Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-03-18 / 12. szám
Hogyan készülnek teológusaink a lelkészt szolgálatra Neves nyugatnémet evangélikus személyiségek tiltakozása a bonni atom-politika ellen Maradj meg kegyelmeddel GONDOLATOK meny születik, akkor az ifjú lelkészjelölt kiállja az első próbát, dolgozatot készíl és társai bírálatával gazdagítja ismereteit. Ez a szemináriumi munka. Ilyen dolgozatok készülnek prédikációkról, dogmatikából, egyháztörténelemből, stb. És amint komolyodnak, elmélyültebbek lesznek a növendékek, olyan mértékben engedi a Lelkésznevelő Intézet szószékre őket. A gyülekezetek megható szeretettel hallgatják az „ifjú Timotheu- sokat” és imáik végigkísérik ezeket a „szárnypróbálgatásokat”. Régi tapasztalatom és talán sok testvéremnek feltűnt, hogy az alsóbb éves, mondjuk első, másodéves teológus bátrabban prédikál, mint a felsőbb éves, teszem azt egy ötödéves növendék. Igen, szoktam mondani az ilyen véleményekre, az elsőéves nagy önbizalommal, hangulatból prédikál. Kissé még a felelőtlenség, a „hittudomány” ismerete nélkül. És arra a hatásra pályázik, amelyet egy szép emberi gondolat, sajátja, vagy a másé, kiválthat. Aztán jönnek az évek és nő a felelősség. A belsőleg megkötő és meghatározó evangéliumi igazság és a Krisztus szolgálatába lépő fiatalember sápadt lesz és szavai töredezve jönnek elő. Megértéssel és együttérzéssel nézem ilyenkor szolgatársamat. Nagy dolog ismerni azt, Aki elhívott bennünket, roppant nagy felelősség az Ő nevében szólni a gyülekezethez és még nagyobb dolog azokra az égető kérdésekre választ keresni, amelyek a gyülekezetben feszülnek. Így készülnek fel a teológusok arra a munkára, amely majd a hivatásuk lesz, Jézus Krisztus szolgálatában állni az emberek között. Rédey Pál tolikus seregek győzelmei mindenütt éreztették hatásukat. S noha ma már világosan tudjuk, hogy a harmincéves háborúnak lényegében nem vallási okai Voltak, hanem gazdasági és egyéni hatalmi céljai, a háború kárát igazán a protestánsok szenvedték, s bizony a hitükért. Stegmann is ezek közé a szenvedők közé tartozott. A rin- telni evangélikus egyetem tanárait elkergették a katedráról s bencés papokat ültettek helyükbe. Stegmann egyik barátját bebörtönözték, őt magát pedig ravaszul megrendezett nyilvános vitára kényszerítették katonai erőszakkal. Amikor a disputa során meg akart szólalni, hogy hitéről bizonyságot tegyen, felbérelt suhancok nevetéssel, gúnyolódással és hangos kiabálással lehetetlenné tették, hogy elmondhassa érveit. A sok meghurcoltatás, a gúny és csúfolódás annyira megviselték, hogy testileg-lelkileg összeroppant. Alig egy hónappal a „disputa” után meghalt. 44 éves volt akkor. Hagyd a retikült s ne keresd a kalapodat, ha énekled: „Adj erőt, hogy megálljunk mindvégig a hitben.” Koren Emil tagja az EKiD zsinatának). „Az egyházi titkárság ezzel újólag tanúságát adta — állapítja meg az egyik német napilap —, hogy félhivatalos szerve annak a bonni kormánynak, amellyel öt évvel ezelőtt megkötötte a katona-lelkészi szerződést.” Más oldalról viszont az emlékirat nagy megelégedést váltott ki Nyugat-Német- országban is a jóindulatú embereknek és azoknak a keresztyén hivő embereknek a millióiból, akik nemcsak a béketanácsokban és a Bruder- schaftokban — szervezetten —, de azokon kívül is elítélik a bonni kormány feszültségeket kiélező és fegyverkezési hajszát folytató politikáját, és a népek — elsősorban is a két német állam — megbékélését és a békés egymás mellett élést óhajtják és ezekért síkra is szállnak. Igen, az emlékirat ezen túl világos bizonysága annak, hogy most máf olyan egyházi körök is nyug* talanságuknak, sőt elítélő kritikájuknak adnak kifejezést a hivatalos bonni politikával szemben, amelyek eddig ennek a nyugatnémet politikának döntő alapkérdései tekintetében alig-alig tértek el a bonni kormány magatartásától (pl. dr. Beckmann profesz- szor, a rajnai egyházelnök), vagy amelyek egyenesen védelmezői voltak eddig Nyu- gat-Németország evangélikus területein az Adenauer-kur- zusnak (mint dr. Howe és dr. Picht, a történetfilozófus). Az emlékirat szerzői nemcsak emberi, de evangéliumi keresztyén felelősségből is szóltak, mikor felemelték szavukat Bonn „illuzórikus és veszélyes” politikájával szemben. Ma még nem tudjuk; hogy a szerzők milyen további elhatározásokra jutnak, megtalálják-e helyüket a világ békéjéért harcolók nagy táborában, de már megnyilatkozásuk bátorságát is remény- teljes jelnek kell tekintenünk. gáti életforma védelméért áldozatokat is kell hozni a polgároknak” S ezek az áldozatok egyre növekedni fognak, mert — ugyancsak a fent említett lapból vett adatok szerint — a NSZK hivatalos ENSZ statisztika szerint 1960- ban a legnagyobb európai fegyvervásárló volt. Ezt bizony meg kell fizetni a nyugatnémet polgároknak. Az idézett cikk azzal a felhívással végződik: Szálljunk szembe az emberi balgasággal és ko- noksággal, amely háborúra akarja előkészíteni a lelkeket — amíg nem késő! — Valóban, ebben a felvilágosító, leleplező munkában a szolgálattik helyes útját felismert keresztyén emberekre — s ilyenek hála Istennek egyre többen lesznek — nagy feladatok várnak. G. Gy. HETEKEN KERESZTÜL LAPUNK ezen a helyen a teológiával foglalkozott. Sok tudományos kifejezést, a teológia különböző tudományágait magyaráztuk meg. Olvasóink bepillantást nyerhettek a lelkészképzés műhelyébe és olyan dolgokat ismerhettek meg, amelyeket lelki- pásztoruk négy vagy öt év nehéz, fáradságos munkájával sajátított el. A tanulás mögött azonban mindig két főcél lebegett: megismerni egyre jobban Isten üzenetét és ezt az üzenetet egyre világosabban, érthetőbben közölni a hívekkel. Az egyik önös és értelmetlen lenne a másik nélkül, a másik pedig nem lenne igehirdetés az előző nélkül. A kettő olyan szorosan összetartozik, mint a fa és a gyümölcse. A mi teológusaink, akikre úgy tekintünk, mint a jövő lelkipásztoraira, tulajdonképpen ennek a kettős célnak a munkájában állnak. Mint érettségizett ifjak jelennek meg az Akadémián szerényen és kissé gyámoltalanul — mégis egy belső hang határozott hívására, hogy Isten szolgái legyenek. A termek, a professzorok az Akadémia tanítási módszere, mind idegen és szokatlan egy kezdő fiatalember előtt. Eddig csak olvasás révén és a gyülekezeti életből ismerte azt a „tudományt”, amelyre itt fel akarják készíteni. Nyelveket tanul, amelyeknek értelmét, célját sem látja és gyakran viaskodik ilyen kérdésekkel: minek görög, héber, latin vagy német nyelvet tanulni, amikor magyarul fog beszélni híveinek és magyarul fogja Isten igéjét a szószékről hirdetni. Köny- nyen azt a feleletet adhatnánk erre, hogy igaza van. Valóban magyarul. De ezt a válaszunkat éppen az a szempont fogja helyteleníteni, hogy jobban, sőt tökéletesebben meg kell értenünk azt, amit Isten üzenni akar. Tehát a hitünk mellett arra a roppant tárgyi ismeretre is szükség van, mégpedig teljes világosságában és a maga igazában, ahogy évszázadok vagy évezredek előtt megszületett Isten leírt üzenete. A holt nyelvek a teológián megelevenednek, a Szentlélek erejének segítségével megvilágosodnak az ifjú emberek előtt és több, gazdagabb tartalommal tolmácsolhatják Isten üzenetét. De nemcsak a Szentírás nyelvével vagyunk így (az Ószövetség héber és az Újszövetség görög nyelvével), hanem ugyanez a probléma áll fenn hitvallási irataink, vagy általában az evangélikus teológiai irodalom területén, miután ez utóbbi köztudomásúan német területen született. A SZENTÍRÁSRÖL AZONBAN EGYSZER azt írtuk, hogy Isten üzenetének, kinyilatkoztatásának pólyája. Arról is írtunk akkor, hogy Isten kinyilatkoztatása a törvény és evangélium szava bizonyos időben, bizonyos személyeken keresztül, általában a prófétákon és apostolokon keresztül történt. Más és más viszonyok, kultúrák melegágyaiból táplálkoztak Isten emberei. Más időben élt Mózes és más kultúrában nevelkedett Illés vagy Ésaiás, ismét más volt a történelmi helyzet akkor, amikor Krisztus megszületett meghalt és feltámadott vagy az apostolok működtek. Emiatt elengedhetetlenül szükséges, hogy ifjaink ezzel a történelmi vagy kulturális háttérrel teljesen tisztában legyenek, sőt ismerjék azokat a népeket, amelyek a szövetség népével kapcsolatba kerültek, kultuszuk, vallásuk kísértette az igazi egyisten-hitet. De ugyanígy fontos tudniuk, Jézus Krisztus egyházának a történetét, mely abban a mintegy kétezer esztendős időben játszódott le, amely mögöttünk van. Aztán, amint a kezdeti nehézségeken túl vannak teológus növendékeink, egyre több „miért”-re kapnak feleletet. A szerteágazó tudományok egy gyújtópontba kerülnek, a Jézus Krisztusban kapott evangélium gyújtópontjába, és egyre nagyobb lesz az elmélyülés, az odaadó szorgalom a feladatok elvégzéséhez. Ott állnak mellettük a professzorok, akik nem a hideg, tudományos önzés köntösében lépnek fel — miután önmagában minden profesz- szor lelkipásztor is és miután minden tanítványában leendő szolgatársát becsüli meg — és így készíti fel a hallatlan felelősségű szolgálatra növendékeit. A MÁSIK NAGY SZEMPONT AZ, hogy Isten milyen gyülekezetét bíz majd a leendő lelkészre. Ezek a fiatalemberek, akik majd Luther-köntösben szolgálnak, akik Isten igéjét fogják hirdetni, a mi századunk második felének gyermekei. Es ez annyit is jelent, hogy azoknak a gyülekezeteknek lesznek a lelkipásztorai, amelyek szintén századunk második felében Jézus Krisztus gyülekezetei. Tehát nem a múlt században élnek, hanem maiak és illik ismerni mai arculatukat. Tudni kell, hogy milyen belső és külső változáson mennek keresztül. Mert hogy változunk és mások vagyunk ma, mint voltunk pl. húsz évvel ezelőtt, ez mindnyájunk előtt világos. Az is bizonyos, hogy egy—két évtized múlva újra csak mások leszünk. Mások a problémáink, más az érdeklődésünk, mint volt nagyanyáink életében. És ezekre a kérdésekre jó, ha megkapjuk Isten eligazító üzenetét, amelyet várunk a lelkipásztortól. A TEOLÓGUS IFJÚSÁG SOKOLDALÚAN foglalkozik a változásokkal, társadalmi, gazdasági és kulturális szempontból és ugyancsak együtt keresi a profeszorok- kal a mai embert izgató kérdésekre a feleleteket. Nem elég azonban erről csak beszélni, bizony könyvek, folyóiratok, tanulmányok böngészése és olvasása szükséges ehhez. S amikor valami eredA megszokottság válságába sodródott a 290-es énekünk. Gyakorisága miatt a megüre- sedés kísérti. Minden istentiszteletünk ezzel fejeződik be. A sietösebbek már be sem várják. A végig-maradók a hitben megmaradás könyörgésekor csukják be a könyvet, húzzák fel a kesztyűt, keresik a kalapjukat s az utat kifelé. Máskor nem is énekeljük. Főénekül nem tűzzük ki, hiszen a végén úgyis elénekeljük. Meglopjuk az éneket. A kegyelmet, az igét s a hűséget még igényeljük, de a Fény, az áldás, az oltalom már nem kell. Pedig először egy sokat megpróbált ember szívéből fakadt fel vallomásként sokat megpróbált idők tüzében. A harmincéves háború kezdetén született az ének, 1627- ben. A papi családból származott Stegmann Józsué írta, aki mint teológiai tanár és superintedens, a poroszországi Rintelnben halt meg. öt évvel halála előtt, amikor ezt az éneket kiadta, bizonnyal nem tudta még, mennyire önmagának szóló prófétai biztatást adott az utolsó sorokkal. Szomorú évek jártak akkor a protestánsokra. Wallenstein és Tilly vezérlete alatt a kaNe dobj követ a kútba, amelyből ittál. A kislelkűség olyan, mint a mikroszkóp: apróságokat felnagyít, de nagyobb dolgokat észre se lehet venni vele. A rabszolga össze szorított foggal, a szabad ember mosolyogva teszi kötelességét. Aki fél kérdezni, fél az tanulni is. A kemény munka ha nem is garantálja a sikert, de minden esetre előfeltétele annak. Azzal légy elégedett, amid van, de ne azzal, aki vagy. A legtöbb ember boldogtalanságának egyik fő oka az, hogy ezt fordítva csinálja. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem annak leküzdése. Könnyű annak bátornak lenni, aki nem fél, Tárgyakat használat közben, embereket közös feladatok megoldása alkalmával ismerhetünk meg. Sekély a patak, azért csap zajt. Ha elmélyül, majd megcsöndesedik. Az akaraterőt akaratossággal pótolni a legszerencsétlenebb melléfogás. A szeretet olyan, mint a hold: ha nem nő, akkor fogy. Aki erőszakkal győz, félig se győzött. Csak az nem bukhat el, aki a földön tartja az orrát. Ha a szónok nem tud sokat mondani, legalább sokat beszél. Megöregedni nem művészet; derűt árasztva öregedni meg — az már inkább! Élénk, egyre erősödő visszhangot keltett a közvéleményben és a sajtóban egyaránt az az emlékirat, amelyet neves nyugatnémet evangélikus személyiségek még januárban juttattak el a bonni parlament mindhárom pártjának evangélikus kép- viselőihöz, amelynek részletei azonban csak most kerültek nyilvánosságra a DPA nyugatnémet hírügynökség révén. Mint a zürichi „Die Tat” megállapítja, „amint az okmány tartalma a nyilvánosság előtt ismeretessé vált, olyannak bizonyult, mint valami később-gyújtó (nagyon békés) bomba”. Mert „állásfoglalásával olyan dolgokat kavart fel, amelyek a németek széles köreit foglalkoztatják és nyugtalanítják”. Erre egyébként az emlékirat szerzői is utalnak, amikor megállapítják, hogy „véleményüket a pártok politikai felelősségű körei is osztják, ezek a körök azonban belpolitikai okokból félnek attól, hogy felismeréseiket nyilvánosságra hozzák”. Melyek ezek a felismerések? Lássunk az emlékirat alapján néhányat: „Katonailag illuzórikus és politikailag veszedelmes” Bonnal^ az . a törekvése, hogy a nukleáris fegyverek bevetésére döntési hatalmat kapjon. A leghatározottabban tiltakozni kell a nyugatnémet kormány revans- politikája ellen, amely lengyel és szovjet területek meghódítására törekszik. Ez a politika csak akadálya lehet annak, hogy a Szövetségi Köztársaság normális viszonyba kerüljön a keleti szomszéd államokkal. Ezen az alapon az emlékirat követeli a nyugatnémet kormánytól az Odera—Neisse határ »nyilvános elismerését-«”. Az emlékirat szerzői kimaA „Junge Kirche” című nyugat-németországi egyházi lap — melynek szerkesztője, a nemrégiben a Prágai Keresztyén Békekonferencia nemzetközi titkárságának budapesti ülésezése alkalmából hazánkban tartózkodott Heinz Kloppenburg egyházfőtanácsos, — legújabb számában rendkívül érdekes idézeteket közöl egy Münchenben megjelenő katolikus (!) lap egyik cikkéből. Íme néhány idézet: „A Szövetségi Köztársaságban végétért a háború utáni időszak. Már régóta benne vagyunk — s méghozzá gondos előkészítés után — az új háború előtti időszakban. A mozikban a következő propagandafilm fut: egy fogorvos megmutatja a filmriporternek műszereit azzal a megjegyzéssel: ha az emberek ismernék ezeknek működését, sokkal kevésbé félnének a fogkezeléstől. így van ez a modem háború veszedelmeivel is. Aki ismeri őket, az kevésbé fél tőlük. A történet tanulsága: lépjünk be a köztársasági légoltalmi szervezetbe. A köztársaság minden polgára postán megkapja azt a kis propagandafüzetet, amely arról oktatja ki, hogy atomháború ese tén azért mindenkinek lehet esélye a megmenekülésre. Hirosimában és Na- gaszakiban Is a lakosság nagyobb része átvészelte a támadásokat. Minden a helyes magatartáson múlik. Amint erre a mellé kelt füzet ki is oktatja a polgárokat. A NSZK már megkezdte a gépjármüvek összeírását — háború esetére. Csak a legkisebb típusú motorkerékpárok maradtak ki. — Már nyomtatják az élelmiszerjegyeket is és szervezik az elosztó hivatalokat. S mindezt azzal a megjegyzéssel: a lakosság azért őrizze meg nyugalmát! És így tovább!” Mindez nem egyéb, mint a hidegháborús feszültség színgasló, ismert evangélikus személyiségek: D. dr. Joachim Beckmann (Düsseldorf), a rajnai evangélikus egyház elnöke; Klaus von Bismarck (Köln), a Nyugatnémet Rádió intendánsa; Dr. Werner Heisenberg (München) Nobel- díjas professzor; Dr. Ludwig Raiser (Tübingen), jogász- professzor; Dr. Carl-Friedrich Freiher von Weizsäcker (Hamburg) ismert atomtudós; Dr. Hellmut Becker (Kress- bronn) ügyvéd; Dr. Günther Howe (Heidelberg) és dr. Georg Picht (Hinterzarter). Nemcsak az emlékiratban, de a nyugatnémet parlament frakcióinak képviselőivel folytatott személyes tárgyalások során is szemére vetették a bonni pártoknak, „hogy a nép előtt ismételten elhallgatták azt az igazságot, amelyet a népnek tudnia kell, s ehelyett azt mondták neki, amiről úgy gondolták, hogy a nép azt szívesen hallgatja”. A nyugatnémet állam helyzetének komolyságát elködösítették. A vezető körök szemet hunynak a társadalmi és politikai visszaélések előtt és a határozott döntéseket kikerülik Az emlékirat heves ellenzést váltott ki a bonni politika megrögzött híveinek körében. Gyalázkodnak és halált kiáltanak a szerzőkre. Hangadók ebben Adenauer pártjának szószólói és az Adenauert támogató sajtó. Szankciókat követelnek, hiszen az aláírók legtöbbje fontos nyilvános pozíciót tölt be. Sajnos, ebből a kórusból nem hiányzik az EKiD (Németországi Evangélikus Egyház) hangja sem. Az EKiD egyházi titkársága sietett kijelenteni, hogy nem vállal közösséget az emlékirat szerzőivel (jóllehet legtöbbjük keményebb próbák elé állíthatják a jövőben reánk váró megpróbáltatások, mint eddig. A Tanács arra kér benneteket, hogy lássátok meg ebben a helyzetben Isten ítéletét, amely bűnbánatra és az evangélium új hirdetésére szólítja föl egyházainkat Arra int benneteket, hogy politikai véleménykülönbségre nem tekintve, keresztyén szolidaritást vállaljatok mindazokkal, akik környezetünkben a rendetlenség és szenvedés áldozatai, ami annyira jellemzi ma a helyzetünket minden vonatkozásban. Arra szólít föl benneteket, hogy legyetek rendkívül éberek mindazokkal szemben, akiket az erőszak és a gyűlölet démoni kísértései rabul ejtettek és lankadatlanul gyakoroljátok velük szemben a megbocsátás szolgálatát. Az egyház buzgó imádságára van szükség, hogy az Úr, akié minden hatalom, őrizze meg hazánkat az anarchiától és a polgárháborútól.” BOSZORKÁNYKONYHA te elviselhetetlenné fokozása, a lakosságnak, a meleg háborúra való céltudatos és fondorlatos lélektani előkészítése. Valóságos boszorkány- konyha, ahol lélekmérgező főzeteket készítenek. Csak örülni lehet annak, hogy ezt a veszedelmet egyre többen felismerik — így az idézett müncheni lap is. S a bátorhangú „Junge Kirche”, a Hitvalló Egyház szellemi örökségét őrző lelkészi munkaközösségek harcos lapja az egyetemes keresztyénségnek és a békét áhító jóakaratú embereknek tesz jó szolgálatot, amikor segít leleplezni a bonni boszorkánykonyhát. Azt is megtudjuk a lap említett cikkéből, hogy a nyugatnémet polgár egyre drágábban kénytelen élni s egyre súlyosabb adóterheket kénytelen vállára venni — persze nem mindegyik egyformán — mert hiszen ugyebár „a szabadságért, a nyuA Francia Protestáns Szövetség a legújabb eseményekről mák igehirdetését és egységét A Francia Protestáns Szövetség Tanácsa üzenetet intézett a gyülekezetek presbitereihez és elnökségeihez, a franciaországi protestáns mozgalmak, intézmények és egyesületek vezető szerveihez. Először úgy döntött, hogy nem hozza nyilvánosságra üzenetét, mert tartott annak a téves értelmezésétől. Közben azonban a helyzet még súlyosabbá vált és mivel ismételten kérték a nyilvánosságra hozatalát, most közzé tették az üzenet szövegét, amely szószerint ezt mondja: „Az ország helyzete szemlátomást rosszabbodik. Az igazságot megcsúfoljak, nap- ról-napra csökken az ember értéke. A Francia Protestáns Szövetség Tanácsa kötelességének tartja, hogy rámutasson a dolgok mai alakulásának a rendkívüli komolyságára, amit sokan nem akarnak ma látni. — Ébredjünk tudatára mindnyájan annak a ténynek, hogy a keresztyén ember hitét és bizonyságtételét, a gyülekezetek vagy mozgalI V.
