Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-03-24 / 12. szám

KP. BÉRM. BP. 72. Képmutatás nélkül Országos esperesi értekezlet volt Budapesten D. dr. Vető Lajos és Káldy Zoltán püspökök elnökletével. Koren Emil esperes bevezető ákitata után dr. Vető Lajos püspök és Káldy Zoltán püspök tartottak szé­les körű tájékoztatót egyházunk életéről és szolgálatá­ról. Az általános tájékoztatók és elvi szempontok megbeszélése után, az esperesek Káldy Zoltán püspök vezetésével megvizsgálták egyházunk valamennyi mun­katerületének eredményeit, fogyatékosságait és megbe­szélték az esperesek előtt álló további feladatokat. Az értekezlet második napján az esperesek külön-külön megbeszéléseket folytattak az illetékes püspökkel egy­házmegyéjük kérdéseiről. A Déli Egyházkerület espe- ' reseinek megbeszélése a Puskin utcai püspöki hivatal­ban, az Északié az Üllői úti püspöki hivatalban folyt, majd a két kerület esperesei ismét közös tanácskozásra gyülekeztek az Egyetemes Székház tanácstermében. Az alábbiakban D. dr. Vető Lajos püspök megnyitó előadásából közlünk részleteket. A RÖMAI LEVÉL 12. feje- Betének a 9. versében olvas­CÉLEGYENEST JERUZSÁLEMBE suk a figyelmeztetésit: „A sze­retet képmutatás nélkül való legyen”. Ez a figyelmeztetés a képmutatás kerülésére való­ban szükséges és aktuális min­denki számára, aki a szere- tetről hivatásszerűen, mint lelkész, vagy vallása alapján, mint hivő, sokat beszél. A szeretettől szóló beszéd ugyanis igen gyakran válik képmutató magatartássá, s így nevetségessé is, bosszantóvá Is. Mikor nem képmutató a Szeretet? Nyilván akkor, ha a való­ság talaján mozog, tehát ha élő, valóságos embereket se­gít. Jézus Krisztusnál senki sem ostorozta erőteljesebben á képmutató farizeusokat. Ugyanakkor ö testesítette meg a legtisztább és legnagyobb szeretetet. Ö a mi szeretetünk forrása is. Ha tőle kérdezzük, milyen a képmutatás nélkül való szeretet, akkor talán az irgalmas samaritánusról szóló példázat, vagy Máté evangé­liumának a 25. fejezete, an­nak is a vége jut az eszünkbe a szeretet jócselekedetei alap­ján történő utolsó ítéletről. János apostol első levelének 4. részében a 20. vers a kö­vetkezőképpen határozza meg a képmutatás nélküli szere­tet mivoltát: „Ha azt mondja valaki, hogy:. Szeretem az Is­tent és gyűlöli a maga atyja­fiát, hazug az: mert, aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Is­tent, akit nem lát?” Tehát a képmutatás nélkül való sze­retet tulajdonképpen: ember­szeretet. A keresztyén szere­tet is az. Istent csak az em­berben, az emberekben sze­rethetem. Ügyis mondhatnánk, hogy direkt Istenszeretet nin­csen. Imádni Istent csak di­rekt módon lehet, s nem em­beri „közbenjáró”, vagy köz­vetítő révén. Isten Fia, a Szentháromság egy Isten má­sodik személye az egyetlen közbenjáró Isten és ember közt. Amikor imádkozom, vagy az igét hallgatom, olva­som és énekelek: boldog ér­zések, szent áhítat és túlára­dó öröm töltheti be szíve­met. De ez nem, szeretet. Ez áhítat, vagy hit, Istenben való öröm stfo., de nem szeretet. Istent csak indirekte, feleba­rátaim, embertársaim szemé­lyén keresztül szerethetem és kell szeretnem. Aki direkt módon kísérli meg Istent sze­retni (ezt csinálják általá­ban a vallások, eltérően az evangélium szerint való ke- resztyénségtől), az kikerülhe­tetlenül képmutatóvá lesz. Képmutatás nélkül való sze­retet annyi, mint embersze­retet. ISTEN IGÉJE INDÍT ben­nünket embertársaink, s min­denek előtt népünk szerete- tére. A szeretet kinyilatkoz­tatott igéje igazít el bennün­ket politikai kérdésekben is. A politika mérlege az ember- szeretet.' Csak az a politika mondható jónak, amely az ‘ember, a népek, az emberi­ség javát mozdítja elő. Az a politika pedig, amely szegény­ségben, tudatlanságban, rab­ságban, szenvedésben sanyar­gat egyeseket, családokat és népeket, nem lehet akkor sem jó, ha keresztyén jelszavakat használ és keresztyén mázzal vonja is be magát. Sőt ezzel még csak tetézi bűnét, hiszen a képmutatás bűnébe esik. A keresztyén hit legvégső alapjaiból kell kiindulnunk ahhoz, hogy az élet nagy kér­déseiben tisztán láthassunk és helyesen tudjunk állást fog­lalni. A felszabadulás előtt, és azután is egy ideig, az egyháznak azért volt nehéz eligazodnia, mert emberi vé­lekedésekre támaszkodott, és nem Isten igéjéből tudakol­ta, hogy mi a helyes és mi a jó. Amikor például a békemoz­galom megindult és bátorta­lanul belekapcsolódtunk, sokan úgy érezték az egyházias gon­dolkodású emberek közül, hogy keresztyén ember ebbén a mozgalomban nem vehet részt, se azt nem támogathat­ja. Még nem felejthettük el, hogy ez volt a felfogás nyu­gaton is és részben idehaza is. Amikor azonban az elé a kérdés elé állíttattunk, hogy vajon egy újabb hábo­rút segítsünk-e elő tartózko­dásunkkal, vagy pedig igye­kezzünk megóvni népünket is, az emberiséget is, családun­kat is és önmagunkat is az újabb világháború borzalmai­tól és szenvedéseitől, akkor erre a kérdésre Isten igéje alapján csak pozitív, igenlő feleletet adhattunk. Ha Istent szeretjük, vagyis ha szeret­jük az embert, akkor lehe­tetlen, hogy a legtöbb és leg- szörnyűbb szenvedés forrá­sát, a háborút elő segítsük. Ha embertársunkat keresztyén módon. Isten akarata szerint szeretjük, nem tehetünk mást, mint boldogan fáradozunk Is­ten fiaihoz méltó módon a békéért. A nagy politikai irányzatokat véve szemügyre, igaz emberszeretet alapján le­het-e támogatni az olyan tár­sadalmi rendszert, amely lé- nyegéből folyóan újra meg újra hol a földkerekség egyik­másik pontján, hol az egész Földön háborút hoz létre? Akármilyen belső gátlásokat és külső tradíciókat kell is esetleg magunkban leküzde- nünk, a szeretetről szóló iste­ni kinyilatkoztatás alapján naivon komolyan kell ven­nünk azt a politikát, mely a legradikálisabb eszközökkel nyúl hozzá az emberi problé­mákhoz, s küzd az élet érde­kében a pusztulás ellen, a nyomor ellen a jólétért, a há­ború ellen a békéért, á na­gyon költséges felfegyverke­zés helyett a leszerelésért, a tudatlanság ellen az általá­nos műveltségért! Ilyen gon­dolatok és érzések, tűnődé­sek és külső-belső viasko- dások tették számomra sze­mély szerint lehetővé, hogy a békemozgalomba' bekapcso­lódjam s a hazánkban is épülő szocializmus tőlem telhető tá­(Folytatás a 2. oldalon) JÉZUS KRISZTUS MOND­TA EGYSZER önmagáról: „Nem azért jött az Ember Fia, hogy neki szolgáljanak, ha­nem, hogy szolgáljon, és adja az ő életét váltságul soka­kért”. Jézus eljövetelének megvolt a maga határozott időpcAitja. Akkor jött, amikor Augusztus császár adóügyi meggondolá­sokból népszámlálást rendelt el, amelyet helytartója, Quiri­nus hajtott végre. De nemcsak meghatározott időpontja volt az ő eljövetelé­nek, hanem meghatározott földrajzi helye is: a zsidók országa s abban is közelebb­ről Bethlehem. Jézus valójában azért jött, mert Isten akarta az Ű eljö­vetelét a mi javunkra. Amit pedig Isten értünk tett, az nem általánosságban, elmo- sódottságban, meghatározat­lanul történt, hanem annak a térnek és időnek rendjében és korlátái között, amelyben valamennyiünk élete folyik, amelynek valamennyiünk léte alá van vetve. Erre gondol János evangélista, amikor Krisztusról ezt mondja: „Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk”. (Jn 1, 14.) Jézus — a saját szavai sze­rint — szolgálatra jött. Ezt az ö szolgálatát pedig nem vá­laszthatjuk el attól a helytől, ahol Ö azt végezte. Elsősorban is a Genezáreth tava melletti Galileáról van itt szó. Itt nyi­totta meg a vakok szemét lá­tásra, a süketek fülét hallás­ra; itt terjesztette ki Isten uralmát azokra, akik gonosz hatalmak megszállottjai vol­tak; itt kezdte meghirdetni Isten országlását. AZ AZ EGYEDÜLÁLLÓ SZOLGALAT azonban, amely az ö életének odaáldozása a kereszten — nem Galileában történt, mégcsak nem is a zsi­dók földjének Jordánon kí­vüli részén, ahol prédikált és gyógyított, — hanem Jeruzsá­lemben, „mert nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el”. (Lk 13,33.) Ezért áll Lukács evangéliumá­ban a prédikálásról és gyógyí­tásról, valamint a Jézus ellen fordulásról szóló híradások között mintegy középütt ez a kis mondat: „ .. eltökélte magát, hogy (célegyenest) Je­ruzsálembe megy.” (Lk 9, 51.) A jeruzsálemi útra és célra vonatkozó első utalás után Lukácsnál még két további megjegyzés hangsúlyozza, hogy Jézus úton volt Jeruzsálem felé. AZ ELSŐ UTALÄS ELÉ Lukács figyelemréméltóan még egy mellékmondatot is tesz: „Lön pedig, mikor az idő elközelgett, hogy Ö felvx- tessék”. Idő és hely összekap­csolását találjuk ebben a mon­datban. Itt azonban már nem olyan időről van szó, amelyet leolvashatunk a naptárról, vagy mérhetünk az óránkkal; itt az idő a legszorosabb ösz- szefügggésben van Isten elha­tározásával és szándékával. Isten jó és kegyelmes szándé­kának titkát ismeri fel Jézus, amikor már igehirdetési mun­kálkodása kezdetén kijelenti: „Most van a kellemetes idő” — vagyis az az idő, amikor Isten -elfogadja az imádságot az engedelmességet és az ál­dozatot. Akkor tehát, amikor a mérhető idő folyásában ez az egyedülálló óra elkövetke­zett, tökélte el magát Jézus, hogy Jeruzsálembe megy. Jézus azokat az utakat és ösvényeket használta jeruzsá­lemi útjaként, amelyeken az időben mindenki más is járt. Éppen Lukács tudósít arról, miként zarándokolt a 12 éves Jézus földi szüleivel, Máriával és Józseffel Názáretből Jeru­zsálembe, majd onnan vissza. Az evangélisták egybekapcsol­ják a Jézus prédikációiról gyógyítástúrói és csodáiról szó­ló egyes tudósításaikat az or­szág helységeinek és útjainak adataival. A TUDÓSÍTÁSOK azon­ban NEM EGÉSZEN . EGY­ÖNTETŰEK ' abban, vajon Jézus a legközvetlenebb, a legrövidebb útat vette-e igény­be, vagy pedig az akkor szo­kásos, Samáriát messze ívben elkerülő, kitérő utat tette-e meg. Nem hagynak azonban kétséget a felől, hogy Jézus a kitaposott útakat és ösvénye­ket használta célja elérésére. Luther a maga bibliafordítá­sában az eredeti szöveghez hozzáfűz egy kis szócskát: egyenest, . célegyenest. Ezzel azt fejezte ki, amit az ősi tex­tus is kifejezni akar, hogy tudniillik a cél határozottan állt Jézus előtt és, hogy még az is, amit, valaki gondos ki­számítás alapján kerülő útnak tartana, célegyenest a célra veszi irányát. A CÉL PEDIG JERUZSÁ­LEM. Jeruzsálem egyike azok­nak az ősi városoknak, amelv nem valami síkságon, patak vagy folyó mentén, hanem egy hegység gerincén épült és így maradt fenn mind a naai na­pig. Aki ezt a várost akarja megközelíteni, annak akár merről jön is, felfelé kell men­nie. Jeruzsálem minden idők­re és egyedülálló módon „he­gyen épült város”. Ezt a várost Dávid vette el a jebuzitáktól, akik annak előtte lakták és tette székhe­lyévé. Jeruzsálem lett a 12 törzs központja, aminek ma­gyarázata a templom, amely a régi vár és város fölött épült. A templomban nyert elhe­lyezést a Szövetség-ládája. Ez minden törzs számára értékes volt és drága, mert a tízparan­csolat két tábláját rejtette ma­gában. A templom előtt állt az áldozati oltár. Ez az áldozati hely egyedülállóan szövődött össze az atyák történetével és ugyanúgy Mórija-nak nevez­ték, mint azt a magaslatot, amelyre Ábrahám vitte a fiát, Izsákot, hogy őt feláldozza. A templom előtti oltár volt az egyetlen hely, amelyre Izrael­ben a kegyes elhozhatta az ő áldozatát. Az áldozatot, ame­lyet ezen az oltáron bemutat­tak, a törvény rendelte, illetve engedte meg. A Mórija név nyilván Izsák feláldozására emlékeztet, amely Ábrahám készségét és hitét mutatta. Azt, hogy mindenestől reábiz- za magát Isten parancsára és Ígéretére, a törvényre és evan­géliumra. Ma a régi templomtéren egy nagy mohamedán mecset áll. Padlózatából kiemelkedik egy darab terméskő-szikla, amely­ről a hagyomány azt tartja, hogy rajta állt valamikor az oltár. Erre' az oltárra hintet­ték évről évre a páska. bárány vérét, amelyet az Egyiptom­ból való szabadulás megün­neplésére vágtak le. Ez a Jeruzsálem az áldozat helye, ez volt a cél, amikor „Jézus eltökélte, hogy célegye­nest Jeruzsálembe megy”. Ak­kor ért oda, amikor az édes kenyerek napjai voltak, más­képpen a páska-ünnep. Áldo­zatra ment, azért, hogy áldo­A Franciaországi Protestáns Egyház Szövetség ez év tava­szán küldöttséget szándékozik a Szovjetunióba küldeni. A küldöttség Nyikodim érsek lá­togatását viszonozná. Nyiko-' zatúl adja önmagát Jeruzsá­lemben az Atya akarata sze­rint és valami tökéletesen más szabadítást és megváltást sze­rezzen azoknak, akikért testté lett, akiknek testvérévé ő lett. A világ bűneiért áldozatúl ad­ni önmagát: ez volt a cél. S ezt akkor vitte véghez, amikor haldokolva így sóhajtott a ke­reszten. „Elvégeztetett!” Ma­guk a tanítványok is majd csak később tudták meg, hogy a mü befejezést' nyert, „elvégezte­tett”, és az áldozat elfogadta­tott. Ez a később akkor volt, amikor üresen találták a sírt a harmadik napon, és a fel­támadott megjelent nékik. JERUZSÁLEM MÉG MA ÍS SOK EMBER ÜTICÉLJA. Repülőgépek és hajók viszik őket Jordánia földjére. Ma már a régi ösvények helyén új utcák és útak vezetnek a hegyen épült városba. Keres­kedelem, politika, vagy tudás­szomj az indítója ezeknek az átázásoknak, és bizonyos, hogy a kíváncsiság is, amely a Ke­let gazdag és tarka életét ku- tatgatja ebben az ősi városban. Űjra és újra mennek azonban Jeruzsálembe olyan emberek is, alak azt a Jeruzsálemet szeretnék látni, megismerni és újra megtalálni, amelybe Jé­zus ment fel, amikor arra el­tökélte magát. Akiket ez a cél vezet, azok tisztelettel tekin­tenek azokra a kövekre és lép­csőfokokra, amelyeket méteres törmelékek és omladék alól szabadítottak lei. Ezek a kövek néma tanúi azoknak a napok­nak, amelyekben Jézus Hero­des és Pilátus előtt állt. Tisz­telettel tekintenek azokra a kövekre és lépcsőkre, amelye­ket Jézus lábai is tapostak, amikor ebben a városban szenvedett és meghalt és le­győzte a halált. CÉLEGYENEST JERUZSÁ­LEMBE. Krisztus követőinek, a keresztyéneknek, ma is erre a célra kell törekednünk, vagy­is Isten akaratából önfelál­dozó szereteti-e az emberért. Mégpedig nem általánosság­ban, meghatározatlanul, ha­nem ma is annak a térnek és időnek rendjében és korlátái között, amelyben élünk. A mi szolgálatunk is csak a mában és itt, a szocializmust építő Magyarországon folyó szolgá­lat lehet. Egyesek azonban, akik talán ugyanezt a célt: az áldozatos szeretet szolgálatát (Jeruzsálemet) vallják magu­kénak, abba a kisértésbe ke­rülhetnek, hogy valami új, va­lami nem az eddig járt úton érjenek célba. Néhányan arra gondolhatnak: „hátha mégis, vezet más út is Jeruzsálem­be?” Jézus a kitaposott útakat járta. Ma és itt, nekünk is a megtalált és kitaposott úton kell haladnunk szolgálatunk betöltésében. Az az idő, amely­ben Jézus eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy, nap­tári és mérhető idő volt. Ez a miénk is. Jézus mégis ezt az időt olyannak látta, hogy azt „Isten órája” mutatja, Isten akarata szabja meg. Egyhá­zunk a maga szolgálatának idejében és helyén Isten aka­ratából akarja ma is vállalni szolgálatának jól kitaposott útját mindazokért, akikért Krisztus eltökélte, hogy cél­egyenest Jeruzsálembe megy. G. A. dim érsek, az Orosz Ortodox Egyház Moszkvai Patriarchá­tusa Külügyi Osztályának ve­zetője — mint az emlékeze­tes — 1962. decemberében tett látogatást Franciaországban, Küldöttség készül Franciaországból a Szovjetunióba Őrüljetek! Három szó ismétlődik újra meg újra ezen a vasárnapom igében és igehirdetésben, ott­honokban és templomokban. Ez a három szó így hangzik; kenyér, élet, öröm. Természe­tesen ez a három szó nemcsak egymás után következik, de összetartozik, összefügg, mint egy Szép mondat egymásba ölelkező boldog szaval. A háború után Franciaor­szágban nagysikerű regény jelent meg ezen a címen: „Új­ra sarjad az élet!” Ebben a könyvben olvastam, hogy a háborúban földig lerombolt kis faluba visszatért egy fi­atal férfi a párjával. Rajtuk kivül nincs is élőlény a közel­ben. Kihalt, néma és mozdu­latlan temető a határ. De ek­kor a férfi befüti a kenyér- kemencét és az asszony meg­süti benne az első kenyeret. A friss kenyér illata életiek örömmel tölti be a völgyek Aztán jönnek újra az emberek és együtt felépítenek mindent:^ falut, otthont, búzamezőt, böl1 csőt és boldogságot. Azt hiszem ez a legszebb tavaszi történet, amit valaha is olvastam, mert örökszép törvény ez: kenyérből szüle­tik az élet és életből születik az öröm. Böjt negyedik vasárnapja is erre biztat: — örüljetek! Örüljetek emberek, mert van kenyér! — Lássátok meg, vegyétek észre, értékeljétek mindazt, amit a mindennapi kenyér kényelme, jóléte nek­tek ajándékoz. És örüljetek keresztyének, hogy Jézus Krisztus mindennapi kenyér­ként adja és kínálja Önmagát: szavát és szívét, szeretetét és bocsánatát, közelségét és áldo­zatát. Örüljetek, hiszen min­den szó a Biblia betűi között, vagy az elhangzó igehirdetés­ben, egy letört darab az örök kenyérből; minden úrvacsora az Élet kenyerének gazdagon megterített otthoni asztala. Aztán örüljetek emberek, mert van élet! — Lássátok meg, vegyétek észre, értékel­jétek, hogy hogyan születik a mindennapi kenyérből min­dennap új és ezerarcú élet. Vegyétek észre a megerősödött és megizmosodott ember sza­bad és boldog lépteit egy új. boldog és békés tavasz friss levegőjében. És örüljetek ke­resztyének, hogy Jézus Krisz­tusból, az örökélet kenyeréből hogyan sarjad újra az élet földi és örökkévaló útakon. Vegyétek észre a Világosságot, amelyik vezet a mindennap megújuló, mindennap megszé­pülő Krisztusarc szeretni való szépsége felé. Mert Krisztus­ban mindennap „újra sarjad az élet!” Végül örüljetek emberek, mert lehet örülni! — Ne felejtsük el soha, hogy nem lehet sehol ezen a világon olyan sötét szoba, olyan em­beri szív, amelyiknek ne lenne egy tavaszra nyíló ablaka. És örüljetek keresztyének, mert Krisztus az élet örök tavaszát Ígérte tanítványainak. Örüljetek emberek, mert van kenyér, mert mindennap megáin! az élet és tavasa örömtől határtalan a határ! <f.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents