Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-11-17 / 46. szám

Vándorok a kőoszlop tövében

Az egyháztörténetből:

A vallásegyenlőségért folytatott küzdelem

EZT A TÁJÉKOT már

sokszor bejártuk, de sohasem elégszer. Az idei koraősz is elhozott bennünket Berzsenyi egykori falujába, a Somogy megyei Niklára. A valamikori Berzsenyi-kúria nem nagyszabású épület, napjainkban soksok egyszerű gazdának sokkal különb háza van, ellenben a niklai temetőben levő kőoszlop, amely már több, mint száz esztendő óta magasodik a költő sírja felett, méltó Berzsenyi emlékéhez.

1836-ban halt meg a költő, azóta többször is volt gyász- szertartás a költő hamvai felett Utoljára 1948 május havában, midőn országos ünnepség keretében egy szilfaurnában helyezték el és temették — a kriptába visszahelyezték — a magyar ódái nyelv megteremtőjének földi maradványait.

„Bizton tekintem mély

sírom éjjelét! Zordon, de oh nem, nem

lehet az gonosz,

Mert a te munkád: ott is elszórt

Csontjaimat kezeid

takarják.” —

mondja a nagy ódaköltő az 1802 és 1808 között alkotott, örökszép „FOHÁSZKODÁS” című versében.

A költő holttetemének az eltemetése óta eltelt több mint százhuszonöt esztendő alatt is forgandó volt a „sorsa”. Másodszor is napfényre kerültek porai, csontjai, amidőn a Berzsenyi Sándor által készíttetett tölgyfakoporsóba tétették át. a szilfaümába helyezés volt sorrendben a harmadik „temetés”.

Tizenöt esztendővel ezelőtt jártunk ott utoljára. Akkor még a működő Berzsenyi Társaság elnökével — a sok köz- remunkálóval együtt — készítettük elő a harmadik sírba- helyezést. A társaság elnöke dr. Sáffrány István már nem érhette meg az ünnepségeket, mert még 1948 tavaszán elhunyt.

Most Marcaliban is, Niklán is kérdezősködtem azok után, akik akkor részesei, közreműködői voltak az ünnepségnek. A falu népéből még sokan emlékeznek a fényes harmadik temetésre, de az ünnepség illusztris részvevői közül már egyedül Takáts Gyulát, az országos hírű költőt, a kaposvári Rippl-Rónai múzeum igazgatóját találtam volna meg, ha történetesen Kaposvárra is ellátogattunk volna, a megye- székhelyre, de ez ide még légvonalban is nagyon messze esik, hát inkább elindultunk Berzsenyinek talán legszebb napjait — az 1817. évi helikoni ünnepségeket — nyújtó városba — Keszthelyre!

ITTUNK, NIKLAROL arra vezetett, amerre egykor egy Festeti ts gróf is menekült — a megye 1848-i országgyűlési képviselője. Akkor, amikor a „nemes gróf” eliszkolt — 1349 áprilisában — Nikla, Marcali, Gomba meg a környező falvak népe — Berzsenyi valamikori jobbágyai is, akikért íródott a költő egyik műve: a „Magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól” szóló tanulmány is — ott meneteltek Noszlopy Gáspár vezérletével Kaposvár felszabadításáért.

Eltűnődöm. Mennyi viszontagságot ért meg ez a tájék. Járták történelemelőtti népek, kelták, római légionárusok, hunn harcosok, magyar vitézek, tatár lovasok, török martalócok, német rablók és Jellasich hordái, de

Vizsgt

Az iskola padjaiban sokat izgultunk, amikor eljött a számonkérés pillanata. Amióta túl vagyunk a felelés, a számonkérés izgalmán, sok kérdést kapunk az életben, talán még sokkal nehezebbeket, mint tanárainktól az iskola padjaiban. Feleleteinket sokkal többen osztályozzák mint mi azt sokszor gondoljuk!

Vizsgáztunk legutóbb a sok esemény közül a legjelentősebbnél: az atomcsend egyezmény megkötésénél. Ki ne tudna örülni, hogy a hatalmas erőfeszítések gyümölcse beérett. Ki ne tudna határozott igennel felelni: szükség volt erre! Szükség volt az élet

beitta az út pora a Marcaliból való Simon pap vérét is, hiszen erre hurcolták a fehértollasok kocsi után kötve. Simon papra emlékezik a kései költőutód Hamburger „Latinka balladája” is.

Az úttal párhuzamosan magasodó marcali dombok gombai részében volt szőlő- biitoka Berzsenyi Dánielnek is, Noszlopy Antalék — a szabadságharcos Noszlopy Gáspár vértanú édesapjáék- nak — szomszédja volt a kői- tő.

Balatonszemtgyörgynél már találkozunk azzal az útrészszel, amely Keszthelyre vezet, és átvonulunk a Balaton egykori öble kiszárított medren — a Kisbalatonon is.

Szerencsénk volt. Még láthattunk a fenékpuszta!, idén százhuszonöt esztendős hídja szomszédságában kócsagot is repülni. Az egykori Valcum — a régebbiek szerint Mogen- tiana —, a mostani fenékpuszta irányába tűnt el a gyönyörű, hófehér madár az őszi ég kékjébe.

A NAPFÉNYES ITÁLIAI

ÉG alatt vándorló utasok még láthatnak égreszökő rómaikor! falakat. Mi csak azt bámulhatjuk meg, amit a Eöld eltakart és a tudósok ásója felfedett. A „magyar Horatius” Berzsenyi Dániel erre jártában még talán eny- nyit sem láthatott, hiszen azóta kerültek napfényre az ásók nyomán a valamikori ómai városka alapfalai.

Zrínyi Miklós a költő, Berzsenyi, Bacsányi és kicsit Babits is erre a tájra valók voltak, még talán Janus Pannonius, de láthattak ők csak egy követ is annak a kultúrának emlékeiből, amely Badacsonyt is meg a Bala- ton-környéki halmokat, is beültette szőlővel?

A borús hangulatú költőóriás — Berzsenyi Daniéi, Kisfaludy Sándor, Pálóczi Horváth Adám és Dukai Takács Judit társaságában még résztvevője lehetett Szend- rey Júlia szülővárosában — Keszthelyen a legelső európai gazdasági főiskola — a Geor- gikon — alapítójának Fes- tetits Györgynek a jóvoltából a római korok és a mesz- 5zi görögvilág irodalmi ösz- szejöveteleire emlékeztető „Helikoni napoknak”;

Napjaink magyar ifjúsága is szívesen és lelkesen emlékezik minden esztendőben a megrendezésre kerülő „Heli- Koni ünnepek”-em az ünnepségek elődeire és az azokon résztvevő költőinkre.

Mondják — olvastam is—. hogy Mátyás király kortársa tanús Pannonius, a latin nyelvű magyar költő ettől a vidéktől kicsit délebbre — Baranyából — violaszín mentében utazott el Itáliába, ér ütána nemsokára már senki sem ment innen az Appenin- Célszigetre sem lovon, sem gyalog. Csak a paraszti nép maradt meg itt a romok között és küzködött törökkel, labanccal, az urai Bécsbe menekültek, mint az a Fes- letits is 1849. tavaszán.

Míg ültünk a temetőben a kőoszlop tövében, meg bandukoltunk az ősi országúton, a legtöbb szó arról esett, hogy minekünk mai utódoknak adatik meg talán az a kor, amely sokkal magasabb szinten egyenes folytatása lesz a hajdani latin műveltségnek és Mátyás király meg az előtte valók boldog korának.

Békesség az embereknek!

BORSI D. JÓZSEF

ázunk

érdekében. Mélységes hálával töltötte el szívünket Isten iránt, hogy megengedte érnünk e nagy eseményt.

De el kellett gondolkoznunk azon is az események közül, amely Skopje városát érte. Ki ne gondolkozott volna el a pusztulás, a tragédiák hallatára: hát ilyen hamar vége az életnek?

Ne sajnáljuk az Időt, amikor Isten elgondolkoztat bennünket. Álljunk meg csendben, feleljünk bátran, vagy könyörögjünk erőért. Ő nyito- gatja szemünket tisztább látásra, hűségesebb szeretetre Ö iránta és felebarátaink iránt. Halasy Endre

Az egyházi esztendő utolsó- előtti vasárnapján a „számadás” felé fordul a hívek figyelme. Igehirdetések és a Biblia melletti csendes órák hivő népe ilyenkor arra a küszöbre készül, ahol a kérdező Krisztus számon veszi az ember életét. Hitünk szerint akkor nemcsak azt kérdezik meg tőlünk, hogy hogyan hittünk, mennyit imádkozott a szívünk, de feltétlenül megkérdezik tőlünk, hogy mennyire szerettünk, mit tettünk és mit mulasztottunk. Mérlegre kerül a munkánk, az egész életünk.

így lesz számunkra a „számadás” vasárnapján időszerűvé a munka kérdése.

Először is az, hogy mit tudunk majd mondani arról, hogy a munka számunkra — megbízatás volt. Mert a munka Isten parancsa. A munka Isten örök hívása és megbízatása arra, hogy elvégezzem mindazt, ami rcám bízatott.

Valaki egyszer ebben a két mondatban foglalta össze a hivő embernek a munkáhqz való viszonyát: — a hivő embernek maradék nélkül mindent meg kell tennie abban a munkában, ami reá bízatott és az élete minden pillanatában meg kell keresnie azt a munkát, amit Isten segítségével megtehet.

Luther is így értette, amikor azt mondotta, hogy a munka

— istentisztelet! Az istentiszteletet pedig jól kell elvégezni. Szépen, örömmel, hálás szívvel és hűséges lélekkel.

Aki dolgozik — Istennek engedelmeskedik, Isten szeme előtt él és Isten terveiből valósít meg valamik

Vajon a „számadás” szent óráján tudom-e majd vallani, hogy minden munkámat így vállaltam és végeztem, kezeim munkáját Isten kezéből vettem át hálás szívvel és boldogan.

A második kérdés az, mit tudunk majd mondani arról, hogy a munka a mi számunkra

— ajándék volt! Olyan ajándék, amire vigyáztunk, amit megbecsültünk, amit mindennap megköszöntünk. Olyan ajándék, amit a szeretet kezéből kaptunk és amit mindig szeretettel és hűséggel kezeltünk.

Az életűnk munkáját, a „színes-szőttest” egyszer kezébe veszi az Isten. Vajon, hogy fogok a szemébe nézni, amikor a munkámról felnézve újra reámtekint.

A munka Isten kezéből való ajándék az én kezeim között. Isten megengedi, hogy dolgozzak, hogy valahol valamit elvégezzek, ahogy a költő mondja: hogy kezének „íze” lehessek.

A hivő ember így áll meg a munkája előtt. így néz a feladataira, emberekre és ügyekre, mint az alkalom gyönyörű ajándékaira.

A „számadás” vasárnapján hadd fejeződjenek be ezek a sorok Szénási Sándor „Hitvallás a munkáról” című versének gyönyörű soraival:

„A munka boldog, szép

ajándék

A gazdag Isten adta azt a történelmünk hajnalán még úgy, mint a szót, a nőt

s tavaszt.

Az Éden-kert csodája. Áldás. Az életünkben tartalom és értelem. A »-só«. Virágzás. Világszépítő hatalom.”

(f.)

Ágéiul a

címen

megjelent az Evangélikus Egyház

szertartáskönyve Kötve: 128 — Ft. Megrendelhető a Sajtóosztályon

Budapest, VIII. Puskin u. 12.

A XIX. század elején nemcsak felekezeti, hanem országos kérdésről volt szó, amikor a liberális nemesség és a haladó polgárság egyre öntuda- tosabban küzdött a vallásegyenlőség kivívásáért. Maguk a liberális katolikus nemesek is küzdöttek egyházuk főpapjainak és a bécsi udvarnak az ellen a magatartása ellen, amellyel továbbra is meg akarták őrizni az „uralkodó vallás” rendszerét. De természetesen maguk, a protestánsok voltak a vallásegyenlőség törvénybeiktatásáért folytatott küzdelem élharcosai. Az évtizedekig tartó közjogi küzdelem mindaddig meddő maradt, vagy csak egészen csekély eredményt ért el, amíg a Habsburg-rendszer fennállott.

A reformkorban kifejlődő nemzeti öntudat egyaránt meglátta a nemzeti függetlenség eltipróft és a vallásszabadság elnyomóit. Ez a kettő pedig évszázadok óta mindig ugyanazt a Habsburg-rend- szert jelentette. Az a magyar protestantizmus, amelyet három évszázadon át nyomorga- tott az idegen uralkodóház, természetszerűleg állt a nemzeti törekvések mellé s a haladó eszmék terjedése révén várta a vallásegyenlőség kivívását.

Míg az országgyűléseken folyt a küzdelem a vallásszabadságért, addig a helytartó- tanács azzal kedveskedett a katolikus főpapságnak, hogy a törvényesen elért eredményeket rendeletéivel semlegesítette.

Már az 1830-i országgyűlésen Beöthy Ödön, Bihar vármegye követe, felszólalt a ve- gyesházasságoknál, a gyermekek vallásánál és az áttérni akarók katolikus részről történő kötelező hatheti oktatásánál előforduló visszaélések ellen. A rendek 12 pontban foglalták össze a vallásszabadságra vonatkozó javaslatokat. A főbb pontok ezek voltak: minden törvényesen bevett vallás gyakorlata szabad. Az áttérést egyik vallásról a másikra akadályozni tilos. A kötelező hatheti oktatás a katolikus egyházból kitérni szándékozók számára katolikus részről megszűnik. A vegyes házasságoknál a gyermekek katolikus vallásban kötelező neveltetése érvénytelen. A katolikus szülők gyermekeiket protestáns iskolába is járathatják. A protestánsok a katolikusok ünnepeinek megtartására nem kötelezhetők.

Az alsó-tábla ezt a javaslatot elfogadta, de a főrendiház elvetette, s így nem vált törvénnyé, pusztán javaslat maradt.

1833-ban Beöthy Ödön, Deák Ferenc, Palóczy László vittek jelentős szerepet az alsó-táblán a vallásügyi kérdés tárgyalásakor. Azonban ekkor még olyan hatalmas volt a főnemesség és főpapság ereje. hogy sem 1836-ban, sem 1840-ben nem lehetett olyan törvényt hozni, amely lépést tett volna a vallásszabadság felé. Sőt 1841-ben a pápa is beavatkozott a magyar vallásügyi helyzetbe, amikor pápai breve-ben hagyta meg a magyarországi papságnak, hogy a vegyesházasságok ügyében semmit se engedjen, vagyis egyházi áldásban ne részítse azokat a házasulandókat, akik nem adnak reverzálist leendő gyermekeik katolikus vallásban való neveltetésére.

Az 1843—44-i országgyűlésen hatalmas szónoklatok hangzottak el a főpapok ellen. Sőt Borsod vármegye követei, Palóczy László és Szemere Bertalan a hatalmas papi birtokok megszüntetésére tettek javaslatot abban a formában, hogy „az egyházi vagy papi jószágok jövedelmei, kisza- kasztván azokból azon meghatározandó összeget, amely az istentisztelet és a vallás külsőképpen is díszes föntar- tására, valamint a papi személyek állása és hivatala fontosságához mértékeit, állandó és szinte meghatározandó mennyiségű évi fizetésére megkívántaük, az ezekből fölmaradó jövedelmek részint a szükséges népnevelésre, iskolák fölállítására, a meglevők célszerű elrendezésére, részint a tanítók képzésére s azok jobb fizetésére, részint országosan meghatározandó más közhasznú célra fordíttassanak.” (Dr. Zsilinszky Mihály: Az 1848-iki vallásügyi törvénycikk története. Budapest, 1908. 11.)

Mindez természetesen igen nagy megütközést váltott ki a katolikus főpapság és főnemesség részéről, hiszen Fényes Elek 1842-ben megjelent statisztikai munkájában (Magyarország statisztikája. Pest, 1842. 108—109.) 3 240 040 forintra becsüli azt a jövedelmet, amit a magyar állam a római és görögkatolikus egyházi rendek fenntartására évente fordított. Fényes ehhez hozzáteszi: „Egyébbiránt mindez csak hozzávetőleg van mondva, mert a roppant jószágokkal bíró magyar püspökök valóságos jövedelmét megtudni lehetetlen... Az esztergomi érsek jövedelmét némelyek 360 000, mások (Springer: Statistik des österreichischen Kaiserstaates, 1840.) 400—500 000 forintra becsülik.” Az 1895-ben megjelent első hivatalos kimutatás szerint az esztergomi érsek kezén 95 983 kát. hold, a kalocsai érsek kezén 87 433, a nagyváradi püspök birtokában 187 393, az esztergomi főkáptalanéban 70 910, az egriében 116 138, a nagyváradi káptalanéban 77 38Í kataszteri hold föld volt, a bencések 64 848, a cisztercitáik 53 798 kataszteri hold földdel rendelkeztek, stb. (A kincstári, köz- alapítványi, továbbá egyházi és szerzetesi nagyobb birtokok megoszlásának kimutatása Magyar királyi földművelés- ügyi minisztérium. Budapest, 1895. III., XII.. XVIII. mellékletek.) Mivel az egyházi birtokokban nagyobb eltolódás nem történt, ezek az 1895-ben közzétett adatok érvényesek visszamenőleg is. Az összes római- és görögkaitoJikus egyházi birtokok kiterjedését a XX. század elején 1 956 829 kát. holdra becsülték, ennek a közel kétmillió holdnyi földbirtoknak az értékét pedig a rajta levő épületekkel és felszereléssel együtt legalább másfél milliárd koronára. (Dr.

Ágoston Péter: A szekularizáció, Budapest, 1909. 9.) Ezek a hatalmas vagyonok tették lehetővé a katolikus egyháznak, hogy kezében tartsa az ország egyetlen tudományegyetemét; 5 akadémiát, 9 líceumot, 7 tanítóképzőt, 69 gimnáziumot, több mint 4000 elemi iskolát; (Hajdú János: Eötvös József báró első minisztersége, Budapest, 1933. 17.)

A protestánsok papjai

ugyanakkor sem egyházi, sem iskolai célra az állam részéről semminemű támogatásban sem részesültek. Ellenben a jobbágyparaszt akkor is köteles volt fizetni a katolikus papságnak a tizedet, ha protestáns volt. (Fényes Elek: Ma-; gyarország statisztikája, Pest, 1842. 102. — Forradalom és

szabadságharc, 1948—1849.

Budapest, 1948. 318.) Ez a néhány adat világosan szemlélteti, hogy mit jelentett az uralkodó vallás anyagi ereje, s a vele kapcsolatos kulturális és társadalmi hatalma.

Ugyanakkor a Habsburg- állam minden eszközt megragadott a katolikus klérus hatalmának erősítésére. Az 1843 —1844. évi országgyűlés vallásügyi tárgyalásaihoz a protestánsok nagy reményt fűztek. azonban csak annyi eredményt sikerült elérni, hogy azok, akik 18 éves korukig az „evangelica’’ vallásban nevelkedtek, hitükben továbbra is megmaradhatnak. Erre a rendelkezésre azért került sor. hogy többé ne zaklassák azokat, akik kicsikart térítvények révén forma szerint katolikusok lettek volna, de szülőik valamelyik protestáns vallásban nevelték őket 18 éves korukig. Az új törvény lehetővé tette a protestáns lelkész előtt kötött vegyesházasságot, valamint megengedte a katolikus vallásról valamelyik protestáns vallásra való áttérést, de úgy, hogy minden egyes áttérést a püspöki hivatalok útién a helytartótanácshoz ba kellett jelenteni.

Dr. Ottlyk Ernő

Weöres Sándor és a magyar fiatalság

A Fiaital Magyar Művészek Népköztársaság úti klubjában rendkívüli sikerű műsoros estet rendezett a KISZ. A csendes, halkszavú Weöres Sándort ünnepelte, a máris „ifjú szívekben” élő, bűvös erejű dalnokot, aki fiús külsejével és gyermekszemével a nyáron lett ötvenéves. Legmélyebb érzéseket, legszámyalóbb gondolatokat sugalmazó versei — vallomások megremegtető sejtelemmel a lét titkairól —, élő adásban, lenyűgöző hatást gyakoroltak a főleg fiatalokból álló hallgatóságra.

A versremekek ihletett tolmácsolok — Berek Katalin, Jancsó Adrienne, Juhász Ferenc ajkán keltek életre, akik nemcsak a szavak külső burkából kihámozott szöveget mondották el tisztán, világosan hangsúlyozott kiejtéssel, hanem érzékeltették annak dallamát, belső formájának rejtett lüktetését is, festménnyel, zenével rokon varázsát.

Berek Katalin a költő gyermekverseiből szavalt. Mennyi csintalan kedvesség, szertelen és ismeretekkel még nem keveredett találékonyság, virgonc kacarászás, bájos naivság bújkál ezekben a gyermeklelket hamisítatlanul feltáró strófákban! De milyen nehéz a felnőttnek utánzás és ál-pátosz nélkül, gyermekszájjal beszélni, hogy természetesnek hasson! Berek Katalin elragadó közvetlenséggel élte bele magát, gyöngédséget, bizalomgerjesztő elfogulatlanságot, pedagógiai tapintatot árulva el, a „Bóbita” játékos hangulatába.

Jancsó Adrienne előadásában hat elhangzott vers — „Fű, fa, füst”, „Öregek”, „Ballag a három falevél”, „Valse triste”, „Öröm”, „Dob és tánc” — ünnepi mezbe öltözött, mint megannyi megszemélyesített élőlény. Árnyalatai finomságokban meglepően változatos, átszellemült, zengő hangjával, az élőbeszéd gyönyörű hangszerével, valósággal tettenérik a költői látomásokat, teremtő művészettel azonosulnak velük, azt a látszatot keltve, mintha improvizálnák őket: megszállottan, a pillanat ihletésére. Nem a versmondó, még csak nem is a vers vonta magára a visszafojtott lélegzettel hallgató műélvező figyelmét, amikor a tolmácsolás szinte személytelen alázatában az élőbeszéd csodahangszerében gyönyörködött, hanem a szavakban életrekelt költő lépett velünk szívközeibe, ahogyan például a Chaconne-1 hallgatva, Bachhal telítődünk.

Juhász Ferenc kirobbanó drámai erővel, érces hangjának fegyelmezett dinamikájával, élményszerűen megjátszott a költő műfordításaiból egy-egy Bums-, Jevtusenlco-, Garda Lorca-verset.

A kitűnően szerkesztett műsort stílusosan Bortók-zene élénkítette. Török Erzsi énekelt Bartók gyermekdalaiból és Mári-népdalokat Kodály feldolgozásában, azzal az ízes erdélyi ékesszólással, ropogós zamatossággal, amelyet olyan jólesően hallgattunk mindig, mintha nem is csak a fülünk laknék jól, hanem érzékelhetően a szellemünk falatozna. Mérnök János zongoraművész a Mikrokozmoszból adott elő három darabot és csattanóul, az Allegro barbaro-1 játszotta. Az est forró hangulatában úgy hatott ez a bartóki remekmű, mint „memento”, mint üzenet az őshazából, mint összekötő kapocs Kelet és Nyugat között.

Az emlékezetes műsoros est Csukás István lendületes köszöntőjével kezdődött és WEÖRES SÁNDOR zárószavaival végződött. Legújabb szonettjeit szavalta el, rokonszenves egyszerűséggel, azzal a nemes szerénységgel, amely a nagyság legbiztosabb jele.

Haits Gcza