Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-02-10 / 6. szám
kP. BÉRM. BP. W. Azoknak lett igazuk.. .** AKI NEM CSELEKSZIK BŰNT — 1. János 3, 9—10. — kor tagadja, hogy rászorulna a kegyelemre, a bűnibocsánat- ra. Ilyen magatartása nem lehet a keresztyén embernek! Az ember nem nőhet bele soha abba az állapotba, hogy ne szorulna rá a megváltásra. Ezért nem beszélhetünk a ke- keresztyén ember bűntelensé- ről sem. Csak arról beszélhetünk, hogy az Isten nagyobb a bűnnél és a mi szereteti erőségünknél, és Krisztus uralkodik azokban is, akik mint keresz- resztyén ember büntetlenségénél. Pál apostol a nagy harcban elfáradva fohászkodik: „Ö én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem ennek a halálnak a testéből?” De éppen a bűn elleni és a hitért folytatott harcban érkezik el a hitvalláshoz is: „Hálát adók Istennek a mi Urunk Jézus által” (Rom. 7,24). Aki nem cselekszik igazságot János apostol többször beszólt már arról, hogy Istennek az igazsága a Jézus Krisztusban öltött testet. Csak a hit tudja tehát megragadni, hogy mit keres és Vár tőlünk Isten. De most János egy rendkívül fontos kijelentéssel kapcsolja össze az Isten mellett döntés követelményét. Azt mondja, hogy nem tekinthető a Krisztusban , hivő embernek az, aki nem szereti a másik embert. Nem Istentől való az, aki nagy hangon erősítgeti ugyan, hogy számára Krisztus a Krisztus, akik szinte tökéletesnek tartják magukat, de a szent élet fedezékében tombolnak a vágyak és szenvedélyek, a gyűlölet és az irigység, a vádaskodás és szeretetlenség minden formában. Nem cselekszi az igazságot, hanem a bűnt cselekszi az, aki Isten szeretetét nem tudja vagy nem akarja összekapcsolni a másik ember szeretetével. Szeretetünk Krisztus és az Atya iránt, egész keresztyén új életünk, a másik ember szeretetében váltódik aprópénzre. Ez a szeretet nem leereszkedés és szánalom. Nem az a vágy szüli, hogy gyámkodjunk másokon, hanem abból a felismerésből fakad, hogy nem Istentől való, nem Istenben és ítéleteiben hivő magatartás az, ha elmegyünk a másik ember mellett. Abból a felismerésből fakad, hogy a gyűlölet a másik ember iránt, a felebarát megtagadása, magának Krisztusnak a megtagadása, akiben Isten a másik ember lett számunkra: tehát bűn. Így érkezik el az apostol a keresztyén ember büntelensé- gének fejtegetése közben a számára annyira fontos kérdéshez, amelyet egész, levelének a főtémájává tett: Isten és a felebarát szeretetéhez. Erről a kérdésről van szó bővebben a következő versekben. Dr. Pálfy Miklós IMÁDKOZZUNK Máté 9, 9—13. Uram, aki együtt ettél a vámszedőkkel és a bűnösökkel, hajolj irgalmasan felém is, s vonjon magadhoz nagy szerelmed. Mert megvallom neked, hogy hajlam van bennem, hogy leüljek a vámszedő asztalhoz és az élet haszonlesőjévé váljak én is, mikor szolgálatára küldtél ki engemet. Bocsásd meg nekem, ha valamikor is vámot vettem azoktól, akikkel összehozott gondviselésed, s akik azért közeledtek hozzám, mert jóakaratot reméltek és boldogságot kerestek. Bocsásd meg, hogy nem vettem észre, hogy azért küldtél el, hogy jóakaratod képviselője legyek embertársaim között; miközben csak boldogságomat kerestem, elmulasztottam, hogy másokat boldogítsak. Bocsásd meg, hogy a jutalmat magamnak bőven mértem, s másoknak vékonyan, és szűkén az igazságot. Te irgalmas vagy, Istenem, és türelmesen vársz a tékozló hazatérésére és gyermekeid boldogságán munkálkodói: mit adhatnék neked áldozatul? Taníts meg hinni irgalmadban, hogy kövesselek téged és ne nézzem le az egyszerűt, az eltévedet- tet, s a bűnben vergődőt sem. Türelmetlen embertársamat is türelemmel hordozzam el. Légy velem, hogy együtt érezzék és dolgozzam azokkal, akik fáradoznak az ember felemelésén. Uram, Te irgalmas tetteink és' embermentő szolgálatunk szerint méred meg életünket és nem kívánsz áldozatot, hanem engedelmességet; indítson engem követésedre elhordozó szereteted, Ámen. MOSTANÁBAN TÖBB LEVELET KAPTAM budapesti és vidéki gyülekezeti tagokból. A levélírók túlnyomó többségben Isten iránti hálával és megelégedéssel beszélnek magyarországi evangélikus egyházunk életéről, munkájáról, kormányzásáról, sajtójáról, szeretetszolgálatáról és a külföldi egyházakkal való egészséges kapcsolatáról. A levelek gyakran biztatást is tartalmaznak az egyházvezetőség felé: vezessék bátran tovább egyházunkat azon az úton, amelyre Isten állított bennünket az új magyar világban. Ezek a levelek arról tanúskodnak, hogy mind a városi, mind a falusi gyülekezetekben már nagyon sokan vannak olyan presbiterek és gyülekezeti tagok, akik megértették és magukévá tették az egyház- vézetőség elgondolásait és tanításait, arra vonatkozólag, hogy miképpen kell élnie és szolgálnia evangélikus egyházunknak abban a történelmi helyzetben, amelyben élünk. Ma már a „mesék világába” tartozik az a vélemény, hogy „az egyházvezetőség elgondolásai csak szűk körben eresztettek gyökeret és azok nem hatoltak be magukba a gyülekezetekbe”. Ez a felfogás ma már akkor sem felel meg a valóságnak, ha egészen ritkán egyik-másik gyülekezetünkben bizonyos megnemértést tapasztalunk egyházunk mai szolgálatával és az egyházvezetőség intézkedéseivel kapcsolatban. Az egyháztörténelem azt mutatja, hogy mindig voltak, akik „lemaradtak”, de ezek nem tudták megakadályozni sem a reformációt, sem azt, hogy új helyzetekben az egyház jobbik része megtalálja a helyes utat. * AZ EMLÍTETT LEVELEK KÖZÜL HADD IDÉZZÉK ABBÖL, amelyet a Budapest- Deák téri' gyülekezet egyik tagja írt hozzám. Levelének bevezető soraiban leírja, hogy milyen jó érzéssel vett részt Karácsonykor és óév estéjén a Deák téri templomban tartott istentiszteleteken. Örült a hallott prédikációknak és a templomi gyülekezetnek. Majd így folytatja: „Hálával gondoltam arra, hogy íme nem azoknak (ti. lelkészeknek, presbitereknek és gyülekezeti tagoknak) lett igazuk, akik az 50-es évek elején azt hirdették, hogy vége lesz hamarosan az egyháznak, mert nem jó úton halad és nem lesz alkalma és bátorsága majd az igét hirdetni. Hanem azoknak lett igazuk, akikben hit volt, szív volt, szeretet volt, és Isten kegyelmében való bizalom. Akik meglátták, és látják ma is az Isten útmutatását. Isten áldása kísérje az egyházvezetőség további munkáját.” Ez a levél — amelyet egy egyszerű gyülekezeti tag írt — sok tekintetben nagyon tanulságos számunkra. Érdemes néhány megjegyzésével külön is foglalkoznunk. A levélíró beszél azokról, akik azt hirdették, hogy aZ egyház nem fogja tudni betölteni szolgálatát az új körülmények között, többek között azért, mert az egyházvezetőség „nem jó úton halad” és azokról, „akikben volt hit, szív, szeretet, bizalom és meglátták Isten útmutatását”. Sze. rinte az előbbieknek nem volt igazuk, ellenben az utóbbiaknak igazuk volt. MILYEN VILÁGOSÁN LATJA A LEVÉLÍRÓ A VALÓSÁGOS HELYZETET! Valóban voltak az 50-es évek elején — de előbb is, és utóbb is! — olyan lelkészek, presbiterek és gyülekezeti tagok, akik tele voltak sötét pesszimizmussal a második világháború után kialakuló új magyar világban. Ügy látták, hogy az új társadalmi, gazdasági és politikai rendben már nem lesz hely az egyház és az egyház szolgálata számára. Éppen ezért az után vágyódtak, hogy „változás” legyen. Ezek voltak azok, akik szívesen látták volna, hogy az egyház a maga erejét hozzáaadja azokhoz az erőkhöz, amelyek a történelem szekerét megpróbálták visszafelé húzni. Ezzel összefüggésben az egyház helyes magatartását és vezetését abban látták, hogy valamilyen formában szembehelyezkedjék az új magyar világgal. Inkább legyen „mártír egyház”, de semmiképpen se ismerje el a maga felsőbbségének az új államhatalmat. Közben arra gondoltak, hogy „úgy sem tart sokáig”, nem kell az egyháznak megegyezést kötnie az állammal és nem kell úgy berendezkednie, mintha ebben a társadalmi rendben kellene élnie. De volt egy másik csoport is — amely már 1948 végén, de különösen 1950-től kezdve — azt vallotta, hogy a történelemformáló Isten kezéből kell elfogadnunk népünk és benne egyházunk új helyzetét, és engedelmesen, Istenre figyelve, tkell megkeresnünk és megtalálnunk egyházunk új útját az új helyzetben. Ez a csoport nem hátratekintgetett; hanem előre. Nem abban látta feladatát, hogy konzerválja a régit, hanem abban, hogy alakítsa egyházunk jövendőjét. Tudta, hogy nem a régi jogi-történeti keret minden áron való megtartása biztosítja az egyház további szolgálatát, hanem Isten törvényének és evangéliumának az élet egész területére irányuló hirdetése. Ez a csoport azt is vallotta, hogy az egyház léte és szolgálata nincs a letűnt társadalmi és gazdasági rendhez kötve, és ennek következtében az egyház végezheti az új társadalmi rendben Istentől kapott szolgálatát. Ebben az új társadalmi rendben azonban az egyháznak le kell vetkőznie mindazokat a terheit, amelyek a régi társadalmi rendben rakódtak reá. Az evangélium hirdetése mellett, vagy még inkább abból folyólag, az új magyar világban arra kell törekednie, hogy abban diakóniai módon legyen jelen, vagyis a Jézus Krisztustól kapott szerete- tet gyakorolja népünk körében, segítse népünket abban, hogy békességes életet élhessen, és ez a békességes élet anyagi vonatkozásban is egyre jobb legyen. Hangsúlyozta ez a csoport, hogy az egyház tagjainak Istenhez való hűsége nem zárja ki a népünkhöz való hűséget, sőt egyenesen megköveteli azt. Kétségtelen, hogy ez utóbbi csoportnak — benne az egyházvezetőségnek — állásfoglalása jó darabig nem volt népszerű az egyházban. Sok gyanúsítással,, félremagyarázással és rosszindulattal kellett megEzók a szavak éppolyan furcsán, sőt hihetetlenül hangzanak, mint a Sárának adott isteni ígéret (Gén 18,9 kk). Hiszen sokkal egyszerűbb és kényelmesebb is arról beszélnünk, hogy alakítgatjuk magunkban az igazi keresztyén életet; harcolunk az igaz erkölcsért; hogy a keresztyén, ember sohasem kész ember, de lassanként legyőzi a rosszat. Ehhez képest mondja itt az apostol: „Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született" (9a. v.). Hogyan lehetséges ez? Ez a mondat a 6. vers első felével együtt sok félreértésre adott már alkalmat bibliaolvasók körében. Sokan úgy értik ezt a kijelentést, hogy az apostol olyan életről beszél, amelyben nincs már bűne a keresztyén embernek. Ügy értik az apostolt, hogy a keresztyén életben el lehet érkezni arra a magaslatra, amikor valaki az isteni parancsolatokat már nem hágja át és nincs szüksége megbocsátásra. A szöveg azonban nem ezt akarja mondaná! Kitűnik ez már az egész levél tartalmából is. Ebben a 3. fejezetben sem befejezettebb a keresztyén élet, mint az elsőben, ahol éppen az ellen a kísértés ellen harcol az apostol, hogy a keresztyén embernek nem kell tartania a bűntől. Éppen abban jelöli meg az első fejezetben a keresztyén- ség lényegét, hogy az ember megváltja bűneit és bűnbocsánatért könyörög. De ugyanerről tanúskodik ez a 3. fejezet is; figyelmeztetés a bűn veszélyeire, mert a bűn reális veszélyt jelent a vkeresztyénekre is. Az isteni parancsolatokat a keresztyén ember is ismételten megszegi, „bűnt cselekszenek” és olyan emberekké lesznek, akik nem az Istentől vannak és nem maradnak meg Őbenne. Isten nagyobb a bűnnél Ennek a mondatnak a nehéz problémája csak akkor lesz előttünk világos, ha figyelünk arra a tárgyi különbségtételre, melyet ez az egész levél föltételez: Különbséget kell tennünk a „bűnök” között, amelyeknek az ember, akarata ellenére, áldozatává lesz s amelyek ellen élete végéig harcol — és a közöjt a bűn között, amelyet az ember „cselekszik”, noha azt mondja, hogy ismeri Krisztust, újjászületett ember, de ugyanakküzdenie. A visszahúzó erők gyakran vádolták ezt az előre mutató csapatot hitetlenséggel, teológiátlansággal, hamis optimizmussal és hamis „politizálással”. Egyesek még azt is mondották, hogy ezen az új úton az egyház eltéved, és szolgálatát nem fogja tudni Isten szerint betölteni. Voltak olyanok is, akik azt mondogatták, hogy akik az egyház új útját vállalják és azon járnak, azok már nem is „testvérek”, azoknak nem lehet „békességük” és aki egyáltalán az egyházban vezetést vállal, az nyilván „előzőleg nem kérdezte meg az Istent”. ÉS MOST MI TÖRTÉNIK? Egy egyszerű gyülekezeti tag — a sok között! — bátran leírja: „hálával gondoltam arra, hogy íme nem azoknak lett igazuk, akik az 50-es évek elején azt hirdették, hogy vége lesz hamarosan az egyháznak, mert nem jó úton halad..., hanem azoknak lett igazuk, akikben hit volt, szív volt, szeretet volt, és Isten kegyelmében való bizalom. Akik meglátták és látják ma is az Isten útmutatását...” Valóban Isten azokat igazolta, akik bátran ránéztek és engedelmeskedtek neki. Azoknak lett igaza, akik Isten kegyelmébe való bizakodással vállalták az egyház új útját, és akik nem szembehelyezkedtek az új társadalmi renddel, hanem abban azt vállalva, végezték és végzik, Isten követségében járva, szolgálatukat. Igen, ehhez hit, és szeretet kellett, szív kellett, amely kikötések nélkül tudott és tud szeretni, bizalom kellett, amely tudta hogy Isten kegyelme mindenre elég! Alázattal el kell ismernünk, hogy ezen az új úton többszer megbotlottunk, sőt erről az útról az elmúlt években néha le is léptünk, hibákat és mulasztásokat is elkövettünk. De Isten újra felemelt bennünket, és visszatérített arra a helyes útra, amelyet ő jelölt ki számunkra. Ezen az új úton azonban a legtöbb nehézséget mindig azok okozták, akik lemaradtak, akik visszafelé húztak, akik engedetlenek voltak, és akiknek a cipelésére olyan erőket kellett fordítani, amely erőket inkább az előrehaladásra lehetett volna felhasználni. Mégis ma már magyarországi evangélikus egyházunk lelkészeinek, presbitereinek és gyülekezeti tagjainak túlnyomó többsége látja a helyes utat és bizalommal jár is azon. Ennek adott hangot a fent említett levél. Köszönjük a biztató szavakat! Káldy Zoltán (j&zLntút Amikor leírjuk ezt a szót; őszintén, akkor mellé kívánkozik még ez a három szőj valóság, igazság, tisztaság. Hiszen az őszinteség akkor jó» ha igaz és akkor szép, ba tiszta. Lenni és nem látszani: ez az őszinteség ábécéje. Jónak és igaznak lenni és nemcsak látszani ilyennek, ez az őszinte keresztyén szolgálat tartalma, törvénye és parancsa. A keresztyén szolgálat őszintesége három mozdulatot igényel tőlünk. Az első mozdulat őszinteség ö n m a g u n k-kal szemben! Ez az őszinte önvizsgálat elsősorban nem arra a képre terjed ki, amilyennek szeretjük látni és álmodni magunkat, hanem az életünk nehéz valóságaira: hibáira és hiúságaira, hiábavalóságaira és fogyatékosságaira. Emberi gyengeségünkre és gyarlóságainkra. Arra az arcra és tekintetre, amikor én voltam ideges és ingerült, rossz és gonosz» irigy és haragos, türelmetlen és szeretetlen. Az őszinte keresztyén szolgálat második mozdulata: két tekintet Isten felé. Az egyik tekintet megtört tekintet. Maga Luther is ezt a szót használja összetörette- tés. Ebben a látásban tudomásul kell vennem, hogy Isten előtt nem állhatok meg. Vétkeztem ellene, mert rossz voltam magammal és embertársaimmal szemben is. Nem voltam olyan követ, amilyennek Ö küldött a Krisztus tanítványaként. Ez az első tekintet, az őszinte összetörettetés, az őszinte bűnbánat. A másik tekintet szintén Isten felé néz, de ez már tele van a hit hálájának fényes csillogásaival. Ennek a tekintetnek ez a látása: Isten nagyobb, mint a bűneim! Az Ő szeretete fölötte van a fogyatékosságaimnak, gyengeségemnek és gyarlóságomnak és meg tud tisztítani engem Jézus Krisztus erejével. És meg tud tartani engem Szentjeikével, hogy őszinte és igaz és jó gyermeke legyek abban a világban, ahová Ö engem a gondviselése és a szeretete követéül küldött. Ez a másik tekintet a hit boldog látása: Isten megáldhatja az én őszinteségemet. Az őszinte keresztyén szolgálatnak ez a döntő kérdése: hogy megy tovább az, aki velem találkozott! Békés és nyugodt, örvendező és boldog szívveréssel, vagy megsebezve, megütötten, befelé hulló könnyezéssel?! Hogy megy tovább a másik — ezen eldől az, hogyan megyek én Isten elé és hogyan állhatok majd az Isten előtt. Mért szolgálni csak szépen szabad! Irgalommal, szeretettel és — őszintén! (í.)
