Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-03-17 / 11. szám

A Hegye n mondott beszéd tanítása A tanítvány imádsága az országért KÉRJETEK' ÉS ADATIK NÉKTEK. Számos, igen ter­mészetes és okos kérdés állja el néha az imádság útját. Hogyan juthat el az emberi gondolat Istenhez? Törődik-e Isten ilyen apró lények kü- lön-külön ügyeivel, mint mi vagyunk? Van-e nekünk egyáltalán jogunk felépni az­zal az igénnyel, hogy meghall­gasson és megváltoztassa ér­tünk a dolgok rendjét? Stb. Isten maga jogosított fel az imádságra, s olyan * ígéretet adott, amelynek alig tudjuk távlatait belátni és dimenzióit felmérni. Azt ígérte, ha kérek, kapok, azt ígérte. hogy aki kér, az mind kap. Az okát is megmondotta: Ö Atya, szeret bennünket gyermekeit. Nem az biztosítja tehát imáink hathatósságát, hogy mi mi­lyennek bizonyulunk elmon­dása közben, s nem is az, mi­lyenre sikeredik majd az imádság, mert mindkét eset­ben rendkívül bizonytalan ki­menetelű lenne könyörgésünk. Imádságunknak egyetlen biztosítéka, hogy a mi meny- nyei Atyánkhoz szól. Mi, ké­rők és hálaadók, • rendkívül gyarló emberek vagyunk, miért lennénk éppen imádko­zás közben különbek. Az imádságaink sem lehetnek mások, mint amilyenek a mondóik. De nem ez a döntő. Isten — szerető A T Y A N K, akármilyenek vagyunk mi és akármilyen tö­kéletlen a vele való beszélge- tósünk AKI KÉR MIND KAP? — rezdül meg sokakban az el­lenérzés és a kérdő ellent­mondás. Tudom, most az imádkozó ember legsúlyosabb tapasztalatában, a meg nem hallgatott imádságba ütköz­tem. Hányszor kértem és nem kaptam! Miképpen egyezik ez Jézus ígéretével. A biblia se­hol sem tanítja, hogy bárki­nek bármi eszébe jut, azt megíkapja. Az imádság nem varázspálca, amit megsuhin­tunk és megjelenik az Isten: nesze, itt van, amit kértél! Jé­zus beszéde világos: .mennyi­vel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle”. Magától ér­tődő: a gyermek kenyeret és halat kap, ha ezt kéri, de kö­vet és kígyót hiába kér, még ha gyermekes együgyűségében és makacsságában azt állítja is, hogy a kő kenyér és a kí­gyó hal, vagy hogy a kő és a kígyó neki igen jó táplálék. Isten dönti el mi a jó! AKI KÉR MIND KAP! Minden imádságra válaszol az Isten, amelyet Jézus nevében, tehet az 6 szellemében mon­dunk el. Jézus ígérete kétféle módon teljesedik. Az egyik, amikor Isten megadja azt, amit kérünk. Néha várat, né­ha próbál, de végül is megad­ja. A szentírás és az egyház- történet csodálatos bőségben és nagy gazdagságban beszél a meghallgatott imádságokról. Nincs ma sem imádkozó em­ber, akinek ne lenne tapaszta­lata kérésének teljesítéséről. A feledékenyek olvassák el a 103. zsoltárt. Az imádság meghallgatásá­Máté 7,7—11; 6,9—13. nak van egy másik módja is. Az az eset. amikor Isten nem a kérést teljesíti, de ad he­lyette mást. Gondoljunk Mó­zes, vagy Pál imádságára. Eb­ben a mélyebb értelemben nincsen meg nem hallgatott imádság. Vajon Mózes nem kapott semmit, mikor kérte Istent, hogy bemehessen az ígéret földjére? Be nem me­hetett ugyan, de fölvittfe őt Isten a hegytetőre és meglát­tatta vele azt a gyönyörű és jó földet, amiről mi már tud­juk, hogy messziről szebb volt, mint közelről lett volna. Az ellenséges törzseket és a nép­re váró véres harcokat elfedte előle az Isten. Pál háromszor könyörgött, hogy vegye el Is­ten a testébe adott tövist, a betegséget. De az megmaradt! Vajon Pál nem kapott sem­mi választ? „Elég néked az én kegyelmem” — mondta ne­ki Isten. Azóta évszázadok tel­tek el és még mi is élünk Is­ten válaszából, oly gazdag volt a Pálnak adott felelet. Az imádságra nem az a legna­gyobb válasz; itt van tessék! — hanem az, hogy kiönthetem szívemet és érezhetem az Atya kezét fölöttem. Az imád­ság iskolájában Isten megta­nít bennünket arra, hogy szét­futó kérésünk, szerteágazó vá­gyaink és sokirányú kéréseink csituljanak el. s tanuljuk meg Isten ajándékai helyett Öt magát kérni. Augustinus mon­dotta: „ha mindent megadnál te, magad nélkül semmit sem adnál, de ha te magadat né- künk adod, semmire sánca szükségünk”. JÉZUS ISTEN ORSZÁGÁT ÁLLÍTJA IMÁDSÁGUNK KÖZÉPPONTJÁBA: JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD. Mit je­lent. ez számunkra? Azt, hogy saját akaratunkkal szemben Isten akaratának győzedel­meskedéséért kell könyörög­nünk. Az imádság Mestere harcba hív önmagunk ellen. Keresztyénségünk ítélete ab­ban van. hogy egészen termé­szetesnek tartjuk: magunkért és szeretteinkért kell imád­kozni. Ellenkező esetben — mondjuk —, mi értelme van az egésznek, ha nem azt ön- töm Isten elé, amit szívem teljességéből kívánok ma­gamnak és szeretteimnek? Hát imádkozhatok őszintén így: ne add vágyaim teljesedését, ne segítsd át fiamat az élet buktatóin, ne gyógyítsd meg anyámat betegségéből? Nem, így, csak így valóban nem lehet imádkozni. Őrültség lenne! De az sem imádság, amely csak ezt mondja: add meg... segíts át... gyógyítsd meg.. . Az igazi imádság küz­delem. mint Jákob tusája. mint Krisztus gecsemánékerti verejtékező harca, hogy saját lelkem hatalmasain zengő szó­zatát: jöjjön el az én orszá­gom, legyen meg az én aka­ratom, túlzengje a bennünk és értünk könyörgő Lélek esede- zése: a Te országod jöjjön el... a Te akaratod legyen meg... a Te neved szenteltes­sék meg! Mert imádkozni csak az tanult meg Jézustól, aki önmagától akar megszabadul­ni és addig tusakodik, amíg megnyugszik és betelik Isten akaratával, mint egyedül jó­val, kívánatossal és boldogí­tóval. így válunk Isten gyer­mekeivé, akik az Atyának há­zában felszabadultan, vidá­man és gond nélkül élnek a szeretet győzelmes biztonságá­ban. S így valósul meg közöttünk Isten országa, ha — a bűnös emberi akarattal szemben —, csupán Isten akarata érvénye­sül. Mégpedig minél teljeseb­ben, s tökéletesebben érvénye­sül. annál teljesebben és tö­kéletesebben valósul meg kö­zöttünk a szeretet uralma; Is­ten országa. Isten országához hozzátarto­zik a mi mindennapi kenye­rünk is: a mi mindennapi ke­nyerünket add meg nekünk ma. Luther helyes felfogása szerint nem csupán kenyeret kérünk, de mindazt; amire földi életünkben testileg, lel­kileg szükségünk van, hogy azt egészségben fenntarthas­suk. A mindennapi kenyérhez tehát hozzátartozik az élet minden feltétele; a munkától a békességig, a jó szomszédtól az egész emberiségig minden és mindenki. A mindennapi kenyeret nem üsupán ma­gunk. de embertársaink részé­re is hangsúlyozottan kérjük. Mert, mi emberek összetarto­zunk, mint a méhcsalád, mint a test milliónyi sejtje. Min­denki kenyeréért, mindenki békességéért kell Isten gyer­mekének imádkoznia. Azokért is, akik híjával vannak a ke­nyérnek, a békességnek, az emberséges vezetőknek. Annak az útnak a végén, amit a Hegyein mondott be­szédet követve megjártunk, az imádság áll. S az imádságnak a fényében kell vissza pillan­tanunk az egész Hegyi Beszéd­re. Valójában, boldogok, akik így szólíthatják meg az Urat: Mi Atyánk! Hogyan aggodal­maskodnának az övéi, hiszen Övé minden hatalom mennyen és földön! Hogyne szeretnének minden embert, amikor az Atya gyermekeinek hivatatt- nak! Hogyne törekednének békeszerzésre, amikor Isten békét kötött velük! S hogyne adnának egyedül neki dicsősé­get, mikor semmi érdemük nincs, de mindent ajándékba kaptak tőle. Matuz László Emlékezzél meg, Uram, irgalmadról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak. (Zsolt. 25, 6.) Hozzád emelem, Uram, lelkemet, Istenem, benned bízom, ne szégyenüljek meg. Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem. (Zsolt. 25, 1, 2, 4.) A bűnbocsánatről A BÜNBOCSANAT AZ EGYHÁZI ESZTENDŐ ME­NETÉBEN különösképpen is böjti téma. Nem úgy, mintha nem lenne az egyház igehir­detésének előterében állandó érvénnyel ez a mondanivaló. De történetileg a bűnbocsánat nagypéntek tényéhez kapcsoló­dik. Isten az ő Fiának, Jézus Krisztusnak ártatlan szenve­déséért és haláláért bocsátja meg bűneinket. A bűnbocsá­nat tana nem elméleti okfej­tés eredménye, spekuláció szülöttje, időtől és helytől füg­getlen eszme, hanem a világ- történelem egy adott pontjá­nak, bármennyire is félreeső zugának, a golgotái keresztnek eseménye. Történeti esemény tehát, amely ugyan nem bizonyítható a történetírás módszereivel, mert Jézus kivégzésének lát­hatatlan, csak Istennél tudott és akart velejárója. De törté­netisége a mi keresztyén hi­tünk számára döntően fontos. A tény mindig több mint egy gondolat. Egy megtörtént ese­mény a valóság súlyával és bi­zonyosságával rendelkezik. A gondolat viszont könnyen szertefoszolhat, változhat, bi­zonytalanná válhat. Ha a bűn­bocsánat Jézus szenvedésének és halálának eseménye — aminthogy Isten igéje szerint az —, ehhez a tényhez újra és újra visszatérhet és beleka­paszkodhat hitünk. Amikor meginogunk a bűnbocsánat bi­zonyosságában, nagypénteki tényszerűsége biztos talajt ad lábunk alá: a t^űnbocsánat megtörtént. AZ EGYHÁZ EZT AZ ÖR­VENDETES TÉNYT HIRDETI AZ EMBEREKNEK. Az igazi igehirdetésnek tág a köre: be­lefér az emberi élet minden problémája, korunk vívódása az emberiség felemelkedéséért és a békéért, népünk mai ne­mes törekvései, az egyéni éle­teknek sok apró kicsi gondja és öröme is. Minél szélesebb körben mozog az igehirdető, annál hűségesebben követi Is­ten szeretetének mindenre ki­terjedő figyelmét. Rádiójelén- tések, újságcikkek, megjelent regények, most futó filmek, az egész élet színes hullámzása ott kavaroghat a szószéken. De az igehirdetés kitágult kö­rének középpontjában a bűn­bocsánat hirdetése izzik, mint fémszál a villanykörtében. Is­ten a túlvilági jövőnkre vonat­kozólag az üdvösség ígéretét tartogatja. Földi életünkre szólóan azonban nincs nagyobb szava a bűnbocsánatnál. Nemrégiben olvastam vala­hol, hogy a keresztyénség tör­ténete során fokozatosan áthe­lyezték a hangsúlyt az em­ber bűnösségéről Krisztus megváltására. Ez a hangsúly- eltolódás az újkor kezdetén végbement társadalmi eman­cipációs folyamatok hatására történt. Ez a megjegyzés vilá­gos utalás a reformációra. Nos, valóban úgy van, hogy a re­formációban hatalmas erővel esett a hangsúly a bűnbocsá­natra. De ebben Luther nem egyszerűen kora fellélegzésé­nek vallási szócsöve. Ugyanez a hangsúly jellemzi az újszö­vetségi iratokat, a keresztyén­ség első időszakát, sőt a ké­sőbbi századok folyamán is megtalálható azoknál, akik hűek maradtak Jézus öröksé­géhez, mint például Augusz- tir.usznál (Szent Ágoston). A bűnbocsánatra eső döntő hang­súly az igazi keresztyénség is­mertetőjele volt minden idők­ben. A BÜNBOCSANAT A BŰN­NEK EGYEDÜLI ÉS TELJES MEGOLDÁSA. A bűnt nem lehet más módon kiiktatni az életből és kirtani az emberből. A korok változnak, az emberi­ség fejlődik, de az ember alapvető bűnössége ugyanaz volt a kőkorszakban, mint a XX. században. Az önzésnek és szeretetlenségnek formái sokszor mások a történeti adottságok szerint, de er-' kölcsi rossztól — nem is szól­va az Istentől való elszaka- dottságról — az ember nem tud megszabadulni. Ez a mi keresztyén meggyőződésünk. Az egyén életében is így van: minden embernek megvannak a „gyenge pontjai”. Lehet, hogy a többi területen hatal­mas erkölcsi teljesítményt tud felmutatni, de az „Achilles sarkai” elkísérik haláláig. Esetleg annyi történik, hogy megváltozik a „gyenge pontja”. Nagy aszkéták például a val­lási hiúságnak és a lelki gőg­nek megtestesítői sokszor. Bűnösségünktől csak a halál szabadít meg. Igaza volt Luther utolsó feljegyzésének: „Bizony, koldusok vagyunk! Ez az igazság.” A bűnbocsánat azt jelenti, hogy noha emberi természe­tem továbbra is bűnös marad, Isten nem számítja be bűnei­met. Ügy néz reám, mintha tiszta lennék. De az is vagyok valóságosan, mert Krisztus ár­tatlanságát nekem tulajdonít­ja. Ez a „szent csere”, amely a keresztfán végbement. Krisz­tus magára vette minden em­ber bűnét, hogy az ő bűnte- lensége minden ember javára szolgáljon. A Jézus Krisztus által szer­zett bűnbocsánat nem szorul semmiféle emberi kiegészítés­re és annak nincs semmiféle emberi feltétele. Jó, hogy ez így van, mert máskülönben soha nem lehetnénk biztosait a bűnbocsánatban. Ha a bűnbo­csánatnak feltétele lenne az igazi mély bűnbánót, ugyan melyik ember lehetne meggyő­ződve arról, hogy az ő bűnbá­nata hiánytalan és tökéletes?! Ha a bűnbocsánatnak feltétele lenne az igazi élő hit, kicsoda lehetne olyan merész és állít­hatná, hogy az ő hite szilárd és teljes? Az egyetlen lehetsé­ges féléiét Jézus kérdésére: „Hiszel-e?”, amit a bibliai férfi válaszéit: „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitet­lenségemnek!” Ha a bűnbo­csánatnak feltétele lenne a nyomában járó megújult élet, bűneink elhagyása, — jaj ez egyszerre áthúzná azt. Nagyon kevés bűnünk van az életben, amit valóban el tudunk hagy­ni, és mérhetetlenül több, ami megmarad. Hála az Istennek, hogy nem kötötte ezekhez az emberi tényezőkhöz bűnbocsá­natának érvényességét, mert akkor az önmagukat ismerő emberek soha nem lehetnének nyugodtak bűneik elintézése felől. Isten cselekedete és sza­va a döntő: Jézus Krisztusért msgbocsáttattak a bűneink! JOGGAL VETŐDIK FEL EZEN A PONTON AZ EL­LENVETÉS: akkor hát bánhat valaki könnyelműen is a bűn­bocsánattal. Bűnei megbánása nélkül, új életre törekvés nél­kül egyszerűen elfogadja bű­nei bocsánatát. Ezt az ellenve­tést különösen nekünk evangé­likusoknak nem szabad gyor­san visszautasítanunk. Az evangélikus kegyességet gyak­ran joggal vádolták azzal, hogy hajlik a quieüvum-ra, tehát nem fakad belőle aktív cselekvő keresztyén élet. Ez a gyengeség nem Luther­re megy vissza. Luther rend­kívüli erővel hangúlyozta és élte a keresztyén hitnek belül­ről ható aktivitását. A keresz­tyén ember nem azért teszi a jót, hogy megszerezze vele Isten jóakaratát és elnyerje bűnei bocsánatát. Fordított a folyamat: Istentől ingyein meg­kapta bűnei bocsánatát, ezért hálából engedelmeskedik Isiten akaratának és kész szolgálni az embereknek. Sajnos, itt a földön az igaz* Sággal sem tudunk megfele­lően élni a gyarlóságunk miatt. Az igazság az, hogy Istennek minden emberi félté-- tel és hozzájárulás nélküt adott bűnbocsánata kelti szí-» vünkben a legigazibb bűnbá» natot és életünk megújításá­nak elszánt akarását De aa igazság nagyon sokszor meg­törik a mi erőtlenségünkön, á elfogadjuk a bűn bocsánatot bűneink megbánása és elha­gyása nélkül. Ez nincs jói.. Nyilvánvalóvá kell lennie az evangélikus emberek előtt* hogy a jó munkálása, a sze­retet cselekvése nélkülözhetet­lenül következzék hitükből. De végső reménységünk mégis­csak Isten bocsánatában lehet A bűn bocsánat nemcsak bű­neink alól old fel bennünket* hanem miközben eltávolítja Isten és a köztünk levő aka­dályt, a bűnt — zsilipfelhúzás is: Isten kegyelmének erői be- leáradnak az életünkbe. És ezek az erők reálisan hatnaiki. A türelemnek, szeretetnek* békességnek, reménységnek erői dolgozni kezdenek benne a magunk és mások javára. Most már megértjük, miért mondotta Jézus a béna, beteg embernek először ezt: „Meg­bocsáttattak a te bűneid!” A bűnbocsánat olyan erőt ad* amelyből futja életünk terhei hordozásához, feladatai végzé­séhez. Veöreös Imre ®OS<3<lC!SC!f-c3CScí-c3<3Sct<3C!Scf<8Oi0K8<aiCfC8O§CFC3C!icF<3CS<S<^ Szemeim az Ürra néznek szüntelen: fordulj felém, és kö­nyörülj rajtam! (Zsolt. 25, 15—16.) Jézus Krisztusban van a mi váltságunk az ő vére által: a bűnök bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint. (Ef. 1, 1.) Gondolatban ismét emlékeim között la­pozgatok. Válogattam már olyan emlékeket, amelyre ez volt ráírva: „szeretet”, s talál­tam már olyanokat is, amelyeken ez állt: v,bizalom”. Most mást keresek. Olyat, amire talán nagyon erős bétűkkel, vagy talán na­gyon halványan ez van ráírva: REMÉNY­SÉG. Emlékezetemből előkerül néhány. Hadd tegyem őket most egymás mellé... * .ÚJJÁÉPÍTÉS REMÉNYSÉGBEN. - ez az első. Alig söpört végig az országon a há­ború pusztító szele, még kattogtak Budán az eszüket vesztett fasiszták géppuskái, amelyek néhány nappal később nagy örö­münkre örökre elhallgattak, Pesten egy öreg lelkész indult felfelé a pincéből temploma felé. Haja ezüstösen csillogott ki fekete ka­lapja alól. Itt betört az ablak — állapította meg csendesen — ott az oltár mögött hever a néma orgona néhány elárvult sípja. Hideg szél süvített végig az ablaktalan templomon, s a tetőcserepek között hatalmas lyukak tá­tongtak. „Holnap elkezdjük az újjáépítést” — mondta halkan az öreg lelkész a körülötte állóknak. És másnap egy nyikorgó kerekű rozzant szekér elé fogta be magát barátai­val, hogy a város másik végéből meszet, ho­mokot, cserepet, üveget hozzon. Üresen vi­dáman ment a szekér, visszafelé azonban súlyos verítékcseppek lepték el a kocsit tolók homlokát. Keservesen csikorgóit a ke­rék, de ez a csikorgás a reménység boldog dala volt. Reménységgel fogtak hozzá az újjáépítéshez, s reménységük beteljesedett. Igen, csak így, reménységgel lehet boldogan dolgozni, s jó munkát végezni. MEGÚJÍTÓ REMÉNYSÉG — ez áll a má- ■%odik emléken. Ismerek valakit, akit a re­REMÉNYSÉG ménység kísér életútján szüntelenül. Nehéz gyermekkora volt. Alig cseperedett fel, ami­kor a halál elragadta édesapját, özvegy édesanyja nehezen nevelte kishugával együtt. Virradatkor kelt, hogy a tanítás előtt nehéz testi munkával megkeressen családja számára néhány pengőt. Csinálta boldogan, reménykedve. Amikor a halál ismét meglá­togatta családját kishúga elhunytával, úgy érezte, nehezen tud talpraállni. A remény­ség azonban a gyászban is megújította. A háborúban messze idegenbe került, ezalatt lakása, bútora teljesen elpusztult. Leginkább drága könyveit sajnálta, mert a betű min­dene volt. Reménységgel fogott hozzá élete újraalapozásához, amikor a halál ismét meg­látogatta. Édesanyját kellett kikísérnie egy csendes kisváros temetőjébe. Pedig a leg­drágább ja volt! Napokig céltalanul bolyon­gott az utcákon, nem volt kedve hazamenni az üres lakásba, nem találta örömét mun­kájában sem. A reménység azonban ismét erőt és megújítást adott életébe. Életét vé­gigkísérte a reménység és ez tartja meg, újítja meg ma is, amikor újabb problémák elé kerül. Boldog ember! Élete reménykedő élet. REMÉNYTELEN ESET — ez a harmadik cím. Súlyos beteget operálnak a hófehéren csillogó műtőben. Az orvosok a műtét előtt sokszor figyelmeztették: kímélje magát, vi­gyázzon magára, ne tegye ezt, ne tegye azt. Hasztalan volt a jó szó, hiába volt az intő figyelmeztetés. Reménytelen eset volt a sze­rettei számára is, akik előre látták azt, ami később bekövetkezett. De reménytelen eset volt az orvosok számára is, akik a műtő­asztalon látták csak igazán, hogy a gyilkoló kór mennyire elhatalmasodott rajta. Nem tudták már segíteni. A reménység, ami hiányzott az életéből, hiányzott a betegség­ben is. Való Igaz, reménység nélkül sivár, üres, céltalan az élet. ŰJ TAVASZ - ÜJ REMÉNYSÉG. A hosz- szú, dermesztő tél után végre lassanként mégiscsak kitavaszodik. Már nemcsak vilá­gít a napsugár, hanem langyos melegével végigsimogatja az ember arcát. Tocsog az utca mindenfelé, az árkokban gyűlik az ol­vadó hóié. Emberek indulnak a mezőkre, ed­dig csendesen álló traktorok pöfögésétől lesz hangos a határ. Megindul a munka a földe­ken, és ezt a munkát nem lehet másképpen elkezdeni és végezni, csak reménységgel. Re­ménység tölti el a mostani tavaszon orszá­gunk földművelő népét, reménység gyűjti össze őket a munkára, s reménységgel jön-t nek össze esténként a munka után, hogy megbeszéljék a következő terveket. Remény­séggel néznek az új tavasz, az új nyár, az új munka, az üj termés, az éwégi szám­adás felé. De .az új tavasz nemcsak a földeken je­lent új reménységet. Reménységgel indítják meg a hosszú kényszerű téli pihenő után a betonkeverőgépeket, hogy új otthonok, 'új iskolák, új kórházak épülhessenek. Ismerek egy embert, aki naponként meglátogatta egy hatalmas lakótelepen épülő új lakását az alapozástól elkezdve, egészen addig, míg csa­ládjával boldogan birtokba vehette otthonát. Reménység töltötte el akkor, amikor még csak mélyülő gödröket látott, s reménysége valóra vált. REMÉNYSÉGGEL ELŐRE. Csak így lehet elindulni, csak így lehet továbblépni, csak így lehet élni. Reménység tölt el minket akkor, amikor szétnézünk a világban, ahol az emberek nemcsak vágynak a békére és a boldogságra, hanem élvezik is azt. Re­ménység tölt el minket, amikor arra gon­dolunk, hogy a világ nagy kérdéseit meg lehet és meg is kell oldani békés eszközök­kel. Az a reménység tölt el minket, hogy ez a mostani tavasz tavasz lesz a nemzet­közi életben is. Olyan tavasz, amely a prob­lémák megoldását, a nyugalmat és a -békét termi meg az emberiség számára. És ezzel a boldog reménységgel indulunk tovább az élet útján. * Néhány kép áll előttünk. Mindegyikre nagy betűkkel ez van ráírva: REMÉNYSÉG. A képek nyomán legyen teljessé a remény­ség a mi szívünkben és életünkben is. Le­gyünk reménykedők akkor, amikor dolgoz­nunk keft. Legyünk reménykedők akkor, amikor problémák elé kerül az életünk. Re­ménykedjünk akkor is, ha küzdenünk és harcolnunk kell. És töltsön el minket a re­ménység akkor is, amikor a földeken dol­gozó parasztságunkra, az új otthonokat épí­tő munkásokra, a békéért síkraszálló embe­rekre és nemzetekre, és a szemünk előtt kiformálódó, alakot öltő békés, boldog, épülő ú; világunkra nézünk. Harkányi László í 1 k

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents