Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-12-09 / 50. szám

NÉGYSZÁZÉVES GYÜLEKEZET HARMADIK TEMPLOMA Az 50 éves vadosfai templom ünnepe a Ilit munkája, a szeretet fáradozása, a reménység türelme Amikor Weltler Rezső espe­res, egyik szeptembervégi va­sárnap reggel ennek az „evan­gélikus dómrfak” földszinti sekrestyéjében megnyitotta a gyülekezet történetéről szóló kiállítást, úgy éreztük, mintha valamiféle űrhajó kabinjában lennénk és évszázadokon át a múltba repülnénk. Az ar- tikuláris gyülekezet múltja szól a falakon elhelyezett tér­képekről, grafikonokról, káp­lánok, felügyelők, tanítók és lelkészek hosszú-hosszú névso­rából. Régi, elsárgult levelek, pecsétes iratok, ősi anyaköny­vek történelmet lehelnek. A főhelyen őseink bibliái, csa­ládi istentiszteletre használt prédikációskönyvek, szépszü- leink, eleink énekeskönyve, a Zöngedező Mennyei Kar, mű­emlék úrvacsorái kehely, ke­resztelőmedence, kancsó ... Odább Telekesi Török István kuruc huszárezredesnek, Rá­kóczi fejedelem kormánytaná­csosának emléktárgyai. Régi írások már eltűnt falvakról és gyülekezetekről vallanak. Történelmet mond a régi templom 126 évig fennállott toronykeresztje, és históriás éneket zeng, 123 év történel­mét beszéli el egy ősi harang­szív. Fényképek, írások . .. dokumentumok... Itt élt az egyház. A szinte még újnak látszó templom 50 éves nagyharang­ja és 50 éves orgonája zúg, búg, amikor a zsúfolt temp­lomba bevonul 8 luther-kabá- tos lelkész. Az oltártól a fel­szentelés alkalmával elhang­zott ige szólal meg. Majd a szószéki igehirdetés utolsó mondata csendül Weltler Rezső esperes ajkán: „Arra kérjük Istent, hogy áldja meg ezt a templomot. Nektek pe­dig engedje az elkövetkezendő 50 esztendőben és utódaink­nak még később is megta­pasztalni azt a drága érzést, a Jézus-közelség boldogságát, hogy Uram jó nekünk itt len­nünk, mert Isten közelsége oly igen jó nékem! Ámen!...” Mély sóhaj száll fel a szí­vekből. Bizonyára jó földbe hullott az ige. A díszközgyűlést Szánthó Ferenc felügyelő nyitotta meg. Puskás János segédlelkész a templomrenoválásról számol be. Űjrarakták a tetőzetet, újjá­épült a feljárati lépcső és a 40 méter magas torony rozsdá­sodó sisakját javították és festették át szorgalmas és bá­tor iparosok. A szükséges 31 ezer forintot a nagy lelki csa­lád itthoni és elszakadt tag­jai adták össze nagy szeretet­tel. Megható jelenet volt, ami­kor az ünnepi gyülekezetben felállt és 50 évre emlékezett az a kisfaludi újszülött, akit 1912-ben, a templom felszen- .elése alkalmával kereszteltek. — Az a Ménes Imre én va­gyok! Engem kereszteltek itt akkor... Egyidős vagyok ez­zel a templommal. Az új templom első konfir­mációjára emlékezett a mi- hályi Rosta Gyula. Ma 61 éves, nagyapa már, hűséges presbiter. Az emlékezések alatt valami titokzatos, látha­tatlan kéz fényesre simította a szemeket. Az évszázadok alatt ön­állóvá lett, „kiházasított” filiák üdvözletét Szalay Sándor fa- rádi lelkész tolmácsolta, a me­gye másik artikuláris testvér­gyülekezetének üdvözletét, Nemeskérről Novák Elek lel­kész és presbiterei hozták. A 80 vadosfai káplán közül a legidősebb aktív szolgatárs, Puskás Jenő beledi lelkész a régi „káplánidőket” idézte. Az egyházmegyét és a soproni gyülekezetei Sátory Vilmos egyházmegyei felügyelő kép­viselte az ünnepen. Szép énekkari számok között Böröcz Sándor szénsavtelepi munkás mély átéléssel és sze­retettel adta elő Reményik: Kövek zsoltára című költemé­nyét. A templomépítésről szóló vers éppen ide illett. Majd a gyülekezet lelkésze olvasta fel az Ünnepi Nyilatkozatot, amit a hatalmas templomi sereg egyhangú lelkesedéssel fogad el „ ... Hálát adunk Istennek ezért a templomért, hogy gondviselő szeretetével és vi­lágháború iszonyú pusztításai közepette megtartotta nekünk és benne élő szavával biztat, szentségeivel táplál és meg­tart ... Nekünk ez a templom nem múzeális emlék, hanem lelki otthonunk. Szeretjük ezt a templomot, mert szeretjük Istent!... Krisztus Urunk egy­házát számunkra nemcsak en­nek a templomnak az épülete jelenti, hanem — tudjuk — Isten Lelke a hirdetett igén keresztül életünkben, csalá­dunkban, községünkben, ha­zánkban és az egész világon is el akarja végezni tisztító, békítő, üdvösséges munká­ját, . Amikor végül hatalmasan felzúgott az ének, úgy érez­Lapunk múltheti számában közöltük az ún. Professio fi­dei Tridentina (Tridenti Hit­vallás) szövegét. Első ízben az Első Vatikáni Zsinat alkalmá­val mondották el ebben a for­májában ezt a hitvallást a zsinati atyák. A II. Vatikáni Zsinat kezdetekor is ezt kel­lett. elmondaniok. A Tridenti Hitvallás első része tartalmilag az Apostoli Hitvallás, vagy ahogy mi ál­talában nevezzük: a Hiszek­egy. Az Apostoli Hitvallás egyetemes hitvallás, vagyis az egész keresztyénség egyetem- legesen hiszi és vallja. Ter­mészetesnek és helyesnek tar­tottuk volna, ha a zsinati atyák a zsinat megnyitásakor az ebben a hitvallásban fog­laltakról tettek volna hitet. És ez elegendő is lett volna, hiszen az Apostoli Hitvallás mindazt tömören összefoglal­ja, amiben a keresztyéneknek felekezeti különbség nélkül hinniük kell. Sajnos nem ez történt. A zsinat indulásakor a zsi­nati atyák a tridenti hitval­lás második felét is elmond­ták. Ami a tridenti hitvallás­nak ebben a második, na­gyobbik felében van, alkal­mas arra, hogy még azokat is megfossza a hamis illú­zióktól, akik minden jel, sőt pápai megnyilatkozások elle­nére is, valami egység-zsina­tot szerettek volna látni a II. Vatikáni Zsinatban. Amennyire az egész keresz­tyénség egységes hitét fejezi ki az Apostoli Hitvallás (ez a Tridenti Hitvallásnak is el­ső része), annyira el kell uta­sítanunk evangéliumi hitünk és reformáció® örökségünk, tűk, hogy itt nemcsak egy 50 éves templom Jubileuma volt, hanem egy nagy, ősi gyüleke­zet konfirmációi ünnepe is. Délután műsoros ünnepély­re jött össze az egyházközség. A volt káplánok közül Kovács Géza győri és Ferenczy Vil­mos szilsárkányi lelkészek igehirdetéssel szolgáltak. Hu­bert István csornai lelkész a kapuvári várbörtön egyház­történeti emlékeiről szólt. Énekszámok, szavalatok tették még élénkebbé és színessé a délutáni műsort. Alkonyodott már. Híveink elindultak az 50 éves temp­lomból az új hét új feladatai, munkái felé. De belül, szí­vünkben megerősödtünk hi­tünkben, hogy él Jézus Krisz­tusnak egyháza most is a gyü­lekezetben. Nemcsak a törté­nelemben, de ma is! egyszóval a teljes Szentírás tiszta tanítása alapján mind­azt, amit a Tridenti Hitvallás második fele tartalmaz. A Hitvallásnak ez a második fe­le a reformáció és annak ta­nításai ellen indította harcba annakidején a pápás egyhá­zat. És ha a zsinati atyák hi­tet tesznek a II. Vatikáni Zsinat alkalmából is az egy­házi hagyományokról, a hét szentségről, az úrvacsora egy- szín alatti kiszolgáltatásáról és az átlényegülésről, a tisztí­tó tűzről, a szentek „tisztele­téről”, az egyháznak a búcsú feletti teljhatalmáról és ha a szent egyetemes egyházat ki­zárólag a római egyházban hiszik, ha a római pápát Szent Péter utódának, apos­tolfejedelemnek és Jézus Krisztus földi helytartójának nevezik, ha a pápa csalatkoz- hatatlan tanítói tisztét és így tovább, vallják és mindenre esküt tesznek, akkor vég­eredményben a XVI. század tipikus harci jelszavait ismét­lik és újítják fel. Trident har­ci jelszavai, kiegészülve az I. Vatikáni Zsinatnak a pápai csalatkozhatatlanságról szóló dogmájával, aligha egyeztet­hető össze napjaink hivő és nem hivő millióinak békevá­gyával. És várható-e őszinte és céltudatos békeszolgálat, a világ békéjéért való igaz fá­radozás akkor az egyháztól, ha az az egyház évszázadok után sem képes vagy nem hajlandó a kihúzott kardot hüvelyébe visszadugni? 2. AZ APOSTOL a hit munká­ja mellett, HÄLÄT AD A SZE­RETET FÁRADOZÁSÁÉRT IS. A keresztyén ember a sze- retetet nem a maga szívéből hozza elő, hanem attól az Is­tentől kapja, akinek a lényege a szeretet. Ebből a szeretetből kap ajándékképpen az Isten Leikétől formált ember, hogy azzal szeressen, tehát. a hit munkája nyomán tá­madt új ember nemcsak él Isten szeretettből, hanem ő maga is éli ezt a szere- tetet az emberek között és az emberek felé. Ez a szeretet ugyanis véget vet annak, hogy az ember ön­maga körül forogjon és a ma­ga hasznát és boldogulását te­kintse életcélnak. Ez a szere­tet odafordítja az embert a másikhoz. A másikhoz, aki ta­lán a családtagja, a munka­társa, vagy ugyanannak a népnek a fia, vagy odafordít­ja ahhoz a másikhoz, akihez semmi más kötelék nem fűzi, mint az, hogy az a másik is ember éppenúgy, mint ő. És amikor a hit munkája nyo­mán újjászületett ember ráte­kint a másik emberre, nem azt nézi, hogy az a másik, honnan származik, milyen val­lásé és világnézetű, hanem csak azt, hogy neki ember­társa, sorstársa, aki felé szívé­ből meg kell indulnia a fá­radhatatlan szeretetnek. Igen, Róma (Neue Zeit). A ham­burgi Weit jelentette Rómá­ból, hogy a Szent Officium titkára, Ottaviani bíboros, október 30-ától már nem vett részt a II. Vatikáni Zsinat egyetemes kongregációjában. A távolmaradást Ottaviani megsértődésével magyaráz­zák. Ottaviani ugyanis októ­ber 30-án felszólalt a liturgia­vitában, de mikor túllépte az egy-egy felszólalásra engedé­lyezett időt, félbeszakították őt. A szómegvonást a zsinati atyák élénk helyesléssel fo­gadták. • Míg maga a pápa és több zsinati atya —• bár mérték­tartóan — szót emelt a világ- béke megvédése és az égető nemzetközi kérdések tárgya­lások útján való megoldásának megkezdése mellett, a katolikus klérus szélsőséges reakciós kö­rei — támogatva a hason­szőrű bonni köröktőlJ?—- „új A Tridenti Hitvallás máso­dik felében kifejezésre jut­tatott, az imént felsorolt ta­nokkal. azok teológiai kriti­kájával, e cikkben nem fog­lalkozunk, hiszen annak bősé­ges és hozzáférhető irodalma van. Azt mindenesetre meg­állapítjuk, hogy a Tridenti Hitvallásnak ebben a máso­dik, nagyobbik, részében val­lottak elfogadása számunkra lehetetlen, mert ha elfogad­nék azokat, vagy azokból egyet is, akkor a reformációt, az evangéliumot, az evangé­liumok Krisztusát utasítanánk el. Tardini kardinális, mint a pápa tolmácsa, kijelentette, hogy a zsinat „senki ellen nem irányul”. De akkor ho­gyan értékeljük a Tridenti Hitvallás befejező szakaszá­nak ezeket a mondatait: „Mindazt, ami ezzel ellentét­ben áll, és minden tévtaní- tást, amit az egyház elítélt, elvetett és átok alá helyezett, elítélek, elvetek és átok alá helyezek én is. Ezt az igaz katolikus hitet, amelyen kívül senki sem üdvözülhet __”? Le het-e ezt másként érteni, mint úgy, hogy minden nem­római katolikus, mégha az il­lető keresztyén is, eleve ki­záratott az üdvösség lehető­ségéből, mert nem ezt a ka­tolikus hitet vallja? Amikor a II. Vatikáni Zsi­nat protestáns megfigyelői mindezeket szóvá tették, Otto Karrer katolikus professzor azzal szerette volna tompíta­— 1. Thess. I, 2-3. — a fáradhatatlan szeretetnek! Mert a szereíetet nem az ábrán­dozás, és nem a melankó­lia jellemzi, hanem a fá­radhatatlanság, a vesző- dés és cselekvés. Ez a fá­radhatatlan szeretet szü­net nélkül mondja a vi­gasztaló, a bátorító és a gyógyító szavakat. Egy pillanatig sem tud nyu­godni akkor, amikor arról van szó, hogy a másikon segítsen, békességét mun­kálja és örömét kibontsa. Fáradhatatlan a megbocsátás­ban, mert királyi szabadsága van ennek a szeretetnek arra, hogy újra megbocsásson. Ez a szeretet tudja hordozni a má­sikat. Ez a szeretet fáradha­tatlan bizalommal tud nézni a másik emberre még akkor is. ha már nagyon sokszor csaló­dott benne, mert tudja, hogy Isten is fáradhatatlan Isten, aki egy embernek tud új éle­tet ajándékozni, belőle új em­bert teremteni. Ez a szeretet fáradhatatlan abban is, hogy a szűk keretekből mindig ki­törjön, ne csak egy kis körre sugározzon, hanem egyre na­gyobb körben melegítsen. Az új szívű keresztyén emberek és gyülekezetek ma nem arra hivattak, hogy egymást me­lengessék, hanem arra, hogy IstentőJ kapott meleg szívüket kivigyék az emberek közé. Oda kell vinni ezeket a sze­retettől átforrósodott szíveket, kereszteshadjáratot kezdemé­nyeztek a szocialista államok ellen”. A Vatikán városban egy, a szocialista országokat sértő és becsmérlő kiállítást nyitottak meg, amelyet az úgynevezett „A kommunista kérdésekkel foglalkozó tanul­mányi központ” szervezett, Domenico Chianella jezsuita páter és a nyugat-német­országi politikai katolicizmus mértékadó képviselőinek se­gítségével. Ez a kállítás azt a benyo­mást szeretné kelteni, hogy a szocialista országokban el­nyomják a katolicizmust. Márpedig köztudomású, hogy a szocialista országok alkot­mányai garantálják a szabad vallásgyakorlatot. Hiszen ma­gán a II. Vatikáni Zsinaton is ott vannak számos szocia­lista ország magasrangú ka­tolikus képviselői, az ezekben az országokban élő 55 millió katolikus képviseletében. ni a II. Vatikáni Zsinat al­kalmából újra megvillogtatott kard élét. hogy kissé eljelen- tékteleníteni próbálta a Tri­denti Hitvallás letételének je­lentőségét. Azt mondta, hogy az 1918 óta érvényben levő egyházjog előírja ennek a Hitvallásnak az elmondását minden fontosabb egyházi al­kalomra. Tehát nemcsak zsi­nat alkalmával mondják el. A hitvallás elhagyása vagy megrövidítése (csak az első rész: az Apostoli Hitvallás elmondása) a pápa számára csak az egyházjog megváltoz­tatása árán volna lehetséges, ami pedig zsinati hatáskör. Majd kijelentette Karrer, hogy az egyháznak nem sza­bad lemondania az igazság ama kincséről, amelyet atyái­tól örökölt. Mit mondjunk minderre? Vajon a hivatalos római egy­ház vallja-e Karrer ellényeg- telenítő kijelentését: no, az egészet nem kell olyan komo­lyan venni?! Enyhíti-e vagy súlyosbítja a helyzetet az a tény, hogy ezt a Hitvallást nemcsak a zsinat alkalmával, de minden jelentősebb egy­házi alkalomkor el kell mon­dani? XXIII. János pápa már eddig is többször túltette ma­gát az egyházjogon, miért csak a Tridenti Hitvallással kapcsolatban kötné meg az egyházjog oly szorosan a ke­zét? Az atyáktól örökölt kincs, az igazság kincse, ak­kor igazi érték, ha kiállja a próbát. A „választóvíz”, amely megmutatja, hogy ez a kincs arany, vagy csak annak látszik: a Szemtírás. Gádor András ahol azokra a legnagyobb szükség van. Fáradhatatlanok- i nak kell lennünk a szeretet- ben népünk között, amely épí­ti ezt az országot és arra vál­lalkozott, hogy egy olyan or­szágot teremt, amelyben meg­szűnik minden társadalmi igazságtalanság és megvalósul az emberek testvérisége. Eb­ben a munkában ott kell len­nie a keresztyén emberek szí­vének, dolgos kezének és ér­telmének. Ezen túimenőleg azonban nem szabad megfá­radnunk abban sem, hogy sza­vunk erejével, szívünk mele­gével és értelmünk józanságá­val, segítsük a népek megérté­sét, a népek közötti bizalom növekedését, a háború rémé­nek elűzését és a béke meg­valósítását. Mivel a békét új­ra és újra veszély fenyegeti, a szeretet fáradozásának sürgős­nek és megerőltetőnek kell lennie. Igen, a szeretet meg­erőltető fáradozására van ma szükség és ezt kell gyakorol­nunk. Enélkül a fáradozó sze­retet nélkül semmik vagyunk, úgy, amint Pál apostol mond­ja: „és ha teljes hitem van is úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi va­gyok”. VÉGÜL PÄL APOSTOL HALAT AD A REMÉNYSÉG TÜRELMÉÉRT, vagy állhata­tosságáért. A keresztyén re­ménység elsősorban Istenre tekint és várja az Istennek színről színre való meglátását, az üdvösség elnyerését és am nak beteljesedését. Boldog ke­resztyén ember az, aki bízik Isten ígéreteiben és meg nem lankadó reménységgel tekint e szép jövendő felé. Ennek a remélt jövendőnek a fénye már most ráhull hétköznapi életünkre és besugározza azt. Áttör a' halál sötétségén és a sírok mélyén is. Ebben a re­ménységben állhatatosnak keH lennünk és mindennapi műm kánk között ezt a végső célt el nem felejthetjük. Ezt a rer ménységet azonban nem arra adta Isten, hogy azt önmagár ban élvezzük, és mostani éler tünkben csak ezután a dicsőr sóg után kívánkozzunk. A re­ménység olyan ajándéka be­tennék, amely már most befos- lyásolja és meghatározza éle? tünket. Akik az Isten színről! színre való meglátásának re? ménységében élnek, azok mim denek előtt itt a földön tör retemben élnek. Az Igazi reménység elfiz minden türelmetlenséget. A reménységben élő em­berek a hétköznapok ter­heit és problémáit, sorsuk különböző változásait tü­relemmel hordozzák és türelemmel keresik meg életük különböző kérdéseinek j megoldását, a családokon be-; lül, egyházunkon belül, né-1 púnk között és az egész embe-j riségben ma arra van szűk-’ ség, hogy kitartó türelemmel keressük meg a legjobb meg­oldásokat. A mi magyarországi evan­gélikus egyházunk az új magyar világban új úton jár. Ezen az új úton kér­dések adódnak, feladatok állnak elénk. Ezeket a kérdéseket csak akkor le­het megválaszolni és a fel­adatokat megoldani, ha a reménység türelmével dol­gozunk és élünk. Az idegeskedő és türelmetlen keresztyén embereknek a mi időnk nem kedvez, mert min­dent elrontanak és nehezítik a szolgálat betöltését. A türel­mes, a másik ember megérté­sét és segítését gyakorló em­berek tudnak ma áldássá len­ni az egyházban és az egyhá­zon kívül. Élő reménységben élni ma ezt jelenti: Istenre tekintve türelemben élni és hűséggel dolgozni. Azt mondottuk, hogy igénk­ben Pál apostol a keresztyén élet három főhangját szólal­tatta meg: a hitnek, a szere­tetnek és a reménységnek hangját. E három főhangot erőteljesen színezte a három kísérő hang: a munkának, a fáradozásnak és a türelemnek a hangja. E hangok, melyeken keresztül maga az Isten szólí­tott meg bennünket, csendül­jenek bele a szívünkbe és munkálják ott a hit tetterejét, a szeretet fáradozását és a re­ménység türelmét. Legyen valósággá mindannyiunk éle­tében: „most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig leg­nagyobb a szeretet”. Káldy Zoltán Sümcghy József A zsinati atyák hitvallása A klérus szélsőséges reakciós tagjai „kereszteshadjáratra“ izgatnak a zsinaton. — Ottaviani megsértődött t 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents