Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-11-17 / 46. szám

Az Eljövendő felé

Ezs, 61, 10—11

Az egyházi év vége felé közeledve természetesen az ige előre vezet az utolsó idők dolgai felé. A mai vasárnap igéje az Eljövendő felé, aki majd ítéletre jön s mi általa megítélhetünk. A gondolat minden félelmetessége ellenére mégis így biztat az ige: „Örvendezvén örvendezzetek az Űrban.”

Isten gyermekei örvendezve járnak életük útján, mert az, aki már egyszer eljött Megváltó és Szabadító. Krisztusban olyan Urunkat ismerhetjük meg, aki életünket úgy tudja megtisztítani, hogy áldássá lesz itt a földön és nagy reménységgel néz az ítélet felé.

Örömünk forrása az, hogy benne bízva nem félelemmel, hanem bizakodással tudunk előre tekinteni. Az ige így mondja ezt: „az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem.” Valóban az ö végtelen szeretete szinte bizonyossá tud tenni afelől, hogy majd megállhatunk ítélete előtt. De nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ugyanez a szeretet arra is képessé tud és akar tenni, hogy itt és most egészen megújult életben járjunk. Az „üdvbizonyosság” csak akkor jogos, ha ez a Krisztus által megváltott és valóságosan megújult életből fakad- Mindig hamis az a reménység, mely csak az üdvösséget várja, de mögötte nincs komoly keresztény élet.

Örömünk forrása az, hogy életünk felett az ő igazsága dönt. Ez az igazság pedig a legcsodálatosabb kegyelem. Az Atya Fiát is feláldozó szeretete és a Fiú halálig engedelmes hűsége. Ebben a szeretetben és hűségben bizakodhatunk. Ez az igazság Isten igazága, tehát minden reménységünk csak általa van. Nem magunkra építünk, hanem Ö az élet forrása a mi számunkra De Ö éppen igazsága alapján új igazságot követel tőlünk is. A szeretet, a megbocsátás, a hűség, az alázat, a gyengékért való felelősség és még sorolhatnánk sokáig azt, ami az élet tartalmává lesz ennek az igazságnak uralma alatt.

örömünk forrása az, hogy mindenben az Ür vesz körül. Jövőt Ígér az övéi számára, de mindig jelent épít. Aratást és boldog betakarítást Ígér. De természetes az is, hogy a vetésnek ki kell előbb sarjadnia, fel kell nőnie és gyümölcsöt kell teremnie, mert másképpen nem lehet aratás. Ezért fontos, hogy amikor az Eljövendő felé tekintünk, nagyon alaposan vegyük szemre életünket ma. Az ígéret felé pedig úgy haladhatunk, ha életünk napról-napra jobban megtisztul, egyre inkább termi azokat a gyümölcsöket, melyeket az Ür majd az ítéletkor szeretne betakarítani az ő országába;

Kökény Elek.

— BUNDÁK-IRHAK átszabása, festése, tisztítása Somogyi szűcsnél, Bp. V. Kosuth Bajos u. 1. udvarban.

— HOFFMANN (Carl) rövid ke- reszthuros bécsi zongora jó állapotban eladó. Cím a kiadóhivatalban.

— PANOFIX, nagyméretű, nagyon szép fekete bunda Igényesnek eladó. Cím a kiadóhivatalban.

evangélikus elet

A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VHI.; Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: 342—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074

Előfizetési ára egy évre 60,— Ft Csekkszámla: 20412.—VIH. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott

INDEX 25211

635359/2 — Zrínyi Nyomda, Bpest

— LELKÉSZI VIZSGA. A Déli Evangélikus Egyházkerület lelkészképesítő bizottsága október 10-én ülést tartott. A bizottság előtt eredményesen tette le a lelkészi vizsgát Detre János zuglói és Káposzta Lajos angyalföldi segédlelkész.

— TÉS. Bensőséges ünnepség keretében iktatta hivatalába október hó 31-én a gyülekezet egyhangúlag meghívott lelkészét, BARCZA BÉLÁT, HALÁSZ BÉLA esperes. Az esperes vallásos est keretében előadással szolgált a gyülekezetnek.

— SZÜLETÉS. Pintér János

barlahidai lelkészéknek október 13-án második gyermekük született. Neve: Csilla.

— HALÁLOZÁS. Legéndi Sándor egyházfi, a Budapest- Deák téri gyülekezet több év óta hűséggel szolgáló és köz- megbecsülésben álló alkalmazottja november 10-én, vasárnap reggel tragikus körülmények között elhunyt.

HÍREK,

— Az egyházi esztendő utolsó előtti vasárnapján az oltárterítő színe: zöld. A vasárnap oltári igéje: Jn 5,26—30; szószéki igéje: Ezs 61, 10—11. Délután szabadon választott ige.

— EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RÄDIÖBAN. November 24-én, vasárnap reggel fél 8 órakor evangélikus vallásos félórát közvetít a Petőfi-rádió. Igét hirdet: Groó Gyula teológiai tanár.

— MISKOLC valamennyi protestáns gyülekezete közösen ünnepelte meg a reformáció emlékünnepét. November 3-án, vasárnap este 6 órakor a Kossuth utcai református templomban tartott ünnepi istentiszteleten TÓTH GUSZTÁV Miskolc-Martintelep-i református lelkész és VIRÁGH GYULA evangélikus esperes, ózdi lelkész szolgált. Jelen voltak a miskolci református és evangélikus gyülekezetek lelkészei és tisztségviselői. Az ünnepség után Ráski Sándor református esperes, egyházkerületi főjegyző, paró- chiáján látta vendégül a testvéri együttlét résztvevőit.

— lelkészavatAs. d.

Dr. Vető Lajos püspök november 22-én, pénteken délután 727 órakor Budapesten, a Bécsikapu téri templomban avatja lelkésszé az ősszel vizsgázó lelkészjelölteket.

— BATTONYA-MEZŐ- HEGYESi társegyhazak

és a hozzá tartozó szórványok november 17-én gyülekezeti napot tartanak az alábbi sorrendben:

BATTONYA, délelőtt negyed 11 órakor istentisztelet, amelyen igét hirdet KÁLDY ZOLTÁN püspök. Istentisztelet után ünnepi közgyűlés lesz.

MEZŐHEGYES, délután 3 órakor istentisztelet, amelynek keretében a külsőleg tatarozott templomot átadja további rendeltetésének és igét hirdet KÁLDY ZOLTÁN püspök. Utána ünnepi közgyűlés lesz.

— SOMLÓVECSE. Október 13-án hálaadó istentisztelet keretében adta át rendeltetésének a gyülekezet kívül-belül megújított templomát Halász Béla esperes.

Közép-itáliai rajzok

Szépművészeti Múzeumunk grafikai osztálya . kiállítást rendezett gazdag anyagából. Új értékeket és bemutatott, amelyekről a rajzkutatás kiderítette, hogy se nem másolat, se nem hamisítvány, mint ahogy róluk kétségtelen bizonyítékok híján legalábbis feltételezhető volt, hanem eredeti rajzok. És hogy szemléltetőbb legyen az azonosítás sikere, a tárlókba osztott rajzok alján, ahol erre mód kínálkozott, fotókópiában a kész kompozíció ás látható, Az érdekes tárlatot Fenyő Iván műtörténész rendezte, történeti sorrend szerint, külön csoportosítva a reneszánsz, a manierista, a barokk, majd az utána következő újklasszikus, monumentális- dekoratív irány és rokokó-ízű stílusváltozatokat.

Megtanítanak ezek a rajz- remekek élesebben, figyelmesebben nézni és elfogulatla- nabbul értékelni. Letűnt korok kézjegyei amennyivel idegenebbek, távol iák, annyival inkább vonzanak érdek nélkül, hatnak szépségükkel, az idővel még csak növő belső értékükkel. Milyen gyönyörűség e mesterek harmonikus vonalainak ritmusából nyomon követni a dallamot, érzékelni a muzsikát, amit az átszelle- mültségük, a témájuk nagysága, mindennapi olvasmányuk, legnélkülözhetetlenebb éltető forrásuk, a Bibliia váltott ki belőlük. A Biblia jelenléte olyan természetes és elmoshatatlan bennük, hogy még a nem vallásos tárgyú kompozícióikban is sugalmaz.

Ez a Bibliával-telítettség feszültséget, meggyőző erőt, ellenállhatatlan, soha, még csak pillanatokra se félresikló magatartást és állásfoglalást eredményez. Hiszünk nekik, rábízzuk magunkat az irányításukra és jólesik követnünk határozott jelzésű szándékaikat. Megelevenedik Bologna, Firenze, Róma szellemi élete festőgéniuszai látomásain keresztül és a közel kétszáz kiállított rajz vaskos könyveknél áttekinthetőbben, világosabban és egyszerűbben tájékoztat négy évszázad lélekrajzáról.

Hosszan néztük Leonardo híres harcosának rettenthetetlen győzniakarást kifejező, félelmetes vonásait, mint az akadályt nem ismerő küzdőképességnek felülmúlhatatlan művészi megnyilvánulását. Raffaello Psyche alakjához komponált „Női akt”-jában a báj és kellem, a lenyűgöző nőiesség 400 év után is szíven érinti a műélvezőt és már nem is az ábra köti le a figyelmét, hanem a jótékony bizonyosság, hogy egészen közel került az urbi- nói Mester szeretetreméltó egyéniségéhez. Rajtuk kívül a sok kitűnő név közül kiemelünk néhányat: Lorenzo de Credi, Barocci, Carracci, Guido Reni, Guercino, Pietro da Cortona.

H. G.

HÉTRŐL—HÉTRE

„Meg kell jelennünk*..**

2. Kor. 5,10.

A Somlóhegyet körülvevő falvak csomópontjába, Somlói, szöllősbe látogattam el hosszú huszonöt év után.

Változások és meglepetések sora várakozott reám. Csak az „öreg” temető vén akácfái fölött suhant el nyomtalanul a negyedszázadnyi idő. Nagyapám — volt kántortanitó — sír- kertjének vasrácsát nem fogta a Somló kráteréből időnként „kipipált” ködfelhö. A szomszédos kettős „Szalay” lelkészi sírkert meg éppen olyan volt, mint virágos kert a vénülő időben. — Csak Somogyi Károly konfirmáló lelkészem szalviákkal borított sírja volt szokatlanul új az öregtemetői részen...

Ebbe a temetőbe térek vissza most, e fakuló fényű, teme- töket járó novemberi napon, letenni jelképesen elöljáróink sírjára közös emlékezésünk virágait.

Nagyapám sírkövéről szívbemarkoló erővel ragyogtak elém az örök élet igéjének ragyogó betűi: „Az igazak fénylenek, mint a nap, az ő mennyei Atyjuk országában.” Mt. 13, 43.

Világosan kellett gondolnom erre az Ígéret „Meg kell jelennünk a Krisztus ítélöszéke előtt!...”

Akár a barátságos, kéksapkás Somló tövében, akár másutt sáfárkodunk. Akár hívek, akár hűtlenek vagyunk. Akár komolyan vesszük, akár nem vesszük, komolyan a figyelmeztetést, meg kell jelennünk, mert ítélet lesz és ez számadást jelent! Számot kell adni, hogy „kiki meg jutalmaztassák a szerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt”. Annak a hitnek gyümölcseiről kell számot adnunk, amely csak jót tud tenni. S jaj lesz nekünk, ha a sok ige hallatára sem lesz ilyen hitünk! Ha hiányoznak életünk fáján a hit sze- retetgyümölcsei. Ha nem voltunk Krisztussal életközösségben, s ki leszünk zárva a Vele való örök életközösségből!

Hogy éppen ez ne következzék be, int a heti ige: „Meg kell jelennünk!” Nem félelmet akar kelteni, hanem bizalmat. Nem rémíteni akar, hanem bátorítani a Krisztus előtti megjelenésre. A bocsánat erejével, a feltámadás hitével akar Ö megajándékozni, hogy gyümölcstermő hittel, élő reménységgel várhassuk, amit Isten elkészített az Öt szeretőknek.

Ezért bátorít temetők sírkövén is Jézus szava, hogy amikor meg kell jelennünk Öelőtte a nagy beteljesedés napján, boldog csodálkozással magunk láthassuk: „Az igazak fénylenek”

Ne legyen hát hűtlen, felelőtlenül élő a gyülekezetben! Töltsön el Krisztus várásának öröme s a számadás felelőssége — fakuló fényű novemberi napokban is — az örök élet bizonyos- ságának reménységévelJ

Rónay Zoltán

NAPRÖL-NAPRÄ

VASÁRNAP: ZSOLTÁROK 39,8; ZSIDÓK 4,15 — Keresztyén reménységünk alapja Jézus Krisztus, aki nekünk főpapunk. Olyan főpap, aki nem a szószékről ismeri „híveit”* hanem megkísértett hozzánk hasonlóan mindenekben, kivéva a bűnt. Ezért tud megindulni gyarlóságainkon. II, Thess.

1,3—10; Zsoltárok 143.

HÉTFŐ: ÉZSAIÁS 65,24; ZSIDÖK 5,4. — Istenfélelmünk próbaköve a bizodalom Isten iránt. Bizodalom minden helyzetben, akkor is amikor életünk fölött süt a nap, s akkor is* amikor életünk egét felhő borítja. János 5,19—24; Zsidók 13,7—14.

KEDD: ZSOLTÁROK 143,6; JÁNOS 15,7. — „Uram,

naponként kiáltok Hozzád, s Feléd nyújtom kezemet”. Nem elég hetenként egyszer elcsendesedni az Űr előtt, mert a mindennapi kérdésekre a feleletet a megoldást napról-napra kérni kell. I. Mózes 19,15—29; Zsoltárok 13,15—25.

SZERDA: ZSOLTÁROK 102,26; CSELEKEDETEK 17,24,30. Isten kezemunkájá az egész teremtettség, s ezért ma is rendelkezik vele, de nemcsak rendelkezik, hanem törődik vele és vigyáz rá. Róma 2,1—11; Zsoltárok 51,1—14.

CSÜTÖRTÖK; I. SÄMUEL 6,20; MARK 2,16 — Isten előbb szeretett minket, mint mi Öt. Ez ma is így van. Szere- tetlenségünk ellenére is törődik velünk, vigyáz reánk és hír- detteti igéjét. Lukács 21,11—19; Máté 24,1—8.

PÉNTEK: EZÉKIEL 34,12; LUKACS 15,4. — Jézus Krisztus a jó pásztor szeretetével áll mellettünk. Ezzel a szeretettel tart egybe minket, ezzel a szeretettel hozza vissza az elveszett századikat — engem! Jelenések 2,1—5,7; Máté 24,9,14.

SZOMBAT: ÉZSAIÁS 42,5; JÁNOS 16,15. — Hála Néked Jézus Krisztusunk, hogy imádkoztál érettünk. Hadd fakadjon ebből az ajándékodból mindennapra való engedelmesség akaratod iránt. Igéddel erősíts minket, hogy tieid maradjunk. I. Péter 4,1—7; Máté 24,15-—28,

Káposzta Lajos

A szétosztott szív

— Szegény, Lujzi, mindig mondogatta: meglássátok esni fog az eső, amikor engem, temetnek.

— Ügy látszik megérezte.

Néhány lépést szótlanul haladtak egymás mellett, kerülgették a pocsolyákat. Lassan, tipegve mentek. Aztán megszólalt a fehérbotos, aki remegve kapaszkodott a másik karjába. Szépen beszélt n. tisztelendő úr.

— Hát már megbocsásson a jó Isten — válaszolta a másik —, de nem tudtam odafigyelni a beszédre. Mindig csak ez a Lujzi járt az eszemben. Mert tudod, nem lehet azt az arcot elfelejteni, ahogyan az beszélt. Egyszer — melegedett a beszédbe —, azt hiszem a múlt télen történt, hogy elkísért hazáig. Egész úton Jézusról beszélt. Arról, hogy mennyit szenvedett értünk, meg hogy a szenvedésében is szeretett minket. Milyen szépen tudott Istenről bészélni s mégis meghalt.

Szegényes temetése volt Lujza néninek. A kocsi előtt csendben haladt a pap. Ő is a halotton gondolkodott. De egészen máshogyan. Bibliaórás híve volt. A kevés közül az egyik állandó. Ezentúl kevesebben lesznek eggyel. Pedig mennyi gondot jelentett neki ez az aszony. Sokszor olyan érdekes kérdésekkel állt elő, hogy alig tudott válaszolni. Egyszer például azt kérdezte, hogy mennyi földi értéket vihet az ember magával a menyországba. Furcsa egy kérdés volt. Szinte nevethetnéke támadt, amikor a szűk lelkészi hivatalban nekiszegezte ezt a kérdést. A válasz kézen- fogható volt: semmit. Isten elé csak hitünket vihetjük. Minden más földi dolog, amit elhagyunk. és amit el kell hagynunk. Aztán még idézett néhány klasszikus bibliai helyet és lezártnak tekintette Lujzi néni kérdését. De nem annyira az. Még ma is fülébe csengenek az öreg néni szavai, amit már az ajtóban állva intézett feléje:

— Akkor tisztelendő úr, miért ragaszkodik annyira a földi dolgokhoz? A múltkor is egy fillér nélkül bocsátott el egy igazán szegényt Emlékszik rá?

Akkor válaszolni sem tudott. Nem volt hozzá ereje. Csak arra gondolt, hogy milyen tapintatlan is volt ez az öreg néni. Utasítsa

rendre, vagy kezdjen végnélküli magyarázkodásokba? Inkább hallgatott. Most, amikor a nyílegyenes úton ballagott a koporsó előtt, mindez mégegyszer lejátszódott előtte.

Az eső mindjobban megeredt.

— Tönkremegy a köntösöm — gondolta. — Vajon honnét lesz pénzem újat venni? Így is elég kopott már

__

A gyászkocsi mögött néhány asszony lépdelt. Lehettek vagy tízen. A bibliaóra törzskara. Lujzika személyes ismerősei és tisztelői. A templomon kívül csak a temetőben találkoztak. És mind sűrűbben. A halál vihara gyakran megrázta az utóbbi időkben ezt a kis közösséget s a télbehajló levelek csendben lehúlltak. Márcsak ennyien maradtak.

Mintha a régi idők néhány percre visszaké- redzkedtek volna a modern autóvontatta koporsó mögé. Századeleji ruhák, divatjamúlt cipők, egyszerű ernyők, molyrágta kalapok és csipkés kesztyűk. Szomorú menet. Az egyik botra támaszkodva sántikált, a másik hajlott, mint a vihartépte fa. Vastag szemüveg mögül tétova tekintettel bizonytalankodott az egyik, elvesztett félkarját fájlalva sírt a másik.

Lujzika barátnői. Szegények, elhagyatottak. A részvét is már nem az bennük, ami régen. Érzik és tudják, hogy „ma neked, holnap nekem.” Sírni már, nem tudnak, a mögöttük elszállt hosszú élet elapasztott már szemükből minden könnyet.

A pap hátra nézett, azt hitte, a sírhoz nem jönnek ki. Csodálkozva látta hogy itt van egész „gyülekezete”. Hűséges nyáj — gondolta magában.

Az elföldelés alatt csak a sírásók susmogásc hallatszott. Az elmaradt borravalót hiányolták. Lopva nézték a sír mellett félkörben felálló öreg koszorút. Furcsa egy gyásznép — súgta az egyik két kapahúzás közben. A fejfa mélyen süllyedt a földbe. A pap odament gyülekeztéhez, sorban kezet fogva velük, el- rebegett egy „szegény Lujza-nénit” és nagy

Erős vár a mi Istenünkkel elköszönt. Sietett. És ezek az öreg lábak még egy óra múlva is csak a fele úton fognak járni. Az eső is újra megeredt. Az égi gyászoló könnyei kövér cseppekben ömlöttek a friss sírra.

A következő bibliaórán a lelkész megemlékezett Lujza néniről. Külön kiemelte, hogy íme példaképünk, lehet az az asszony, aki nem törődött a földi szegénységgel, mert tudta, hogy a mennyben örök gazdagság vár rá. Nem volt semmije a földön, de mindene meglesz ott fenn. Csendben és békességben „elszállt leikéért” imádkozott s úgy érezte ezzel lézárta Lujza néni életét.

Bibliaóra után a fehérbotos Kovácsné nem akart elmenni. Odabotorkált a lelkészhez.

— Beszélni szeretnék, a tisztelendő úrral. De úgy, hogy csak ketten legyünk.

Kellemetlen volt ez a titkolódzás, de mit csináljon? Bevezette a lelkészi hivatalba és leültette. Az asszony tétovázva, mint aki akar is beszélni, meg nem is, megszólalt.

— Ne haragudjon rám a tisztelendő úr — kezde a szót és megromlott szemével megkereste az ősz hajú pásztort, — de valamit el kell mondanom szegény Lujzikáról.

— Mondja csak, mondja.

— A múlt héten, amikor utoljára volt itt, átadott nekem egy borítékot. De a telkemre kötötte, hogy csak akkor bontsam fel, hg ő már meghalt. Dehogyis gondoltam, hogy már ma nem lesz itt közöttünk. Tegnap aztán felbontottam. Ötszáz forint volt benne. Istenem, de jól jött az a pénz. Messze van még a nyugdíj.

Vastag szemüvegét levette és egy megsárgult gyászszélű kendővel megtörölte fáradt szemét. A lelkész hallgatott.

— Mert azt bizonyára tudja, — folytatta tovább, kihasználva a lelkész szótlan csodálkozását —, hogy Lujzika volt a mi őrangyalunk. Mert nem volt olyan karácsony, hogy Lujzika ne lepett volna meg minket. Sírni

szeretnék, ha eszembejut, hogy tavaly karácsonykor nekem is, meg Tótnénak is, Kisné- nak is, Marinak is, meg annak a két asszonynak, is, akiknek a nevét nem tudom, ő sütött süteményt. De még milyent. A tüzelőre is mindig ő adta a pénzt. Áldott egy asszony volt szegény Lujzika! Neki se volt valami nagy nyugdíja, de abból is mindig félretett, hogy tudjon nekünk adni. És éppen egy ilyennek kellett meghalnia. Pedig ő szétosztotta a szívét.

A pap kissé szemrehányóan hallgatta. Érdekes, hogy ő semmiről nem tudott semmit.

Néhány nap múlva, amikor Lujzika adatai már régen megszáradtak a vaskos anyakönyvben, ismerte meg őt igazán. Egymás után jöttek az asszonyok s elmondták, hogy ki is volt Lujzika. Az egyiknek, akinek füstölt a tűzhelye, odaajándékozta a magáét. A másiknak szegényes bútoraiból adott egy ágyat, mert éppen ez hiányzott a kis üzlethelyiségből. Itt egy sárgaréz mozsár, ott néhány lábas, emitt egy betétkönyv, amott néhány régiszabású, de használható ruhadarab hirdette egy gazdag szívnek melegségét. Rég elfogyasztott sütemények íze elevenedett fel és elvásárolt pénzek keltek újra éleire.

Szeptember utolsó napjaiban egy hivatalos levél érkezett a lelkész címére. A levélből Lujzika ismét életre kelt. A még megmaradt holmijáról úgy végrendelkezett, hogy egy nagyobb összegű betétkönyvet az egyházközségre, egy kisebb összeget pedig a lelkésznek új köntösre hagyott. Erről szólt a hivatalos értesítés.

A lelkész megdöbbent. Kezéből az íróasztalra hullt a hivatalos írás A szégyenkezés ösz- szeszorította torkát. Milyen gazdag is volt ez a Lujzika! Gazdag, mert szét tudta osztani szívét. Mindig egyszerű ruhában járt, nem volt feltűnő és az ő szegény hittestvérein kívül senki sem tudta, hogy milyen gazdag tud lenni egy elhagyott öregasszony szíve.

Az ö sírján nem fog elszáradni a láthatót3 lan koszorú.

Karner Ágostont