Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-10-28 / 44. szám
Cranach Lukács — a reformáció festője A reformáció új és nagy- ^ szerű fejezetet nyitott az egyház történetében. Belelapozunk ebbe a fejezetbe, s egyre inkább megbizonyosodunk arról, hogy a történeti reformáció Isten műve volt. Egymás után lépnek elénk azok a férfiak, akiket Isten Szent Lelke támasztott ezen a „második pünkösdön”, s akiket szólni és cselekedni kénv- szerített az újra felfedezett és jobban értett evangélium. Óriásként emelkedik ki közülük Luther, de nem törpék azok sem, akiket Isten Luther mellé állított segítőül, pártfogóul, munkatársul. (Stau- pitz, Bölcs Frigyes, Melanch- thon és a többiek). Álljon elénk most e hosszú sorból egy: Cranach Lukács, a reformáció festője — vagy ha nem tűnik könnyed szójátéknak — a festészet reformátora. A reformáció nagyszerű napjaiban Cranach Bölcs Frigyes, szász választófejedelem udvari festője Wittenbergben. Festészetének újszerű iránya is nyilván hozzájárult annak a lelki-szellemi légkörnek kialakításához, amelyben aztán 1517. október 31-ón Luther cselekedetével, a 95 tétel nyilvánosságra hozatalával megindultak az események. Amint a XV. század végén a haladó szellemiség és gondolat ki akart törni a skolasztika dogmatizmusából, hogy kellő érvényesülésre juttassa a személyiség kérdését, úgy kereste ekkor Cranach is — a délnémet és bécsi humanista körök hatására —, az új kifejezési formát a festészetben. Már a keresztre feszítést ábrázoló képei (az egyik 1500 körül, Bécs, Művészettörténeti Múzeum, a másik: 1503, az ún. Schleissheim-i keresztre ieszítés-München.) Majd az 1504-ben festett híres képe, a »Pihenő az Egyiptomba menekülés közben”, meggyőzően szemléltetik, hogy Cranach szakított az addig érvényes kifejezési formákkal, és indi- viduálisabb motívumokat, s ezáltal közvetlenebbül ható szemléltetési módot alkalmazott. /~'ranach 1505-től Witten- ^ bergben működik Ez időben Wittenberg újonnan alapított egyetemén olyan tudósok gyülekeznek, akik valóban utat nyitottak a humanizmus felé. Cranach megbízásokat kap, s ezek révén kerül szorosabb kapcsolatba azokkal az erőkkel, amelyeknek szellemi törekvése az egyház megtisztítása volt. 1510. körül festette Cranach a csaknem másfél méter magas és egy méter széles képét: „A pénzváltók kiűzése a templomból”. A kép semmiképpen sem csupán egy bibliai jelenet ábrázolása akart lenni, hanem már nagyon is tudatos kipellengérezése volt a búcsúval való visszaélésnek, amely éppen akkor szinte már garázdálkodássá kezdett elfajulni. A kép nem csupán felhívja a figyelmet erre a garázdálkodásra, hanem figyelmeztetés is: figyelmeztetés a megújulás szükségességére. Az 1516-ból származó nagyméretű fametszete „Keresztelő János az erdőben prédikál” — szinte már lutheri szellemet áraszt. Itt Keresztelő János többé már nem valami felmagasztosult transzcendens szent, hanem egyszerű állati bőrbe öltözött vándorprédikátor; hallgatói sem a világ előkelőségei, hanem parasztok és polgárok, tehát az az egyszerű nép, amelyről Luther később azt mondta, hogy az ember nem hagyhatja számításon kívül. XI ogy mikor kezdődtek Cranach személyes kapcsolatai Lutherral, azt nem tudjuk. Bizonyos azonban, hogy e kapcsolatok már korán bensőségesek voltak, mert amikor György lovag, azaz a Wartburgban elrejtett Luther, 1521 decemberében titokban Wittenbergbe készült, Cranach egyike volt azoknak a keveseknek, akiket Luther ebbe a szándékába beavatott. Ezekből az időkből származnak azok a természet utáni vázlatok, amelyekből aztán megszületett a „György lovag” sötét szakállú ismert portréja. Cranach később még gyakran lefestette a reformátort, Luther ábrázolásai festményekben, fametszetekben és rézmetszetekben alapul szolgáltak mások számára is. A kortársak képei is, amelyeket Cranach alapján A pénzváltók kiűzése a templomból festettek, általában napjainkig fennmaradtak. Később még inkább elmélyült a baráti kapcsolat Cranach és Luther között. Luther Bóra Katalinnal kötött házasságának egyik tanúja Cranach Cranach kapcsolatban állt Melanchthon Fülöppel is, aki a wittenbergi egyetemen volt professzor. Képeket festett és fametszeteket készített róla is. Valószínű, hogy Melanchthon még Luthernél is jobban Keresztelő János az erdőben prédikál (fametszet) volt 1525-ben. 1526-ban pedig Luther első fiának ő lett a keresztapja. Amikor 1537-ben Cranach legidősebb fia Bolognában meghalt, Luther vigasztaló szavai igyekeztek enyhíteni az apa fájdalmát. (Lásd: Asztali beszélgetések.) hatott Cranachra azokkal a tanácsaival, amelyeket a teológiai témájú képeivel kapcsolatban adott. Cranach elsősorban Melanchthon hatására lett a protestáns egyházi festészet igazi megalapítója. Gádor András Szorgalmas munka folyik országszerte a Lelkészi Munkaközösségekben. Több helyen értékes új kezdeményezések tapasztalhatók. KÁLDY ZOLTÁN püspök a lelkészi munkaközösségek országos vezetője is több munkaközösségi ülést keresett fel és szólalt fel azokon. Érdekes témával foglalkozott a BORSOD-HEVES1 EGYHÁZMEGYE lelkészi munkaközössége október 17-én, Miskolcon tartott ülésén. Például: „Figyeljünk fel rájuk' a Jehova tanúi!” (Virágh Gyula), „A bibliai csoda és a modern természettudomány” (Gyarmahy Dezső), „Nyitott szemmel; tíuuuraus-, lursuuuimi és sajtótájékoztató” (Abaf- fy Gyula). A CSONGRÁD-SZOLNOKI EGYHÁZMEGYE október 10- én Pitvaroson; a Fejér-Komáromi egyházmegye lelkészi munkaközössége október 17- én Budapesten ülésezett. A PESTI EGYHÁZMEGYE lelkészi munkaközösségi ülésén Rédey Pál a gyarmati kérdésről, Boros Károly a katolicizmus kérdéséről tartott előadást. Az ülésen részt veit Zeuthen Mogens dán lelkész is, aki hosszabb hozzászólást tartott s köszöntötte a lelkészeket. A reformáció szülőföldjén BERLINBEN, a Német Demokratikus Köztársaságban, a Stöcker-alapítvány „Béketemplomában” tartották meg ebben az esztendőben az Evangélikus Lelkészkonferenciát szeptember 24—26-ig. Magyar evangélikus egyházunkat dr. Vető Lajos püspök, dr. Ottlyk Ernő dékán és dr. Pálfy Miklós professzor képviselték ezen a konferencián Nyári Pál budapesti református dékánnal és dr. Varga Zsigmond debreceni profesz- szorral együtt. Ahogyan az első ilyen lelkészkonferencia ökumenikus jellegű volt 1959- ben Erfurtban, most a magyar protestáns küldöttségen kívül 5—5 tagú lengyel és csehszlovák küldöttség adott ökumenikus színt és tartalmat ennek a negyedik konferenciának. Jellegét tekintve egészen sajátos színt képvisel ez a lelkészkonferencia a Német Demokratikus Köztársaságban. önként jelentkező olyan lelkészek kollégiuma, akik az ossz- egyháznak és minden lelkésztestvérnek akarnak segítőén szolgálni az egyház, a gyülekezetek, a lelkészek és gyülekezeti tagok irányításában és építő kövei akarnak lenni a szocialista társadalomnak is. EZ A SZEMPONT VEZETTE A KONFERENCIÁT előkészítő bizottságot, amikor a szocialista országok neves teológusait hívta meg a konferenciára és kérte föl az előadások megtartására is. Hiszen nem titok, hogy a mi országainkban már régen komolyan foglalkoztak teológusok és lelkészek az egyház új útjának és küldetésének a feltételeivel, tartalmával és kihatásaival, amikor a reformáció szülőföldjén még csipkerózsi- kaálmát aludta az egyház és abban reménykedett, hogy valamilyen X-nap föl fogja ébreszteni és visszaringatja régi tunyaságába! Ma már jól látja mindenki ott is, hogy ez a reménység szertefoszlott. Senki nem sajnálja, hiszen a gyökeréig istentelen reménység volt! Megható és meggondolkodtató tény, hogy a lutheri reformáció szülőhazájában is rájöttek már a keresztyének: Nem valamilyen X-nap fogja fölriasztani álmából az egyházat, hanem Istennek az igéje, ha azt a bűnbánat készségével hirdetik és hallgatják! A NÉMET EVANGÉLIKUS KERESZTYÉNSÉG, Keleten és Nyugaton egyaránt, tizenhét esztendővel a második világháború borzalmai után újból a vádlottak padjára került, mert adós maradt a bűnbánattal! Tehetetlen, mert r.em a Krisztusba vetett hitből és reménységből élt éveken keresztül, hanem földi reménységekre hagyatkozott, amelyek végzetesek az egyházra nézve. Erre utalt Hromád- ka dékán az első napon tartott előadásában („Az egyház teljhatalma és tehetetlensége”): „Amikor mélyreható társadalmi átalakulások korát éljük, az a veszély fenyegeti az egyházat, hogy várakozó álláspontra helyezkedik. Ha pedig valaki nem vállalkozik arra, hogy megbirkózzék korunknak a nagy problémáival, annak nemcsak az értelmi képességei csökevényesedtek el, hanem a hite is meggyengült és terméketlenné vált. Hiszen olyan kényelmes dolog reakciósnak lenni, mert a reakciósok nem gondolkodnak, hanem a várakozás álláspontjára helyezkednek. A betokosodás azonban nem keresztyén dolog.” EBBŐL A BETOKOSODÄS- BÖL CSAK ÜGY LEHET KI- HÁMOZŐDNIA a német evangélikus keresztyénségnek, ha 1961. augusztus 13-at nem fá- tumként, hanem dátumként fogja föl és érti. Ha a teológiai szakvitában mindig és minden idegszálávai arra törekszik, hogy a keresztyén és egyházi élet helyes alapjait keresi és találja meg a szocialista társadalomban. Ha „a gyülekezet tagjai elvi bizalmatlanság nélkül pozitívan viszonyulnak f elsőbbségükhöz. Hiszen tudják, hogy Isten a felsőbbségnek is Ura (Krisztus a világ reménysége!) és azt is megértették a Szentírásból, hogy a felsőbbség a maga módján diakóniai szolgálatot végez, amikor jogot alkot, védi a jókat, megbünteti a gonoszokat, biztosítja az emberek békés együttélését és szorgalmazza polgárai gondolkodásában és cselekedeteiben a népek békés együttműködésének az eszméjét... Mi nem a sorsban, hanem Istenben hiszünk, aki a mi világunkat is fenntartja irgalmával és sze- retetével és tudunk Isten ítéleteiről, amelyek keresztyén igehirdetésünk és életünk elégtelensége és mulasztásai miatt következtek be. Csak az aktív, tehát megtérésre indító bűnbánat és türelmes magatartás tudja a német evangélikus egyházat megszabadítani a múltjától és ugyanakkor fölszabadítani a szeretet szolgálatára" — mondta Pálfy Miklós, a konferencián tartott „Luther tanítása Isten kettős országlásáról” c. előadásában. Egyház és új állam — alapvető kérdése lett ez a német evangélikus keresztyénségnek is. Ezzel a kérdéssel foglalkozott dr. íMeinecke alapvető referátuma: „Evangélikus egyház a Német Demokratikus Köztársaságban”. Csodálatosan összecsengett mondanivalója azzal a lutheri tanítással, amelynek a dialektikájára nagyon föl kell figyelnünk: „Ne tegyük a tanácsházat egyházzá és az egyházat tanácsházzárt Dr. Pálfy Miklós Korszerű meditáció a magyar protestantizmusról TISZTA SZEMMEL KELL NÉZNI ARRA, AMI 1517-BEN TÖRTÉNT egy német városkában és őszintén lehet ma beszélni arról, hogy napjainkban még mindig mennyi és milyen értékeket látunk a magyar protestántizmusban és legfőképpen egyházunk szolgálatában. Szerencsére mélyek a gyökerek s nagy izmos fát tartanak. Hol van már a magyar evangélikus egyház attól a XVI. századi kegyességtől, amely büszke alázattal vallotta egyénileg és személyenként is az üdvbizonyosságot Szinte feledésbe kezd merülni az a gravaminális egyházi magatartás, amely a hazai földön történt üldözések miatt hazánkban kialakult az egész XVII. század folyamán. Korunk nagy egyházépítői nem felejthetik el, hogy a XVIII. században lehetett olyan újjáépítéseket elvégezni, amelyet a közeli múlt kényszerített ugyan ki, de áldozatvállalásokban egyenesen tiszteletreméltó heroizmus volt. Népünk névtelen legjobbjai (azok kellett maradjanak) a felvilágosodás pompás munkájában vállvetve küzdöttek a jobb Magyarországért, s volt olyan időszak, amikor ebben a hősi harcban négy magyar evangélikus férfiú hordozta elsőként e diadalmaskodó zászlót. S egy kissé megcsúfolódott a XX. század kezdetén felkapott jelszó: az intelligencia egyháza vagyunk. Ezek a gyökerek. AZ A NÉGY FÉRFIÚ, AKIK A FELVILÁGOSODÁS FÄK- LYA-HORDOZÓI voltak a XVIII. században: ócsai Balogh Péter, Berzeviczy Gergely, Hajnóczy József és Molnár János (deáktéri első lelkész) eszméi és gondolatai, ha nem is abban a szövegezésben, ahogy ők leírták és elmondták, de szellemüket híven követve újultak meg a XX. század közepe után, s a mának a gyermekei, akár tudatosan csinálták ezt, akár a Szentlélek csodálatos műve ez, járják az ősök helyes útját, s ma azért is él az igaz evangélikus egyház. Ez az egyház, tagjaiban a magyarság szerves része, de nem soviniszta többé. Múltjánál és fejlődésénél fogva egyházilag és politikailag is legjobban érti a békés egymás mellett élés evangéliumát. Korszerű, mert értelemmel reagál mindarra, ami a kor követelése hazánkban. Reális gondolkodású, mert nem álmodozó többé, nem létező és sohasem létezett ábrándok vígéban. Nem az egyedüli egyháznak vallja magát, hanem a lendítő kerék szerepét érzi hivatásának, s tényleg csupán ásó és kapa akar lenni Isten országában. Többségi egyház volt egyszer hazánk történetében, s a mai törpeségében belső fejlődésére néz; s már nem a múlton kesereg, s hazánkban többé gravamenekről sem beszél, mert most már érzi azt, hogy tudatos döntések és nagy tervek sikertelenségei után is, amelyeket éppen a század eleji egyháznagyok követtek el, kisebb tekintélyű és kevésbé nagy népszerű vezetők nélkül, lelkes emberek vezettették magukat úgy, ahogy elérkezett az egyházunk mai helyzetéhez és állapotába. AZ 1817. ÉVI PÜSPÖKI KÖRLEVELEK ÖVA INTETTÉK A LELKÉSZEKET attól, hogy reformációi emlékbeszédeikben fennhéjázó gőggel beszéljenek szószékeikről. A ma élő idősebb lelkésznemzedéfc még emlékszik arra az időre, amikor a reformáció ünnepét diadalnappá akarták tenni sokan. Ma viszont nem kisebbrendűségi érzéssel, hanem értelmes józansággal látja hivő és lelkész azt, hogy az idők és események boronája elvégezte a rajtunk is szükségessé vált munkát. Sok minden történt egyházunkban az utolsó negyedszázad alatt, s erre az eredményre nem büszkeséggel hivatkozunk, hanem azzal a nyugalommal, amely most már bennünk eleven erővel él: megtörtént az a belső reformáció, melyet annyian vártak közel öt évszázada. A magyar evangélikus lelkészekben és egyházi történetíróink legtöbbjében élt ez a tétel: Luther egymagában nem alkothatta volna meg a reformáció nagy művét. Ezt az elmúlt századok folyamán megjelent könyvekben és prédikációkban sok száz helyen lehet olvasni. Áldjuk ezeknek a férfiaknak emlékét. Nálunk és itt és ma világosan látható az, hogy valami nagyon nagy dolog történt egyházunkban. A nagy műnek egészen különleges eredményeit lehet látni. Aki egyházunkban ezt látja, érzi és érti, az azt is tudja, hogy ebből az élményből fakadó emberi tapasztalat formálja napjainkban azt a protestáns, de még inkább evangélikus embert, aki helyt tud állni országa és nemzete mindazon munkáiban, s jó lélekkel végezheti mindazt a munkát, amely reá bízatott. Ha ma még nem is egészen ez a hazai evangélikus egyház s nem is mindenkiben szorong ez az érzés, ki kell teljesedni sokakban ennek az igazságnak. Így bizonyulhatnak egyházunk tagjai méltóknak a reformáció gondolatának továbbvitelére. De egyben, így lesznek a magyar nemzet és hazánk mostani nagy hasznára is. G. L. Házassági tanácsadás Oberlin elzászi lelkész dolgozószobájában volt egy festmény, amely a különböző iényhatások következtében rózsapiros alapszínben játszott, ha jobbról és kékes színben, ha balról nézték. Amikor fiatalok házasságkötésre jelentkeztek a lelkésznél, a vőlegénnyel megnézette’ a képet jobbról, a menyasszonnyal balról. Azután megkérdezte, hogy milyen színben látják a képet. Természetesen mindkettő más színt mondott. Azután a fiatalokkal helyet cseréltetett és újból feltette a kérdést. A feleletek megint másként hangzottak. Ehhez fűzte a lelkész a tanácsadást: „Ha házasságotokban különböző véleményen lesztek és talán veszekesztek is emiatt, akkor „cseréljetek helyet”, mint most, a kép nézése közben, és vizsgáljátok meg azt a kérdést a másik f é l oldaláról is. Így juthattok el ismét az egységre.” A lelkészi munkaközösség életéből
