Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-10-07 / 41. szám
ÖRÖKSÉGÜNK HA MÁSKOR TALÄN NEM IS, de így reformáció ünnepe táján a legtöbb evangélikus ember el szokott gondolkozni azon: mit is jelent evangélikusnak lenni? Mit jelentett a reformáció, ezelőtt immár közel négyszázötven esztendővel, az egyház életében — és mit jelent ma? Mit akartak a reformátorok. Luther, Kálvin, Dévai, Bornemisza és a többiek —, s mi a mondanivalójuk a mi számunkra? Mert nyilvánvalóan ez az utóbbi kérdés a döntő. Ha a reformáció csak a négyszázötven év előtti egyház számára volt jelentős, akkor október 31-e csupán emlékünnep a ma été evangélikus ember számára. S ha a reformátorok mondanivalója csak a maguk korabeli embereknek szólt, akkor a reájuk gondolásunk csupán kegyeletes megemlékezés. S akkor persze nyugodtan azt is kérdhetjük: miért is vagyunk ma — még egyáltalán — evangélikusok? Ügy is szoktuk mondani: október 31. táján a reformáció örökségét szoktuk számba- vemri. Ez helyes gondolat. Csak arra kell ügyelnünk, hogy jól is értsük ezt a gondolatot. Mert rosszul értjük, ha úgy véljük, hogy a reformáció öröksége afféle drága, régi ékszer, amit üvegszekrényben őrzünk, mint valami múzeumban. Időnként elővesszük, letöröl- getjük róla a port és szeretettel elnézegetjük. Azután megint visszatesszük a bér- sonypámára, vigyázattal és gonddal, hogy kár ne essé'k benne. A reformációnak bizonnyal van öröksége. Ezt azonban használatra kaptuk Olyan kincs ez, mint a bibliai példázatbeli szántóföldben elrejtett kincs, amit ki kell ásni. A reformáció kincsét minden nemzedéknek újra meg újra ki kell ásnia a maga számára, meg kell találnia, fel kell fedeznie, számba kell vennie, használnia keli. Élni kell vele. Forgatni kell mint a másik bibliai példázatban említett tálentomot. Jaj nekünk, ha a példázatbeli haszontalan szolga módjára lakat alá tesszük, ha hevertetjük, ha nem „kereskedünk” vele. Vagyis: ha nem használjuk úgy, hogy abból Istennek dicsősége származzék s a felebarátnak javára legyen. KÉP NÉLKÜL SZÖLVA MINDEZ azt jelenti: a reformáció nekünk szóló üzenetét, a reformátorok mostani mondanivalóját keresni kell. Azért kell újra meg újra elővennünk irataikat s forgatnunk azokat. Tanulgatnunk kell tanításukat, figyelmesen kell hallgatnunk hitvalló szavukra. Hogyan támaszt az visszhangot abban az életben, amiben mi járunk? Mert bizonyos, hogy így van: van mondanivalójuk, van üzenetük minden nemzedék számára, tehát a miénk számára is. És az is bizonyos, hogy ez az üzenet nem egészen ugyanaz, mint a múlt században, vagy még azelőtt volt, vagy éppen a reformátorok korában. Nem változott ugyan mondanivalójuk magva. Ez a gazdag és sokszínű mondanivaló azonban az egyház életének útja során más és más oldalával kerül előtérbe. A reformátort bizonyságtétel más meg más mondata lesz hangsúlyos, támaszt erősebb visszhangzást szívünkben. Nem arról van szó, hogy a reformáció örökségét alkalmazzuk a magunk szükségleteihez. Hanem arról, hogy ez a gazdag örökség nekünk is tartogat útravalót, éppen a mi utunkra valót. Példát is mondunk erre. Niemöller Márton mondotta egyszer: a reformáció korának emberét az a kérdés gyötörte: Hogyan lesz hozzám Tsten kegyelmes, hogyan nyerhetem el az Ö kegyelmét? A mai embert — mondotta Nie- möller — inkább az a kérdés foglalkoztatja: hogyan találok irgalmas felebarátra, hogyan segíthetne rajtam a másik ember? Ez a két kérdésfelvetés csak látszólag áll ellentétben egymással. Valójában ugyanannak az igazságnak a két oldala. Isten kegyelme emberek által hirdeltetett mindenkor. Próféták, apostolok voltak követei, majd a reformátorok is. Isten kegyelme, hozzánk való jóindulata, embersze- retete ma kiváltképpen is a másik ember cselekedeteiben, talán inkább mint szavaiban, segítőkészségc- ben lép hozzánk. Ezen a módon válik megfogható- vá, közelvalóvá, emberközellé. Bonhoeffer, korunk nagy vér- tanú-hittudósa mondotta: „sokszor a feladatunk az, hogy imádkozzunk egymásért és tegyünk jót egymással. Kevesebbet szóval, többet tettel” — úgy tűnik, ez a mostani útja a keresztyénségnek. S Luther is mondott effélét, akkor, amikor azt a különösen hangzó mondatot mondotta, hogy a keresztyén ember legyen a másik Krisztusává. Arra gondolt a reformátor, hogy Krisztus szeretete, bűnbocsánata, irgalma az egyik emberen keresztül lépjen oda a másik emberhez. Ennek a gondolatnak különös időszerűsége van napjainkban. E FELADAT: A REFORMÁCIÓ ÖRÖKSÉGE MAI MONDANIVALÓJÁNAK MEGKERESÉSE és alkalmazása, egy életre szóló munkát ad nemzedékünknek is. Méltó és illő, hogy évenként, éppen a reformáció ünnepével kapcsolatban kiváltképpen is foglalkozzunk vele — s persze máskor is. Az idén is szeretnénk elővenni cikkeinkben, lapunkban a reformáció örökségének néhány darabját, ami talán éppen a mi számunkra tartogat fontos mondanivalót. Az a feladatunk, hogy a felismert reformátort igazságokból levonjuk a gyakorlati következtetéseket s így abból, amit tanultunk magatartás, élet, gyümölcstermés legyen. Groó Gyula Útközben jegyeztem A lucskos ősz a határra velünk együtt érkezett. Hűvösen, kövér esőfelhőkkel, mintha egyszerre kellene pótolni azt, amit egész nyáron elmulasztott a csapadék áldásában. És ezek a kövér felhők kísértek végig Jugoszlávián egy héten át. Igazi, verőfényes „vénasszonyok nyarával” megint csak itthon találkoztam. Kellemetlenné tud tenni az ilyen eső minden kedves és szép dolgot. Pedig valójában a szlovén hegy-domb-vidék panorámája bájával lebilincselő. Az Alpok átbátorkodik itt Ausztriából Jugoszláviába és hűvös lejtőin a turistaházak közelében ott legelészget az őz és a szarvas, a réteken pedig háziállatok módjára fácánkakasok és fácántyúkok csipegetik a füvet. Nem riadnak meg sem a vonat zakatolásától, sem az autók suha- násától. T Jtirányunk Maribor, ez a mintegy 80 ezer lakosú város, amely a Dráva két partján fekszik. Ödön házai festői szépségben nézegetik magukat a folyó tükrében. Az utcái szűkek és macskakövein kissé a középkorba álmodja vissza magát a modern „kóbor-lovag”, a turista. Ha a mai élet gépesített és technizált jelei nem ébresztenék fel álmából, bizony a varázslat még most is tartana. A korszakok rétegekben tekerednek egymásra a városban, szorosan, mint a hagyma héja. Itt belül, a Dráva partján még minden a középkor. A házak román és gát stílust vernek vissza. Kissé odébb már, a következő övezetben barokk-réteg mutatja az egykori jómódú polgárság ízlését. És még kijjebb a modem kor hatalmas háztömbjei, telepei már a legfiatalabb generáció igényét elégítik ki. Csak a XIII. században épült híres dómtemploma áll a határmezsgyén. A középkort hatalmas méreteivel választja el az újkortól. Dombra épült. Belsejének ragyogó gót íveit talán a háborúk miatt falazták be, így kívülről is hiányzanak a kecses és jellemző ablakok. De körülötte a paloták már mind a múlt század végén épültek. Tnnen Mariborból még jó órányira, a Pohorje-hegységben volt az az üdülő, ahol a Lutheránus Világszövetség Kisebbségi Egyházai Bizottsága tartotta munkaülését. A Po- horjera, mintegy 1100 m magasra nemcsak autóval lehetett jutni — szerpentinjei hasonlítanak a mi Mátránk romantikus útjaihoz —, hanem drótkötélpályán is, amelyet négy évvel ezelőtt építettek éppen az idegenforgalom élénkítése céljából. A munkaülésről e helyen csak annyit, hogy mintegy 70 delegátus jött össze tizenhat európai országból a kisebbségi egyházakat közösen érdeklő problémák megvitatására. A konferencia, fárasztó munkája négy napig, kora reggeltől késő estig, szinte megszakítás nélkül tartott. Alig marradt ahhoz időnk, hogy egymással, vagy a vidék szépségeivel ismerkedhessünk. Itt ismerhettük meg mégis azokat a jugoszláviai evangélikus lelkészeket, akik gyülekezeteikbe meghívtak, hogy szolgálatunkkal egyházunk közös hitét, egységes tanítását kifejezésre juttassuk. így jutottunk Murska Sobota és Lendava (Muraszombat és Alsólendva) városkákba. Káldy Zoltán püspök az előbbi. Groó Gyula professzorral én az utóbbi helyen tartottunk istentiszteletet. Az ittlakó evangélikusok vendégbarátsága, kedvessége szinte felülmúlja a mienket. A közös hit, a közös nyelv és a vendégszeretet pillanatok alatt összeforrasztott bennünket és alig tudtunk búcsút venni a gyülekezetektől és a lelkipásztoroktól. Rövid néhány óra alatt gazdagodtunk meg a túláradó szeretettől. Noha a magyar határ mellett voltunk, mégis nagy út állt még előttünk. A hazafelé tartó út Belgrádon, a fővároson keresztül vezetett. Jß elgrádot tizenöt éve láttam utoljára. A háború nyomai, mint tátongó sebek, akkor még mindenütt látszottak ezen a nagyon szép városon. Ma már semmit sem látni a háború dúlá- sából. Belgrád nem nagy város (lakossága csupán 800 ezer), de szép fekvése, pompás házsorai, palotái és rendezett utcái a legjobb benyomást keltik. Űj parlamentje Zimony felé még a városon kívül van (most épült!), a terjeszkedés irányát mutatja. Benn a városban, majdnem a Száva és a Duna torkolatánál emelkedik a régi vár, melynek falai komoran tekintenek a folyókra. Történelmet idéznek a vörös téglafalak omladozó kérgei. Dugovits Titusz, a déli harangszó, Hunyadi János és Kapisztrán János jut eszembe, meg az a diadal, amelyet fél évszázada aratott itt maroknyi seregével a „törökverő”, tenger- sok muzulmán felett. Mennyi víz folyt le azóta a Dunán! Mennyi civódás, harag és gyűlölet árja csapott át innen oda s onnan ide. Merengve néztem északra. Az eső éppen elállt. Arrafelé van az én lia- zám. Békés munkában, jószándékkal, reménykedve építi jövőjét. Az itteni emberek is ugyanúgy. Élni akarnak. Biztonságban és barátságban más népekkel. És ezt ezen a délelöttön is láttam, amikor az eső ellenére ezerszámra álltak Belgrád főútvonalán az emberek, ahol éppen elhajtott a szovjet kormány- küldöttség a jugoszláv állam vezetőivel. Az emberek tapsoltak és éljeneztek. Szívük mélyén azzal a reménnyel, hogy a kormányférfiak találkozója a népek közötti békét szolgálja. Kevés időnk volt Belgrádra. Csupán egy délelőtt. Amikor a vonat ismét egyenletesen zakatolt Budanest irányába, azzal a hálás tudattal szedegettem rendbe emlékeimet, hogy a néhány szép nap tanulságul szolgált. Embereket láttam, akikben baráti szívek dobognak. Környezetüket láthattam, amelyért sok-sok áldozatot hoztak. Városokat és falvakat, ahol békés muritca folyik. Szép és jó dolog így találkozni egymással. Amikor újra a magyar határra értünk, épp elvált a nappal az estétől. A komor felhőkből vörösen csillant ki az őszi nap. Rédey Pál Nagy utat tettünk meg — nagy feladatok várnak reánk Beszámoló a Keresztyén Békekonferencia vezetőségének moszkvai tanácskozásairól ISMERETES, HOGY A PRÁGAI KERESZTYÉN BÉKEKONFERENCIA vezető testületé, a „Munkabizottság” rendszeresen, negyedévenként tartja üléseit. Ez évben az első negyedben Budapesten, a második negyedben Prágában, most pedig a harmadik negyedévben — szeptember 10—17. napjain — Moszkvában gyűlt egybe a Munkabizottság, hogy tanácskozzék a békéért folytatott küzdelem jelenlegi helyzetéről s azon belül az egyházak, illetve a mozgalom szolgálatának kérdéseiről. A tanácskozáson jelen voltak a Nemzetközi Titkárság tagjai is akik az ülésszak előkészítéséhez, valamint lefolytatásához nyújtottak segítséget. Különös súlyt és jelentőséget adott ennek az ülésszaknak az a tény, hogy a helyszín Moszkva volt, a béke fővárosa és a vendéglátó az Orosz Orthodox Egyház. Megízlelhettük Moszkvá- vában a közelmúltban lezajlott Béke — és Leszerelési Kongresszus élő levegőjét, atmoszféráját. Az emberek gondolkodása, megnyilatkozásai, a sajtó, a művészet, a hihetetlen lendületű építő munka, mind ezt az atmoszférát sugározza. Az emberszeretet és az emberiség jövőjéért érzett felelősség légköre ez. Ennek hatása alól senki sem vonhatja ki magát, aki Moszkvában megfordul. A vendéglátó Orosz Orthodox Egyház pedig minden módon, még a külsőségek hangsúlyozásával is kifejezésre juttatta azt a felelősséget és szeretetet, amely- lyel a Prágai Keresztyén Békekonferencia mozgalmát támogatja. Nyikodim érsek jóságos, mosolygó arca fogadott bennünket, ahogy a repülőgépből kiszálltunk. Szeretete, gondoskodása s munkatársainak odaadó figyelme nemcsak a munkánknak adott meghálálhatat- lan segítséget, de felejthetetlenné tette mindnyájunk számára személy szerint a moszkvai tartózkodás napjait. Különösen megható élményben volt részünk akkor, amikor Alexij pátriárcha kihallgatáson fogadta a mozgalom elnökségét s majd Zágorszkban, a híres kolostor-városban vendégül látta az egész Munkabizottságot. A Munkabizottság és Nemzetközi Titkárság tagjai teljes számban megjelentek. Ez alkalommal először vett részt a Bizottság munkájában Nifon li- bánoni metroplita, Dr. Mends Cole-t (Libéria) elfoglaltsága akadályozta a megjelenésben. Képviseletében Carr anglikán lelkész érkezett meg, aki a moszkvai tanácskozás után feleségével együtt rövid látogatást tett hazánkban is és részt vett ökumenikus Tanácsunk elnökségének szeptember hó 27-én tartott munkaülésén. Jóleső érzéssel láttam és tapasztaltam ez alkalommal is azt a tényt, amire eddig is gyakran felhívtam gyülekezeteink figyelmét: milyen mély és őszinte szeretet fűzi egybe ennek a mozgalomnak munkásait. A legkülönbözőbb tradiciójú egyházak emberei élik át az egység legmélyebb élményét. Ezt az egységet pedig úgy nyerték ajándékul Istentől, hogy a keresztyén szolgálatra irányult a figyelmük. Beszédes jel és tanítás ez a tény az egység problémájával tusakodó egész keresztyén- ség számára. AZ ÜLÉSSZAK LEFOLYÁSÁRÓL — helyszűke miatt — csak összefoglaló képet adhatok. A múlt számban leközöltük a Munkabizottság hivatalos nyilatkozatát. Ebből a nyilatkozatból is kitűnik, hogy a mozgalom vezetőségét lényegileg három kérdés foglalkoztatta: az egyházak békeszolgálatának elvi kérdései (theológiai kérdések), a ma élő emberiség jelenlegi helyzete (nemzetközi, politikai kérdések), és végül a további feladatok problémája (organizációs kérdések), A theológiai kérdések megjavítására különösen nagy súlyt helyezett ez alkalommal a vezetőség. Tíz szesszióból három szesszió csak az egyházak békeszolgálatának theológiai problémájával foglalkozott s ezen kívül is egy teljes napot biztosított a program arra a célra, hogy a felmerült kérdéseket kisebb csoportokban tovább vitassák a résztvevők. Felmerülhet olvasóinkban az a kérdés, hogy miért fektet ilyen nagy súlyt a theológiai kérdések elemzésére a vezetőség? Miért hangsúlyozza Hro- mádka professzor is, a mozgalom elnöke újból és újból a theológiai tanulmányi munka fontosságát? (Lásd: a Munka- bizottság nyilatkozatát.) Felmerülhet az a kérdés is, hogy mennyiben tartozik ez a különben hittudósoknak való munka lapunk olvasóira, a gyülekezet tagjaira? Ügy gondolná az ember, hogy a béke megőrzéséért folytatott küzdelemben az egyházak mozgósításához cselekvésre van szükség és nem elméleti fejtegetésekre. Szeretném megvilágítani ezt a kérdést. Vannak olyan időszakok az egyházak életében, amikor a biblia valósággal elvesz a gyülekezet szeme előL Még akkor is, ha minden családnak megvan a maga bibliája és ha az istentiszteleteken hallgatja a gyülekezet az ige olvasását és magyarázását. Ilyen időszakokban a biblia mondanivalója elhomályosul. A tradíció, a szokások úgy ellepik a keresztyén gondolkozást, mint ahogy a por ellep egy műkincset. Későbbi koroknak valósággal újra elő kell ásni, fel kell fedezni azt a szobrot, vagy épületet, amelyet idő múlásával befedett a por, benőtt a gyom. A biblia ilyen újra felfedezésének történetét olvassuk a II. Királyok könyve 22. rész 8—13. verseiben. Az újszövetségi korban Pál apostol is szükségét érzi annak, hogy a ko- rinthusi gyülekezetnek eszébe juttassa az evangéliumot, mert a gyülekezet a jó hírt kezdette elfelejteni: ti. azt a tényt, hogy Krisztus feltámadott s ezzel meggyőzte a halál hatalmát. Ehhez hasonló korszakban élnek ma Krisztus egyházai. Az egyházaknak kiépült intézményeik, évszázados szokásaik, színes isten- tiszteleti rendjük van s mégis a lényeg, az evangélium feledésbe merült közöttünk. Az a jó hír, hogy Krisztus megváltotta a világot, továbbá a parancsolat, hogy Krisztus megváltó munkájában a keresztyének már itt a földön részesedjenek — elhalványult előttünk. Igaz az a megállapítás, hogy a biblia felfedezésének az időszakában él az egyház. A keresztyén gyülekezetnek újból meg kell tanulnia, hogy miben áll Krisztus küldetése és miben áll az egyház missziója. Az a teológiai munka, amit a Prágai Keresztyén Békekonferencia végez, szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy az egyházak ismét megértsék az evangéliumot, Krisztust és a maguk hivatását: A SZOLGÁLATOT. Azért helyesen hangsúlyozza Hromádka dékán, hogy az egyházak békeszolgálatra való mozgósítása egyet jel ént azzal a feladattal, hogy az egyházat vissza kell vezetni a biblia eredeti értelmének felfedezéséhez, megértéséhez. Meg keli értenie a gyülekezetnek, hogy ha Krisztust akarja követni, akkor Krisztus nevében fel kell vegye a harcot itt a földön a halál erőivel. Íme, ezért fontos a mozgalomban a theológiai tanulmányi munka. Az a felhívás, amellyel a Prágai Keresztyén Békekonferencia minden egyházat, minden keresztyén embert megkeres és felelősségvállalásra hív, — ezen a theológiai munkán alapszik. Ez a theológiai munka ad segítséget, útmutatást ahhoz, hogy az egyes egyházak igehirdetése hogyan tanítsa a gyülekezeteket a Krisztus nevében való szolgálatra. A filozófusok behatóan foglalkoznak a béke filozófiájával. Legalább ilyen komolysággal kell foglalkozni az egyházaknak a béke theológiájával. A népek egymás iránti szeretete, a kölcsönös bizalom elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az eljövendő korokban az emberek a háborúról lemondva békésen élhessenek egymás mellett. Mennyi lehetősége van az egyházaknak arra, hogy igehirdető, tanító szolgálatukkal hozzájáruljanak a béke légkörének kialakításához? Nos, ezekkel a kérdésekkel foglalkozott a mozgalom tanulmányi munkája. A VITA SORÁN KÜLÖNÖSEN IS VIZSGALAT TÁRGYÁVÁ TETTE a Munkabizottság azokat a problémákat, amelyek a keresztyén gondolkodást zavarják és megtévesztik a békéért való szolgálatban. Ilyen például az a téves gondolat, hogy Isten csak a „túlvilág” Istene — és nem Ür a történelemben; hogy Isten akarata a világ megsemmisítése s ezért egyszerűen csak tudomásul kell vennünk, hogy az emberiség az öngyilkosság felé menetel. ([Mintha egyéni életünkben tétlenek maradnánk akkor, ha a halál követei betegség formájában jelentkeznek és mintha nem minden erőnkkel küzdenénk a halál erői, a betegség ellen. Az utolsó ítéletről, az utolsó napokról adott kijelentés arra jogosítja fel a keresztyéneket, hogy közönyösek legyenek a szenvedéssel szemben, ellenkezőleg arra mozgósítja a gyülekezetei, hogy minden erejével törekedjék az emberszeretet parancsának betöltésére). Foglalkozott a Munkabizottság az egyház prófétai tisztének kérdésével és más problémákkal. Mindezeknek elmondásával szeretném érzékeltetni kedves olvasóink előtt, hogy milyen nagy fontossága van annak a theológiai munkának, amelyet a Prágai Keesztyén Békekonferencia tanulmányi bizottságai végeznek. A felvetett kérdéseket a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának tanulmányi bizottságai, majd lelkészkonferenciái is behatóan tárgyalni fogják s lelkipásztoraink ezeket a kérdéseket aiz igehirdetői szolgálatban testvéreink elé is odatárják. A Munkabizottság megalakította a mozgalom állandó tanulmányi bizottságait (ezek közül kettőnek magyar elnöke van: a hidegháborús bizottság elnöke dr. Pálfy Miklós, a keresztyénséggel való visszaélés tanulmányi bizottságának elnöke pedig dr. Pá- kozdy László Márton atyánkfia). A Munkabizottság részletes tervet dolgozott ki arra vonatkozóan is, hogy a tagegyházak hogyan vegyenek részt a további rendszeres tanulmányi munkában (Folytatjuk!) Dr. Bartha Tibor Atom vagy A híres angolnyelvű lexikon, az „Encyklopedia Britannica” legelső kiadásában, amely 1768-ban jelent meg, az „atom” szóról még csak néhány soros tájékoztatót adott A „szeretet” szóról vi— szeretet szont öt oldalas magyarázat volt olvasható. A legújabb kiadásban viszont az „atom”- ról írnak öt oldalt, a „szere- tet”-ről viszont már egy szót sem. ^ %
