test és lélek oszthatatlan egység és egész A biblia nem tud arról, hogy a test a lélek börtöne, hogy a lélek úgy lakik a testben, mint a madár a kalitkában; mint a rab a börtönben. A Prédikátor könyve tud arról, hogy: „az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyen 1 ő végük van azok­nak; amint meghal az egyik, úgy meghal a másik is ...” (3. 19.) A zsoltáriró sem a lé­lek halhatatlanságában bízik, amikor így tesz hitet: „Ha el­fogyatkozik is testem és lel­kem (Luther fordítása), szí­vemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, ő Istenem, mindörökké!” (Zsoltár 73,26). A KERESZTYÉN HÜSVÉTI EVANGÉLIUM áthamisítása a halhatatlanság tanára, vég­zetes következményekkel járt. Olyan embereszmény kialakí­tásához vezetett az egyházban, annak prédikálásában és taní­tásában, amely úgy tekintett az emberre, mint aki minden politikai és szociális kötelék­től függetlenül él. Ilyen ember pedig a valóságban nincs! „Az egyház az antik pogányságban gyökerező idealizmussal, mint hite számára egyedül mérv­adó filozófiával szövetkezett. Azt a felismerést, hogy az em­bert a szellemieken felül az anyagi folyamatok, viszonyok és szükségletek is meghatá­rozzák, méltatlannak és er­kölcsileg lealacsonyítónak tar­totta. Szeme előtt játszódtak le azok a törekvések és küzdel­mek, amelyeket az elnyomot­tak és kisemmizettek vívtak boldogulásukért és felemelke­désükért. Ahelyett, hogy ezek «emlékeztették volna arra, hogy a bibliában nincs elkülönítve a test és lélek, az egyház min­dig jobban a test lélek szét­választása görög gondolkodá- nak védelmi állásába húzódott vissza. A keresztyénség Nietzsche komisz, de nagyonis az eleven­jére tapintó szavával: „Pla­tonizmus a népért”-té lett. A keresztyén hitnek ez az elspi- rituaiizálása egy, tisztán a „túlvilágon” megvalósuló, jö- vővárásra és ezzel a földi élet teljesen biblia-ellenes lebecsü­lésére vezetett... Az embe­reknek a „túlvilág”-gal való kecsegtetése nagyonis reálisan visszaütött a politikai és a szo­ciális életben. Az egyház ugyan is ezzel arra az oldalra állt, amely a kizsákmányoltak jobb életkörülményekért ví­vott törekvéseit „e világ”-ban elutasította és lefegyverezte. ... „Elmulasztottuk, hogy a szegények és jogfosztottak ügyét az Isten eljövendő or­szágáról szóló evangéliumnak megfelelően a keresztyénség ügyévé tegyük ...” HÜSVÉTKOR JÉZUS KRISZTUS f ELTÁM ADÁ­SÁT ÜNNEPELJÜK. Tudjuk, hogy az ősegyház annakidején milyen határozottsággal har­colta meg harcát a doketizmus hamis tana ellen, amely abból indult ki, hogy az Isten Fia egyáltalán nem szenvedhetett és nem halhatott meg, mert a szenvedés-képesség és a ha­landóság „nem isteni” dolgok. Az egyház vallja, hogy az ő Ura és Megváltója valóság- ga 1 szenvedett és valóság g a 1 meghalt, mert olyan valóságos ember volt, mint mi valamennyien, akik­nek a bűn rontása következté­ben kell szenvednünk és meg­halnunk. Hogyan állunk hát az ő fel­támadásával? Hogyan tudja az ember a feltámadást meg ragadni, arról bizonyságot ten­ni, ha egyszer a lélek halhatat­lanságának tana hamis? A kér­désre Pál apostol válaszol: ,,E1- temettettünk azért ö vele együtt a keresztség által a ha­lálba: hogy miképpen feltá­masztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpan mi is új életben járjunk.” (Rm 6, 4.) Felel-e ez a mondat a kérdésünkre? Igen! mert Jézus Krisztus feltáma­dása nemcsak „történeti tény”, hanem életelhatározó felhívás is: Ha mi a Názáreti Jézus mellett döntünk, Akit megta­gadtak, kigúnyoltak és kine­vettek, kínoztak és megfeszí­tettek azért, mert Ö meg akar­ta békíteni az embert Istennel és embertársaival, — ha mi a Názáreti Jézus mellett dön­tünk, akkor számunkra „új élet’’ kezdődik, amelyben mi a megfeszített és feltámadott Krisztussal találkozunk. „Üj élet”, amelyben megragadjuk a biblia igéit: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bű­nökért, mint igaz a nem iga­zakért, hogy minket Istenhez vezéreljen; megöletvén ugyan test szerint, de megelevenítet­vén lélek szerint; amelyben él­ményén, a tömlőében levő tel­keknek is prédikált”. (I Pét 3,18—19.) A FELTÁMADOTT AZ ÁL­TÁL BIZONYÍTJA MEG MA­GÁT minden időben Jelen­valónak, hogy tanítványait igé­je és a köztük létesült közös­ség által megváltoztatja: az ag­godalmaskodókat bátrakká, a csüggedteket bizakodókká, az önzőket közösségi emberekké, a csak a maguk boldogulásával törődőket segíteni készekké te­szi. Húsvétkor is arról van szó, hogy a Feltámadott az ő gyüle­kezetében találkozik velünk és minket erre az „új élet”-re éb­reszt. A húsvéti hitnek megvan a maga kihatása a keresztyének­nek embertársaikkal való „egyházon kívüli” együttélé­sére is. Nem a „keresztyénség és nyugati kultúra” jelszava, hanem, az Istenhez visszafor­dulás és odafordulás a feleba­ráthoz — az, amire nekünk keresztyéneknek szükségünk van. Nem a halhatatlanság po­gány filozófiája, hanem a fel­támadás húsvéti hite az, ame­lyik ugyanokkor, amikor rá­nyitja a hivő keresztyének sze­mét az örökélet látására, meg­láttatja az ideig való földi élet értékét, nagyszerűségét és az érte való feladatokat is. G. A. (Idézetek a Hitvalló Egyház Testvértanácsa: „Szó népünk politikai útjához”-ból.) Egy nap Jézus nélkül „Mária pedig kívül állott a sírnál zokogva.’4 János 20, 11. MÁRIÁRÓL VAN SZÓ, akit „magdalainak” neveztek s akiből Jézus hét ördögöt űzött ki. Ez a magdalai asszony min­den bizonnyal az egész szombatot ott töltötte a sírnál; Ott a kedves halott emlékét idézte: találkozását Simon farizeus há­zánál Jézussal. E találkozásig bizony kétségtelenül hírhedt életű nő volt. Ezért járta felőle a hír: „hét ördög”. Ott volt a Jézus körül tolongó tömegben többször, itta magába az Ürnak szavait. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik megfáradtatok”... „Nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket”... „Nem az egészségeseknek van szükségük örvösre, hanem a betegek­nek.” Többször hallott ilyen szavakat az Úrtól, amint ott állt a tömegben, de most nem bírta tovább. Akármi lesz, meg kell történnie a személyes beszélgetésnek, a bocsánatkérésnek, a bocsánatnyerésnek. Dobogott a szíve, mikor az idegen ház kü­szöbére lépett! Mi lesz most?! Mit. szól az Ür, aki mindent tud? Keményen rámkiált? Eltaszít? Elzavar? Kegyetlen lesz? Ilyen gondolatokkal terhelten lépte át Simon házának küszö­bét. A farizeusok megütközve mondják mikor Jézus szóba áll vele: „Ha ez próféta volna, tudná, ki és miféle ez az asszony, aki őt érinti: mert bűnös”. De az Űr mindnyájuk csodálkozá­sára védelmébe veszi a bűnös asszonyt. Ezt mondja Simon felé fordulva: „Látod ezt az asszonyt? ... megbocsátatott az ő sok nagy bűne, mert nagyon szeretett... Az asszonynak ezt mondja: „Meg vannak bocsátva a bűneid”. Milyen balzsamo- san hullottak ezek a szavak a bűneit sirató asszony lelkére. Hogyan? Hát lehetséges Nem vagyok többé a világ kitaszí­tottja? Hát nem kell többé futnom a tisztességes emberek elől? Nem! Hiszen maga a szentség és tisztaság szeretettel tűrt meg a lábainál és új életet adott. Nagyszombat napja számára a lelki tehetetlenségnek, a halálos, kínos elcsüggedésnek a napja. A Krisztus nélküli ürességnek, a fájó csalódott hitnek a napja. A síró Mária azok­nak a szimbóluma, akiknek volt imádságuk, volt hitük, volt reménységük, volt üdvösségük, volt Krisztusuk. Egyszer volt. Régen volt. Azután ez a titkos, töprengő kérdésük: hová lett az, aki lelkűket egykor úgy beragyogta? Az Ür Jézus Krisztusból, a ma is élőből erők áradnak ki, mint napból a sugárözön. Az erőátvitel módja az elcsendese- dés. a magunkbamélyedés. az imádkozás, az ige feletti elmél­kedés, a hívők közösségében az egyházban való igehallgatás. A vas delejessé válik, ha mágnes közelébe kerül. A vas dele­jessége úgy fogy vagy nő, amint közel van a mágneshez vagy távolodik tőle. Az elmélyült imádkozásban és igehallgatásban közel jutok az erőközponthoz, kapcsolatba kerülök Jézussal. Csak addig vagyok keresztyén, amíg Krisztus jelenlétét érzem és ereje rám árad. Mária csak egyszer, csak egy pillanatra fordult el a sírtól, és — szembetalálta magát az élő Jézussal. Így múlt el nagy­szombat tehetetlen gyásza és áradt újra rá az erő, mint Mózes forrása a szomjas népre. Hányán vannak, akik" csak zokogni tudnak a sírnál, akiknek csak halott Krisztusuk van. Meddig akarunk sír.mellett állni és sírni? Sírok mellett álló emberek, csüggeteg hívők: forduljatok meg és lássátok — íme! . „íme én veletek vagyok minden napon.” Matuz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents