Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-11 / 32. szám

ftp. BÉRM. BP. 72.

\

A* nagy lépés

A nemzetközi élet ritkán volt olyan eleven, mint idén nyáron. Általában a politikai élet nyáron a „szélcsend", az i,uborkaszezon” állapota. De az idén kaleidoszkópszerű gyorsasággal változtak a képek és tarkaságuk olyan érdeklődést váltott ki, hogy alig vártuk a napilapok vagy rádiók híreit. Éreztük, hogy minden egyes hír mögött izgalmas események és sokszor sorsdöntő lépések történtek.

Az elmúlt hetek legnagyobb eseménye kétségen kívül az „atomcsend’’ megállapodás volt. Ä Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia képviselői megállapodtak az atomkísérletek beszüntetésében. Pontosabban: a levegőben, a világűrben és a víz alatt nukleáris fegyverkísérleteket nem hajtanak végre.

Az az érzésem, hogy most, amikor magunk előtt látjuk a nagy nehezen megszületett és mégis rövid megállapodást, nem is tudjuk kellőképpen értékelni, mit ér. A megállapodás éppen tizennyolc évre történt a második világháború után. Ha belegondolunk abba, hogy az emberiség micsoda terhes örökséghez jutott a háború befejeztével, akkor kezd kibontakozni előttünk a megállapodás nagyságának körvonala. Mert ugye a háborúra a véres pontot két atombomba tette. Micsoda félelmetes, veszedelmes fölényt jelentett az atomfegyver megjelenése a győztesek kezében. A fegyver puszta létezése olyan provokatív valóság volt, hogy az egyensúly érdekében egyetlenegy nagyhatalom sem maradhatott ki a birtoklásából. A tizennyolc év ezután egy halálos versenyben zajlott le. És miközben szemléltük a verseny stafétaállomásait, a kísérletek színtereit, a félelem verejtéke borított el bennünket. A kísérletekről szerzett híradások döbbentettek rá bennünket, hogy miről van szó. Hogy a békésnek mondott életünk halálos veszedelem árnyékában forog. Hogy tulajdonképpen olyan készletek halmozódtak fel ezekből a szörnyű fegyverekből, amelyek bőven elégségesek nem pusztán az élet megsemmisítésére, de már a világ, glóbuszunk megsemmisítésére is.

Mindig bizakodók és reménykedők voltunk. Bíztunk és reménykedtünk a józanságban és azok intézkedésében, akik egy bekövetkezendő katasztrófától féltették a világot. Bíztunk mindenek felett, mi kereszyének, Istenben, aki Fia által szeretetéröl biztosította a világot, és nem a halált akarja, hanem az életet. Bíztunk a népek békeakaratában és a béke- politikát folytató hatalmakban. De mindez, úgy éreztük, kevés. Kevés, mert rettegtünk attól, hogy akadhatnak gonoszok, őrültek, akik „véletlenül” kioldják az első bombát, azután pedig minden tönkremegy. Nem volt alaptalan az aggodalmunk, főleg, ha az évenként megismétlődő kísérletek újabb és újabb detonációi vagy szédületes arányú gombaalakú füst- és tűz- felhői jelentkeztek. Kellett valaminek történnie, hogy a kísérletek támasztotta feszültségek megszűnjenek. Éreztük, hogy ezt a feszültséget aligha lehet tovább fokozni. Az elmúlt hetekben végre beérett a gyümölcs.

Mitől szabadít meg bennünket az „atomcsend-megállapo- ttás”? Attól elsősorban, hogy a kísérletek következtében jelentkező fertőzés, szennyeződés (radioaktív sugárveszély, stroncium 90) nem veszélyezteti tovább az életet. Ha csak ennyi lenne, ez már maga is nagy dolog lenne. De nekünk mindenesetre többre van szükségünk. Arra, amit úgy fejezünk ki, hogy békében akarunk élni, békében akarjuk jövőnket tudni, békében akarunk tervezni és építeni és ha kell, egy új világot felépíteni. Ez többet jelent, mint „atomcsend”-et. Nemcsak a levegő, vagy a víz, vagy élelmiszer veszélyes szennyeződése az, ami félelmetes. Az is! Mert hiszen tudjuk, hogy utódaink egészsége és élete forog kockán.

Ez az első lépés tehát sorsdöntő lehet, mégpedig abban a tekintetben, hogy a feszültségeket számolja fel. Mert valóban az elmúlt háború után mérhetetlenül sok gyúlékony anyag keveredett az új világ felépítése közben az építőanyagba. Mennyi megoldatlannak látszó kérdés húzott vastag, áthághatatlan „kínai falat” a népek közé. És újra meg újra kísértett a „nagy leszámolás” lehetősége. Méghozzá a kikísérletezett tömegpusztító fegyverekkel. Apatikus fáradsággal gondoltunk sokszor arra, hogy egy katasztrofális „leszámolás” után ki fogja felépíteni az új világot. Nem ícell-e a kultúránknak, a civilizációnknak újra végig járni az évezredes keserves utat, amelyet az emberiség az özönvíz óta megtett? Mert hiszen minden, de minden elpusztul az adott esetben.

Nem, ezt az utat józanul gondolkodó ember nem kívánja ismét végigjárni. Hiszen a világon mindaz, ami gyönyörködtet bennünket és mindaz, ami szép és jó, generációk és népek verejtékével alkotott valóság. A szellemnek és az anyagnak sok évszázados ragyogó ötvözete. Ha ez mind hamuvá válna és közülünk is alig akadna élő, ugyan mikor jutunk el addig, ahol ma állunk?

Az „atomcsend-megállapodás” tehát a feszültségek felszámolásának első lépcsőfoka. És mint ilyen, kétségkívül a bizalom és jóindulat jegyében született meg. És ha a bizalomnak ezt a gesztusát látjuk, akkor van lehetőség és reménység arra, hogy a többi lépést is megtegyük. A magunk részéről fáradhatatlanul reménykedünk abban, hogy ezt a lépést követi a többi is. Hogy eltűnnek lassan a gyúlékony anyagok, a rendnek és a biztonságnak új térképe születik meg a népek között. Az a hatalmas erőfeszítés, amelyet e téren a Szovjetunió végez biztató jel. Jóleső érzéssel vesszük azt tudomásul, hogy a világ szinte valamennyi állama osztatlan örömmel üdvözölte a megállapodást. De mintha soha nem lehetne teljes az örömünk. Mindig akadnak ünneprontók. Az az okmány, amelyik most megszületett, történelemmé lesz s e történelemből jelen pillanatban néhányon szántszándékkal 'ki akarnak maradni. (Gondoljunk a franciákra.) De ez a mozzanat is figyelmeztet arra bennünket, hogy nem lankadhatunk meg. Hogy egymásra kell találniuk itt is és ott is azoknak a népeknek, amelyeknek a szava az eddigi eredményekben is lemérhetők. Hűséges munkánk, becsületes helytállásunk meg fogja hozni a maga gyümölcsét. Mi keresztyének változatlan odaadással imádkozunk ezért az eredményért.

Rédey Pál

A szőlőmunkások

A szölömunkAsokról SZÓLÓ példázat mai mondanivalóját abban az üzenetben foglalhatnám össze: Isten akaratát nem kegyes fejbólin- tással, hanem engedelmes szolgálattal teljesítjük. Tehát olyan igen-nel, mely nem üres beszéd, hanerrT engedelmesség. Az Istennek tetsző, példás keresztyén élet a látható igenünk.

Szolgálati helyünk a szőlő. „Eredj, fiam, munkálkodjál ma a szőlőmben!” Az Ür szőlőjében dolgozni kétségtelenül annyit jelent: Isten nevében figyelő jelenlétében, és az Isten iránti felelősség tudatában hűségesen és becsületesen elvégezni a napi munkát. Mégpedig úgy végezni, ahogyan gyermekek örömmel tesznek valamit édesapjukért, nem a szolgaság, hanem a fiúság leikével.

Egész keresztyénségünk és egyházi szolgálatunk hitele azon múlik, milyen becsületességgel és hűséggel töltjük be Isten akaratát. Becsületes-e az igenünk?! öszinte-e a hitünk és az engedelmességünk? Ma az egyház szolgái és hívei mindenekelőtt egyéni életükkel prédikálnak. Nem utolsósorban azzal, ha a beszédük „Igen, igen; nem, nem; ami pedig ezeken felül van, a gonosztól van”. Mert a hivők élete a hitetlenek bibliája! Mert a két világháború egyik legsúlyosabb sebesültje az emberi szó.

Érik a búzaszem forró a nyár, Alighogy pitymallik aratunk (már ...

Térdet hajt vetésünk..* Aratónk, kepésünk Ütemes lépésben jár.

Dalos kis pacsirta az én

[tanúm,

Mennyivel boldogabb élni

[falun!

Búzánkat napsugár Aranyra festi már S ezüst hold néz a zsalun...

Mai teológiai látásunk már túl van azon a farizeusi és középkori szemléleten, mely Isten szőlőjének utolsó tőkéjét és szántóföldjének utolsó barázdáját ott látta, ahol a világ, a világi feladatok és általában e világ dolgai kezdődnek. Egy az Ür, egy a hit, egy a ke- resztség, de egy a szőlő is, csuoán a szolgálat jellegében, a megmunkálásra kapott sorokban, a munkaeszközökben és a végső célranézesben van különbség. Az egész világ a szőlő, ahová küldetünk, és ahol Isten olyan „igent vár” tőlünk, mely szolgálattá és engedelmességgé lesz. A „szőlő” nem a tétlen szemlélődés, hanem a kapálás, kötözés, gyomirtás és permetezés, szóval a komoly munka helye. A szőlő nemcsak az én néhány négyszögöles háztáji gazdaságom, hanem az egész világ. És éppen az Ür szőlőjében állva látjuk az egész emberiséget, sokféle feladatával, ráncos homlokával, éhes gyomrával és nyugtalan szívével. Jól mondja Barth, hogy az ember a felebarátja nélkül nem is ember, csupán emberi kísértet.

„Eredj, fiam, munkálkodjál ma a szőlőmben!” A szőlőben időszakonként más a legsürgősebb teendő. Soproni híveim sokszor mondják, hogy a szőlőt a szüretig még sokféle veszedelem fenyegeti.

A VI. MAGYAR BÉKEKONGRESSZUS egyházi és világi, hazai és külföldi képÖnilik a garatra zúg a malom, Hegyekké nő a liszt mint

[hóhalom... Új puha kenyerünk Áldja szánk s tenyerünk Ebédnél az asztalon.

Beérik egyszer a mi búzánk is, Aratásra kerül hű és hamis. Hogy jó búzád legyünk Ügy érlelj Istenünk — Irgalmad kérjük ma is!

Kubacskhay Béla

viselői, megrázó felszólalásokban mutattak rá azokra a veszedelmekre, melyek korunkban az emberiség nagy szőlőjének békés virágzását, beéré- sét és gyümölcsét fenyegetik. A kongresszus kiáltványa az élet védelmében hangzott el. Ma nem lehet a szőlőben úgy dolgozni, hogy közömbösek maradunk a korunkat feszítő nagy kérdések iránt. Isten akaratát teljesíteni annyit jelent: igent mondani mindenre, ami jó és nemes. Igent mondani mindenre, ami az élet védelmét és az emberiség javát szolgálja. És határozott nemet mondani mindenre, ami bűn és gonosz, ami rombol és pusztít, ami embertelen, igazságtalan és szeretetlen. Aki a szeretet, megértés, a békesség, türelem és szociális igazság tekintetében közömbös a másik jogai iránt, valóban nem is ember, csupán emberi kísértet.

Javában folyik az aratás és a cséplés. Éles szemű emberek esténként felmennek a toronyba tűzörségre. Megkongatják a harangot, ha tüzet látnak.

A szőlőben pedig a veszélyes* őszi ködök ellen éjjeli tüzet raknak. Az egyház az őszi ködök és hidegháborús fagyhullámok ellen — szintén az élet és békesség védelmében — magasra emeli a szeretet és békesség, a türelem és testvéri egyetértés tiszta fáklyáit. Mert Isten parancsa: „Eredj, fiam, a szőlőmbe...” ma nyilván ezt is jelenti.

JÉZUS SZÓKINCSÉBEN is helyet kapott a „Nem”, de sohasem Isten ellen, mindenkor Isten és szent ügye mellett. A pusztában háromszor mondott kemény, határozott nern-et. Nem-et mondott akkor is, mikor Péter hitetlenségre, engedetlenségre, a kereszt megkerülésére csábítja. De a Golgotán, ahol az emberek megváltására meghal, kimondja a döntő, világot megmentő „igent”. Szájában álnokság nem találtatott. Mondott nem-et is, igent is, de a kettőt egyszerre soha sem mondotta. És soha sem mondott olyan Igent, mely később nem-mé, hitetlenséggé és engedetlenséggé lesz. „Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted!” Ez teljes élete zsinórmértéke. Az Ür szőlőjének egyetlen igaz és becsületes munkása, aki csak a gyümölcsért dolgozik és aggódik, aki saját vérével öntözi a szőlőt: Jézus Krisztus, az engedelmes Fiú.

Példázatunk izgalmas fordulópontja ott van, ahol igenné lesz a korábbi Nem. „De azután megbánta és elment.”

A tulajdonképpeni döntő pillanat valahol az Igen és Nem között kavargott és izzott egy lélek mélyén, ahol az egymásnak feszülő ellentétes erőkből végül mégis a megbánás, az engedelmesség, az Igen győzött.

És látjátok, éppen itt van példázatunknak nemcsak éles fordulója, hanem a legvigasztalóbb üzenete is. Ha az újjáteremtő Szentlélek az Igen és Nem örökös feszültségeiben a megbánást munkálja, minden újjá lehet még. Még jóvá- tehetjük Isten és ember, egyház és nép ellen elkövetett sokféle bűnünket és vétkünket. A tegnapi konok Nem ma még Igen-né lehet. Ezért mondották evangélikus őseink: Csupán egyetlen halálos bűn létezik! Fel nem kelni újból, mikor elesett az ember!

Részletek Weltler RezsS Július 21-én elhangzott rádiós prédikációjából, ,

iI!l!l!lll!l!lllllll!l!l!!llllllllllllllll!l!l!lll!l!lll!lll!IIIII!llllilillllíllI!lil!lliilII!lllll!lll)llll|||||il!lllil!!llll!l!IJ!ll||||||)(illil!lll!lll>liiíllllfll!l!l

IMÁDKOZZUNK

János 15, 1—5.- Ür Jézus Krisztus! Nem mi teremtettük meg Veled a kapcsolatot, hanem Te vontál bennünket közösségbe magaddal. Csendes ámulattal figyeljük igéd csodáját: azon keresztül Veled vagyunk élő összeköttetésben.

Hálát adunk közösséged legnagyobb áldásáért, a bűnbocsánat tisztaságáért. Szavad teremtő hatalonf. Amikor mondod: „Megbocsáttattak a te vétkeid!”, ez meg is történik, valóságosan és véglegesen velünk. Tiszták vagyunk bűnbocsátó igéd által.

Nem tudjuk megőrizni Veled való kapcsolatunkat, Urunk. Ha a mi hűségünkön fordulna meg a dolog, régen elkerültünk volna Mellőled. Téged kérünk: ne engedd, hogy elszakadjunk Tőled. Add kegyelmedet, hogy megmaradhassunk a Veled való közösségben. Cselekedő, hogy igéd hatósugarában maradjunk, s ezen keresztül a Te szereteted és hatalmad körében éljünk.

Állítsd most is helyre az összeköttetést Veled, hogy élő lényednek árama átjárjon bennünket, és teremtsen lelkűnkben hitet, életünkben szeretetet. Ments meg a terméketlen keresztyén léttől, s munkáld, hogy veled való közösségünk meghozza a gyümölcsöket. Járjon át bennünket szereteted, irgalmad, erőd, hogy tudjunk mi is szeretni, megbocsátóak lenni, és szolgálni azon a helyen, ahová a mi gondviselő Istenünk elhelyezett a világban. Magunkban gyengék vagyunk, Nélküled nem tudunk áldást árasztani másokra. De a Te erőd és jóságod rajtunk keresztül sokat elvégezhet az emberek javára, akik körülöttünk élnek, közelben és távolban. Közelséged segítsen bennünket arra, hogy közel lehessünk az emberiség megoldásra váró kérdéseihez is, a szolgálat készségének lel- kületéveá. Ámen.

Erik a búzánk

Acauty&ociií vag.y. fícisxius?

Hitéletünk alapvető kérdése: milyen az Isten? Örök emberi kísértés, hogy az ember * saját képére szeretné formálni az Istent. Olyannak szeretné látni az Istent, mint aki az ő céljainak és terveinek a szolgálatában áll, vagy ebbe az irányba beállítható. Ez ellen az igény ellen küldi harcba Isten az Ótestamentum választottal t, ez ellen küzd Jézus és tanítványainak hosszú sora.

A mai vasárnap ótcstamen- tumi igéje az aranyborjú jól ismert történetét adja elénk. Amikor az aranyborjú imádá- sáról beszélünk, abba a hibába esünk, hogy úgy tekintünk erre a történetre, mintha itt az arany, a pénz imádásárőC [enne szó. Holott ebben az esetben Izrael népe nagy anyagi áldozatot hozott, odaadta féltve őrzött aranyékszereit, hogy kedve szerint való Isten előtt hódolhasson. Nekik nem tetszett a láthatatlan, s világmindenséget átfogó Isten, aki szolgálatába állítja népét, aki engedelmességet kíván övéitől. Nekik a látható, a szolgálatukba állítható „Erő” kellett, amelyet a maguk módján imádhattak és tisztelhettek. Nem véletlen, hogy ennek a sajátképükre formált Istennek az imádása Isten ítélete alá került.

Az evangéliumi Ige pedig a mai napon az igazi szőlőtőrőÜ szól. Látszólag semmi kapcsolata sincs az aranyborjú történetével. Pedig míg az előző a helytelen, ez utóbbi a helyei utat mutatja meg nekünk. Csak úgy maradhatunk meg az igaz Isten szolgálatában, a hit helyes útján, ha mint élő vesszők az igazi szőlőtőhöz, Jézus Krisztushoz kapcsolódik az életünk. Sokféle szőlőt* van, nem egyforma az értékük. Nemcsak Jézus Krisztusból lehet táplálkozni. De ha életünk szervesen kapcsolódik Jézushoz, akkor termi az életünk a Iegáldottabb gyümölcsöket, akkor járunk az üdvözítő hit útján. A Krisztushoz kapcsolódó szőlővesszőnek el kell tűrni, hogy a „Szőlőműves metszőkése bőséges termésre serkentse. Könnyezik a vessző, ha megmetszik, de csak így hozhat gyümölcsöt bőséggel. Az áldást el lehet veszíteni. Ha hitetlenül hátat fordítunk Krisztusnak, akkot az élő Istentől szakadunk el. „Senkiben nincs meg az Atya. aki tagadja a Fiút. Aki vallást tesz a Fiúról, abban az Atya is megvan” (I. Ján. 2,23.).

Luther mondotta: „Nem az tesz téged valóban keresztyénné, hogy így neveznek téged és keresztyének között élsz; aki keresztyén akar lenni, annak természetszerűen Krisztus szőlőtőkéjéből kell születni és kinőni.”

Ezért „vigyázzatok atyámfia!, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon” (Zsid. 3,12.).

Kühn Ernő