Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-07-28 / 30. szám

KRISZTUS MA Ä Lutheránus Világszövetség Negyedik Nagygyűlése Helsinkiben szült tanulmány és hozzászó­lás több mint ezer példány­ban, német és angol nyelven ment szét a világba. Benne azt a nézetünket valljuk, hogy éppen evangélikus hit­vallásaink iő tanítása, a meg- igazulásról szóló evangéliumi tanítás kötelez minket arra, hogy a Krisztusban kapott szeretettel szolgáljunk a vi­lágban. A tanulmány a bibliai és lutheri megigazulástan ala­pos elemzése után így foglalja össze az eredményt: „Megiga- zulástanunk nem szorul reví­zióra: helyesen hirdeti a Krisztusról szóló evangéliu­mot, és jól alapozza meg az evangélikus egyház helyét és szolgálatát a mai világban. Lutherrel együtt valljuk, hogy megigazulástanunkból semmit nem engedhetünk, és ahol a keresztyénségben helyesen hir­detik az evangéliumot Krisz­tusról, ott ennek a megigazu- lástannak a lényege szerint hirdetik az evangéliumot Krisz- Krisztus, és nincs más evan­gélium, mint amelyet meg- igazulástanunk tisztán és iga­zán hirdet Viszont annál in­kább van szüksége az evangé- likusságnak önrevízióra saját megigazulástana alapján: ki kell lépnie hűvös elzárkózásá­ból, Jézus Krisztusért vállal­nia kell a közösséget a mai vi­lággal, és vállalnia kell a rész­vételt a világ mai nagy kér­déseinek a megoldásában. Mert ahogyan igaz az, hogy nincs más Krisztus, mint az, aki szereti ezt a mai világot, úgy igaz az is, hogy az evam­gélikusság csak akkor hirdeti és képviseli helyesen az evan­géliumot Krisztus szeretetéről, ha szeretetben odaszánja ma­gát szolgálatra a mai vilá- gért.” AZ EVANGÉLIKUSSÁG HELYZETÉT és feladatának nagyságát néhány szám szem­lélteti. A világ evangélikus- sága 72,5 millió, az egész ke- resztyénség 10%-a, az egész emberiség 2,5%-a. Ebből az evangélikusságból hivatalos küldöttként több mint 800-an, érdeklődőnként több ezren gyülekeznek most Helsinkibe. Az egész emberiség számához képest ez a nagygyűlés az ér­deklődők tágabb körével együtt is elenyésző kis csoport. De képviselve van benne min­den világrész, minden ember­faj, szinte minden nép és min­den jelentősebb evangélikus egyház. Nagy örömünk, hogy ezen az összejövetelen ma­gyarországi evangélikus egy­házunkat püspökeink vezeté­sével nyolc tagú küldöttség képvisel. Örömünk, hogy ezt a minden eddiginél nagyobb küldöttségünket egyházunk megbecsülése és népünk bizal­ma kíséri, Helsinkiben pedig a finn testvémép szeretete és vendéglátása, és az egész vi­lágról egybesereglett sok evan­gélikus hittestvér barátsága fogadja. Kérjük híveinket és gyüle­kezeteinket, foglalják imád­ságukba otthon és istentiszte­leteken a világgyűlés mun­kásságát. Prőhle Károly R hesseni békemozgalom felhívása Az egyháztörténetből: A Habsburg-katolikus uralom erősödése a 19. század elején A VILÁG EVANGÉLIKUS- SAGÁNAK figyelme a követ­kező napokban Finnország fő­városa, Helsinki felé fordul. Ebbe az alig félmilliós város­ba gyülekeznek össze a világ evangélikus egyházainak kép­viselői a Lutheránus Világ- szövetség Negyedik Nagygyű­lésére, hogy július 29-től augusztus 11-ig közös isten- tiszteleti alkalmakon, csopor­tos megbeszéléseken, szak- bizottságok értekezletein és plenáris üléseken tisztázza az evangélikusság helyzetét és feladatait a mai világban. Ebből az alkalomból érde­mes röviden visszapillanta­nunk a világgyűlés előzmé­nyeire. Az első világháborút követő nyomorúság láttán a segítés szándéka érlelte meg az evangélikus összefogás gon­dolatát Ezért alakult meg 1923-ban a Lutheránus Világ- konvent, amelynek munkája időközönkénti üléseken foly­tatódott. A második világ­háború még nagyobb nyomo­rúsága szorosabb összefogás­ra ösztönözte a világ evangé- likusságát. Ezért jött össze 1947-ben Lundban a Lutherá­nus Világszövetség alakuló nagygyűlése. A megbeszélések főtémája volt mit tehet az evangélikusság a világ nyo­morúságának enyhítéséért, a háború nyomainak eltünteté­séért. A második nagygyűlés 1952-ben Hannoverben volt. Tanácskozásainak témája: az egyház világért való felelős­sége, Isten igéjének a fényé­ben. A harmadik világgyűlés Í957-ben Minneapolisban i,Krisztus megszabadít és egye­sít” témával foglalkozott. A most kezdődő nagygyűlés témája: Krisztus ma! Mögötte az a kérdés rejlik, hogyan ma­radhatunk hívek atyáink örökségéhez, evangélikus hit­vallásainkhoz, és ugyanakkor hogyan lehetünk egészen mo­demek, hogyan élhetünk a mai emberiség javára. Biztató jelenség, hogy a világ evan- gélikusságában és így a Világ- szövetségben is egyre növek­szik azoknak a tábora, ákik lé ■ akarják vetni a hitvallásos­ság és a dogmati zmus mögé rejtőző maradiságot, és szeret­nie az evangélikus egyháza­kat az emberiség mai életé­ben, problémáinak megoldásá­ban részvételre serkenteni. A NAGYGYŰLÉS ELŐ­KÉSZÜLETÉBŐL magyar- országi egyházunk is kivette részét. A „Krisztus ma — hnegigazulás ma” címen ké­A hesseni tartományi béke­mozgalom az alábbi levelet küldte a tartomány evangé­likus lelkészeihez: „Mélyen tisztelt Lelkész Űr! A Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap Jeruzsálem pusztulásának vasárnapja. Ebben az esztendőben augusz­tus 18-ára esik ez az ünnep. Régi idők óta az evangélikus keresztyéneknek ez a nap a bűnbánat napja. A prédiká- ciós textusok a heti igék és a heti énekek emlékeztetnek arra, hogy a keresztyén gyü­lekezetek mennyire felelőssek politikai és társadalmi kérdé­sekért ... Tizenkét nappal augusztus 18-a előtt és tizenhárom nap­pal augusztus 18-a után, két emlékezetes nap van. 1945. augusztus 6-án dobták le az első atombombát, amikor tíz­ezrek pusztultak el. Ez új kor­szak kezdetét jelentette, még­pedig olyan korszakét, amely a teljes megsemmisülést je­lentheti egy következő hábo­rúban. 1939. szeptember 1-én pedig megkezdődött a második világháború, amelyért népün­ket súlyos felelősség terheli. Jeruzsálem pusztulása és a két gondolat belső kapcsolata között nem tekinthetünk el. Ennek alapján bátorkodunk önt megkérni, hogy augusztus 6-ának és szeptember 1-ének napját mint a bűnbánat és emlékezés napját prédikáció­jába építse be. Engedje meg, bogy jelen levelünk mellé csatolhassunk olyan anyagot, amely önt valószínűleg érde­kelni fogja.” ÜJ HELYZET ALAKULT KI a 19. század elején a bé­csi udvar és a magyarság viszonyában akkor, amikor a napóleoni háborúk meg­szűntével vége szakadt a háborús konjunktúrának, a gabonaárak esni kezdtek, és a gazdasági válság hulláma fu­tott végig egész Európán. A helyzetet súlyosbította, hogy a napóleoni háborúk alatt a megnövekedett hadi kiadáso­kat csak inflációval tudta fe­dezni a bécsi kormány, s ezért kénytelen volt a pénzt értékének egyötödére csökken­teni. A nehéz helyzetben az országgyűlés tiltakozott a de­valváció ellen, azonban ennek az lett az eredménye, hogy a bécsi kormány többé nem hívott össze országgyűlést, mi­vel a forradalmi veszély meg­szűntével egész Európában a konzervativizmus vált uralko­dóvá, a reakció erői is győzel­mesen kerültek ki abból a harcból, amit a forradalmi veszély jelentett. Ferenc császár 1812 után nyílt ab­szolutizmushoz folyamodott, császári diktatúrával kormá­nyozta az országot és 13 éven keresztül nem hívta egybe az országgyűlést. Most lett nyil­vánvalóvá, mennyire maga alatt vágta a fát a nemesség, amikor a francia forradalom ellen és a napóleoni háborúk­ban Ausztriát támogatta. Az országot erős katonaság száll­ta meg, amely készen állott az esetleges forradalmi meg­mozdulások vérbefojtására. A magyar csapatokat viszont a birodalom más részeibe vit­ték. Az egész országot behá­lózta a bécsi titkosrendőrség kémszervezete. A haladó írá­sok ellen cenzúrával védeke­zett a kormány. Ugyanakkor a szövetséges nagyhatalmak, Ausztria. Oroszország, Porosz- ország, Nagy-Britannia, ké­sőbb pedig a francia király­ság, a forradalmi eszmék el­nyomására megkötötték a szentszövetséget. Ennek a külső politikai, tör­ténelmi szituációnak megvolt a maga egyházi következmé­nye is. A francia forradalom eseményei a felvilágosodást és minden haladó gondolatot gyűlöltté tették mindazok előtt, akik a feudalizmus tár­sadalmi rendjének haszonélve­zői voltak. Politikailag a re­formációt és a revolúciót egy­értelműeknek tartották, mivel mindkettő az elavult régi rend ellen irányult, noha egészen más lényegük volt. A refor­máció terhére írták a gondo­latszabadság, szabad vizsgáló­dás, a tudományos, társadal­mi és politikai szabadelvűség propagálását. Ebben az a tör­ténelmi igazság, hogy a refor­máció, bár az egyház megté­résének a folyamata, és kö­zépponti gondolata Isten igé­jéhez való visszatérés, de ugyanakkor az egyház megté­rése az élet területén való megújulást is jelent, és szük­ségképpen jelentette a hala­dást az egyházi konzervativiz­mussal és a társadalmi elma­radottsággal szemben. Kifeje­zett politikai és társadalmi célkitűzése a reformációnak nem volt, sőt kénytelen volt hordozni a feudalizmus teher­tételét és kénytelen volt azzal sokszor megalkudni. A refor­máció tehát maga nem akart haladó politikai tendenciát öl­teni, de mégis voltak ilyen megnyilvánulásai. Mivel a forradalmi szellem Franciaországban klerikális­ellenes volt és általában so­kat ártott a katolikus egy­háznak, amikor elveszítette vagyonát, főpapjai állami be­folyását, a klérus kiváltságait és rendi jellegét, éppen ezért a forradalom minden megnyil­vánulásának, a haladás leg­kisebb jelentkezésének a kato­likus egyház lett a legádá­zabb ellensége. A Protestan­tismus ellen azzal az érvvel is izgatott, hogy a reformáció nem egyéb, mint revolúció. Ez pedig megborzongatta nem­csak a császári koronát viselő uralkodót, hanem a feudális kiváltságait féltő nemest és a békés, csendes életet kedvelő nyárspolgárt is. Mindez új lendületet adott a protestan­tizmus elleni fellépésnek. Fe­renc császár abszolutizmusa nem kötelezte őt elődei által szentesített vallásügyi törvé­nyek betartására, s így retrog- rád lépéssel újból megpróbál­tatásba került az evangélikus egyház Magyarországon. KÜLÖNÖSEN A VEGYES- HAZASSAGOK és az áttérés terén indult meg a katoliku­sok támadása a protestánsok ellen. Kihágásnak minősült, ha a protestáns szülő a rever- zális miatt katolikus hitben nevelt gyermekét protestáns istentiszteletre vitte. Vegyes­házasságot csak katolikus pap előtt lehetett kötni, ez viszont csak akkor volt hajlandó a házasságot megkötni, ha a gyermekek katolikus hitben nevelésére reverzálist kapott. A protestáns lelkészek is kö­telesek voltak a katolikusokat a protestáns istentiszteletről eltávolítani. Az áttérés szabad volt protestáns vallásból ka­tolikus hitre, viszont aki pro­testánssá akart lenni, annak be kellett jelentenie szándé­kát megfelelő megokolással és amennyiben szándékát elfo­gadhatónak találták, hat heti oktatáson kellett részt vennie a katolikus papnál, ami azon­ban korlátlanul megismételhe­tő volt. Különösen akkor éle­ződött ki az áttérés nehézsé­ge, amikor tiszta evangélikus párból az apa lett katolikus­sá, mert ekkor valamennyi tizennyolc éven aluli gyerme­ke is katolikussá vált. Újból hallhatók a régi hangok. Gróf Eszterházy, rozsnyói püspök ezt mondta: „A kegyelmes ki­rály csak tűri a protestánso­kat, és én is.” Másutt azt han­goztatják, hogy ahol az utolsó római katolikus malacpásztor végződik, ott kezdődnek csak a Luther-követők. A protes­tánsoknak szabad ugyan templomot, iskolát, paplakot építeniük, de minden bürokra­tikus ellenőrzés alá tartozik, s amíg valami a bürokrácia út­vesztőin keresztüljut, addig évtizedek telnek el. A céhek nem vesznek be protestánst,- Pesten és Budán a legnagyobb ritkaság volt, ha protestáns iparos mesterséghez jutott. A plébános a protestáns jobbá­gyot büntethette egyházi ügyekben. Előfordult a földes­úri jogra való hivatkozással erőszakos templomelvétel is,- akárcsak Mária Terézia ural­kodása idején. A protestánsok 1802—3—4—6-ban küldöttséget menesztettek a királyhoz, az azonban csak 1817-ben jutott a király színe elé magánki­hallgatásra. Ekkor a császár kijelentette, hogy 6 nem sze­reti a sok bibliaolvasást, mert a rosszakaratú emberek min­den gonoszt abból igazolnak. A németországi evangélikusok már csaknem teljesen hitetle­nek, s éppen ezért sok tekin­télyes férfiú, aki hitsorsosai közt lelke megnyugvását nem találja fel, római katolikussá lett. Metternich herceg ugyan­akkor a magyar alkotmányt okolja azért, hogy a sérelme­ken nem lehet segíteni, mert ha a magyarok lemondanának alkotmányukról, akkor császá­ri paranccsal minden köny- nyebben volna megoldható. Így használta ki az uralko­dóház a politikai tényezőket az evangélikus egyházzal szemben. Dr ottiyk Ernő TALÁLKOZÁS A prokurátor befejezte jelentése diktálását és kérte, olvassák vissza a szöveget: „Ave Caesar! Tiberius, Claudius, Nero... etcetera. A provincia élete nyugodt. A tavaszi ünne­peken nem történt semmilyen zavargás. Ez annak volt köszönhető, isteni Caesar, hogy szigorúan alkalmaztam a római igazságszol­gáltatást. Személyesen mentem a zsidók fő­városába. Három gonosztevő megfeszítésével elejét vettem egy kirobbanni készülő lázadás­nak. Az egyik gonosztevő bűnösségében ké­telkedtem csupán, de megnyugodtam ítéle­temben, mivel királynak mondotta magát. Ezt az ítéletemet a zsidók vezetőivel összhangban hoztam — nagy megelégedésükre —, mivel bennük is páni félelem volt a galileai szár­mazású férfi miatt, akit Jézusnak hívtak. •• etcetera. A tartomány most csendes. Az első hajó­val bort, olajat és gabonát küldök. Az adó is rendesen folyik be... etcetera.” Megelégedetten simított végig kerek fején és eligazította tógája ráncait. A tenger felől hús szél áramlott. A szökőkút vize halkan csobogott az udvar felől, Pilátus délutáni für­dőjéhez készült. Cezáreában ilyenkor még nem indult meg az élet. Csak késő délután jönnek elő az emberek, amikor szűnik a rek- kenő hőség. A kikötőben római hajó veszte­gelt, kedvező szélre várt már hetek óta. A Via ludaica, a Jeruzsálem felől vezető úton egy férfi sietett a palota irányába. Fehér köntöse patyolat-tiszta, arca is hófehér volt. A nap harmadik szakában szokatlan jelenség Cezárea utcáin a járókelő, de éppen ezért senki sem látta a vándort. Az emberek a hű­vösben pihentek, az ablakok mélyen lefüg­gönyözve rejtegették a házak titkait. A keres­kedők zárva tartottak s az iparosok is alud­tak. Csak néhány ötvös udvaráról hallatszott a munka zaja. Itt rabszolgák dolgoztak, az ő számukra nem jár pihenés. Az idegen a helytartó palotájához érve, kö­rülnézett. Sehol senkit nem látott. A kapu­ban az őrök is aludtak, nem volt szíve fel­ébreszteni őket. Szó nélkül sétált keresztül a csarnokokon. Hűs levegő áramlott a palota belsejéből. Hangtalanul siklott végig mezíte­len talpával a márvány padozaton. Olyan biztosan haladt, mint aki ismerős, vagy a pa­lotához tartozik. Egyenesen a prokurátor szo­bája elé ment. Itt pillanatra megállt. Pilátus éppen kijött szobájából, benn az írnok még rakodott s halkan távozott. A prokurátor meghökkent, amint észrevette az idegent a homályban. Zavarában megállt és első gondolata az volt, hogy őrségért kiált. De néhány pillanat múlva lecsillapodott és szúrós tekintetével szinte az oszlophoz szö­gezte a csendben álldogáló idegent. — Tudtam, hogy eljössz — köszörülte meg torkát —, már vártalak. Nem hittem ugyan annak, amit a mende-monda suttog, hogy élsz, mert akit egyszer én megfeszíttetek, ab­ból csak a madaraknak meg a férgeknek jut. Szünetet tartott s mélyet lélegzett, mint mikor nagy beszédre készült. Még a rómaiak szokásos pózát is felvette. — A feleségem ugyan hitt a zsidóknak, hogy életre keltél, de én nem! Mondtam is neki, ha élsz, akkor még egyszer találkozunk. Persze én azt gondoltam, hogy majd Jeru­zsálemben — s ujjával keletre mutatott —, az nem jutott eszembe, hogy utánam jössz Ce- záreába. De mégis jó, hogy eljöttél. Itt leg­alább nyugodtan beszélhetünk. Nincsenek je­len ellenségeid. Meg a zajongó, lármás soka­ság. Én utálom őket. Általában megvetem fajtádat. Veled azonban szívesen beszélgetek. Mintha te más lennél. Furcsa nép vagytok! Számomra ez a megbízatás gyűlöletes. De miattatok. Mintha az alvilág tornácán len­nék, úgy érzem magam közietek. Hosszan s fürkészve nézett ezalatt a jöve­vény szeme közé. Az állta tekintetét s nem szólt egy szót sem. — Ügy hallgatsz, mint azon a délelőttön. Pedig most nyugodtan szólhatsz, nincsenek itt vádolóid. Egyebekben az a hibád, hogy néma vagy. Ha ott megszólaltál volna és véd- ted volna magad, Jupiterre! felmentettelek volna. A fiatalember most szólalt meg először. Lágy hangja betöltötte a csarnokot: — Azt tetted, amit tenned kellett. Ezt ak­kor is mondtam. Más irányítja akaratodat. — Az enyémet soha! — pattant válaszra a helytartó nyelve. — Engem Róma állított ide s Róma nevében azt csinálok, amit akarok! — Ne gondold — volt a halk válasz s még jobban odahúzódott a márványoszlop árnyé­kába. A prokurátor fordított a beszélgetés mene­tén: — Tulajdonképpen irigyeltelek Jeruzsálem­ben. — összeráncolta homlokát. Most látszott, milyen öreg már. Halántékán ősz hajtincsek göndörödtek. Római módra kerekre nyírt ha­jában alig volt már sötét szál. Az egész em­ber fáradt és megviselt volt. — Szóval, iri­gyeltelek. Neked minden sikerült. Sikerült hallgatnod, sikerült meghalnod, sikerült fele­ségem szívét megnyerned, sikerült élethez jutnod. Mi a titka ennek? Áruld el nekem! — Látod — és panaszos színezetű lett hangja —, én annyi mindent akartam és pró­báltam elérni, de semmi nem sikerült. Ál­mom volt, hogy győztes légiók élén bevonulok Rómába. Diadalkaput építtetek és bevésetem: Pilátus, a hős hadvezér, Róma jótevője, a vi­lág ura. Szerettem volna halhatatlan lenni, mint a cézárok, kegyet gyakorolni, vasakara­tot mutatni. De lám, még háború sem volt, s ehelyett ebbe a poros fészekbe jutottam, ide közétek. — Mi a siker titka? — Ez utóbbi kérdést szinte kiáltotta, mert a tornácokon a hang ide-oda verődve háromszor is visszatért. Az ismeretlen halkan válaszolt: — A szeretet. — S kezével végigsimított selymes szakállán. Pilátus megborzongott. A kézen nyílt seb tátongott. — Nem értem — dadogta —, nem értem, mit mondasz. — A szeretet — ismételte meg Jézus. — Adni, mindig csak adni. önmagunkat és ha kell, az életünket is. A helytartó nem bírta kivárni a végét. Tü­relmetlenül vágott a beszélő szavaiba: — Te mindig olyan dolgokat mondasz, amit nem ért az ember. Ez volt a veszted Jeruzsálem­ben is. Amikor segíteni akartam rajtad, az igazságról beszéltél. Firtattad Róma igazsá­gát és kételkedtél az én igazságomban. Mi a szeretet? Mondd végre meg! — A szeretet én vagyok. — Már megint a sejtelmes szavak! Én azt kérdeztem, mi a siker titka, te a szeretetről beszéltél és amikor megkérdezem, mi a sze­retet, önmagádról szólsz. Azt mondd meg pontosan, mit kell tennem! — Hangját fel­emelte, remegő kezét tógája ráncai közé süly- lyesztette. — Nyugodj meg, helytartó — nézett rá sze­líden Jézus —, küzdd le önmagadat s ha ma­gad felett győzelmet arattál, már jó úton' vagy. — Ki vagy te, hogy így beszélsz? Nem lá­tod, kivel állsz szemközt? Még majd az kö­vetkezik, hogy felelősségre vonsz. Itt Róma: beszél, jegyezd meg! — Már kérdezted egyszer. Most újra kér­ded? Táblát is írattál rólam. A helytartó hangja felcsattant: — En a vétked okát írattam a táblára. — Semmi vétket nem találtál bennem. — Róma érdekéből kellett meghalnod. Ha­lálod elnémított egy zendülést. Ezt biztosan nem érted. Jobb egy embernek elveszni, mint sok ezer ártatlannak. Ez az igazság! — Igen, így volt megírva — válaszolta' csendesen. — Szóval nem mondod meg, ki vagy? — Már egyszer megmondtam. — Megint megfeledkezel arról, kivel be­szélsz. Pedig tudnod kellene, ha én újra oda- cövekeztetnélek a fára, akkor aztán végleg ember fia le nem szedne. — Ó helytartó! A halottakkal is viaskodsz már? — De hiszen te élsz! — Azt mondtad, nem hiszel abban, hogy élek. Pilátus verejtékét törölte homlokáról. Da­dogott. — Nem! Még egyszer nem fog sikerülni ítéletemet elérned. Elég volt egyszer. Futni hagylak és benövi majd a gyom emlékedet, és elhagyatottabb leszel, mint voltál Jeruzsá­lemben. — Az idő sok mindent lomtárba tesz. Té­ged is, helytartó, cézárodat is, birodalmát is. De megmarad és örök lesz a szeretet. Ezt már nem bírta ki a helytartó. — őrség, őrség! — kiáltotta. Dárdás vité­zek rohantak Pilátus felé. A helytartó verej­tékében fürödve állt egy márványoszlonnak dőlve. Értetlenül meredtek vigyázzba a. szolgák előtte és nem tudták, milyen parancs várhat rájuk. Eédey Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents