Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-03-03 / 9. szám
Uak vezet világtalant NISZÁN HÓNAP ELEJÉT ÍRTÁK A ZSIDÓ NAPTÁRAK. Obed nyugtalan lelkét, amely ezekben a napokban olyan volt, mintha titkos féreg rágná, a bethsaidaiak ismerték fel leginkább, mert ezt mondták: — Obed, keresd meg a békességedet. És most itt állt Jerikó közepén. A zsinagóga zömök épületének árnyéka befedte. A lépcsőkön emberek jöttek-mentek. Kegyes férfiak vetettek alamizsnát a zsinagógák környékét elmaradhatatlanul ellepő szegényeknek. Obednek csak most tűnt fel, hogy milyen sok a szegény. Hogy egész Izráel valami terhes átok következtében mintha a koldusok országa lenne. Bethsaidában sem volt fényes az élet, de minél nagyobb városokon keresztül vezetett vándordíja, annál több nyomort látott. Ki fog segíteni ezeken az embereken? Obed töprengése hangos lázadássá lett. Odaült a lépcsőre és osztozott a nyomorultakkal. A részvétben feloldódott, átadta magát az örök és megfejthetetlen kérdésnek: miért van ez a szörnyű igazságtalanság. Mellette s körülötte az élet kitaszítottjai. Csonka kézzel, sebes testtel, bgtot vagy mankót szorongatva, rongyokban és a nélkülözésben vagy a rossz táplálkozásban elfonnyadt testek. Hát ilyen az élet, a „szép világ”?! Nem, ezt nem lehet tétlenül nézni! Ekkor odament az elsőhöz s a galilea.i parasztok egyszerűségével és naivitásával megkérdezte, mi a baja. — A szegénység — volt a kurta válasz. — Miért nem dolgozol? — Kinek és mit, idegen? — kérdezte amaz tissza. — Itt Jerikóban nincs munka? — Nincs, vagy ha van, csak keveseknek. És akiknek jutott, azoknak meg kell elégedniük a nagyok asztaláról aláhullt morzsákkal. — Nem értem — mondta Obed s lelkében ősszekuszálódtak a kérdések. — Nem is fogod, idegen — volt a válasz —, itt kell élni ahhoz annak, aki ezt érti. Itt — és botjával a lépcsőt ütögette. — Nézz csak oda! Látod azt a férfit? Az római. Olyan, mint mi. És mégis ő az, akinek dolgozunk, ő az, aki magával viszi a nép verejtekét a tengeren túlra. Annak a nagy városnak — amelynek Róma a neve — a gyomrába kerül az, amit gyermekeinknek kellene adni, vagy ami az özvegyek és árvák asztaláról hiányzik. Ha tudni akarod, ezért van annyi szegény, beteg és éhes itt közöttünk. Ezért. OBED LELKÉBE NEHEZEN SZIVÁROGTAK LE A SZAVAK. Egyszerűségében alig tudta felfogni az elmondottakban rejlő nagy igazságokat. Hallgatott. A koldus pedig folytatta: — Így van. Ezt mi mind tudjuk. Várjuk Isten segítségét, várjuk a Szabadítót. A pohár már-már betelt. És figyeld meg, így beszél némaságában egész Izrael. Obedet mintha villám járta volna át, megremegett. — Ide hallgass! Én ismerek valakit, aki tudna segíteni rajtunk! — Ugyan!? — De igen! Hidd el, ismerek valakit, alá nagyobb és több mint mi vagyunk. — Csak nem a Názáretire gondolsz? Obed elpirult és bólogatott: — De, öreá. És kezdte mesélni azt, ami vele történt. Részletesen és megállás nélkül. Amíg mondta, észrevétlenül egy gyűrű közepén volt. Szájtátva hallgatták a jerikóiak a zamatos, vidéki nyelvű idegen meséjét. A többiek, a sebesek, a fájús lábúak, a vakok könyörgésre fogták a szót: — Vigyél el magaddal minitet is hozzá! OBED SOHASEM HITTE, HOGY VEZETŐJE LESZ egy olyan csapatnak, amely benne hitt és bízott. Aztán ebben a szent lelkesedésben megindultak Jeruzsálem felé. Kétség és reménység közt baktatott a kicsiny csapat. Obed élményének többszöri ismétlésével tartotta bennük a lelket. Lassan haladtak. A vakot vezetni, a sántát támogatni, a fáradtakat pihentetni kellett. Jeruzsálem nyitott kapukkal fogadta őket. Nép nép hátán hömpölygőn a szűk sikátorokban. Időnként római katonák vonulása miatt szorultak fal mellé, de senki sem kérdezte', miért jöttek, hova mennek. Ünnepek voltak és az ünnepekhez hozzátartozott a sokaság, az idegenek tarkasága, a zaj, a lüktetés. Sodortatták magukat ezen a kissé hűvös reggelen a néppel. Ott bicegtek, sántikáltak a sikátorokban, ösztönösen érezve, hogy valami nagy dolog van készülőben. Az ő lelkét különösen határtalan izgalom fogta el. Találkozhat a Názáretivel és kérheti, hogy segítsen ezeken a nyomorultakon, öt is úgy vitték hozzá, tehát ő is vihet másokat. Részvéttel nézett gyámoltjaira■ és egyre biztatott: — Még egy kis kitartás és biztos a segítség, higgyétek el, bizonyosan segít! Így haladtak el a templom előtt. Idejük is alig maradt, hogy gyönyörködjenek a minden zsidó büszkeségében, a templomban. Pedig az szebb volt, mint valaha. A TEMPLOM MÖGÖTT ÁLL AZ AN- TONIA-EROD. Négy sarka várszerűen kiképezve. Bástyái ezekben a napokban a római birodalom erejét és szilárdságát fejezik ki. Dárdás’ vitézek sétálnak fenn a bástyákon és lenn az árkádok alatt. A téren a „megvetett nép, a barbárok, a zsidók” lármáznak. Unottan és kötelességszerűen róják a fokok közti utat a római katonák. Harcos mozdulattal vágnak a levegőbe a fenyegető öklök. A szemek tüzesek, a hangok rikácsolóak. De Róma szilárd. Nem kell fegyvert használni. Amikor Obedék odaérkeztek, olyan csend támadt éppen, mint a sírban van. Megálltak a tér szélén, hátuk a templom falát érte. Es ekkor valami delejes ütést érzett a szíve táján. Ha meg nem kapaszkodik, végigvagódik a kövezeten. Zsibbadtnak érezte tagjait, nyelvét. Szólni akart, erőre lett volna szüksége, de minden, mint az álomban, határtalanná és súlyossá vált. Igen, mert a tornácon felismerte a Názáre- tit. Nem igy emlékezett ugyan rá, de mégis ő volt. Vörös köntös borította, otromba tüskés gallyak a fején, kezei megkötözve, mint egy gonosztevőnek. Mellette római ruhában állt egy férfi. Jobb kezét magasba emelve intett csendet. Ez volt az a pillanat, amikor Obed összeesni készült. A római a csendet kihasználva ennyit kiáltott: — Itt áll előttetek az ember! Hangját tompán verték vissza a jalak. Obednek feloldódott a nyelve, minden erejét összeszedve kiáltott a római felé: — Ö az! Ekkor az; egész szűkre szabott tér egy vulkán torkává változott. A hang remegett a falak között s a sokaság ütemesen kiáltotta: — Feszítsd meg! Feszítsd meg! OBED NEM ÉRTETTE AT. ÖSSZEFÜGGÉST. A tógás férfi újra felemelte kezét, csendet parancsolt. Valamit mondott, de azt csak az elöl állók hallhatták. Azok öklüket emelgették, majd újra betöltötte a halálos zsivaj a teret: — Feszítsd meg! Végezd ki! — így harsogták olyan bőszen, mintha nem is e g y életet akarnának megsemmisíteni kiáltozásukkal. A római ekkor eltűnt ismét a Názáretivel a tornácok között. Félelmetes percek múltak el. Obed szeme előtt összefolyt minden. Kiáltozni kezdett, ahogy torkából kifért: — Emberek! Emberek, hallgassatok meg! Ez az ember jó! Visszaadta a szemem világát! Ennél többet senki nem tehetett volna velem! Ennél szelídebbet nem szült még anya a világra! Hallgassatok rám! Nézzetek ezekre a nyomorultakra, akiket Jerikóból hóztam magammal! Meglássátok, ezeken is segíteni fog! Hallgassatok rám' De a tömeg torkára nem lehetett ráfagyasztani a szót. — Feszítsd meg!... Még ma feszítsd meg! Ekkor ismét megjelent a két férfi. A katonák farkasszemet néztek a kiáltozó zsidókkal. A római beült a gabathába és ismét az elöl állókkal vitatkozott. Obednek valaki odasúgta a jerikói szavát: „Ez az ember nem segít a mi bajunkon! ’ Ekkor hátratekintett és hátborzongató volt. amit látott. Barátai, akiket végighurcolt a fárasztó úton, mankóikat, öklüket rázva kiáltották a rászedett emberek hangjával: — Csak rajta, rajta, feszítsétek meg! Ilyen látványban még úgysem volt részünk! AZ ESEMÉNYEK ITT MÁR OLYAN GYORSÁU PEREGTEK, hogy Obed jámbor lelke alig tudta nyomon követni. Az erőd végéből két római iromba fakeresztet cipelt és parancsra várt. Adott jelre a Názáreti vállára tették, dárdáik nyelével pedig folyosót szorítottak az emberáradatban. Jézus elindult. Az élő fal majdhogy Össze nem szorította. Aztán lazult a gyűrű, az emberek mögéje kerültek, hogy gyászkísérete is legyen. Csak a fürgébbek szaladtak előre, mert az esemény még sok látványosságot tartogatott számukra. Obed odaszorult a fal mellé. Szemét elborította a könny és várta, mikor halad el előtte Jézus. S valóban, a roppant kereszt súlya alatt görnyedve jött feléje. A macskaköves úton lassan, rogyadozva emelte lábait. Kimerült, fáradt volt. Hatalmas verejtékcseppek csorogtak végig arcán. Ruházata is pillanatok alatt egy csutak lett. Obed- remegve áíft és várt. Alig bírta lélegzetét is visszafojtani és amikor közel ért hozzá a Názáreti, minden erejét megfeszítve odakiáltott: — Jézus!' JÉZUS RÁNÉZETT, S EGY PILLANATRA MEGÁLLT. Mintha csak pihenni akart volna, s megszólalt. Ugyanazon a hangon, mint régen, a galileai tenger partján, Bethsaidában: — Látsz-e valamit? — Igen, igen, látok valamit — rebegte dadogva, miközben könnyei patakokban folytak — látom az embereket, mint imbolygó fákat. Uram, látok! Nem mindent, de látok! S ekkor két ütés csattant egyszerre. Az egyik a Názáretinek szólt, a római biztatása volt, hogy siessen. Nem érnek rá a vitézek, várja őket a kocsma és a koclca. A másik Obednek, aki itt nyafog az út szélén és feltartóztatja a menetet. A körülöttük állók durva röhögése nyugtázta a rómaiak cselekedetét. — Uram, most már mindent látok! — kiáltotta Jézus után Obed. Jézus mégegyszer hátratekintett és szelíd- fájdalmasan rámosolygott. Obed szeméből felszáradtak a könr\yek. Rédey Pál A svéd prímás meglátogatta az Ökumenikus Patriarchát (Istanbul) Gunnar Hultgren appsalai érsek február elején négynapos látogatást tett a konstantinápolyi ökumenikus patriarchánál. ö az első érseke a svéd lutheránus egyháznak, aki a patriarchát meglátogatta A látogatásról visszatérve az érsek Iájelentette, hogy az Athenagoras patriar- chával folytatott megbeszélései «.nagyon hasznosak” voltak és reméli, hogy ezek pozitívan fognak érvényesülni a két egyház kölcsönös viszonyában A megbeszélések közvetlen eredményének jelölte meg azt a közeljövőben életbelépő cserét, amely szerint a patriarchátusból való teológiai hallgatók fpgnak tanulni Svédországban és a svéd egyház teológusai Konstantinápolyban. HARANGOK' újraöntését, harangkoronák, harangállványok készítését, átalakítását újrendszerűvé vállalja DUCSÁK ISTVÁN harangöntő örszentmiklós, Dózsa György út 26. 1546 február 18-án halt meg LUTHER MÁRTON „Nem lehet Istent jobban dicsérni és magasztalni, néki tisztességet adni és dicsőségét hirdetni, mintha valljuk, hogy Ö csupa kegyelemből és irgalomból elveszi tőlünk a bűnt, a halált és a poklot és nékünk az Ö szeretett Fiát adja és minket valamennyiünket az 0 jóságával megajándékoz” (Luther egyik, 1523-ból való prédikációjából). Fenti kép Ludwig Tress fametszete. FILARET PÜSPÖK LÁTOGATÁSA MAY BÉCSI PÜSPÖKNÉL Bécs és egész Ausztria orosz orthodox gyülekezeteinek új feje Filaret püspök január 31-én bemutatkozó látogatást tett D. Gerhard May püspöknél, aki az evangélikus egyházi főtanács körében fogadta vendégét. Szívélyes megbeszélést folytattak többek között az evangélikus és orthodox egyházak közötti új viszonyról amely még meghittebbé lett az orosz orthodox egyháznak az Egyházak Világtanácsába belépése következtében. May püspök február 7-én adta visz- sza a látogatást Filaret püspöknél. BIBLIAFORDÍTÁS A TIBETI KÖZNYELVRE Dittoz lelkész a közelmúltban fejezte be Kasmírban a tibeti Űjtestamentum revízióját. Három évig dolgozott rajta. Egy tibeti munkatársa segítségével a tibeti nyelv új formáját alkalmazta, mégpedig azt, amely irodalmi és köznyelv egyaránt AZ ÖKUMENIKUS PATRIARCHÁTUS SZENT SYNÖDUSA egyhangúlag elfogadta Athenagoras patriarchának azt a javaslatát, hogy az Athenagoras Thyateirai érsek halála után elárvult nyugat- és közép-európai exarchátust újra szervezzék. A patriarchátus hivatalos orgánuma a „Aghios Andreas” szerint az exarchátust négy diocézisre osztanák, amelyet mindenkor egy metro polita irányítana. Zarándcklás a brüsszeli világsiker után visszaérkezett Csontváry-képeknól A Magyar Nemzeti Galéria újonnan rendezett kiállításán ideiglenesen, a vidéken tervezett vándorkiállításig, két teremben helyezték el Csont- váry Tivadar tíz, részben óriásméretű festményét. A brüsszeli világsiker után, külföldiek és honiak, tömegesen nézik meg a konok közönytől csaknem éhenhalt magyar géniusznak az életművét — ugyan nem teljességében, de jellegzetesen — feltáró alkotásait. ötven-hatvan évvel ezelőtt, ha csúfondárosan nem nevették ki, a legjobb esetben még figyelemre se méltatták, mert egy nagyzolási hóbortban szenvedő bolond festő szánalmas mázolmányainak vélték a minisztereket, meg királyokat folyamodványokkal ostromló patikus elképesztő nél- különzések között, gigászi akaraterővel, önkívületi megszállottságban, alig tíz évig tartó, de szakadatlan munkalázban létrehozott remekeit. A mai kor közvéleménye őszinte bámulattal ismeri el ezeknek a látomáserejű festményeknek rendkívüliségét. Mindeddig szunnyadó vitalitásuk hirtelen most hatni kezd. Ellenállhatatlanul sugalmaznak, kinyilatkoztatnak. Elűznek tétova- ságot, dermedtséget. Felserkentenek. Követelik a figyelmünket. Könyörögnek a lelkiismeretünk néma hangján: „hallgass meg. kérlek, nem rólam van szó, hanem rólad, kizárólag rólad!” A rideg és szigorú szemlélő, aki kijegecesedett művészi elveit, ízlését és esztétikai igényességét hívja segítségül, hogy megküzdjön a tévelygőnek bélyegzett közvéleménynyel, kijózanító komolysággal váltig bizonykodva, hogy „elviselhetetlenül nyomasztó világot sugalló ábrázolás” ez az „elmebeteg-festészet”, hiányozván belőle az „alakításnak a gerince, a causalitás", megfontolt, okos és látszólag helytálló megállapításai ellenére se számol az elementáris hatáskeltésnek meglepetésszerű, kiszámíthatatlan lehetőségeivel. Többről is, kevesebbről is van itt szó, mint pusztán festészetről. A festmény az eszköz, a cél azonban a közlés, valamilyen halaszthatatlannak érzett hírnek a terjesztése. Belső megvilágosodás feltartóztathatatlan kiáradása. Hitvallás, mely erősebb a világnál, hatalmasabb a halálnál. Ne tévesszen meg senkit, milyen beszámíthatatlan hebehurgyaságokat irkáit össze, összeroppanva a megnemértés miatt, amellyel emberfeletti átszel lemül bégében készült festményeit fogadta a kora és azon se akadjon fenn az elfogulatlan látogató, vajon józan maradt, vagy netán megőrült a tragikus véget ért festő. Az életmű felmérése és hatásfokának kiértékelése szempontjából az egyetlen irányadó tényező: a közvetlen kapcsolat a mű és a közönség között Ez a kapcsolat, lehet, hogy koronként változik. Egyenetlenül, talán szeszélyesen hullámzik, az elragadtatástól a csömörig, attól függően, mond-e történetesen újat, váratlan meglepőt, vagy kiégett és érthetetlenné, kifelé semmitmondóvá vált Ma: újraéled, kitárulkozik, megigéz Csontváry festészete. Kicsendül belőle az égi szózat amit hallani vélt, amikor úgy festett mintha imádkoznék, vajha magasabb életre virradna az emberiség. Ezt a sóvárgást érzékeljük, mint látomást, ha leghíresebb és még ma is sokat vitatott képóriását szemléljük: ,JZarándoklás a cédrusfánál.” Minél tovább nézzük, átengedve magunkat éber káprázatot előidéző varázsának, egyre közeledünk a Teremtés misztériumához, a Kezdet a Kiindulás lélegzetállító megsejtéséig. A végtelenséget érezte, számára a Tér összefolyt az Idővel és az életérzés, mint ábrázolható valóság, öltött testet, mint az egyedüli fontos téma, amit érdemes, sőt kell kifejezni, amikor tátrai, taorminai, jeruzsálemi vászonkolosszusait festette. , Távlatot, arányosítást, alávetést annak az elemi festési szabálynak, hogy a kép a természetnek csak kicsinyített mása lehet — itt hiába keresnénk. A festő egyenesen azzal ax igénnyel lép fel, mintha folytatni akarná azt, amit a természet elkezdett, és magát a természetet tenné át a vászonra. És az a csodálatos, hogy ezt a szuggesztiót tudja kelteni. Élő lelket lehel a művében Miközben a felidézett tájakat és hangulatokat élvezzük, voltaképpen önmagunkat érezzük, magának a Létnek jelenvalóságát szemléljük. Olyan élmény ez, amiben festmény nemigen szokta részesíteni az embert. Éppen ezért elesik az a tarthatatlan kifogás, hogy Csontváry primitív, vagy dilettáns volt. Hiszen, akinek önarcképe olyan utolérhetetlen remekmű, akinek kisméretű tájképei és nem egy kompozíciója párját ritkító tökéllyel kivitelezett technikailag is, aki nemcsak a fát, virágot, eget és földet, a harmatos üdeséget tudta festeni, hanem térdreomló istenfélelmét, a mindenséget magához ölelő testvérszeretetét. is, arról elhihetjük, hogy értette a mesterségét. Csak több volt és némileg kevesebb, mint csak festő. Az örökkévalóságra függesztett szemmel a hitvallását fejezte ki az ecsetjével, talán, bizony, még a kauzalitáson • is kívül helyezve magát. Szokták párhuzamba vonni Van Gogh- gal. Szerintünk ez tévedés. Van Gogh Egryvel rokon. Ellenben Csontváry: a magyar Greco. Haits Géza ISTENTISZTELETI REND BUDAPESTEN, 1963. MÁRCIUS 3-AN Deák tér de. 9 Hafenscher Károly de. 11 (úrv.) Káldy Zoltán, du. 6 dr. Kékén András. Fasor de. fél 10 Harmati Béla, de. 11 (úrv.) Koren Emil, du. 5 szeretetvendég- ség: Veöreös Imre. Dózsa György u. de. 9 Grünvalszky Károly. Rákóczi út 57/b. de. 10 (szlovák) dr. Szilády Jenő, de. 12 Grünvalszky Károly. Tlialy Kálmán u. de. 10 Szirmai Zoltán, de. 11 (úrv.) Rédey Pál, du. 6 Szirmai Zoltán Kőbánya de. 10 (úrv.) Takács Jó- záef. Utász u. de. 9 (úrv.) Veöreös Imre. Va.ida Péter u. de. • fél 12 (úrv' Takács József. Rákosfalva de. 8 Boros Károly. Gyarmat u. de. fél 10 Boros Károly. Zugló de. 11 Boros Károly. Fóti út de. 11 Gádor András. Váci út de. 8 Gádor András. Frangtpán u. de. fél 9. ÍTinest de. 10 Blázy Lajos. Pest- erzsebet de. 10. Soroksár-újtelep de. fél 9, Pestújhely de. 10 Kürtösi Kálmán. Rákospalota-MÁV- telep de. 8. Rákospalota-Nagy- templom de. 10. Kákospalota-Kis- templom du. 3. Rákosszentmihály de. fél 11 Kamer Ágoston. Sashalom de. 9 Karner Ágoston. Rákoscsaba de. 9 Békés József. Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11, du. fél 3. Bécsikapu tér de. 9 Nagy István, de. 11 Nagy István, este 7 Nagy István. Torockó tér de. 8 (úrv.), de. fél 9 Várady Lajos. Óbuda de. 9 Fülöp Dezső, de. lé (úrv.) Vámos József, du. 5 Fülöp Dezső. XII. Tarcsay Vilmos u. de. 9 Csengődy László, de. 11 Várady Lajos, este fél 7 Csengődy László. Pesthidegkút de. fél 11 Ruttkay Elemér. Kelenföld de. 8 Uzon László, de. 11 (úrv.) Uzon László* du. 6 dr. Rezessy Zoltán. Németvölgyi út de. 9 dr. Rezessy Zoltán. Kelenvölgy de. 9 Visontai Róbert. Budafok de. 11 Visontai Róbert. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. U,
