Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-12-23 / 52. szám

KARÁCSONYOK Megszületett Háború volt. Sok vér folyt és sok könny hullott. Nehéz volt az élet és nagyon fekete a kenyér. Fekete és kevés. De mi, gyermekek, ezt észre sem vettük. Vártuk a karácsonyt. Nem láttuk a nehézségeket és azt a karácsonyt is ajándéko­zónak, gazdagnak képzeltük. Künn, az utcákon akkor is zöld fenyőket árultak, és én magam előtt láttam őket dí­szes, ezüstruhában, gyertyák­kal és tetejükön a betlehemi csillaggal, amely felér a szoba mennyezetéig. Alatta a földön sok játék, mindmegannyi való­ra vált álom. Háború volt. Karácsony volt. És amikor elérkezett a várva várt este, gyermekszí­vem minden várakozásával lestem, mikor nyílik már az ajtó, mikor láthatom meg az én karácsonyfámat. Az ajtó kinyílt. Előttem egyszerű, dísztelen fenyő állt, ágain gyéren elszórva gyer­tyák, csak a tetején ragyo­gott a betlehemi csillag gyen­ge földi mása. A szemem könnybelábadt. Csalódtam. A fa alatt nem volt játék, csak egy feketekötésű, vastag könyv. Apámra néztem. Be­hunyta szemét. Anyám le­hajolt hozzám, felemelt és fe­jemet könnyes arcához szorí­totta. Senki sem szólt semmit. Nem tudtak szólni. A háború elért a szobába és jelenléte már-már egyre több könnyet csalt ki a szememből. De apám a könyv után nyúlt, aztán leült velem a pamlag- ra, ölébe vett és felnyitotta. Képes, szent Biblia — ol­vastam elemista olvasási kész­ségemmel. Lapozni kezdtem. És amelyik kép tetszett, arra rámutattam: — Apukám, ezt — és apám mesélt. Még ma is hallom. Ma is előttem vannak a ké­pek. Emlékszem, az egyiken egy ember angyal térdét ölelte át: — Apukám, ezt — kértem. És ma is fülemben cseng a szó: — Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engem. Aztán egy tisztaszemű fiúcs­kán akadt meg a tekintetem. — Apukám, és ez? — És ma is hallom apám meleg, mély hangját: — Szólj, Uram. mert hallja a te szolgád. Tovább lapoztam. Egy kapu képét mutatta a könyv. Űj- Testamentum, olvastam a kapufelíratot. — Apu, ki lakik itt? — kér­deztem. — Aki ma este eljön — hangzott a válasz. — Apu, jöjjön el kértem iz­gatottan és amint egyet la­poztam, egy mosolygószemű gyermek képét láttam. — A Jézuska — mondtam boldog felismeréssel. — Róla mesélj nekem! És apám mesélt. Sohasem tudnám elmondani, hogy mit, de arra emlékszem, hogy na­gyon szép volt. Gyermekkorom legszebb „meséit” ezen az éj­szakán hallottam és azóta minden karácsonyestén vissza­járnak s beköltöznek a szí­vembe. A gyertyák csőinkig égtek. Apám becsukta a Könyvet, aztán átölelte Édesanyámat. Engem elnyomott az álom. — Megszületett — mondta csendesen apám. ... Anyám mesélte így. Megint karácsony van. Van karácsonyfám, csillogó, alatta sok-sok ajándékkal. Megállók alatta, aztán veszem a régi, fekete könyvet, gyermek­karom legszebb „meseköny­vét”. Felnyitom kopott fede­lét. megkeresem azt a helyet, ahol egy kisgyermek képe mosolyog rám s egy drága emlék lágy simogatására meg­szólal a szívem:' — Apukám, jöjjön el! Akkor, Betlehemben Tavaly történt, karácsony­kor. Álltunk a fa körül fel­nőttek, gyermekek. Amikor elénekeltük a karácsonyi éne­ket, hirtelen csend lett. Min­denki rámnézett, mert hiány­zott közülünk az, aki máskor az ima szárnyán elvitt ben­nünket Betlehembe. — Meséld el most te, hogy Volt az akikor Betlehembe —, mondták és én ott álltam této­ván, bizonytalankodva, mert úgy éreztem, az emberi szó nem elég arra, hogy a nagy csodáról beszámoljon. — Majd jövőre — mondtam szégyenkezve és lehajtott fej­jel elmondtam a Miatyán- kot... ... Megyek a pesti utcán. A fekete kőépülatek öntik ma­gukból az embereket, a meg­áradt utcán hömpölyög a tö­meg. A tűsarkok apró félkörö­ket írnak le a fehértakarós járdán, a szőrmesapkák szá­lain ezüstösen remeg a sok­sok hókristály. A kirakatban fény, szín, bőség, az emberek­ben vásárlási kedv. Egymásba- feledkezett párok andalognak, sápadt asszonyok rohannak, kezükben karácsonyi papírba burkolt csomag. Megyek kö­zöttük. Olyan ez a tömeg, mint a hullámzó víz. Nézem, amint egymásnak ütődnek, akár a siető hullámok, néme­lyik habot vet haragjában, a másik félrelöki a mellette sietőt és eléje kerül. A kőrút­nál megrekednek. Nyugtala­nul topogva megállnak. Sze­retnének a túloldalra érni. Egymást öklözve tépi le az autóbuszról asszony a férfit, férfi az asszonyt. Fenn, a ma­gasban felvillan és elalszik a hatalmas fényreklám és min­den fölé a neon hideg szürke­sége borul. Valaki átfut a ti­los úttesten. Megcsúszik, si- koltva elterül. A kocsik han­gos jajdulással fékeznek, az egyik megfarol, keresztbe áll. Az egész csak egy perc talán, az emberek éppen csak oda­pillantanak és már futnak tovább. Megállók az utca sarkán, félrehúzódva nézem őket. A huszadik század emberét — karácsony küszöbén. A hidro­génbamba, az űrrepülés, a kibernetika, az atommeghaj­tású tengeralattjárók korának emberét, aki hátborzongatóan nagyot alkot, végtelenül bátor és most éppen itt rohan ki­csinyesen lökdösődve, szitko­zódva. A megáradt utcán. Hir­telen mozdulattal megraga­dom az éppen mellémérőt: — Mondja, kérem, hogy is volt az akkor Betlehemben? Értetlenül néz rám, mintha valami soha nem hallott dol­got kérdeznék. És engem akkor, ott, az utca forgatagában, csodálatos erő fog el. Megállók ott, ahol leg­nagyobb a tülekedés és mint a szent megszállottak, akik roppant titkok birtokosai, el­mondom az ezerszer hallott csodálatos történetet egy gyer­mek születéséről, akinek ér­kezésekor elcsendesül a világ minden városa, leállnak a jár­művek, kihalnak az utcák, meghalkulnak a szavak és a sötét házak ablakai úgy vilá­gítanak, mint a karácsonyfa­gyertyák —, a gyermekről, aki előttünk jár, hogy meg­tanuljuk egymást szeretni. Megtanít bennünket arra, hogy a roppant universum minden csodája bennünk is megvan és éppen olyan megfejthetet­len, mint a végtelen ég titkai. Megtanít bennünket arra, hogy van bennünk valami, ami több, mint az emberi agy bo­nyolultsága és ez a valami el­vihet bennünket oda, ahová a számológép el nem juthat és talán megismerhetjük ál­tala magát az Istent... Nézem az utcát, amely az imént még hömpölyögött előt­tem vad összevisszaságban s most áhítatosan csendes. A neonok lehunyták szemüket és mégis szikrázóan fényes min­den. S ott, ahol a fény for­rása van, egy csöpp kis bölcső áll, benne a gyermek. Körü­lette a ló, a tehén, a szamár és a világ minden bölcsessége. Mert ez a gyermek olyan dol­gosat tud, amellyel megvaló­sítható a béke. Hallgatják és megtelnek vele. Szívük ki­tárul, odaadják neki minde­nüket, mert úgy érzik, semmi kincs nem ér fel azzal, amit kaptak. Aztán felállnak és el­indulnak békességgel. ... Nézem ezt a szeretettel megtelt békés várost és arra gondolok, valahogy így tör­ténhetett akkor is, azon az éjszakán Betlehemben. Gyarmathy Irén Albrecht Goes: Felbonthatatlan láncolat Emlékszel testvér, Mikor a tujafán hintáztunk egykor S anyánk utánunk kiáltott A fára, testvér, Tán attól tartott civódunk, Mert ő is, a bátor, Tudta mi a civakodás — Édes szelíden lengett körül Illatárral az almavirág, S fanyar keserűen a dió. Asztal és pad készen állt már, Mert a fiúkra vár sok tanulnivaló: Nyelvek, országok, a történelem Es Pitagórász tétele is. Egyet csak nem tanultak meg még: DIÓFÁBÓL KÉSZÜL A PUSKATUSA. Aztán egyszer, a platánfasorban — Békén eveztünk s csónakunk Megpihent az árnyas zöldben Hölderlin tornya tövén. Szavatok csendült a csendben: Ráhel, Zsuzsánna — Nevetek mondtuk: Zsuzsánna, Ráhel — Vígan szóltál testvér, — de én Nyugtalanul és csak halk szerető szóval. Senki sem árulta el nekünk akkor még, Hogy szép nevetek ideigtartó s MINDANNYIÓTOK NEVE LESZ ANNA FRANK. De most, mikor a birsalmalomb Még őszi homályban is Csalóka boldogságot idéz S a bűntelen természetet — Kié e végső S elfeledett gyümölcs Ott fenn a fán? Ráhel, Zsuzsánna, testvér a tujafán — S most egyszerre torkonszorít A .felbonthatatlan láncolat: GYÜMÖLCS GYÜMÖLCSNEK MAGVA S MAGBÓL LETT . HALÁL AUSCHWITZ GÁZ CIÁN. Ford.: Groó Gyula A csodálatos masina... Nemrégiben lent jártam az Egér-patak szép völgyében, volt kedves, falusi gyülekeze­temben, Kapolcson. Alig is­mertem rá, pedig közel húsz évet töltöttem benne. Estén­ként már nem botorkálnak a sötétben kedves falum lakói, mert nemcsak a házakban, de az utcán is világítanak már a villamos lámpák... A régi, kopott, 130 éves papiak hónap­jai is meg vannak számlálva, mert átrendezés következté­ben kisajátításra került és át- ellenben már épül a szép, mo­dern, egészséges és korszerű lelkészlakás ... Azonban nem­csak a faluban, de lakóinak életében is fény gyulladt ki, mert sok egyszerű hajlékból egyre több tanító, tanár, vé­dőnő, bíró, mérnök és orvos kerül ki, akiknek szülei tizen­hét évvel ezelőtt még álmod­ni sem mertek arról, hogy gyermekeik „tanult” emberek lesznek... De nem is erről akarok most beszélni, hanem egy különös és elgondolkoztató élménye­met akarom elmondani kedves olvasóinknak. Szokásom sze­rint sorba látogattam kedves híveimet, érdeklődve életük folyása iránt. így kerültem két szomszédos családhoz, akik valamilyen ismeretlen oknál fogva haragos viszony­ban voltak. Elbeszélgettem ve­lük, majd — mivel éppen ve­lem volt a fényképezőgép —, mind a két családról csinál­tam egy-egy felvételt... Köz­ben persze nagy sajnálattal hallgattam panaszaikat, ame­lyekkel kiilön-külön a szom­szédot okolták a jóviszony megromlásáért... No — gondolom magamban —, ha most nem is sikerült összebékítenem őket, majd ott­honról írok nekik egy leve­let és elküldöm ajándékba a róluk készített felvételeket is ... Hát — Uram Fia! — volt mit csodálkoznom, amikor a felvétel elkészült... Ilyen fényképet sem csináltak még róluk■ bizonyosan. Az történt ugyanis, hogy miközben az egyik családot lefényképezve, átmentem a másik családhoz, elfelejtettem a fényképezőgé­pen a filmet továbbhajtani, így történt aztán, hogy a két családot egy filmre fényképez­tem. Még pedig hogyan?! Ügy, hogy az egyik család asszonya karjaival átfonja a másik csa­lád férfiút, az ő asszonya pe­dig odasímul szerettei és test­véri bizalommal a másik em­berhez ... Mindjárt meg kell mondanom, hogy unokáik szintén egymás mellett helyez­kedtek el a kép közepén ... Szóval, amit emberi erővel nem lehetett elérni, megvaló­sította a csodálatos masina ... közel hozta egymáshoz azokat, akik egymás mellett laknak ... Miután mindkét családot nagyon buzgó híveinknek is­mertem, és mindkettőt nagyon szerettem, minden további nélkül elküldtem mindegyik­nek a képet és biztosan hi­szem, hogy amikor a különös képet meglátták, megértették és érezték, hogy lélekben ti szeretetben újra egymás mel­lett van a helyük... De mást is mondott nekem ez a különös kép. Bizonyossá tett afelől, hogy a mi lelki­pásztori feladatunk ez: közel hozni egymáshoz az embere­ket, kiegyenlíteni az ellentéte­ket. Imádkoznunk és dolgoz­nunk kell azért, hogy öregek és fiatalok ne egymás ellen, ha­nem összefogva, egymásért dolgozzanak és egymásért él­jenek. így lesz áldás munkáju­kon, így válik gazdaggá szö­vetkezetük, falujuk és ezzel együtt egyéni életük is. Minél több csodálatos masinát min­den faluba, hogy elsimulja­nak az ellentétek, helyreállja- nak a régi, bizalomteljes kap­csolatok és épülhessen és szé­pülhessen továbbra is a bol­dog jövőnk!... És végül szeretnék egy olyan csodálatos MASINÁT is, amely egymáshoz közel tudná hozni az egész világot: fehért és színeseket, Keletet és Nyu­gatot. Szent Karácsony ünne­pére azt kérem a Mindenható­tól, hogy békességet szerző Angyalok hozzanak le a földre sok-sok ilyen csodálatos Ma­sinát, hogy — ennyi sok csa­lódás, szenvedés és meghiúsult reménység után váljon végre valóra az emberiség ősi szent álma és ölelje át egymást a földön minden ember, béké­ben és szeretetben!... Halász Béla ZSUZSI KARÁCSONYI PRÉDIKÁCIÓJA KARÁCSONY ESTÉJÉN, amikor belenézek a kará­csonyfán égő kis gyertyák lángjába, régi karácsonyi em­lékek elevenednek fel mindig bennem. Gyermekkorom kará­csonyait már erősen belepi a feledés homálya. Alig tudnék összefüggő emlékeket össze­rakni belőlük. Csak fellobban a múltból, mint a gyertyaláng, egy drága arc, egy kedves em­lék, majd ismét eltűnik, hogy újabbaknak adja át a helyét. Amint így egymást váltják emlékeim, egy csokorra valót tudnék összegyűjteni belőlük. Egyszer talán majd leírom, hogyan osztottam meg a ka­rácsonyi falatot a szomszédék kutyájával, mert nagyon rám­nehezedett az egyedüllét. Ak­kor is karácsony volt, csak né­hány évvel később, amikor Zsuzsit, első kislányunkat ke­reszteltem. Alig akartak elő­bukkanni ajkamon a szavak, amikor a keresztvízzel föléje hajoltam. Most azonban egy másik karácsonyra gondolok. ZSUZSI MÁR NEM AZ ÉDESANYJA MELLETT, ha­nem a vasárnapi iskolások kö­zött szorongott. Nem járt ugyan még iskolába, írni, ol­vasni sem tudott, de egy rö­vid aranymondás azért neki is jutott. Meg is tanulta hamar. Az édesanyja ki is kérdezte őt és csak úgy zengett a pa­rókia, amint üde gyermekhan­gon kiáltotta Megváltónk jól­ismert mondatát: „Én vagyok a világ világossága!” A kará­csony-esti áhítaton, az igehir­detés után, mivel Zsuzsi volt a legkisebb a gyermekek kö­zött, a fehérbajuszú öreg gondnok az ő kezébe adta a botot, miután előbb tempósan meggyújtotta az egyik végére erősített kis gyertyát. Kis templomunkat ünnepélyes csend töltötte be. Zsuzsi meg­állt a fehér gyertyákkal díszí­tett karácsonyfa előtt és a bot végén égő kis gyertyával meg­gyújtotta a karácsonyfán a legalsó gyertyát. Majd a gyü­lekezet felé fordult. Az arca piros volt az izgalomtól, a sze­me úgy ragyogott, mintha ott is két kis karácsonyfa-gyertya égne és jő hangosan, — hogy a kórusban a harangozó is megérthette —, elmondta az aranymondást: „Én vagyok a világ világossága!” A GYERTYÁGYÜJTÓ BO­TOT TOVÁBBADTA. Üjabb és újabb gyertyák lángja lob­bant és néhány perc alatt ige­versek hosszú sora hangzott el a gyermekajkakon. Azután énekeltek. A nagyobbak kö­zül egyik-másik verset is mon­dott, a legnagyobb pedig könyv nélkül mondta el Lu­kács evangéliumából a kará­csonyi történetet. A befejező imádság és énekvers után ha­zamentek a gyermekek, hogy az otthoni karácsonyfa mellett folytassák az ünnepet. Miért kellett most mindezt így leírni? Ezt kérdezhetné tőlem valaki. Hiszen máshol is szokott lenni karácsonykor gyertyagyújtás, aranymondás, ének, evangélium. Azelőtt is volt ehhez hasonló karácsony­estünk és azután is követke­zett még sok. Zsuzsi hátrébb került a sorban, a nagyobbak közé, hogy nemsokára a kö­zépső lányom, Márti gyújtsa meg a legalsó gyertyát. Majd a legkisebb, Piri került a gyertyagyújtó kis csapat élére, kora és pöttömnyi volta miatt. Volt azután olyan karácso­nyunk is, amikor a feldíszített fenyő magára maradt a be­tört ablakú lakásban. A gyer­tyák nem égtek, az angyalha­jat összeborzolta a légnyomás. Az óvóhelynek kinevezett sze­nespincében arról beszéltem megszeppent gyermekeimnek azon a karácsonyon, hogy lesz majd szép karácsony is, ami­kor megint békében, boldog családi otthonban, gyertyafé­nyes karácsonyfa tövében ün­nepelhetünk. — És válóban jöttek szép karácsonyok! Azt is le kellene egyszer írnom, amikor Zsuzsi velem szemben ült az orgonapadon a kórus­ban és a közös szolgálat örö­me dobogtatta meg mindket­tőnk szívét. Lenne mondani­valóm arról is, amikor Márti és Piri együtt énekelt egy előttünk ismeretlen dallamú, régi karácsonyi éneket, hogy ünnepélyesebb legyen a kará­csonyi istentisztelet. Minden gyertya fényében más és más karácsony emléke ragyog fe­lém. MA MÉGIS MINDIG VISZ­SZATÉR a tekintetem a leg­alsó gyertyára és Zsuzsi első gyertyagyújtása, első arany­mondása kerül elő az emlé­keim közül. Mindez azért van így, mert tavaly ilyenkor messziről hozott a posta leve­let a karácsonyfa alá. Régi gyülekezetem egyik kedves tagja írta meg benne, mit je­lentett számára az a kará­csony, amikor ott ült a temp­lomban és Zsuzsi gyermek­hangja töltötte be a templo­mot: „Én vagyok a világ vi­lágossága!” Arra már nem emlékszem — írta levelében —, mi volt azon a karácso­nyon a prédikáció alapigéje. Az ünnepi prédikáció felosztá­sát sem tudnám elmondani. De azt a hangot, azt a tekin­tetet, azt a kipirult arcot, azt az aranymondást nem felejtem el. Súlyos időkben, a háború kegyetlen próbái között, sze­retteimtől elszakítva, bizony­talanságba taszítva, ebben az egyetlen igeversben megtalál­tam a boldog élet Ígéretét. Biztatás volt benne, hogy egyszer végeszakad a hábo­rúnak és minden embertelen­ségnek. Hirdette, hogy nincs az emberi életnek olyan sötét éjszakája, amelyen át ne tör­ne az ige fénye és nincsen olyan viharfellege, amelyet ne tudna eloszlatni a karácsony­kor megnyilatkozott isteni szeretet. • Az idei karácsonyra már nem várom levelét, mert év­közben egy gyászjelentés hoz­ta hírül, hogy a szeretett test­vér már e földi életből elköl­tözött. Neki már nem írhatom meg, ezért írom le ide, hogy tavalyi leveléből, utolsó kará­csonyi köszöntéséből sokat ta­nultam. Nemcsak azt tudtam meg, hogy azon a régi gyer- tyagyújtásos karácsonyesten neki prédikációvá lett Zsuzsi aranymondása. Azt is megta­nultam, hogy az élő Jézus Krisztusról szóló üzenet egyet­len mondata utat mutató, bé­kességet sugárzó, életet mentő erő lehet. J. P. ,Jiliii|!I!|||||lfilillllllHlilrtillllll|lll|i|í|[|lll|[|'|i|!|i|i||i)l||||,|i|i|;|!||i|jj|]|i|;|||j:|im:|jj^||jj|i|i|!|:||ji|i|,|.|!|||ij|j||||i|||||j|||;] jj ADVCMC IV. VASÁRNAP Oltári ige: János 3, 25—30. Szószéki ige: 100. zsoltár. Oltárterítő színe: lila. Isten népének öröméről be­szél e vasárnap. Arról az örömről, melyet a zsoltáríró a pásztor életéből vett képpel fejez ki. Mi annak az Isten­nek a bárányai vagyunk, Aki mint jó Pásztor életét adta juhaiért, hogy legyen aki előttünk jár a halálon át, hogy mindnyájan hazaérjünk. Ez elé a Krisztus elé hív ez a zsoltár. Szépen fejezi ki ezt az örö­münket a Dt. ék. 125. 1. v.: Ezrek ajkán egy szívvel Zen- dűljön az ének! Mondjunk hálát egy hittel A menny Istenének! 0, világ, Szent Fiát Adta Isten néked, hogy nyerj üdvösséget.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents