Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-12-22 / 51. szám

Levél egy ismeretien német asszonyhoz Kedves Asszonyom! Ma megint kezembe kerül­tek az Ön és kislányai fény­képei. Kiteszem a lapokat sor­jában és csak nézem, nézem Magukat. Mélységes bánat és szomorúság szorongatja a szí­vemet. ön nem tudja, hogyan kerülhettek hozzám ezek a fényképek. Sajnos, nem is sejti! Vagy talán jobb volna, ha soha-soha nem tudná meg?... 18 év múlt el azóta. Az élet azóta megedzette önt. Szeretném, ha el tudná viselni azt, amit én most írok Magá­nak. Ugye erős lesz? Ugye el­mondhatom? Ez a néhány fénykép, ked­ves Asszonyom, — gyűrött! Egy katona szíve fölött voltak, talán együtt a többi irattal. Meghajoltak, mert odasimul­tak egy férfi szíve fölé. Az a szív önökért dobogott! Hány­szor, ki tudja hányszor meg­nézhette ezeket a levelezőlapo­kat az a katona... az a férfi. Az ön férje, gyermekei édes­apja! Nem tudom a nevét. Rangját serif, Nem tudok róla semmi közelebbit. Csak azt, hogy férj, édesapa volt, akit a háború esztelen őrjöngése ölt meg, társaival együtt. És most néhány száz lépésre tőlem itt van eltemetve a vadosfai te­metőben. ön, Asszonyom, pe­dig csak várta, várta haza. Égy ideig még csak jöttek a zöld tábori lapok. Aztán azok is el­maradtak. 1945 tavasza után már egy betűt sem kapott tő­le. Nem tudta hol, merre jár­hat. Kereste a feleség szerel­mével, az édesanya felelőssé­gével. Keresték, kutatták, a Vöröskeresztnél is. Hiába. „El­tűnt’’ — ez volt a felelet. Asz- szonyom, én tudom, mi történt a férjével! Tudom, hol van!! Részletesen magam sem tu­dom elmondani önnek, hogy mi történt azon az utolsó na­pon. Talán jobb is, ha nem tudja meg soha, Rejtse csak el urát a titokzatosság sötétszür­kés homálya. „Eltűnt!” — mi­lyen titokzatos is ez így. Nagy- csütörtök reggel volt. Tavasz volt már, március vége. Az ibolyák is nyíltak már. A ter­mészet más, mint az ember. Háború volt. Iszonyú háború­végi összeomlás. Sortűz... És a kihűlő férfiszív fölül, a zub- bonyzsebböl a háború véres keze kiszórta ezeket a fényké­peket a sárba, A háborúnak nem drága a feleség, a gyer­mek, a testvér... Aztán ideke­rültek a képek a házba, A lim­lom között találtam őket évek múlva, mikor e ház lakója let­tem. Mikor megmondták, hogy miféle képek — csak rj>ztem önöket. így maradtak meg. Nem kerültek gazdájukkal együtt a sírba. Vagy talán jobb lett volna? Magával Vitte volna kislányai édes, bájos mo­solyát és az ön meleg tekinte­tét. Az egyik fényképen a kiseb­bik lányát fogja Ön. Asszo­nyom a karján. A kislányára néz, de úgy gondolom, hogy az urára gondolhat. Lágy, hitvesi szeretettel képzelete talán fér­jénél jár. Neki készülhetett ez a néhány levelezőlap. Néki... oki távol volt, messze, háború­ban, de akinek minden gondo­I lata mégis otthon, Maguknál járt. Mióta családom van, gyermekeim vannak, én is tu­dom, mi ez az érzés. Várta ... várta haza az urát. Magányos, csendes éjszakákon, halk, nyá­ri estéken csak várta .. várta. Egyszer csak megeredtek a sö­tét emlékezésfelhők. Kisírta magát. A nagyobbik kislány már sok mindent megértett. Ügy néz rám is ezen a képen, mint ahogyan talán édesapjá­ra nézett. Rágondolhatott a fényképezőgép előtt is. Azután, Asszonyom, élnie, harcolnia kellett gyermekeiért. Nekik meg kellett kapniok mindent, mintha élne az édes­apjuk. Állásba mehetett. Iro­dába talán. Vagy férjhez ment még egyszer? A lányok is nőt­tek, iskolába jártak. Az egyik mintha egészen az apja lenne! Szeme is, alakja is, gondolko­dása és beszéde is, — reá, az „eltűntre” emlékeztette önt. A hétköznapok, a tovatűnő évek szürke pora lassan, finoman befedte a múltat. Talán már a kislányok is férjhez mentek azóta? — Oh, csak azok a ka­rácsonyok voltak nehezek! Hívatlanul is jöttek az emlé­kek. Fájdalmasan gyönyörű volt egy-egy karácsony! El­aludtak a karácsony fagyer- ty ács kik. Finom kis kékes füstjük is az elmúlásra emlé­keztette önt. Mélyet, nagyon mélyet sóhajtott ilyenkor ... szeme megtelt könnyel... és aztán ment tovább minden. Elővették az ajándékokat — és újból tudtak mosolyogni. Tizennyolc év óta az ön ha­jába is egyre több ezüstszál került. Talán nem is bánja. Fe­lejteni Öt mégsem tudja. Hát­ha, hátha hazajön még egy­szer! Hátha meglátja még! Asszonyom, ebben a földi élet­ben már nem! Keresztyén re­ménységünk szerint Isten ha­talmában, szeretetében van. Itt már soha nem láthatják egymást — de Istennél még le­hetséges a találkozás. Addig pedig csak szeresse kétszeres szeretettel gyermekeit. Az édesapjuk helyett is. Nevelje őket Isten és emberek előtt kedves emberekké, önre na­gyon sokat és nagyot bízott Is­ten! A múlton már nem vál­toztathatunk, — de a jövőn még igen! Tanítsa meg gyer­mekeit és majd unokáit is ar­ra, hogy borzalmas, sátáni do­log a háború! Kedves Asszonyom, miután felfedtem Magának életének talán legnagyobb titkát, — szeretnék könnyíteni is Megán. Meghívom Önöket ide hozzánk Magyarországra, ebbe a kis rábaközi faluba. Meghívom a férje sírjához! Bármikor sze­retettel fogadjuk, csak előbb, kérem, tudassa érkezését. Hoz­za el magával kislányait is! Szeretném látni, vajon meg­van-e még valami abból a bá­jos, kedves mosolyukból. .. Szeretettel fogjuk fogadni mindhármukat. A vendégszo­bában jó helyük lesz. Es ha majd bejövünk az állo­másról ... mindjárt odame­gyünk ... Azután, tudom, ki fognak majd menni Maguk külön is. Elmondani min­dent ... mindent... ami utol­só találkozásuk óta történt. Akkor oda fogom majd adni ezeket a fényképeket is. S ha majd néhány nap után vissza­indulnak, a vasútra menet megint betérünk hozzá. Bú­csúzni. Tudom nagyon, nagyon nehéz lesz otthagyni, elválni.. . E>e múlik az idő, jön a vonat és menni kell. A vonatablak­ból is, amíg Csak láthatják, vissza fognak nézni. Aztán el­tűnik minden az időben és a távolságban. Mert az időben és a távolságban itt minden el­tűnik. Búcsúzom öntől, kedves Asszonyom! Kívánom, hogy tudjanak olyan derűsek lenni az életben, mint itt ezeken a képeken. Járjanak Istennel itt a földön. Vigyázzon nagyon kislányaira! Áldja meg az Ür! Még egyet, utoljára, majd­nem elfelejtettem megírni; minden évben viszünk ám vi­rágot az ura sírjára! Három szálat. Három szál nagy kri­zantémot. A legnagyobbikát az ön nevében, kettőt pedig a lá­nyok helyett teszünk le a sír­ra. És egy rövid imát is mon­dunk önökért __ 1 Ka rácsony jön. Annak a Jé­zus Krisztusnak születését ün­nepeljük, Aki a Békesség Fe­jedelme, Aki új életet, új utat, Isten szeretetét hozta el erre a földre. Aki nem akarja, hogy valaha is a háború véres keze megölt katonák, elesett édes­apák és férjek zsebéből sárba szórja a hitves és a gyermek drága fényképét. Jézus Krisz­tus ettől is meg akarja men­teni a világot! Isten legyen Velük! Ismeretlenül is sok szeretet­tel köszönti Önöket CSALÁDI KÖRBEN is re­formátornak bizonyult Luther. Az evangélikus családi ke­gyesség kialakítása is az ő nevéhez fűződik. Otthon ma­ga köré gyűjtötte családját, énekléssel, igeolvasással és bibliamagyarázatokkal szer­telték meg az ünnepnapot. Luther a zenét és éneket „az Isten legszebb és legdicsőbb adományának” nevezte, amely a rossz gondolatokat távol tartja és a szomorúságot örömre ébreszti. Gyermekko­ra óta szerette a zenét és éneket. Joggal ábrázolják családi körében Luthert úgy, hogy lantot tart a kezében, s köréje gyűlt gyermekeivel együtt énekli a reformáció énekeit. Az volt a vélemé­nye, hogy a teológián kívül nincs művészet, amelyet a ze­néhez lehetne hasonlítani. EGYHÁZI ÉNEKBEN is ki­fejezésre juttatta Luther a karácsonyi örömöt. A mi éne­keskönyvünk is megőrzött há­rom karácsonyi éneket Lu­thertől, amelyekben benne zeng a keresztyén ember hi­vő öröme, hogy Isten Fia testté lett. Mind a mai napig éneklik az evangélikusok: „Mennyből jövök most hozzátok, Jó hírt mondok, jer, halljátok, Boldog örömet hirdetek, Méltán repes ma szívetek. A Megtartó ma születék, SOKSZÍNŰÉN, sok oldalról dolgozta fel Luther karácsony mondanivalóját. Énekelni ugyanúgy tudott róla, mint prédikálni, tudós teológiai ta­nulmányt írni ugyanúgy, mint a legegyszerűbb embereknek elmagyarázni. Azért tudta mindezt, mert őt magát szí­ve mélyéig áthatotta a kará­csonyi öröm. Ez tükrözik szavaiban, a hitbeli élmény szent meggyő­ződésével hirdeti Isten test­té léteiének örömét. A SZlV MELEGÉVEL hir­deti Luther karácsony örö­mét azért, mert Isten éret­tünk lett emberré, Jézus Krisztus nekünk, számunkra vált Megváltónkká. Amíg az első ember olyan akart len­ni, mint az Isten, addig most az Isten válik olyanná, mint az ember. Ebből megérthet­jük, milyen szívvel van irán­tunk Isten, hiszen határtalan szeretetéből érdemünk nélkül, bűneink ellenére egyszülött fiát küldi, mintha így szól­na: „íme. ez az én szeretett fiam, ez legyen a te üdvözí töd, vigaszod, menedéked, se­gítséged és boldogságod. AKIK HISZNEK Jézus Krisztusban, Isten egyszülött fiában, azoknak tárul ki Isten szívének ez a legdrágább ajándéka. Csakis ezek szá­mára született meg és ada­tott ő. Ezek tudnak a gyer­mek előtt igazi hódolattal megállni, s Lutherrel együtt énekelni: „Nyílj meg szívem, s fogadd be őt, Az áldott égi csecsemőt, Ki e világ üdvére jött. Borulj le jászola előtt, üdvözlégy, drága Jézusom, Én bűneimben orvosom! Lelkem hozzád kívánkozik, Téged imádlak holtomig."’ JÉZUS MIÉNK - ez ad Lu­thernek hatalmas vigasztalást: „Ezért nem tehetünk jobbat, minthogy nem a magunk bű­nére tekintünk, hanem egye­dül csak e gyermekre, aki a szűz ölében vagy a jászol­ban fekszik, s aki maga Is­ten legdrágább ajándéka, amint Pál apostol Római le­velének 8. részében ezt mond­ja: „Aki az ő tulajdon Fiá­nak nem kedvezett, hanem öt mindnyájunkért Odaadta, mimódon ne ajándékozna ve­le együtt mindent minékünk’ Isten egyszülött Fiát adta né- I künk, hogy bűneinkért áldo­zattá legyen, Istennek álta­lunk felidézett haragját ma­gára vegye, s azért testével és életével elégtételt szolgál­tasson, hogy ennek folytán mi az 6 érdeméért Istennél kegyelmet és életet nyerjünk. Isten Fia pedig több, na­gyobb, szebb, nemesebb és drágább, mint a nap és hold, a világ és minden, ami ab­ban van. De ha ő nekünk sa­ját fiát adja, benne bizonyá­ra mindent nyújt, amit ad­hat és általa gyermekeivé fo­gad, saját örököseivé emelj A megváltásban, a bűn és halál feletti győzelemben ré­szesít minket, abban a dicső­ségben, amellyel Isten fia öröktől fogva volt, s amit ő halála és feltámadása által számunkra megszerzett és ki­vívott. Tehát ez a név „Isten fia” mindazt biztosítja szá­munkra, ami az Atyáé, mert minden, ami az Atyáé, az övé is. Ö tehát a miénk, s vele együtt miénk a bűnök bocsánata, az örökélet aján­déka. Érette, Istennél csakis kegyelemre, irgalomra és atyai szeretetre számítha­tunk.” BÉKESSÉG ÉS JÓAKARAT árad Istentől az embervilág­ba. Békességet és jóakaratot vár Isten is az embervüágtól. Akik ezt a gyermeket isme­rik és befogadják, azok által áldás és üdvösség bi-odaírna lesz a föld. Akik megkapták a karácsonyi örömöt, tovább­árasztják azt embertársaik felé. „Istennek az a reménye, hogv a keresztyének egymás között csendes és békés éle­tet fognak folytatni, egymást szóval és tettel szívesen se­gítik, a viszályt és tisztáta- lanságot kerülik, szelídségben és kedvességben megférnek egymás mellett. Ennek a gyermeknek az érdeméért bölcs kormányzásra, jólétre és megelégedésre számíthat­nak. mert egyik a másiknak javát előmozdítani törekszik. Mindez be is fog következni, ha megértjük és befogadjuk karácsony örömhírét. Ekkor az emberek egymás iránt jó­indulattal viseltetnek, egyik sem fog a másikra haragud­ni és irigykedni, egyik sem fog a másikon keresztülgázol­ni, mert a béke a héber nyel­ven minden jót jelent.” Ezt a békét kívánja az an­gyalok karácsonyi üdvözlete a világnak, ez a béke kará­csony ajándéka számunkra. O. E. Sümeghy József Kiben vígad a föld s az ég, evangélikus lelkész Egy ártatlan kis csecsemő, Vadosfa, 1963 Karácsonyán. 1 Lelketek üdve lészen ő.” TAVASZ A TELBEN! A sziporkázóan szellemes és morális igazságokat hirdető Oscar Wilde egyik írása jól beleillik karácsonyi ünnep­lésünkbe. írásának címe: Az önző óriás. Az óriásnak nagy kastélya és hatalmas parkja volt. A nagy kiterjedésű parkban százados fák, lombos cserjék susogtak és sokszínű virágok nyíltak. De parkjából kitiltotta a gyermekeket. Sőt, hogy biz­tosítsa magát, magas kőfallal vette körül. Ezért büntetése az lett, hogy parkjában megrekedt és állandósult a tél és nem vonult el onnét. A környékbeli emberek feltűrt ingujj­ban jártak, mindenütt csattogott a madárdal, nyílottak a virágok és gyümölcsérlelő volt a nyár, de az óriás kertjében ilyenkor is tombolt a tél. Északi szél süvöltött, jégeső zápo­rozott és a hó tánca kavargott benne. Jegyszer a gyerekek a kőfalon egy résre bukkantak és be- nyomakodtak rajta. Felmásztak a fákra. A fák örömük­ben újra kivirultak és a kertbe visszatért a tavasz. Csak a kert egy távoli szögletében volt még tél: a kisfiúk nem érték el a fa ágait és nem tudtak felkapaszkodni a fára. Most azon­ban az önző óriás szíve meglágyult és az egyik kisfiút felse­gítette a fára. Hálából a fiú megölelte az óriást. S ez különös örömet érzett. Lebontatta a kőfalat és mindennap együtt ját­szott tündéri kertjében a gyerekekkel. De azt a gyermeket, aki megcsókolta, nem látta többé. Az évek szálltak, mint a múló percek és az óriás megöregedett, magányos és öreg lett és elgyöngült. Ott állott a halál pitvarában. Tél volt éppen. S az ablakon át észrevette, hogy a télben, a kert távoli szög­letében, kivirágzott az egyik fa. Maradék erejét összeszedve kibotorkált. S megrendültén látta, hogy a fa alatt ott a régi kisfiú. Kezét lábát szegek járták át. Az óriás térdre rogyva kérdezte: ki vagy te? A boldog válasz ez volt: Egykor te tártad ki kertr*''* "jA****^ ^ ?jis7le,k nz apr+Amhn r Para­dicsomba. Természetünknél fogva ilyen önzők vagyunk, mint az óriás. A szeretetlenség és az önzés kőfalát húzzuk magunk és mások, az emberek közé. Ezért nincs igazi karácsonyunk. Ezért van állandósult tél a szivünkben. A gyermek eljött, hogy megtalálja a rést kőszívűnkön és meglágyítsa a szívünket. A Gyermek eljött, hogy sze- retetet hozzon önzésünkbe, jóságot az embertelenségünkbe, az önfeláldozás örömét a mások kihasználása helyébe. Hogy hitet hozzon hitetlenségünkbe és életet a halál helyébe. Ta­vaszt a télbe. M. L. Ülést tartott a Nyugdíjintézet Tanácsa A Magyarországi Evangé­likus Egyházegyetem Nyugdíj­osztálya december hó 3-án tar­totta meg tanácsülését. Az ülésen D. dr. Vető Lajos püs­pök elnökölt. Csekey Zoltán ügyvivő-lel­kész beszámolt a Nyugdíjosz­tály 1962. évi működéséről. A tanács kegyelettel emlékezett meg az elhunytakról. Ezek után a tanács hálás szívvel vette tudomásul, hogy úgy az Állami Egyházügyi Hi­vatal. mint a Nyugdíj osztály elnöksége a folyó év elején húsz százalékkal felemelte az 500 forinton aluli nyugdíjakat. A Nyugdíjosztály tanácsa örömmel vette tudomásul, hogy lelkésszé avatásuk 50. év­fordulóiét megérték: Endreffy János. Hering János, Kútár Dezső és Marcsek János lelké­szek. A püspökök külön levél­ben szeretettel köszöntötték a jubilálókat és az egyetemes egyház külön rendkívüli se­gélyben részesítette őket. A korhatárt elért, vagy azt már meghaladott lelkészek kö­zül a püspökök senkit nem javasoltak nyugdíjazásra és így ezeknek szolgálatát a ta­nács egy évvel ismét meghosz- szabbította. Az ügyvivő jelentést adott továbbá a nyugdíjasok javát szolgáló offértóriumról. öröm­mel állapította meg. hogy a gyülekezetek hívei erre a cél­ra 24 172 Ft-ot adakoztak. A segélyből részesültek a nyug­díjasokat eltartó otthonok és az otthonokban nem lakó nyugdíjasok közül azok, akik valamilyen különleges helyzet­en segélyt kértek. Egyéb forrásból a nyugdíja­sok segélyezésére 76 150 Ft ju­tott. Ebből a segélyből 103 nyugalmazott lelkész és 144 lelkészözvegy részesült rend­kívüli segélyben. Az ügyvivő tájékoztatót adott a járulékszámlákról. Megállapította, hogy a gyüle­kezetek legnagyobb része be­fizette járulékát, de még van­nak olyanok is, akik hátralék­ban vannak. Örömmel vette tudomásul a tanács azt is, hogy a lelkészek zöme vállalta már a szemé­lyi nyugdíjjárulék fizetését, melyet azért nem lehetett még kötelezővé tenni, mivel a zsi­nati törvény ezt a terhet a gyülekezetekre és közületekre hárította. A tanács reméli. hogy év végéig azok a lelké­szek is befizetik járulékukat, akik eddig még elmaradtak. A Nyugdíjosztály bevétele 641 153 Ft volt, a kiadás 692 473 Ft. A Nyugdíj osztálv letárgyalta az 1964. évi költségvetést, me­lyet a tanács elfogadott. A tanács megállapította az 1964. évi gyülekezeti járulék­kulcsot is. Ezúton hozza szí­ves tudomására a gyülekeze­teknek, a közületeknek és a lelkészeknek, hogy 1964. évre a nyugdíjjárulékkulcs azonos a múlt évivel, tehát a múlt évi összegeket kell beállítani a költségvetésbe. A szeretetszolgálat köréből Országos Diakoniai Értekez­let volt december 3-án és 4-én a Budai Evangélikus Szeretet­otthonok Központjában. Az értekezleten részt vettek a sze­retetotthonok vezetői és az egyházmegyei diakoniai-elő- adó lelkészek. A megnyitó áhítatot Káldy Zoltán püspök tartotta. Előadással szolgáltak még Muncz Frigyes diakoniai ügyvivő-lelkész, az öregkor lelki problémájával kapcsolat­ban és Ki szel y Sándor lelkész: „A diakoniai munkások, mint szolgáló gyülekezet” címen. Az otthonok vezetői részlete­sen Ismertették az egyes in­tézmények életét, munkáját ás gazdasági helyzetét. Az érte­kezleten részt vevők komoly és elmélyedt munkával ele­mezték az egyház diakoniáját és egységes szempontokat ala­kítottak ki e munkával kap­csolatban. Különös gondot for- dítóttak a nyugdíjas egyházi alkalmazottakat gondozó in» tézményekre. / k i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents