Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-05-13 / 20. szám

A BOBAI TEMPLOM OLTÁRA ÁPRILIS KEZDETÉN, LAE­TARE VASÁRNAPJÁN, pré­dikáltam délelőtt a nemésko- csi történelmi múltú templom­ban, este pedig a bobai temp­lomban. Az utóbbit ugyanis múlt esztendőben újjáépítet­ték s a tetemes kiadásokhoz a Gyülekezeti Segély is nyúj­tott valamelyes anyagi támo­gatást. A közösség áldozatá­nak felhasználásából úgy lát­tam, — jó helyen járt a szere­tetünk. Amikor Bobáról beszélge­tünk, akkor olyan gyülekezet­ről van szó, amely már 422 évvel ezelőtt élet jelt adott magáról. De különös módon, azután kerek hetven eszten­dőn keresztül eltűnt az idők homályában. Az első lelkész — Maróthy Menyhért — ne­ve 1608-ban már biztos törté­nelmi adatnak mutatkozik. Ha ezt a múltat most kissé kutatgatjuk, akkor elsősorban a BOBÄI TEMPLOMRÓL be­széljünk, amelynek építését 1784-ben fejezték be, tehát 178 évvel ezelőtt Abban az évben, augusztus 15-én Perlaky Gá­bor dunántúli superintendens avatta fel. Persze akkor, a Türelmi Rendelet értelmében, nem volt még tornya s a templom nemcsak a bobai, ha­nem a szomszédos két filia, Nemeskocs és Kemenespálfa, közös tulajdona volt. Volta­képpen ma is az, noha Nemes- kocsnak is van temploma, Ke- menespálfának pedig imahá­za. A bobai templomtornyot csak 35 évvel később emelték „gubacsért kapott tőkéből” s az mór teljesen a bobai gyü­lekezet birtokába jutott. Ezt a templomot renoválták a múlt esztendőben. Láttam már néhány történelmi múltú magyarországi evangélikus templomot, amely meghatott­ságot keltett bennem, de oly­kor vegyes érzelmeket is éb­resztett stílustalan stílusával és időszerűtlen formáival, szí­neivel, amelyeken a rosszul ér­telmezett tradíció miatt nem lehetett változtatni. A bobai templom kapujában azonban meg kell állni a meg­lepetés miatt. • AZ EMBERT AZ ARCÁ­RÓL kezdjük megismerni. A vonásairól, a bőre tisztaságá­ról, a mosolyáról, a szeme vil­lanásáról nagyrészt leolvasha­tó az ember egyénisége, sok­szor belső élete, összefüggései, egyenes-egyszerűsége vagy an­nak az ellenkezője. Az oltár — a gyülekezet ar­ca. Az oltárról sok minden leolvasható, meg a térítőről és a virágokról s arról, ami az oltáron csak található. Azt is mondhatjuk: az oltár —■ a gyülekezeti lelkész arca. De az oltár nemcsak a maiakról be­szél, mert ha az régi, százados oltár, akkor az időkben meg­halt gyülekezet arcát is felfe­di. Főképpen azt a nemzedé­ket állítja elénk, amely az ol­tárt áldozatával készíttette. A már hazatért gyülekezet a templom oltárának formáiban, színeiben, az oltárkép jelké­pes gondolatában, kifejezésé­ben, tanításában elevenedik meg a mai néző előtt. A bobai templom oltárát Veszprém város lakója, Gert- ner József faszobrász készítet­te még 1792-ben és ma is tel­jesen sértetlen. Százhetven esztendőn keresztül mi min­den történt ezen oltár előtt? Nemzedékeket felváltottak nemzedékek. Térdelt előtte szegény és gazdag, megfára- dott és erőben teljes, boldog és könnyes szemű. Lelkészek sokasága mondotta el előtte számtalanszor a Miatyánkot és a két szentség szereztetési igéit mind máig... A szószék — régiek szoká­sa szerint —, egybeépült oz oltárral. A fedőlapon a 10 pa­rancsolat tábláját emeli ma­gasra egy férfialak, Mózes, a törvény hordozója. Kissé lej­jebb két harsonás angyal. Tem tudható, hogy a törvény és evangélium hirdetését jel- képezik-e, vagy az utolsó íté­let kürtösei. Még lejjebb, de már a szószék mellvédjén két kicsi pufók angyal, jobbra Máté evangélista jelképével, az angyalfejjel, baira a Já­noséval, a sassal. Az oltár lapja fölött balra Lukács evangélista jelképe látható, a bika és a másik oldalon a Márké, az oroszlán. Az oltár közepén a nagyon kifejező oltárkép, amely az utolsó vacsorát ábrázolja. Is­meretlen festő műve. Garam Zoltán lelkésznek a gyüleke­zetről összefoglalt írásában azt olvassuk, hogy amikor az ol­tár készült, akkor „a ma is meglevő oltárképünk már a gyülekezet birtokában volt, mert az oltár készítője festet­te a kép aljára a ma is lát­ható feliratot: I. Kor. 10, 16-ot” („A hálaadás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közössé­günk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösség-e?”) Az oltárkép fölött a dicső­ség sugaraival körülvett Bá­rány látható. A gyülekezetnek van egy oltárterítője, amely szakasztott mása a wittenber­gi városi templom oltárán lát­hatónak, amelyen aranyló csillagok csillognak. De egyéb oltárterítői is igen ízlésesek és művésziek. MINDEBBŐL IS NAGY TA­NULSÁG ADÓDIK. Templomokhoz, azok beren­dezéséhez, újjáépítéséhez, vagy új építéséhez, belső fes­tésekhez, a régi, műemlék jel­legű értékekhez csak avatott kézzel szabad hozzányúlni. Akik képesek erre, mint a bo­bai helyzetkép is mutatja (vagy, többek között, az új, modem ménfőcsanaki temp­lom), azok nemcsak egy gyü­lekezet javára szolgálnak, ha­nem a magyar nemzeti kultú­ra és alkotó művészete iavára is. Szívbéli jóérzéssel, felelős­séggel és Bobára nézve is, di­csérettel szabad elmondani ezt a tanulságot. De más is kívánkozik ide. A Gyülekezeti Segély (régeb­ben Gyámintézet), több, mint 100 éve támogatja az alkotó, építő gyülekezeteket. Meg­nyugtatással mondhatjuk el, hogy a közsgyházi áldozat, amely mindig egybefolyik a .gyülekezetével, legtöbb eset­ben jó helyre jut. Ez a beszá­moló is legyen valamiféle lel­ki nyugta azok felé, akik az áldozatot évente meghozzák. Várady Lajos A szeretetheti teljesedik ki az elet (Folytatás az 1. oldalról) ERRŐL A SZERETETRŐL a Megváltó mindig a leggya- korlatiasabban beszél. Nem azt mondja: érezz úgy, mint én hanem azt, hogy „köves engem!” Rendszerint hétköz­napi és nem ünnepélyes vo­natkozásban szól róla: a po­hár víz, a kenyér, vagy az özvegy asszony kétfillérével kapcsolatban. Így szól: „nem mindenki aki azt mondja Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” A fiú, ame­lyik azt mondta: nem me­gyek el dolgozni és mégis el­ment, többet ér nála, mint az, amelyik mondogatja: én elmegyek, de nem ment eL Az Ö szavaiban is megjelen­nek azok a nyomorultak, e világ senkijei, akik olyan mé­lyen vannak, hogy szinte semmit sem tehetnek, hogy az élet hiábavalóságából fel­jebb kerüljenek s Jézus két­ségtelenül azt tartja: a szere­tet cselekedeteit úgy lehet a legkönnyebben megtalálni, ha ezek felé fordulunk s úgy emelkedhetünk ki az élet hiá­bavalóságából, ha őket is fel­emeljük. AZ ÖKORI GÖRÖG VARO­SOK kapujában mindig ta­lált a vándor ivókutat és a kúton egy korsót, a szomja­zó számára odakészítve. Ez a hellénség humanizmusának szép jelképe, mellyel gondol a vándorra és a magányos­ra. A Biblia világában az igaz ember alamizsna adó ember. Az alamizsna volt a men- hely, a betegbiztosítás és a szegény diák kollégiuma aiz ókorban. A tudomány és az automata gépek világában azonban, amikor 3 milliárd ember él a földön a korsó és az alamizsna megoldás ke­vés. Az emberszeretetnek egy kötelessége lehet: min­den tudással és erővel, szervezetten végetvetní a szennynek és a nyomor­nak ezen a világon. Ezért a hivő embernek, aki éle­te hiábavalóságát el akar­ja kerülni, a teremtő és a megváltó Isten Iránti engedelmességben össze kell fognia mindazokkal, akik ezért fáradnak. Minden ember, aki életével és becsületességével hozzájá- ■ I rul ahhoz, hogy az emberiség | legyűrje a háború rémét, hogy minden ember e földön .le- becsmérlés nélkül, fajra való tekintet nélkül embernek érezhesse magát; aki tesz va­lamit azért, hogy ami fáj­dalom és nyomasztó érzés, még van az emberekben amiatt, hogy én kevesebb va­gyok mint a másik és az én gyermekem lejjebb van mint a tied: az az ember tudhat­ja, hogy tett valaamit az élet hiábavalósága ellen. Aki köz­be veti magát azért, hogy kedvesebb és igazabb legyen az élet, hogy eltűnjék az élet keménysége szülte dur­vaság és, az ismeret és igaz­ság forrásából mindenki egy­formán ihassék, az tudhatja, hogy élete nem hiábavalóan folytatott élet. Ha szeretnél ilyen aktív életre újulni, az életed nem hiábavaló élet s ha ezt teszed, öt hordozod, a Szeretetet, mint Christoforos vitte agg vállain a gyermeket zajló tengereken át LEHET, HOGY VALAKI ITT KIJAVÍT, hogy egyolda­lú vagyok és figyelmeztet ar­ra, hogy Krisztus nemcsak az emberek felé vert hidat, ha­nem Isten felé s az ember árvaságát és életének hiába­valóságát a hit szünteti meg, amely az ehnűlótól felemel és megbékít az örök dolgok­nál. És ez így is van. De azért van így, hogy megpi­henve, új erőt nyerjünk is­mét csak az emberek szolgá­latára. „Az én Atyám mind- ezideig munkálkodik és én is munkálkodom'’ — mond­ta a mi Urunk. A hivek nagy örömmel adnak hálát azért, mert Krisztus felemel és megpihentet, de ebben a földi életben mindig azért teszi, hogy aizután elküldjön. Kü­ré válhatik, amelybe bezárkő* zik az ember — a felebarát elől. Jézus azt mondta: a szombat van az emberért és nem az ember a szombatért. Ég meggyógyította a beteget a vallási tilalmak ellenére is, mert „irgalmasságot akart és nem áldozatot.” Tudom azt is, hogy amikor a szeretetben munkálkodó életről beszélgetünk sok hivő emberben ott lappang a gon­dolat — amikor a keresztyén ember szolgálatát ilyen kéz­zelfogható és nagyon is em­beri és e világi célokért való fáradozással azonosítjuk —• hogy elzek nem egyházi ügyek, ezek világi feladatok. De ne­künk meg kell látnunk világo­san, hogy a szeretet nem ismer megkülönböztetést és nem ismer korlátokat. Amikor az Or Jézus, az is­mert történetben a felebará­ti szeretetet bemutatta, egy megvetett idegen, egy sama- ritánus példáján mutatta be — mert a lévita és a pap csak egyházi jótetteket akart elismerni. A jócselekedetek­ről ö azt tanította: ne tudja a jobbbéz, hogy mit cselek­szik a bal, s a te alamizsnád titkon legyen. A keresztyénségnek meg hell tanulnia, hogy élete a világért van és léte nem me­rülhet ki önmaga fenntartá­sában. A hivek cselekedetei­nek bele kell folynia a világ tengerébe s aki szeretetben él, annak jobban kell örül­nie azon, ami kimegy, mint azon, ami bejön. Az élet tör­vénye ezr. aki meg akarja tartani az 6 életét elveszti azt és aki elveszíti énéret­tem, megtalálja azt. Ózon László lömben a vallás is olyan kör­Ülést tart a Prágai Keresztyén Békekonferencia Tanácsa A Keresztyén Békekonferencia Tanácsa május 15—18. kö­zött tartja ülését Karlovy Varyban, Csehszlovákiában. A fó- e lő ad ást Dr. J. L. H romad ka professzor ezen a címen tartja; „A keresztyének felelőssége a mai nemzetközi feszültségben*^ Előadást tart még Nyikodim Jaroslav és Rostov érseke „Az ortodox teológia és a Keresztyén Békekonferencia proble­matikája”; Dr. H. Vogel professzor „Az egyház pásztori szol­gálata a hidegháború leküzdésében”; Dr. H. Kloppenburg egy­házi főtanácsos „Keresztyén Békekonferencia és Egyházait Világtanácsa” (a lefegyverzésért folytatott mai küzdelemben); Dr. Bartha Tibor püspök „A német kérdés békés megoldásúi­nak jelentősége a mai Európa szempontjából”; J. Mends-Cote lelkész „A keresztyének álláspontja Ázsia, Afrika és Latin- Amerika népeinek felszabadulásukért folytatott küzdelmében”; J. N. Ondra főtitkár „A keresztyén békekonferencia feladatai és távlatai” címen. Veronese az inkvizíció előtt TADEUSZ BREZA, BRONZKAPU című könyvének ismertetésével adósok vagyunk. Breza 1955—58-ig lengyel kultúrattasé volt Rómá­ban. Olaszországi tartózkodásának eredménye a „Bronzkapu”. Ne­héz műfajilag hová sorolni ezt az azóta híressé vált könyvet. Formája naplószerű, de tartalmában doku­mentációs anyag szövődik a volt at­tasé jegyzeteivel, riportjaival. Ma­gas irodalmi igénnyel lép fel és minden sora hallatlanul izgalmas. A diplomata rögzíti észrevételeit és észreveszi a pókhálófinomságú je­lenségek mögött a mozgató erőt,, a hatalmas és titokzatos Vatikánt. Még nehezebb feladat lenne a „Bronzkapu” ismertetése. Álljon itt helyette a mű egy izgalmas rész­lete, mégpedig az az okmány, amely 1572—73-as évben született és a Kúria 33-as számú borítékában őr­zik századok óta. Breza ezt a jegy­zőkönyvet, amely VERONESE ki­hallgatását tartalmazza az inkvizí­ció előtt, szóról szóra bemásolta művébe: » „Tehát a keltezés és a személyi adatok megállapítása után megkérdezték Veronesétől, mi a foglalkozása. Itt kezdődik a párbeszéd lényeges része: Válaszolta: Festek és figurákat készítek. Mondták: Tudja-e miért idéztük törvény­székünk elé? Válaszolta: Nem, nagyságos uraim. Mondták neki: És nem tudja kitalálni? Válaszolta: Dehogynem, sejtem. Mondták neki: Mondja el tehát, mit sejt. Válaszolta: Abból, amit a Tisztelendő Atyák közöltek velem, azaz a San Zanipolo kolos­tor priorja, a nevét nem tudom, ő utasítást kapott, hogy a festményemen levő kutya he­lyére — középen, lent — Magdolna kerüljön. Azt feleltem neki, hogy nagyon szívesen megfesteném, sőt még mást is, becsületemnek és a kép javának érdekében. Ámde nem ér­zem, hogy Magdolna alakja illenék arra a helyre, sokféle okból, amelyeket, ha alkal­mat kapnék rá, azonnal felsorolnék. Mondták neki: Miféle képet emleget? Válaszolta: A kép az utolsó vacsorát ábrá­zolja, amelyet Jézus Krisztus Simeon házá­ban fogyasztott az apostolokkal. Mondták neki: Hol van az a kép? Válaszolta: A San Zanipolo kolostor atyád­nak refektóriumában. Mondták neki: Falra, fára vagy vászonra festette-e a képet? Válaszolta: Vászonra. Mondták neki: Hány láb magas? Válaszolta: Talán tizenhét láb. Mondták neki: És a szélessége? Válaszolta: Valamivel több harminckilenc lábnál. Mondták neki: Festett-e szolgákat is a Mi Urunknak erre a vacsorájára? Válaszolta: Igen, Nagyságos Uraim. Mondták neki: Sorolja el, hány szolgát fes­tett és melyikük mit csinál. Válaszolta: Megfestettem a fogadó gazdá­ját, azaz Simeont, akinél a lakoma lezajlott, az ő alakján kívül megfestettem szolgáinak felügyelőjét is, akit a képen úgy jelentettem meg, mintha magától bekukkantott volna, vajon a vacsorával minden rendben van-e. — Majd hozzátette: számos más figura is van ott, amelyekre nem tudok visszaemlékezni, mert sok idő telt el azóta, hogy a képen el­helyeztem őket. Mondták neki: Ezen az egyen kívül fes­tett-e más lakomákat is? Válaszolta: Igen, Nagyságos Uraim. Mondták neki: Hányat festett és hol van­nak? Válaszolta: Egyet Veronában készítettem a Szent Lázár-rend Tisztelendő Atyáinak, ez a refektóriumban van. Hozzáfűzte: Készítettem egyet a Tiszte­lendő Atyák számára is, a velencei Szent György templomban. Erre megmondták neki, hogy az nem va­csora, a kérdés csakis azokra a lakomákra vonatkozik, amelyeken a Mi Urunk Jézus Krisztus részt vett. Válaszolta: Egyet készítettem a Szent Se­bestyén ferenceseinek Velencében. És készí­tettem egyet Páduában a Szent Magdolna templom apácái részére. Nem emlékszem, hogy ezen kívül többet is festettem volna. Mondták neki: A S. S. Giovanni Paulo-beli lakomán mit jelent annak a képe, akinek az orra vére folyik? Válaszolta: Azt az embert szolgának festet­tem meg, akinek valamiféle baleset követ­keztében megeredhetett az orra vére. Mondták neki: És mit jelentenek azok a németes fegyverzetűek, akik alabárdot szo­rongatnak a kezükben? Válaszolta: Itt szükséges, hogy elmondjam ama húsz szórt, magyarázatképpen. Mondták neki, hogy mondja el. Mondta: Mi, festők, ugyanazzal a szabad­sággal élünk, amellyel élnek a költők és a bolondok is, ezért festettem azt a két alabár­dost, az egyiket, aki iszik, a másikat, aki a holt lépcsők közelében lakmározik; és akiket itt helyeztem el, mert gondoltam, helyes be­mutatni őket egy tekintélyes és gazdag em­ber házában, annak megfelelően, amit mond­tak nekem, illett, hogy ilyen szolgái legye­nek. Mondták neki: És a bolondruhás, papagáj­jal a kezén, azt minek festette arra a képre? Mondta: Dísznek, ahogy szgkás. Mondták neki: A Mi Urunk asztalánál ki van? Válaszolta: A tizenkét apostol. Mondták neki: Mit csinál Szent Péter, aki Krisztus mellett ül? Válaszolta: Bárányt négyei, hogy az asztal másik végére nyújtsa. Mondták neki: Mit csinál a mellette levő? Válaszolta: Előkészítve tartja a tányérját, hogy átvegye, amit Szent Péter nyújt neki. Mondták neki: Mondja meg nekünk, mit csinál az, aki mellette van? Válaszolta: Az villát tart a kezében és az­zal a fogát piszkálja. Mondták neki: És maga szerint a valóság­ban ki volt azon a lakomán? Mondta: Hiszem, hogy Krisztus a tizenkét apostollal, de ha a képen szabad tér marad, saját ihletem szerint alakokkal díszítem. Mondták neki: Talán valaki úgy rendelte meg magának, hogy németeket, bolondokat és hasonló dolgokat fessen a képre? Válaszolta: Nem, Nagyságos Uraim, de a rendelésnek megfelelően, saját tetszésem sze­rint kellett díszítenem a képet, amely jó nagy és rengeteg figura fér el rajta. Mondták neki: Vajon azokat a díszeket, amelyeket maga, mint festő elhelyez a ké­pein, a kép tárgyához és a főalakokhoz meg­felelően és illően szokta-e készíteni? Vagy csakis szeszélye és képzelete vezérlik, a sze­rint, ami eszébe ötlik, minden megkülönböz­tetés és mérlegelés nélkül? Válaszolta: Általában így szoktam és figye­lembe veszem készítésekor, hogy megfelelők legyenek, felfogó készségem és értelmem le­hetőségeihez képest. Megkérdezték: Helyesnek tartja-e, hogy a Mi Urunk utolsó vacsoráján bolondokat, ré­szegeket, kutyákat és ehhez hasonló csúfsá­gokat festett, mire válaszolta: nem, Nagysá­gos Uraim. Megkérdezték: Akkor hát minek festette őket? Felette: így cselekedtem, mert feltételez­tem, hogy a vacsora színhelyén kívül vart* nok. Megkérdezték: Nem tudja-e, hogy Német­országban és más eretnekséggel fertőzött tá­jakon a megszokott dolgok közé tartozik, hogy különböző undorító és csúf mázolmá- nyok segítségével sértegessék, gyalázzák <3 Katolikus Anyaszentegyházzal összefüggő dol­gokat, hogy ily módon csöpögtessék átkozott tanaikat az ostoba és tudatlan emberek fe­jébe? Válaszolta: Nagyságos Uraim, tudom, hogy az helytelen, de miért térjek vissza arra, amit egyszer már megmondtam, hogy kötelessé-, gém azt követni, amit nagy elődeim tettek. Felelték neki: Mit tettek a maga nagy elő­dei? Talán tettek valami hasonlót? Válaszolta: Michelangelo Rómában, a pá­pai kápolnában, elkészítette a Mi Urunk Jé­zus Krisztust, az ö Anyját és Szent Jánost* Szent Pétert és az egész mennyei udvart, és mindnyájukat meztelenül festette meg, a Szűz Anyától kezdve sorba, sokféle helyzet­ben, különösebb tisztelet nélkül. Mondták neki: Nem tudja, hogy az utolsó ítélet megfestésekor nem kell ruhát festeni, mert feltételezhető, hogy ruhára és hasonló dolgokra nem lesz szükség? Azon a képen nincsen semmi, ami ne volna átszellemült, nincsenek se bolondok, se kutyák, sé fegyve­rek, sem ehhez hasonló dőreségek. Egyébként ezen vagy akármilyen más példa alapján hi­szi-e, hogy helyesen cselekedett, amikor ké­pét úgy készítette el, ahogy megfestette, és így akarja képének jóságát és helyességét vé­deni? Válaszolta: Kérem Nagyságtokat, én nem akarom védeni. Csak azt hittem, hogy helye­sen cselekszem. Azonkívül különböző dolgo­kat nem vettem figyelembe. Eszem ágába sem jutott, hogy megsértsem a rendet, an­nál kevésbé, hiszen a bolondok ama figurái a Mi Urunk lakomá-jánák színhelyén kívül vannak.” * így szól Veronese kihallgatásáról az ink­vizíció jegyzőkönyve. Éppen hatvan évvel ké­sőbb Galileit elítélik, mert „mozog a föld”, de Veronese, a késői reneszánsz tündöklő te­hetsége és Velence, amelynek a mester dédel­getett művésze, bátor fellépése miatt megme­nekül. Művészete az inkvizíciós kihallgatásig Krisztus „iakomái”-ban tombolta ki magát. (Lakoma Simon házában, Kánai menyegző, Krisztus Emmausban.) A nevezetes pör után Veronese kezét a „bibliai lakomák” ábrázolá­sától elütöttek ecsetjével együtt. A képző­művészet azonban szegényebb lett egy mű­vészi ággal, a mester „hattyúdala” maradt a „Lakoma Lcvi házánál”. Rédey Pál *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents