Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-04-22 / 17. szám
kP. BÉRM. BP. 72. Az Úrtól lett ez (Békés húsáéit ün/iepeket! Megnyitott kapuk JÉZUS KRISZTUS LEGYŐZTE A BŰN ÉS A HALÁL HATALMÁT. Ez az evangélium hangzik felénk a feltámadás szent ünnepén. Evangélium ez, vagyis örömhír. Isten azt akarja, hogy örüljünk ezen az ünnepen. „Az Űrtói lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt! Ez a nap az, amelyet az Űr rendelt, örvendezzünk, és vigadjunk ezen” (Zsolt. 118, 23—24). Hogyan szerezte ezt az ünnepet a mi Urunk? Mivel győzte le a bűn és a halál félelmetes hatalmát? Kiskáténk a szentírás alapján azt mondja, hogy „ártatlan szenvedésével és halálával”. Húsvét előtt, a nagyhéten ezért gondolunk annyit Krisztus Urunk szenvedésének és halálának szent történetére. Különösen Nagypénteken jelenik meg előttünk szervedő Urunk, aki bűneinket felvitte a keresztfára s akinek sebeivel gyógyultunk meg. A bűn és a halál hatalma felett aratott isteni győzelemnek örvendezünk tehát, örülünk annak, hogy bűneinkre Krisztus Urunk bocsánatot szerzett, örülünk annak, hogy nem maradt a sírban, hanem a halottak közül feltámadott, s első lett azok között akik feltámadnák. Húsvét reménységet ad arra, hogy most már életünk minden más problémájának megoldása is lehetséges. Hiszen ha Isten az ő Fiát adta értünk, „mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?’ (Rám. 8, 32) Ilyen bizakodó reménységgel nézünk nemcsak egyéni kérdéseinkre, hanem népünk, az egyház és az egész emberiség mai égetően fontos nagy feladataira is. • L HA ELMÉLYEDÜNK KRISZTUS URUNK SZENVEDÉSÉNEK ÉS HALÁLÁNAK ÜDVÖSSÉGES TÖRTÉNETÉBE, észre kell vennünk, hogy őt mennyire foglalkoztatja népének és az emberiségnek jövője. Amikor bevonulni készül Jeruzsálembe s messziről megpillantja a szent várost, könnyek harma- tozzák be szemeit s így kiált fel: „Vajha megismerted volna te is... amik néked a te békességedre valók” (Lk. 19,42)! Egyik utolsó tanításában inti hallgatóit: „Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről” (Máté 24, 6). Majd közvetlenül el- fogatása előtt arra szólítja fel apostolait, hogy adják el köpenyeiket s vegyenek maguknak kardot (Lk. 22, 36). Így történhetett, hogy amikor a szolgák a Gecsemáné kertjében megrohanták Jézust, Péter apostol kardot rántott s az egyik szolga fülét levágta. Krisztus Urunk azonban a harcias Pétert a következő híres szavakkal inti le: „Tedd helyére kardodat, mert akik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök. Avagy azt gon- dolod-e, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál” (Mt. 26, 52—53)? Majd a megsebesült szolgát meggyógyítja (Lk. 22, 51). Szabad-e nekünk nem gondolnunk arra, hogy mindez mit jelent az emberiség mai föproblémáira, az esztelen fegyverkezési versenyre s az egyetlen járható út: az általános és teljes leszerelés követelményére nézve? Nem úgy van-e, hogy csak ma kezdjük igazán érteni Krisztus Urunknak a fegyverekhez és a „seregek”- hez való igazi viszonyulását? Nem az-e a helyes, ha mindnyájan azért küzdünk, hogy „kardot nép népre ne emeljen” és hogy Krisztus Urunkhoz hasonlóan mondjon le az emberiség arról, hogy vitás kérdések megoldását fegyverektől és hadseregektől várja?! • TL FIGYELEMREMÉLTÓ AZ IS, HOGY KRISZTUS URUNK SZERETETE MILYEN ÁTFOGÓ, milyen korlátlan mennyire kiterjed az egész emberiségre. Nagyon divatba jött napjainkban annak emlegetése, hogy Krisztus Urunk az egyház egységéért imádkozott a halála előtt mondott „főpapi” imádságában (Ján. ev. 17). Ha azonban tüzetesen szemügyre vesszük megrendítő imádsága ránk maradt szövegét, nem nehéz megállapítanunk, hogy abban szó sincs semilyen mai értelemben vett egyházról. Ellenben ízó van, mindazokról, akikért Krisztus Urunk az életét adta. Ahhoz a Jézus Krisztushoz, aki szavaival és példájával annyira helytelenítette a farizeusi különbségtételt mind vallási, mind faji alapon (lásd különösen az irgalmas samaritánusról szóló példázatot, Lukács ev. 10. fej.), semmiképpen se illik főpapi imádságának az a félremagyarázása, mely az emberiség testvéri egységét a saját egyháza körére szűkíti. Ettől a tévelygéstől óv minket Krisztus Urunknak az a kijelentése is, hogy „más juhai is” vannak néki és azokkal is törődnie kell (János ev. 10, 16). Az emberiségnek ma létkérdése, hogy egysége tudatára ébredjen. Korunk főproblémája: a háború megakadályozása, s a béke megvalósítása, olyan feladat, melyet csak minden név összefogása oldhat meg. Ki ne érezné, hogy ebben az irányban is milyen sokat tehetnek a keresztyének? A húsvéti evangélium fénye így világítja be történelmünk helyes útját. Az emberiség nagy többsége ma már ezen az úton jár: a világbéke, s az egy vérből teremtett emberiség egységének útján. Isten atyai szeretetének ezért a világtörténelmi bizonyságáért kiváltképpen is hálásak vagyunk 1962. húsvét ján Valóban: „Az Űrtől lett ez, csodálatos a mi szemeink előtt”1 D. Dr. Vető Lajos Azzal a köszöntéssel szólítjuk meg húsvét ünnepén kedves Olvasóinkat, ami húsvét után vált igazán köszöntéssé Jézus tanítványainak ajkán. Jézustól tanulták, s amikor útjukon járva beköszöntek vele családi hajlékokba, úgy érezték, a két szóval mindent elmondottak, ami rájuk bízatott. Békesség néktek! Jó volt ezt elmondaniok akkor, amikor három esztendő sok-sok lelki feszültsége fénnyé változott, mert a Feltámadott nyitott sírjánál értették meg igazán az írásokat. Minél mélyebben merülünk el Jézus szolgálatának szemléletébe, kereszthalála és feltámadása titkaiba, annál világosabban tündököl Isten szeretetének fénye s ebben a sze- retetben ha megfürdünk, mint a tavaszi napsugár melegében, a békesség bizonyossága simogat meg. Békesség néktek! — feladat ez, amit a szenvedésen és halálon úrrá lett Mester hagyott örökül az övéinek. Szolgálni a békességet emberszívek között, népek között, indulatok között, önző érdekekből születő feszültségek között, hatalmas fegyvertárat nyit ki számunk-a. Szeretet, jóság, béketűrés, embertársaink megértése, javának szolgálata, örömszerzés, boldogság — mind ehhez a fegyvertárhoz tartoznak. Békesség néktek húsvét örömében! SZERKESZTŐSÉG Él - Élet - Éltet! Az élet legnagyobb csodája maga az élet. Nem az Eiffeltorony az igazán nagy dolog, amint magasba tör acélbordáival, hanem a kis fűszál, mikor téli fagy után, tavasz jöttén kipattan a földből. Méltán csodálkozunk a keringő műholdakon, de milyen nagy csoda a kicsi tojás — eleven életek hosszú sora tud kikelni belőle. Az élet legnagyobb csodája maga az élet. Ezért nagy dolog, amit Jézus az igében mond: „Én vagyok az élet”. Azt is mondja, hogy „én vagyok a szőlőtőke... az út.’..” De a legnagyobbat itt mondja: „Én vagyok az élet”. Három örömhír szólal meg itt: Jézus nem halott, hanem éL Vasárnaponként, — mindegyik egy-egy kis-húsvét — mi nem csupán emlékezgetünk, hanem az élő Jézus Krisztusban örvendezünk. Jézus úgy él, hogy feltámadt. Élete a haláltól visszaharcolt élet. Győzelem a halál felett. Ez az egyszersmindenkori húsvéti csoda, a mi keresztyén hitünk alapja. A halál tehát le van győzve. Süppedt sírok, sárgult csontok, széthullt porok leverő látványa ellenére tudjuk és valljuk, hogy a halál legyőzetett, — nem Övé az utolsó szó. Jézus nemcsak él, hanem Ö az élet. S éppen, mert O az élet. Jézus Krisztus ellentéte és ellensége a halálnak. Jézus Krisztust kétszer mutatja az evangélium olyan megindultságban, hogy sírvafakadt. Sírt Lázár sírjánál, és megsiratta előre a megítélt Jeruzsálem halálát. Jézus Krisztus az élet pártján van. Ahol az életet fenyegetik, ahol halált készítenek, ott Krisztus ellen dolgoznak. Viszont minden olyan gondolat és intézkedés, amely az életet félti és védi, helyes úton jár és Krisztus szerint való. Jézus nem azt mondta, hogy „én vagyok a halál”, hanem azt mondotta, hogy „én vagyok az élet”. Az élő, feltámadott Jézus Krisztus minket is éltetni akar. Legyőzte a mi halálunkat is. A mi örök életünkért támadt fel. A legkonkrétabb formában tudhatjuk, hogy hitben elhúnyt szeretteink élnek és élünk mi is. „Nem halok meg, hanem élek, s hirdetem az Űr nagyságos dolgait.” Jézus ezt a nagy igét Lázár sírjánál mondta. Máriának és Mártának mondta, mikor a szívük tele volt a gyász fájdalmával. S mondja a mindenkori gyászolóknak — nekünk, akik tele vagyunk élet-vággyal s félünk a haláltól —, nekünk, akik sorban eltemetjük szeretteinket, míg aztán minket is eltemetnek. Élő reménységgel akar éltetni az igébőL „Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, és emelkedjetek fel örökkévaló ajtók, hadd menjen be a dicsőség királya!” Zsolt, 24,7. A 24. zsoltár ezt a feliratot viseli: „A dicsőség királyának bevonulása”. Általánosságban az a nézet, hogy ezt a zsoltárt akkor énekelték Izraelben, amikor a szövetségládáját — amely Isten jelenlétének helye volt — egy-egy háború után visszavitték a jeruzsálemi templomba. Ilyenkor azok, akik hozták a szövetségládáját, megálltak a templom kapuja előtt és így énekeltek: „Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket és emelkedjetek fel ti örökkévaló ajtók: hadd menjen be a dicsőség királya!” Mire a kapun belül levők ezt kérdezték: „Kicsoda ez a dicsőség királya?” Aztán megint a kívülválók feleltek: „A Seregek Ura, ő a dicsőség királya”. Ilyen ünnepélyes keretek között került a szövetségládája vissza a szentek-szentjébe: az Isten jelenvalóságának helyére. A zsoltár állandóan szerepelt Izrael népének istentiszteleti életében és valamiképpen mindig azt juttatta kifejezésre, hogy Isten megjelenik a gyülekezetben. Amikor Jézus a kereszten meghalt, a jeruzsálemi templom kárpitja — amely elválasztotta a gyülekezetei a szentek-szent- jétől — „fölétől-aljáig ketté hasadt”. Ez pedig azt jelentette, hogy szabad az út Istenhez a gyülekezet számára. Megnyílt a kapu az Atyához és úgy lehet mostmár hozzámenni, „mint ahogyan szerető gyermekek mennek szerető atyjukhoz”. Ismételjük: ez a kapu az által nyílt meg, hogy Jézus Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadott a mi megigazulásunkra. Ennek a kapunak a megnyílása azonban nem csak azt eredményezte, hogy szabad az út az Atyához, hanem azt is, hogy „szentek-szentjé”-vé, tehát az Isten jelenvalóságának — éspedig kegyelmes jelenvalóságának — helyévé lett az egész világ, Nem lehet többé Istent a „kapuk mögött” elképzelni, vagy a „szövetség ládáján” hordozni. Ott van 0 a teremtett világ minden „zúg”-ában és így ott van az öt világrészben, de ott van otthonainkban, munkahelyünkön. Így számunkra „szent”-té lettek az otthonaink, a munkahelyünk: ahol mindent az Isten színe előtt. Neki való felelőséggel végzünk. A világban pedig úgy nézhetünk körül, mint amelyben „lakozik” az Isten és éppen ezért minden megoldandó kérdésre úgy kell néznünk, mint megoldhatóra: hiszen a jelenvaló Isten erejével minden lehetséges! A világ, amiben élünk: az Isten világa a tavaszi rétekkel, zöldelő vetésekkel, a gyárakkal és laboratóriumokkal együtt. Ezt meg kell tanulniuk azoknak is, akik mindig a világ „sötétségé”-ről, „ördögi” mivoltáról vagy „démonikus” jellegéről szeretnek beszélni, de csak azért, hogy így jogot formáljanak maguknak a világból való „kivonulás”-rá illetőleg arra, hogy kivonják magukat abból a nagy építő munkából amely hazánkban is folyik az élet egész területén. Az ilyen emberek azonban újra a „kapu mögé” zárják az Istent és miközben „eU világiasodás”-ról beszélnek, ők" maguk ennek az elvilágiasítás- nak a legfőbb eszközei szűk, csak a „lelki körön” mozgó életükkel. A hivő keresztyén embereknek úgy kell dolgozniuk embertársaik javára ebben a világban, mint akik jól tudják: a „szentek-szentjé”-nek kapuja tárva-nyitva áll, tehát mindenüti a jelenvaló Istennek kell szolgálniuk és pedig örvendezéssel. A 24. zsoltárt sok, az ortodox egyházhoz tartozó teológus összefüggésbe hozza Jézusnak a „halottak világá"-ba való alá- szállásával is. E magyarázat szerint Jézus a kereszten való halála után lement a „halottak birodalmú”-ba, majd annak is kinyitotta kapuját, hogy az ott levőket megszabadítsa a halál hatalmától. Tehát áldozatos halála és dicsőséges feltámadása által nyitva a kapu a halálból az életre. Ez számunkra első sorban azt'jelenti, hogy Jézus Krisztus által van feltámadásunk. Ahogyan Ö áttörte a halál országának kapuját,. úgy a Benne való hit által Vele együtt mi is életre kelünk. Ez a szép „vég", amit soha nem feledhetünk és ez az a szép tavasz amely várakozik reánk. Amíg azonban ez a tavasz kibontja virágait, földi otthonainkban és földi hazánkban hűségesen és becsületesen el keU végeznünk azokat a munkákat, amelyeket az Isten bízott reánk. Sajnos sok keresztyén ember annyira rajta felejti szemét az eljövendő tavaszon, a feltámadás tavaszán, hogy rajongásában elszürkül számára ez a földi élet. A nagy „reménység”-ben, amely a feltámadásra irányul, „reménytelen”-nek lát minden próbálkozást és igyekezetei, amely ennek a földi életnek szebbé és boldogabbá tételére irányul. Azt gondolja, hogy „úgyis hiába minden: a világot nem lehet megváltoztatni”. Pedig Isten nem azért adta a jövendő reménységét, hogy a jelen reménytelenségébe süllyesszen bennünket. Éppen ellenkezőleg! A jövendő reménysége indít bennünket arra, hogy a jelen feladatait is reménységgel végezzük el: a hétköznapi munkánkat. És mivel Krisztus áttörte a halál kapuját és diadalra vitte az életet, nemcsak az örökéletnek kell örülnünk, hanem küzdenünk kell minden olyan jelenség ellen, amely a „halál bélyeg”-ét hordja magán: a háború, a nyomorúság, a betegségek ellen. Az a keresztyén ember, aki a feltámadás tavaszának az igézetében nem törekszik a földi reménységek megvalósítására is, ki fog maradni a „nagy tavasz”-ból is, mert abban csak azoknak lesz részük, akik jó szívvel elvégzik földi hivatásukat is: embertársaik boldogítását. A 24. zsoltárt szokták Jézus Krisztus mennybemenetelére is vonatkoztatni. E szerint, amikor a feltámadott Jézus az angyalok kíséretében a mennybe ment, a menny „kapu”-ja előtt a vele levő angyalok így énekeltek: „Ti kapuk, erheljétek fel fejeiteket és emelkedjetek fel ti örökkévaló ajtók, hadd menjen be a dicsőség királya”. Mire a bent levő angyalok ezt kérdezték: „Kicsoda ez a dicsőség királya?” A kintiek pedig így feleltek: „Az erős és hatalmas Űr!”. Aztán megnyílt a kapu és Jézus az Isten jobbjára ült. Azóta is nyitott ég alatt élünk! Vagyis Isten Jézus Krisztus által reánk árasztja a nyitott égen keresztül minden áldását. Ezért nem „hiábavaló” mindennapi munkánk sem! Erőt és áldást fentröl nyerünk. Reménységgel élhetünk és dolgozhatunk. Mind ehhez azonban az kell, hogy a szívünk kapuja is megnyíljék a húsvéti Király előtt! Káldy Zoltán 1 ♦ I 4
