Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-12-15 / 50. szám

KP. BÉRM. BP. 72.

Köszönt]ük D. Dr. Vető Lajost

Tizenöt éve, 1948. december 22-én iktatták püspöki tisztébe D. Dr. Vető Lajost. Az éveket nem lehet mindenkor egyformán tnérni, mert vannak esetek, amikor egy órába is több feszültség, dráma szorul, mint egy egész életbe. Így a tizenöt esztendő, timióta D. Dr. Vető Lajos püspök, hallatlanul nagy idő, mivel egyházunk történelmének ebben a szakaszában volt feszültségektől leginkább terhes és útkeresése közben teológiai és politikai viharok korát érte. Ma, amikor visszatekintünk erre a történelmi szakaszra, a köszönet szava száll az Egyház Ura felé, Aki olyan vezetőket állított egyháza élére, akik a viharok idején is hűséggel kormányozták a biztos rév felé a törékeny hajót.

Vető Lajos a tiszai egyházkerületben kezdte püspöki munkáját. És tegyük hozzá, nem könnyű időkben. Az akkori négy egyházkerület olyan gondokkal küzdött, amelyek az egyház anyagi és erkölcsi biztonságát rendítették meg. Hit és bátorság kellett ahhoz, hogy vállalja valaki a zűrzavarban a rendteremtés fáradságos munkáját. A püspök halk és megértő szóval, szinte embertől-emberig állt a csüggedők, a megtorpantak, a kedvüket vesztettek, az ellenséges indulattal érzők mellé és indította be az egyházi életet.

Útkeresés szakaszának nevezhetjük az elmúlt időszakot. Vető Lajos olyan új történelmi szakasz kezdetén lett püspök, timikor a nemzet, a magyar nép megindult a szocializmus útján. Már püspöki székfoglalójában kitért a magyar nép történelmi lehetőségére. Ez időtől kezdve fáradhatatlanul munkálkodott az állam és egyház jó viszonyának kiépítésén és megőrzésén, tudatában annak, hogy a normális kapcsolat biztosítja az egyház törvényes rendjét és az egyház zavartalan lelki munkáját.

1949-ben, Párizsban részt vesz az első Béke Világgyűlésen. Felismeri, hogy a népek békéjének kérdése nem lehet közömbös ügy az egyház számára sem és a kezdetben nehezen meghallgatásra találó szó az egyház hangjává válik. A béke ügyének kérdése nem pusztán passzív magatartásra indította a püspököt, hanem fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy pozitív tartalommal töltse azt meg.

Meg kellett találni a külföldi testvéregyházakkal is a kapcsolatot, fel kellett gombolyítani azokat a szálakat, amelyeket ÍB háború és a háború utáni zűrzavaros idő összekuszált. A püspök vállalta a fáradságos és felelős külügyi szolgálatot. A „Hit- és Egyházszervezet’’ ökumenikus mozgalmának 1952-es lundi konferenciáján központi bizottsági tag lesz. Az Egyházak Világtanácsa 1954-es evanstoni világzsinata is beválasztja a központi bizottságba, sőt a politikai bizottságba (CCIA) is.

Államunk megbecsülte benne a hűséges és becsületes egyházi munkást. Népünk bizalmában is osztozott. 1954-ben, tehát két esztendővel egyházunk két kerületre alakulása után, országgyűlési képviselőnek jelölték. Ma már a harmadik ciklusba nyert újra beválasztást, mint az Északi Egyházkerület püspöke.

1956-ban a „meg nem értők” utolsó rohama kezdődött a püspök ellen. Az egyház törvényes rendje azonban a bizonytalanságba sodró kockázatos vállalkozás után 1957-ben újra helyreállt és a józanul, megfontoltan döntő lelkészi kar többsége ismét békességben, csendben és Isten előtti alázatban végzi lelkészi szolgálatát. Most az egész lelkészi kar köszönti a tizenötödik évét jubiláló püspököt és kéri Isten kegyelmét, hogy tartsa meg hitben, szeretetben, reménységben és egészségben hűséges szolgáját.

»I

Ez az én tes1

ÁZ ÁDVENTI ÉS KARÁCSONYI ünnepkörben különösen gyakran hangzik az úrvacsoraosztásnál az ige: „Ez az én testem ...” Jézus Krisztus testének és vérének vétele szorosan összefügg az ádventi és karácsonyi igék középponti üzenetével: „Az Ige testté

lett”. Isten valóságos emberré lett. Nincs szó az isteninek és az emberinek a szétválasztásáról és párhuzamos vonalba helyezéséről, mintha egymással sohasem találkoznának, mert Jézus Krisztus, az Istenember, a közvetítő, a kapcsolópont Isten és ember között. Az örökkévaló Isten Jézus Krisztusban elközelített az embervilághoz: testté leit.

AZ ŰRVACSORÁBAN élhetjük át az Istennel való közösségünket. Joggal írja Pál apostol:

„A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é? (1 Kor 10,16)”.

Ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal, a testté lett Igével és általa Istennel lépünk közösségbe. Hogy ezt Pál apostol mennyire reálisan értette, az kitűnik az Űrvacsorához fűzött komoly intéséből, hogy aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét (1 Kor 11,29). Az Űr asztalának méltatlan vendége is veszi tehát Krisztus testét és vérét, de nem lelke üdvösségére, hanem kárhozatára. Ebben az esetben az Istennel való közösség meg nem becsülése ítéletet jelent számára.

LUTHER mindvégig következetesen ragaszkodott Jézus Krisztus igéjéhez: „Ez az én testem...” Luther reális úrvacsora! felfogása összhangban van Isten kinyilatkoztatásának azzal a középponti tényével, hogy Jézus Krisztusban az Ige testté, Isten valóságos emberré lett. Luther mindig kiemelte, hogy mindazok, akik a megáldott ostyát és bort veszik,

abban vele együtt és annak színe alatt Krisztus valóságos testét és valóságos vérét veszik. Az ostya és a bor mindegyik a maga fizikai természete szerint megmarad annak, ami volt, de a megáldott ostya és bor vételekor a rendelő igék szerint egészen különleges, csak itt teljesülő egyesülés jön létre, egyfelől az ostya és a bor, másfelől Krisztus valóságos teste és valóságos vére között. Nem kell tehát Krisztust és az ő valóságos testét és vérét a szentségen kívül keresnünk, hanem ott, az Űrvacsorában ő személyesen van jelen és adja nekünk értünk halálra adott testét és értünk kiontott vérét, bűneink bocsánatára.

A KATOLIKUS úrvacsorái tanítás az átlényegülés tanának alapján áll. A papi áldás következtében az ostya és a bor lényege szerint változik át Krisztus testévé és vérévé. A papi áldás folytán tehát valóságos csoda történik a kenyérrel és a borral. Ezt a csodát senki más nem viheti véghez, csak a felszentelt lelkész. A katolikus papi rendnek ez a legerősebb tartópillére, mert az áldozópapot magasan kiemeli a hívők seregéből. A papot azért hívják áldozópapnak, mert a misében Krisztus golgotái áldozatát újra meg újra ismétli. A megáldott szentségi elemek önmagukban, a velük éléstől függetlenül megtartják átlényegült sajátosságukat, mindenestől magát Krisztust jelentik, mint „szentségi Krisztust”. Ezért van az, hogy az Oltáriszentség előtt hódolni annyi, mint Krisztus előtt hódolni.

AZ EVANGÉLIKUS tanítás nem akar egyébről tudni, mint Jézus Krisztus Ürvacsorát szerző egyszerű szavairól. Ezért idegen a lutheri kegyességtől az a mindent tudnivá- gyó elmélet, hogyan és -mikor lényegül át- az ostya és a bor Krisztus testévé és vérévé. Luther nem akarta annak a titoknak a fátylát fellebbenteni, amelyet Isten nem nyilatkoztatott ki számunkra. Számára az volt a fontos, hogy a hit az Űrvacsorában Jézus Krisztust valóságosan ragadhassa meg.

IMÁDKOZZUNK

1 Kor 4,1—5

Megváltjuk Előtted, Istenünk, a hívő emberek gyakori vétkét: az ítélgetést. Szent akaratod ismeretét mások ellen fordított mérleggé tesszük, s mi ülünk bele bírói székedbe. Juttasd eszünkbe, hogy az ítéletet magadnak tartottad fent. Emlékeztess a magunk bűneire, és indíts megértésre mások gyengéi, fogyatékosságai iránt. Add, hogy ne csak a vétkeket lássuk másoknál, hanem számoljunk körülményeikkel, természetükkel, és vegyük tekintetbe a legelesettebb emberben is felfedezhető jót. Ne engedd, hogy erőt vegyen rajtunk a lelki gőg, a képmuiatás, mások szemében a szálka keresgélése. Óvj meg attól, hogy elítéljünk bárkit olyan bűnökért, amelyek bennünket kevésbé érintenek, s elfeledkezünk arról, hogy nekünk is megvannak a saját gyenge pontjaink más területeken.

Szabadíts fel bennünket lelkűnkben az emberek ítélete alól. Egyedül Te ítélsz meg minket, s mi bizodalommal helyezzük egész életünket atyai kezedbe. Te nemcsak vétkeinket látod, hanem ismered jó szándékainkat, egész élethelyzetünket, s azt a jót is, amit cselekszünk. Ne engedd, hogy emberek dicséretétől vagy rosszallásától függjünk. Tégy szabaddá bennünket mások véleménye alól. Add, hogy Neked akarjunk tetszeni életünk szolgálatában, Tőled várjuk a biztatást, és Krisztus érdemére tekintve reménységgel nézzünk elkövetkezendő ítéletedre.

Adj nekünk hűséget egyházad munkájában és hétköznapi hivatásunkban. Nyilatkoztasd ki igéd titkát minncl több ember előtt az igehirdetés által. Ragyogtasd fel Krisztus evangéliumát a népek közölt. Add, hogy ne az ítélet várása, hanem szereteted nagysága és az eljövendő örök éiet öröme tegyen bennünket erősebbé a hitben, gazdagabbá a szeretetben. Közös szereteted és bocsánatod alatt fogj össze bennünket minden emberrel testvéri kézszorításra és együttes fáradozásra. Ámen.

KÁLVIN a feltámadott és megdi csőült Krisztust annyira gondolta a mennyei Atya .jobbján helyet foglalónak, hogy hangsúlyozta a távolságot Isten és ember között. A kenyér és bor Kálvin szerint jel csupán és a hitetlen nem is kap mást, csak kenyeret és bort. De a hivő lélek a kenyér és a bor vételével egyidőben a hit szárnyain felemelkedik a meg- dicsőült és az Atya jobbján ülő Krisztushoz és vele lélekben egyesülve, részesül mindazokban a kegyelmi javakban, amelyeket Krisztus áldozati halálával szerzett.

JÉZUS KRISZTUS maga szólt az ő eledel mivoltáról, valóságos szentségi jelenlétéről. Jézus Krisztus nemcsak kenyérevésről beszélt, vagy arról, hogy ő valamilyen elszel- iemiesített, képletes értelemben való kenyér, hanem arról, hogy az ő teste a kenyér, ezt kell vennie annak, alá örök- életet akar. A farizeusok felhördülésére pedig nemhogy enyhítené szavai meglepetésszerűségét, hanem még élesebben szól:

„Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örökélete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon” (Jn 6,54).

Az Újszövetség eredeti görög nyelvű értelme szerint, itt nemcsak egyszerűen az „enni”, hanem a „rágni”, „harapni” ige jelentése szerepel. Ezzel minden jelképes, szimbolikus értelmezés lehetetlenné válik. Jézus Krisztus pedig még jobban nyomatékozza testének és vérének az evés-ivással való összefüggését:

„Az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban” (Jn. 6,55— 56).

Jézus újra hangsúlyozza, hogy amint az étel eggyé lesz testünkkel, úgy fog ő bennünk lakni és mi őbenne. Vele és általa maga liften közelít el hozzánk, alá nékünk életet ad.

„Ha nem eszitek az Emberfiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek” (Jn. 6,53).

Az a kenyér, amelyről Jézus Krisztus azt mondta: „Ez az én testem”, jelen van az Úrvacsorában. Az a jézusi rendelés: „Vegyétek és egyétek”, „Igyatok ebből mindnyájan”, a Jézus Krisztussal való teljes közösség lehetőségét rejti magában. Hatalmas dolog ez, hogy a Megváltóval, a Feltá- madottal léphetünk közösségre, testének és vérének magunkhoz vétele által.

AZ EMBEREKKEL VALÓ KÖZÖSSÉGET építi a Krisztussal való közösség. Aki őbenne van, és akiben ö él és cselekszik, abban az emberszeretet lelke él, az Jézussal együtt járja az életet, és keresi, hol és hogyan vehet részt az ember javát szolgáló cselekedetekben. Az Űrvacsorában Jézus Krisztus nékünk adja önmagát, szentségét, minden érdemét, és cserébe magára veszi minden bűnünket. Isteni szeretetét kiönti ránk. Bűneink pedig őrajta vannak. Ez az öröm indítja a keresztyén embert cselekedetekben megnyilatkozó hálára. Hiszen hogyne volna hálás az, aki ilyen nagy szeretetet kapott!

Dr. Ottlyk Ernő

4&dK£.tttí vÁdafo

Advent harmadik vasárnapja világos fogalmazását adja annak, hogy az elhangzott ádventi szó választ vár a hivő embertől.

Amikor Isten Igéje személyesen szólítja meg újra és újra az embert, akkor természetes dolog, hogy a megszólított nem mehet el némán és felelet nélkül. Valamit mondani keik valamit tennie kell. Amit mond és amit tesz, az a hivő ember ádventi válasza.

A vasárnap Igéi ezt a választ is világosan fogalmazzák meg, amikor rámutatnak arra« hogy az ádventi szóban bennünket megszólító Isten hűséges és igaz életet kíván a hivő embertől.

Különös valami a hűség. Maga a szó a szeretet szótárából való. Valaki egyszer így mondta el a tartalmát. Szeretni — szép dolog. Egyet szeretni — még szebb dolog. Örökké egyet szeretni — ez a legszebb: ezt úgy hívják — hűség!

Mi emberek mindnyájan szép leckét, példát és illusztrációt kaptunk ezen a földön a hűségből. Amikor gyermekek édesanyjuk szemébe néznek, ott mindent megláthatnak és elolvashatnak a hűség szép titkaiból. Hivő emberek, amikor Isten szeretetébe néznek, megtapasztalhatják minden ajándékát a legnagyobb hűségnek.

Az ádventi szó ezt a hűséget várja a hivő embertől. Közelebbről az ádventi szó hűséges hallgatását és meghallgatását.

Hűséget a hitben, a szeretetben és a szolgálatban. Az ember mindennapi életében Istennel és emberekkel való érintkezésében. Gondolatai tisztaságában, szándéka jóságában és tettei készségében.

Az ádventi válasz — hűség!

De az ádventi válasz — igaz élet is! Az óránkat gyakran hozzá igazítjuk a pontos időhöz, hogy jó és igaz időt mutasson nékünk.

A hivő ember élete akkor lesz igaz életté, ha mindennap hozzáméri magát és hozzáigazítja életét az igaz Isten Igéjéhez.

Nem elég a magamat megszépítő szemüveg. Nem elég a mások sokszor változó véleménye, látása, ítélete. Kell ilyen ádventi csend, ilyen finom ádventi mérleg, amelyik leméri és megmondja az igazságot rólam és nékem az életemről, a viselkedésemről, a tetteimről.

Isten igaz életet kíván és vár a hivő embertől!

így lesz az ádventi válaszból valóság. Nem hangulat, nem belső beszélgetés, hanem mindenkinek megmutatható, megújított élet. Olyan élet, amelyikre építeni és számítani lehet mindenütt, ahol Isten szeretete szerint szép holnapokba lendül az élet.

Hűséges és igaz élet! Ebből az ádventi válaszból lesz a karácsonyi otthon öröme, békéje és szépsége szerte a világon.

Akár most kérdeznek meg minket az ádventi szóval, akár a karácsony kérdezi meg a szívünket) akár az utolsó kérdés küszöbén Krisztus — legyen nyugodt a válaszunk, amivel megfelelünk — hűséges és igaz életünk. (f.)