Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-10-21 / 43. szám

Csendes szeretettel

1 János 3,18—24

Isten igéje semmiképpen sem tiltja, hogy szeretetünket meleg és kedves szavakkal fejezzük ki egymás felé. — Nagy dolog a szeretet méltó szavakbaöntése. János evangélista nem darabos, szűkszavú az írásban. Bizonyára mestere volt az élőszónak is. Lépten-nyomon „gyermekeim”, „szeretteim” megszólítást használ leveleiben. De ez a megszólítás nem lekicsinylőén oktató, mint amikor egy serdülő tart „előadást” a kicsinyeknek: Idenézz, fiam, én ezt így csinálom!... Nem is felingerelt, mint lobbanékony apa, vagy zsarnok férj: Nézd, fiam, százszor megmondtam már...! Nem a parancs ellenállhatatlan keménységével jelenti ki, mint ahogy gyakran mondjuk: Fiam! Kedveseim! Most ezt tesszük, — akár tetszik valakinek, akár nem! — János szavaiból Jézus kedvessége csendül: Ti az én barátaim vagytok ... — mondja tanítványainak. „Íme az én anyám és az én testvéreim.” — fordul hallgatóihoz. „Fiam, van-e valami ennivalótok? — kérdi a megfutott tanítványokat. — Ne takarékoskodjunk tehát jó ügyben jó szavakkal!

De szép szavunk úgy teremt tartós kapcsolatot, ha tettünk karöltve jár vele. — Jézus ismeri az embert és tudja, hogy szavaink sokszor nélkülözik a cselekvés hátterét, vagy a tényleges, tettbeli következményt, ö a másikért csendes hűséggel fáradozó szeretetet várja tőlünk. Az ilyen életet azonban kevés szóval szoktuk dicsérni. Költők és írók emberekről írt szép sorait néha csak ünnepi megnyilatkozásnak tártjuk. Munkatársra legfeljebb azt mondjuk: megbízható, alapos ember; mindig számítani lehet rá. — Levélben csak ezt írod régi barátodnak: komoly, ügyes élettársam van. — Fiadra, lányodra ezt hallod: Jól kezdett, jól fejlődik a gyerek! — Sokan kevésnek találják ezt. — Talán éppen az ellenkezőjére gondolnak és azt adják tovább.

•— Pedig a szeretet fajsúlya nagy. A szűkreszabott szavak mögött mérhetetlen energia és ki nem fizethető odaadás van! — Az pedig, aki a legtöbbet fárad, magát, munkáját sokszor kevésnek semminek látja. Hibáit, bűneit sokkal nagyobbnak. Szíve vádolja Isten előtt, könnyebb helyet nem keres, eredményét nem mutogatja.

Az ilyen érzékeny lelkiismeretű embernek egyenesen parancsszerű kijelentés, hogy higyjen bátran és bizalommal Jézus Krisztusban, ö a maga korában érettünk, elénk tette Istennek adott, tökéletes szolgáló életét. Aki benne van, azaz hitből hűséggel szolgál abban ő munkálkodik. Lelkét adja hogy mindig új erőm legyen és hálát adjak azért, amit az eredményből látni enged. A csendes szeretet munkája szeretteim között és az élet legkülönbözőbb területein, a társadalmi feladataiban Istennek tetsző szolgálat. Szűkebb körben, vagy nagy horizonton ezért a keresztyén ember elsősorban Krisztusban és embertársaiban meglátott jó eredményért ad hálát. Ezért remélem, hogy aki másokban elvégzi jó munkáját, bennem és általam is véghez viszi mindazt, amit szeretne.

Bödecs Barnabás

HÍREK

— Szentháromság Qnnepe utáni 18. vasárnapon az oltárterítő színe: zöld. A vasárnap oltárt igéje: Jn 15,9—14; szó- széki igéje: 1 Jn 3, 18—24. Délután szabadon választott ige.

— AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZ FÉLÓRÁJA lesz a Petőfi-rádióban 1962. október 21-én, reggel fél 8 órakor. Igét hirdet Táborszky László kondoros! lelkész.

— CSEPEL. Az egyházközség ez évben ünnepli önállósulásának 25. évfordulóját. A jubileum, alkalmából október 18—21-ig Várady Lajos, a budai egyházmegye esperese, a csepeli egyházközség első választott lelkésze szolgál igehirdetéssel. Csütörtökön, pénteken és szombaton délután 6 órakor, vasárnap délelőtt 11 órakor prédikál. 21-én, vasárnap délután 5 órakor a református gyülekezeti teremben szeretetvendégséget tart a jubiláló gyülekezet.

— BUDAPEST-RÄKOS- SZENTMIHALY. Október 7-én közös református-evangélikus presbiteri szeretetvendégség volt a rákosszentmihályi gyülekezetben. Előadást tartott dr. Huszti Kálmán református teológiai tanár „Egyház és ökumené” címmel. Szolgált még a szeretetvendégségen Pánczél Tivadar református segédlelkész. Az esti közös protestáns istentiszteleten Sebestyén János helyi református lelkész prédikált.

— DUNAKESZI. Vasárnap, október 7-én szeretetvendégség volt a gyülekezetben. Fü- löp Dezső óbudai lelkész tartott előadást: „Közeledjünk az Istenhez” címen.

— A GYÖK-SOPRONI EGYHÁZMEGYE lelkészi munkaközössége október 22-én tartja havi ülését, Győrött. Az ülés reggel fél 9-kor kezdődik, színhelye: II. Petőfi tér 2.

— BÉR. A béri egyházközség szeptember 30-án, vasárnap ünnepelte fennállásának 300. évfordulóját. Ez alkalommal Gartai István esperes hirdette az igét. A béri egyház történetét Révész László helyi lelkész ismertette, majd a gyülekezet felügyelője szólott. A délutáni istentiszteleten Petor János bokori lelkész szolgált. A gyülekezet a befejező esti istentiszteleten hálát adott Istennek a gyülekezet életében nyújtott segítségért és Isten áldását kérte a jövőre is.

— PESTÚJHELY. Október 21-én, délután 5 órakor teológus napot tartanak a templomban. Igét hirdet Nagy István. Az istentisztelet után szeretetvendégséget tartanak.

— HALÁLOZÁS. Lukácsy Miklós, a Zamat- Kávészer- és Édesipari Termékek gyárának értékesítési csoportvezetője életének 43. évében, szeptember 28-án meghalt. Az elhunytban Lukácsy Dezső téti lelkész a testvérét gyászolja. „Én terólad el nem feledkezem” (Ezs 49, 15b).

— BUNDÁK—IRHÁK divatos átszabása. tisztítása, festé-.e Somogyi szűcsnél, Kossuth Lajos u. 1. az udvarban,

— SZŐRME- és irhabundák javítása, átszabása a legújabb modellek szerint. B'art szűcs, Lenin krt. 23. Telefon: 222—531.

Kántori teendők végzését vállalná kitűnő képesítéssel rendelkező szlovákul is beszélő, nyugdíjas tanító, beköltözhető lakásért és a munkával arányos csekély díjazásért. Cím a Kiadóhivatalban.

EVANGÉLIKUS ÉLET

A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII. Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: 342—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074

Előfizetési ára egy évre 60,— Ft Csekkszámla: 20412.—VIII. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott

625142/2 — Zrínyi Nyomda, Bp.

HÉTRŐL—HÉTRE

Emberszeretet

János 4:2L

Emlékezetem, még mindig őrzi egy húsz évvel ezelőtt elhangzott katolikus főpásztor rádiós igehirdetését. A részletek már elmosódtak, de a kort jellemző frappáns példa és az igehirdetés summája megmaradt. Egy férfi apró emléktárgyat akart vásárolni az ékszerésznél. Az mutatott neki ezüst négylevelű lóherét, aranycsillagot, gyémántos patkót. A férfinek egy sem tetszett a kollekcióból. Nekem egy szív — egy kis aranyszív kellene. Tessék máshol próbálkozni —- volt a válasz. Több ékszerészt felkeres, de a válasz mindenütt ez: az aranyszív kiment a divatból. A férfi türelmetlenül kifakadt; hát most mit csináljak! „Hol találok ebben a nagy városban egy kis szivet?” „A kijárat felé indul, de megüti az ékszerész szava, tessék megpróbálni egy régiség kereskedőnél ott talán még akad”. Az igehirdetö ezzel summázta mondanivalóját: a szeretet, a jóindulat, amelyet aranyszív megjelöléssel szoktunk kitüntetni lomtárba került, kiment a divatból. így fejezi ki azt a valóságot, hogy kora társadalmi viszonyai és háborús körülményei között az emberekben meghidegült a szeretet. Ma — mondhatjuk — a főpap akkori megállapítása ment ki a divatból, mefrt ma a felebaráti szeretet lenyűgöző és vonzó példáival találkozunk mindenütt társadalmunkban. Az emberszeretet indítéka persze más az egyik ás más, a másik embernél. Az Urát szerető keresztyén embert az Isten szeretete és parancsa mozdítja az embertárs szolgálatára. Akit szeretünk, annak parancsát megtartjuk! Isten csak az ö mértéke szerinti emberszeretettel elégszik meg. Mértéke: Krisztus kereszthalála, az áldozatos szeretet. Isten azt várja, hogy bennünk, bűnös emberekben ugyanaz a szeretet legyen. Matúz László

NAPRÖL-NAPRA

HÉTFŐ: ZSOLTÁROK 139,9—10; mATÉ 28,20 — Isten előtt

hiába titkolózunk. Nem tudunk elbújni előle, mert keze a halállal mindenütt utolér. 1. Tesz 4,9—12; Galata 5,1—12.

KEDD: DANIEL 2,28; JELENÉSEK 3,1 — Rajtunk vau az Isten szeme! Nem élhetünk hát akárhogyan. L Mózes 4/2b— 15; Galata 5,13—24.

SZERDA: ZSOLTÁROK 102,27; JELENÉSEK 22,13 — A

múlandóság és a változás világába Krisztus hozta el az örökkévalót. Nekünk, arasznyi létű embereknek benne lehet megtalál- nunk az örök életre vivő vezetőt. Efézus 5,21—33; Galata 5,25—6,10.

CSÜTÖRTÖK: ZSOLTÁROK 18,29; LUKACS 11,35 —

Krisztus az Isten küldte világosság. Aki az Ö fényére figyelj helyesen tud tájékozódni ebben az életben is és halálon túlra is lát. 5. Mózes 30,11—14; Galata 6,11—18.

PÉNTEK: JEREMIAS 32,44; 2. TIMÓTHEUS 4,18 — Kriszs tus tanított így imádkozni: „Miatyánk, ...szabadíts meg minket a gonosztól! .;Kérhetjük hát Isten segítségét, mert ahogyan a jó szülő mindig rajta tartja a szemét gyermekén, úgy a Mennyei Atya is segítségünkre siet és kegyelmével őriz az örök életre. 2. Kor 8,1—9; Jelenések 1,1—3.

SZOMBAT: 5. MÓZES 4,24; 1. TESSZALONIKA 1,19 hs Isten az ítélet és a kegyelem Istene egyszerre. Mielőtt elhozná reánk ítéletét, Krisztust küldte menedékül. Ap, csel. 5,1—II5 Jelenések 1,4—8. í. H. B.

M'l'ITIiMifnifMIMilllllMlíllMililíMIIMIilMllftMllllllllilllllilllllllitlIIMIIiliniM

Albrecht Goes;

Nyugtalan éjszaka

VIII.

A katonaszállás földije csakugyan befűtte- tett. A börtön hidege és a szeles séta után jól esett a szoba melege. Levetettem a csizmámat, papucsba bújtam és elhatároztam, hogy megiszom két csésze valódi kávét. „Különleges alkalmakra” kaptam nemrégiben a altiszttől egy kevés valódi kávét. Nos, ez a mai bizonyosan különleges alkalom volt. Forró vizét a konyhában kaptam, ahol két barátságos ukrán nő sürgölődött s akiktől szívélyes „dobre vecser” és „szpasszivá” köszöntéssel váltam el.

Alig ültem le újra, mikor kopogtattak. A Balingenből való altiszt lépett be: „Nagyon sajnálom lelkész úr, de kénytelen vagyok ide még egy vendéget beszállásolni. Egy százados az illető, aki holnap reggel indul repülőgéppel a frontra.”

„Kérem”, mondottam s már be is lépett a jövevény.

„Brentano”, mutatkozott be, — én is bemutatkoztam s kezet fogtunk. Szobatársam azután, bocsánatkérő mozdulattal intve felém, óz altiszthez fordult:

„Legyen szives holnap reggel félhétkor felkelteni”.

„Igenis, százados úr, félhétkor felkelteni”.

„Mikortól lehet itt reggelizni?”

„Háromnegyed' héttől, százados úr”.

„Nagyon jó akkor épp lesz még elég időm. Köszönöm”.

Az altiszt feszesen tisztelgett és lelépett. E rövid párbeszéd alatt megütötte a fülemet a fiatal tiszt hanghordozása és éppen úgy, mint áz imént Ernst főhadnagy hangja, a szívemhez férkőzött. Olyan embernek a hangja, aki parancsoláshoz szokott — de hát ez természetes volt. Mégis valami könnyedség és természetesség volt benne. Mintha azt akarta volna ez a hang mondani: magától értetődő, hogy úgy mondom, ahogyan mondom, ne is vesztegessünk több szót rá, inkább könnyitsük meg egymás dolgát, amennyire lehet. És ebben a hangban benne csengett ennek az egész férfinak a tisztasága. E gonosz háborúban mintha felcsillant volna most valami a lovagi becsületből. De azt is mindjárt megsejtettem, hogy ez csak az áldozat jegyében történhet: Brentano százados nem tér majd vissza.

„Elnézését kell kémem, Bajtárs, a zavarásért. Nem szívesen zavarok”.

Ránéztem s egyszerre rádöbbentem, hogy az imént jóformán meg sem jegyezhettem Ernst főhadnagy arcvonásait. Holnap reggel aligha fogom majd felismerni. Sétánk a sötét városban s beszélgetésünk, ez a nem mindennapi beszélgetés, mind úgy folyt lé, hogy szinte nem is láttuk egymás arcát. A szobatársam arcát most legalább jól szemügyre vehettem- Az ifjúi s mégis komoly férfiarcban — a név- rokonság ösztönzött erre — Clemens Brentano, a romantikus költő arcvonásait kutattam. Volt valami fellobbanó fény ebben az arcban, az élet fénye s mégis egyúttal a halál komolysága is.

„Magátólértetödő, hogy itt önnek épp úgy joga van megszállani, mint nekem. Azt javaslom, hogy legyen öné a hálófülke. Az íróasztallámpát majd úgy állítom be, hogy a fénye ne zavarja az alvásban. Nekem ugyanis még halaszthatatlan tennivalóim vannak”.

Brentano az ablakhoz lépett és idegesen babrált az elsötétítő függönyön. Azután asztalomhoz lépett és észrevette az aktacsomót, amely még felbontatlanul hevert. Fedőlapján jól olvasható volt a római hármas jelzés.

„Római hármas — egy lelkész kezében, ez semmi jót nem jelenthet”, mondotta.

„Valóban, jól sejti, hogy mit jelent”.

Hirtelen mozdulattal belenyúlt kabátja zsebébe s egy papírlapot tett elém az asztalra. „Halálos ítélet tetszik? Meg lehet spórolni a sok irka-firkát és egyszerűbben is ki lehet ezt mondani ..

Belenéztem a papírlapba. Egy menetparancs volt, egy a sok ezer közül. Tartalma: Brentano százados haladéktalanul induljon útba a — itt egy ötjegyű szám következett — egységtől légi úton az — újabb ötjegyű szám — egységhez. Aláírás. Alezredes, hadosztály segédtiszt.

„Így is olvashatja: Brentano százados repü- tővel a hatodik hadsereghez utazik, Sztálingrádba, a soha viszontnemlátásra”. A hangja recsegővé vált, amikor ezt mondta. És még hozzátette: „Na, ne túlozzunk. Milyen esélyeim lehetnek? Mondjuk: kilencvenöt az öthöz”.

Visszalépett az ablakhoz. Most vettem észre, hogy nem a szabványos zöldesszürke katonai gyapjúujjast viseli, hanem egy majdnem fehér, kézzel kötött mellényt. Meglátszott rajta a szerető kéz gondos munkája.

„Mondanom kell önnek valamit bajtárs”, kezdte ismét Brentano, s ezúttal melegen csengett a hangja. „Azt reméltem, hogy ma éjszakára találok itt egy szobát magamnak. Ez a reményem nem valósult meg. S most lenne egy kérésem. Ki kell ezt a kérést mondanom, pedig nem könnyű ezzel a kéréssel egy lelkészhez fordulnom. Mégis meg kell tennem. És azt kell mondanom, hogy — úgy érzem — éppen önnek nem lesz nehéz ezt a kérést elmondanom. A menyasszonyom, Melanie betegápolónővér, vár odalent. Bjala-Zerkowban dolgozik a tábori kórházban s onnan sietett ide értesítésemre. Sikerült megtáviratoznom neki, hogy ma néhány órát itt töltök. Holnap hajnalban továbbrepülők Sztálingrádba. E nyugtalan éjszakában nincsen sehol maradásunk, ha csak itt nem. S itt csak akkor maradhatunk, ha ön is beleegyezik, ha ön fedez benün- ket. Tudom, hogy a terhére vagyunk, Baj- társ. és —”

„Szó se essék rólam” — feleltem. „Természetesen találkozniuk kell ma itt. És én vagyok az, aki végtelenül sajnálom, hogy nem tehetem meg, amit kellene tennem, azt hogy önöket magukra hagyjam. Sajnos ezt nem tudom megtenni, bármennyire is szeretném. Ezt az aktacsomót, Brentano, el kell olvasnom. Most, azonnal. Az az ember, akiről benne szó van, holnap reggel hat órakor már koporsóban fekszik. Előbb azonban még beszélnem kell vele, az örökkévalóság dolgairól, — ugye megérti ezt? Különös találkozása ez a dolgoknak, azonban ez az ügy éppúgy nem tűr halasztást, mint az önöké, S ami az utóbbit illeti, szeretném megnyugtani: úgy leszek itt, mint ha nem lennék itt.”

Brentano hozzám lépett és szó nélkül kezet szorított velem. Mindketten éreztük, hogy most percek alatt érett a barátságunk nagyon régivé.

„Melanie nővér lent áll a szélben”, — én törtem meg először a csendet.

„Igen, azonnal,” — mondotta Brentano. „Csak még egyet. Olyan családból származom, ahol nem veszik könnyen az élet dolgait. Apám Matthias Claudius szavaival bocsátott el ebbe a háborúba: »Soha meg ne bánts egy leányt, mert ne feledd: a te édesanyád is leányka volt egyszer«. Sokat gondoltam erre a szóra s nemcsak gondoltam, hanem e szerint éltem is. Most azonban..

„Most azonban, Brentano, most menjen le gyorsan Melanie nővérért s mondja meg neki, hogy nincs mit aggódnia”.

Elsietett. Kibontottam a Baranowski-akta zsinórját és belelapoztam az iratokba. Első pillantásra nem láttam egyebet, mint bélyegzőket, aláírásokat, láttamozásokat, számoszlopokat. Gondolataim elkalandoztak. Talán mégis segítenem kellene a jegyeseknek. A ház ugyan egy ideje már elcsendesedett, megeshetett azonban, hogy a lépcsőn, vagy a folyosón gyanakvó pillantásokkal találltoznak. Lesiettem és kinyitottam a hátsó bejárat ajtaját; a kulcs helyét már előzőleg megmagyaráztam Brentanónak. Az udvaron keresztül már közeledett a százados, mögötte határozott léptekkel egy magas, esököpenybe burkolt alak. Közrefogtuk és sietség nélkül felmentünk a lépcsőn; közben még halk hangon pár szót is váltottam Brentanoval. Nem találkoztunk senkivel. Beléptünk a szobába s én bezártam az ajtót és ráfordítottam a kulcsot. A köpenybe burkolt alak egy pillanatra megfogó- zott az asztal szélébe, mintha meg akart volna győződni arról, hogy mindez valóság: a szék, az asztal és a jegyese. Azután hátravetette csuklyáját s felém fordult, hogy köszöntsön. Az arca sugárzott. De nemcsak az arca; egyetlen sugárzás volt az egész ember. S ebben a

sugárzásban minden benne volt; elfogódottság és félénkség, aggodalom és szorongás, e közeli búcsú és a közelgő halál félelme; mindez feloldódott és átlényegült ebben a sugárzásban.

„Mintha Mozart Figarójából játszanánk egy jelenetet”, — mondottam, miközben egy szögre akasztottam a csuklyás köpenyt s közben hozzátettem: „ha mindez nem volna sokkal komolyabb”. Persze, hogy nem volt egészen helyénvaló ez a megjegyzés, azonban vannak pillanatok az életben, amikor az ügyetlen szóból is ért az ember. Most is egyszerre hallani véltük Mozart felséges muzsikáját az éjszakában, — abban az éjszakában. Melanie felkacagott s a nevetése úgy hangzott mint az opera Kerubinójáé. Csakhogy Kerubinó igazában nem nevet, hanem énekel. Mozart muzsikája ez, az élet mélységei és a halál sejtelme közepette.

„Van még egy csészére való valódi kávém, csak nincsen csészém”, — mondottam.

„S nálam van egy kulacs jó orosz teával” — ez volt az első szó, amit Melanie nővértől hallottam. S arra kellett gondolnom: milyen kedvesen mondhatja ez a hang, odaát a bjala- zerkovi kórházban, a betegeknek: Jó éjszakát.

„Nekem meg van borom”, szólalt meg Brentano.

„Hiszen ez valóságos dőzsölés”, lelkendezett Melanie. Odahúzott egy széket és kipakolta a táskáját. Keksz, kalács és méz került az asztalra. „Szabad megterítenem?” Nem válaszoltunk. A szó elnémul az élet csúcsain és mélységeiben. S hogy e kettő néha mily közel van egymáshoz, azt csak Isten tudja egyedül. Isten és azok, akik nagyon szeretik egymást. Brentano és Melanie most talán egyet gondolnak: azt, hogy így, ahogy most együtt vannak, a terített asztalnál, így lehetett volna ez egy egész életen át. Így is volt, néhányszor. S most, utoljára, itt a proskurowi éjszakában. És ez a most itt van még.

„Hogyan is csináljuk a világítást, Brentano?” kérdeztem, mikor Melanie nővér felállt s elpakolta dobozait. Az „urazásf’ már rég elhagytuk s ha még egy félóráig együtt maradhatunk mindhárman tegeztük volna egymást, oly erős volt az éjszakai óra s az asztalközösség varázsa. „Egy kis lakosztályt kell most teremtenünk, Melanie nővér. Persze csak egészen szegényesen. Az Adlon Hotelben különb lehetett volna”.

Az élet egészen nehéz pillanataiban sokszor a legkönnyebb hangot kell megütni — van ebben valami törvényszerűség. Nem erre számítottak a jegyesek: hogy egy idegentől alig három lépésnyire s még egy ajtótól sem elválasztva kell majd búcsúzniok, az élet s a halál mennyegzőjén.

Az imént még mindhárman egy pohárból ittunk, s most egyszerre elváltak az útjaink. Nekem a magam dolgához kellett látnom: át kellett tanulmányoznom a Baranowski-ügyiratot.

(Folytatjuk.)

Fordította: Groó Gyula