Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-09-23 / 39. szám

NEM DÓM, MÉGIS TEMPLOM SZEPTEMBER 16-AN, VA­SÁRNAP, ÜNNEPI ISTEN- TISZTELET keretében adta át Káldy Zoltán püspök a fe­rencvárosi gyülekezetnek meg­újított templomát. Istentiszte­let előtt, a lelkészi hivatalban megkérdezte a püspök Bonyhai József felügyelőtől, hogyan nevezik a ferencvárosi evan­gélikusok istentiszteleti hajlé­kukat: kápolnának, vagy templomnak. Ha valaki el­olvasta az Evangélikus Élet szeptember 9-i számában Rédey Pál ferencvárosi lelkész „Templom a tűzfalak között” címen írt cikkét, nem ütődik meg a kérdésen, ö maga is hol templomnak, hol kápolná­nak nevezi a gyülekezet haj­lékát — nyilván szerénység­ből. „Az egész csak egy fa­lat” ... „ezért alig ismerik, alig találják meg kápolnán­kat” — olvassuk a cikkben. A felügyelő azonban határo­zottan válaszol: mi templom­nak nevezzük. A püspök ige­hirdetésében utalt is erre a beszélgetésre. „Néhány héttel ezelőtt — mondotta — Párizsban, a Notre Dame-ban, két évvel ezelőtt Londonban a West­minster székesegyházban, fél éve a római Szent Péter- ba­zilikában jártam, mégis ebben a templomban jobban érzem magam, mint azokban a ha­talmas dómokban. Ti temp­lomnak hívjátok ezt a helyet. Most, hogy együtt vagyok ve­letek, a gyülekezettel, sokkal inkább templomnak érzem, mint a három dómot, lábun­kat földbe gyökereztető szép­ségeivel. Belülről családias, meleg otthon templomotok. Az utcáról nézve, olyan mint a többi ház. Nem nő tornyá­val azok fölé. Benn áll az élet kellős közepén. Ilyen a gyü­lekezet is. Ezért szeretem ezt a helyet. Szeressétek ti is. Le­gyetek érte hálásak. .Legyetek hálásak azért, hogy 2 éve az oltárt, most meg az új épületet újíthattátok meg. A PÜSPÖK EZSAIÄS KVE 2, 3 ALAPJÁN HIRDETTE AZ IGÉT. Isten útjainak a megismeréséről és az Isten útján való járásról beszélt. Rá­mutatott, hogy az emberek nagy része azért jár templom­ba, mert Istennel meg akarja ismertetni a maga útját, a ma­ga álmait s azok számára sze­retné megnyerni Istent. En­nek éppen fordítottjáért kell járnunk templomba. Köny- nyebb Istennek elmondanom az én útaimat, az én álmaimat, mint meghallgatnom Tőle, hogy mi az Ő álma,- az ö út­ja, az Ö célja velem. A templomnak éppen az a rendeltetése, hogy benne engedelmességre nyíljék szívünk s ez a kérdés sza­kadjon ki belőle: Uram, útaidat ismertesd meg ve­lem! Evangélikus egyházunk a má­sodik világháború után új kö­rülmények közé került. Üj úton jár. Az a jó, hogy nem a magunk útját kell járnunk, hogy kérhetjük Istent: Uram, te mutasd meg az utat. Vol­tak ugyan, akik azt mondták: mi jobban tudjuk, hogyan kell járni az új helyzetben. De jött Isten és azt mondta: én még jobban tudom. Ne szűn­jünk meg tehát kérni: Uram, útaidat ismertesd meg velem! ISTEN ŰTJAT AZÉRT KELL MEGISMERNÜNK, hogy járjunk rajta — folytat­ta a püspök. — Nem mehe­tünk úgy be a templomba, hogy kívül hagyjuk örömün­ket, bánatunkat, hétköznapi életünket. Nem absztrakt, el­vont embereknek akarunk prédikálni, hanem valóságos embereknek. Azért prédiká­lunk, hogy más ember lépjen ki a templomból. Ezért nem lehet úgy távozni az istentiszteletről, hogy a hálát, az örömöt, a meg­újult szívet, a szeretetet bennhagyjuk a templom­ban. Mindannak, amit itt hallottatok, életeteken ke­resztül be kell nyomulnia a családba, a munkahely­re, az életbe. Járni az úton — azt jelenti, hogy az emberek között, élni és derűt, fényt, örömöt árasz­tani közöttük, színessé, szeb­bé tenni az életet. Járni az úton — abban a közösségben, amit úgy hívunk, hogy Ma­gyar Haza — azt jelenti: elől- jámi az építésben, a béke munkálásában. Nagy élmény megpillantani Európa híres dómjait, s mind több ember számára nyílik ma rá alka­lom. Mégis, ahhoz, hogy Isten útját megismerjük és járjunk rajta, nem szükséges Rómába menni, a ferencvárosi temp­lomban is megismerhetjük clZt ” BONYHAI JÓZSEF FEL­ÜGYELŐ MEGKÖSZÖNTE, hogy nemcsak a gyülekezet anyagi gondjaiban, hanem a befejezett munka örömében is részt vett a püspök. A gyü­lekezet tagjai kezük munká­jával és anyagi áldozatokkal is részt vettek a templom megújításában. Isten színe előtt mégsem állhatunk meg érdemeinkkel — mondotta —, mert, véleménye szerint, még többet is áldozhatott volna a gyülekezet. Háláját ezért Dá­vid szavaival fejezte ki: mi­csoda vagyok én, Uram Iste­nem és micsoda az én házam népe, hogy ennyire előrevit­tél! (II. Sámuel 7, 18.) A következő nap reggelén Káldy Zoltán püspök Rédey Pállal, a ferencvárosi gyüle­kezet lelkészével és Groó Gyula teológiai professzorral Jugoszláviába utazott, hogy ott részt vegyenek a Lutherá­nus Világszövetség által az Európai Kisebbségi Egyházak számára rendezett s azok kér­déseivel foglalkozó konferen­cián. Ezen a konferencián bizonnyal szóba kerülnek olyan gondolatok is, aminők az ige­hirdetés bevezető szavaiban hangzottak el. „A templom megújulása rendesen akkor szokott bekövetkezni, amikor szívükben újulnak meg az em­berek s azt szeretnék, ha a templom is olyan derűs és üde lenne, mint amilyen derűt és üdeséget tud Isten teremteni a szívekben evangéliuma ál­tal.” Benczúr László A II. Vatikáni Zsinathoz (2.) I li i I II Ml 1111 Il ii I I I HI UH,Ml íl lilll lllll!lll!lllllllilil!lllllllilllllll!lllll:l!l!lil1IIIIII!lllílllilllil,l!l lllllli;i,lll i;Mil IMÁDKOZZUNK János 6,60—66. Mennyei Atyám! Vonj szent Fiadhoz engemet, hogy meg­tanítson hinni, mert e nélkül minden próbálkozásom hogy aka­ratodat kövessem, kudarcba fúl. Te arra tekintesz, aminek meg kell újulni és el kell jönni, én pedig a múltba és az akadá­lyokra nézek. Oszlasd el aggodalmaimat, hogy bizalom, egész­séges és cselekvő lélek töltsön el és kétség nélkül követhessem akaratodat. Testem lenyűgöz és minden, ami belém rögződött. Kérlek taníts meg rád tekinteni és felemelkedni. Adj szárnyat hitem­nek, hogy ne botladozzam. Számolgatom filléreimet, mikor végtelen jóságod kincsekkel kínál. Adj füleket, hogy küldeté­sedet meghalljam. Mennyei Atyám, Te nem mozdulatlan Isten vagy. Tőled jő az élet és ahol megjelensz, életet teremtesz. Annyi tennivaló vár rám! Add nekem Lelkedet, hogy megmozduljak én is és észre vegyem mindazt, amit nekem kell elvégeznem, és a test­vért és a felebarátot, akik rám várnak. Köszönöm, hogy gondot viselsz rólam napról-napra és min­dennel ellátsz, amire testemnek és lelkemnek szüksége van. Köszönöm, hogy adtál családot, munkát békét és hazát. Szeret­nék én is használható és szolgáló rész lenni az egészben, amely­ben élek. Szentigéd egészen beborít Ígéreteid fényével, bűnbo­csánatod vigasztalásával és szüntelen elküld szolgálatra. Nem kívánok magamra, sem gyengeségeimre nézni; csak bátorító igédre. Megfegyelmezem testemet, s határt szabok kívánságai­nak és tehetetlenségének, ahogy gyermekedhez illik, s elindulok amerre Lelked küld: a testvér és a felebarát szolgálatára, vi­lágod holnapja és örök életem építésére. Amen. Cselekedjetek! döttséget felkészítették, meg­választották és népünk béke­akaratának tolmácsolására felhatalmazták. A MINAP CSINOS KIÁLLÍ­TÁSÚ 64 oldalas füzet került a kezünkbe, melyet a Kos­suth Könyvkiadó jelentetett meg ezen a címen: „CSELEKEDJETEK, CSELE­KEDJETEK, CSELEKEDJE­TEK!” A füzet alcíme pedig ez: „Mihályfi Ernő jegyzetei a moszkvai általános leszere­lési és békevilágkongresszus­ról.” Belelapoztunk a füzetbe. Gondoltuk, legalább a sok jó fényképet végignézzük. Hiszen mi újat lehet írni még a moszkvai kongresszusról! Napi­lapjaink részletesen megírtak mindent, ami csak történt és elhangzott, bőségesen tudósí­tott róla a rádió és a televízió is. Beszámolt egy­házi béke-nagygyűlésünkön Szamosközi István református püspök is. Mi újat is találhat­nánk ebben az aránylag rövid írásban I És mégis szinte most éltük át igazán, Mihályfi Ernő jegy­zeteinek olvasása közben, a béke-világmozgalom legutolsó nagy eseményét mi, akik nem voltunk jelen. Eleven összké­pet kaptunk róla. Alig kezd­tünk olvasásába, úgy érez­tük magunkat, mintha jó filmhíradót néznénk, melyben a jó képeket kiváló szöveg­mondó magyarázza. Átéltük elejétől fogva a végéig a moszkvai leszerelési és béke­világkongresszust! Mintha csak ott lettünk volna. A na­gyon gyakorlott és tapasztalt újságírónak szemléletes és ér­dekes riportja mögött ott ér­zik, izzik, hévül és lelkesít az emberiség és a népek békéjé­nek szenvedélyes akarása, hi­szen Mihályfi Ernő már 1949- ben a párizsi békekongresszu­son is részt vett, s összeha­sonlításokat tehetett a béke­mozgalom e két nagy esemé­nye között. Először megelevenednek előttünk azok az itthoni gyű­lések, amelyek a magyar kül­Azután már látjuk is a Kreml új kongresszusi palo­táját, ezt a modern márvány- és üvegcsodát, melynek nagy­termében 6000 ülőhely van, s hatodik emeleti éttermében 4500-an étkezhetnek egyszerre, s ahová és ahonnan mozgó­lépcsők viszik-hozzák a dele­gátusokat. Tizennégy nyelven tolmácsolják az elhangzó be­szédeket, s a 121 delegáció minden tagja érti, miről van szó. „A bábeli nyelvzavarból 121 delegáció ennél több nyel­véből, a pünkösdi nyelvek csodája lett: mindenki értett mindenkit, bármilyen nyelven beszélt is." bár e füzet AltalA­p.an A BÉKESZERETÖ EM­BEREKNEK ÍRÓDOTT, mégis sok benne az egyházi-vallási vonatkozás. Megtudjuk többek közt, hogy míg a párizsi béke- világkongresszuson 14 lelkész és püspök vett részt, most Moszkvában 57, s hogy a résztvevők foglalkozását te­kintve, ennél a kategóriánál a legjelentősebb a változás a kongresszus küldötteinek ösz- szetételében. „Ezek az ada­tok egyben a kongresszus ösz- szetétele jellegének megválto­zását is bizonyítják. Azt tud­niillik, hogy ezen a moszkvai kongresszuson valóban világ­nézeti különbség nélkül kép­viseltette magát minden olyan mozgalom, amely a béke meg­védését, a békéért való mun­kát tűzte ki céljául. Egyházi jellegű békemozgalmak mind elküldötték képviselőiket a moszkvai tanácskozásra.” A MAGYAR DELEGÁCIÓ nagyon jó elhelyezést kapott. „Valamennyi delegátus közül a legközelebbről, három mé­ternyi távolságból hallgathat­juk a szónokokat, közvetlen közelről látjuk arcuk minden rezdülését.” Nem kerülhette II. MI LEGYEN A MI EVAN­GÉLIKUS EGYHAZUNK MAGATARTÄSA ebben az időben a római katolikus egy­házzal kapcsolatban? Felada­tunk mindenekelőtt az ese­mények gondos nyomonköve- tése, ugyanakkor a józan tar­tózkodás. Semmiképpen sem lehetünk azonban közömbö­sek mindaziránt, ami a ró­mai katolikus keresztyénség területén történik. Helyénvaló volna, ha hoz­záértő jólképzett teológiai tanáraink és lelkészeink tanulmányoznák az eddigi egyetemes zsinatokat, azok jelentőségét főleg evangé­likus szempontból és mun­kájuk eredményét köz­kinccsé tennék. Emlékezetes, hogy Róma leg­utóbb öt megfigyelőt küldött Üj-Delhibe az Egyházak Vi­lágtanácsa nagygyűlésére. Az is köztudomású, hogy most a nem-római egyházakból egy sor megfigyelőt hívtak és hív­nak meg Rómába. Ez utóbbi tényt különbözőképpen érté­kelik ki egyházunkban. Mi magunk figyelemre méltónak tartjuk e tekintet­ben azt. amit dr. Visser’t Ilooft főtitkár mondott az Egyházak Világtanácsa Központi Bizott­ságának párizsi ülésén, ami­kor négy pontban foglalta ösz- sze, hogy látása szerint mi­lyen magatartást kell tanúsí­tania az Egyházak Világtana- csának a II. Vatikáni Zsinat­tal kapcsolatban. Káldy Zol­tán püspök „Párizsi Beszá­molóija alapján — amely la­punk legutóbbi számában ol­vasható — idézzük Visser’t Hooftnak ezt a négy pontját: „1. Igyekeznünk kell tá­jékozódni a zsinat mun­kájával kapcsolatban. Eb­ben a szellemben fogadta el az Egyházak Világ­tanácsa a meghívást egy vagy két megfigyelő ki­küldésére. 2. Világossá kell tenni az Egyházak Világtanácsa tagegyházai előtt, hogy nincs szó semmiféle tár­gyalásról, szervezési kap­csolatokra vonatkozólag és még kevésbé van szó arról, hogy az Egyházak Világtanácsa ebben a kap­csolatban tagegyházainak el tehát figyelmüket, hogy mindjárt a kongresszus meg­nyitásakor az elnökség beje­lentette: a világ legismertebb tudósai és művészei, a legne­vesebb közéleti személyisé­gek, köztük Albert Schweit­zer Nobel-díjas evangélikus teológus és velük együtt több mint tízezer ember, akik nem tudtak eljönni, táviratban, le­vélben üdvözölték a kongresz- szust. Látták azt is, hogy az elnöki emelvényen, az elnök­ségben Nehru asszony, az indiai delegáció vezetője, jobb­ján Alekszej pátriárka, arany- hímzéses fehér fejdísszel, mel­lette sárga lepelben egy ceyloni buddhista szerzetes, az ottani írószövetség elnöke foglalt he­lyet. Megtudjuk azt is, hogy az angliai protestáns béke­munka vezéregyénisége, Col­lins kanonok hogyan szere­pelt a moszkvai kongresszu­son. .,Collins kanonok követ­kezett, az angol pacifista moz­galom ismert vezetője. Szug- gesztív arcú, szikár férfiú, el­ragadó szónok. Meglepő pél­dát hoz fel a békés egymás mellett élésre. A XVI. és XVII. században — mondja — Európát vallási háborúk pusz­tították. És ezek csak akkor értek véget, amikor a katoli­kusok és protestánsok elhatá­rozták a békés egymás mel­lett élést, nem várva arra, hogy minden kérdésben meg­egyezésre jussanak. Erélyesen visszautasította azt a már ide­jét múlt esztelen jelszót, hogy »Ha békét akarsz, készülj há­borúra«”. AZ EMBERISÉG SZAMÁRA A BÉKE ÉS BIZTONSÁG EGYETLEN ŰTJA a leszere­lés.. . Kötelességünk, hogy enyhítsük a feszültséget a legfontosabb politikai, társa­dalmi és gazdasági kérdések megvitatásával. Hogy adhatná át a helyét a félelem a biza­lomnak addig, amíg a berlini kérdésre nincs válasz, vagy amíg a gyarmatosítás és az új gyarmatosítás fenyegeti az afrikai kontinenst, vagy amíg Kína nem foglal helyet az Egyesült Nemzetek Szerveze­tében. De amíg az emberisé­bármelyike, vagy összes­sége nevében lépéseket tenne. 3. Párbeszédet kell foly­tatnunk a római katolikus egyházzal, abban a re- nénységben, hogy a római katolikus egyház is tud nyitott lenni a protes­táns, vagy orthodox szem­pontokkal szemben. 4. Azt kell mondanunk, hogy a párbeszédes ma­gatartás bizonyos követ­kezményekkel jár. Ezért érdekel bennünket külö­nösen az az akció, ame­lyet a Zsinat végrehajt, vagy nem hajt végre az egyházak viszonyát érintő kérdésekben, mint ami­lyen a vallásszabadság (rómiai katolikus és pro­testáns viszonylatban!), a vegyesházasság stb.” Nem hallgathatjuk el, hogy a „vallásszabadság” kérdésére négyszáz éven keresztül a Ma­gyarországon brutális nyílt­sággal, máskor burkoltan fo­lyó ellenreformációtól keserű feleletet kaptunk. Lapunkban nem egy cikk jelent meg ar­ról, hogy Róma gyakorlata a vegyesházasság és a reverzá- lis területén mily sok keserű­séget és meghasonlást oko­zott és okoz napjainkban is, nemcsak az evangélikus fél­nek, de a római katolikus egyház saját híveinek is. Arról is ismételten tudósítottunk, hogy milyen türelmetlen, sőt brutálisan ellenséges Róma a protestánsokkal szemben azok­ban az országokban, ahol a katolikusok túlnyomó több­ségben vannak. Mi sem ter­mészetesebb tehát, mint hogy mi magyarországi evangéliku­sok és protestánsok égetőnek tartjuk a vallásszabadság, a vegyesházasság, a reverzális kérdésének felvetését Rómá­val, a II. Vatikáni Zsinattal szemben. Őszintén kívánjuk, hogy a római katolikus egyház — saját hívei érdekében is — közeledjék e tekin­tetben is ahhoz a maga­tartáshoz, amely Krisztus egyházaihoz egyedül illő és méltó. Abban a remény­ségben tekintünk a II. Vatikáni Zsinatra, hogy legalábbis jó kezdeménye­zések történnek a II. Va­tikáni Zsinaton. get a nukleáris katasztrófa fenyegeti, legfőbb törekvé­sünk az legyen, hogy lehetet­lenné tegyük a nukleáris fegyvereket, teljes és általá­nos leszerelést érjünk el, meg­mentsük a világot a nukleáris íegyverektőh és minden más tömegpusztító fegyvertől. Fel­szólalása és az az együttérzés, amely szavait kísérte, egyik legszebb bizonysága volt a különböző békemozgalmak összefogásának.” A füzet természetesen szó- í ól szóra közli dr. Hamvas Endre Csanádi római katolikus püspök felszólalását. A szónokok sorában volt Werner nyugat-németországi protestáns lelkész is. Beszédé­ből hosszabb részletet közöl a füzet. Mi itt csak két mon­datot emelünk ki: „Nyugat- Németországban... a háborús politika ellenzéke egyre nö­vekszik, a múlt évhez képest az idén a különböző békeme­netekben résztvevők száma mintegy háromszorosára nőtt. Hívők és ateisták, a legkülön­bözőbb politikai meggyőződést valló emberek értik meg ma már egyre jobban a békeharc jelentőségét és a nemes ügy katonáivá válnak.” Nem lehet feladatunk, hogy az egész nagyon jól sikerült beszámolót részletesen ismer­tessük. Egyrészt, hogyan is tud­nánk egy rövid ismertetés ke­retében egy ilyen óriási kong­resszus legfőbb mozzanatainak Bár az evangélikus megfi* gyelőknek semmiféle felhatal­mazása nem lesz arra, hogy az Egyházak Világtanácsa vagy annak bármelyik tag­egyháza nevében bárkivel tárgyalásba bocsátkozzanak, számtalan alkalmuk lehet arra, hogy a tárgyaláson fel­merülő kérdésekkel kapcso­latban nem hivatalosan állást foglaljanak, vagy tájékoztassa­nak evangélikus egyházunk tanításáról és életgyakorlatá- róL Hisszük, hogyha a meghívott megfigyelő olyan, aki szilár­dan áll reformátort meggyő­ződésében, és Rómában is he­lyes módon tudja evangéliu­mi meggyőződését kifejezésre juttatni és tudja „mimódon kell kinek-kinek megfelelnie” (Kol 4,6.), akkor nem kifogá­solható, ha elmegy Rómába.; Bizonyos, hogy az egész ke­resztyénség számára fontos, hogy Róma eddigi monológja helyét felváltsa a párbeszéd. Bizonyos azonban az is, hogy ennek a párbeszédnek esetleg mutatkozó eredményét is na­gyon józanul kell majd mér­legre tenni és megítélni. Fi­gyelemre méltó ebből a szem­pontból az, amit dr. Visser't Hooft, az Egyházak Világta­nácsa főtitkára mondott né­hány héttel ezelőtt Minneapo- lisban: Naiv lelkek hamis kö­vetkeztetésekre juthatnak! azoknak az udvarias kapcsola­toknak alapján, amelyek je­lenleg a római katolikus egy­ház és más egyházak között fennállnak. Majd így foly­tatta: „Nem ismerek egyetlen egyházat sem az Egyházak Világtanácsában, amely haj­landó lenne olyan feltételek mellett csatlakozni a római katolikus egyházhoz, amilye­neket ehhez a római ekkle- ziológia kiszabott. És nem is látjuk, hogy a római kato­likusok ezt az ekkléziológiát valami módon megváltoztat­hatnák. Ez nem vitatható alapelv. Éppen így nem lehet szó a római katolikus egy­háznak az Egyházak Világ­tanácsába való belépéséről sem. Marad tehát az udva­riasság megtartása, egy meg­változott egyházi légkörben* amit fel kell használni a Rómával való párbeszédre”. (Folytatjuk) Gádor András az ismertetésére vállalkozni. Hiszen pl. — mint tudjuk — Hruscsov miniszterelnök két és félórás beszédet mondott. Vagy ott volt Sartre, a híres francia író is, aki azzal az eredeti bejelentéssel kezdte felszólalását, hogy ő „senkit sem képvisel, csak saját ma­gát”. A FÜZETET OLVASSUK EL MINDNYÁJÁN! Mint írói alkotás is örömet szerez. És ezzel is erősítjük magunkat a békéért vívott küzdelemre. Hiszen a békemozgalom mai legfőbb feladatát híven tük- rözteti a füzetnek már a címe is: „CSELEKEDJETEK!” Le­gyen ilyen cselekedet az is, hogy ebből a füzetből lelké­szeink és híveink egyre többen alaposan megismerkednek a béke-világmozgalom eddigi legnagyobb eseményével, s az általa kitűzött feladatok­kal. Mi is segítsük elő, hogy csakhamar valósággá legyen az egész világon a moszkvai gyermekek jelképes játéka, amelyet a kongresszus tiszte­letére rendezett díszelőadáson mutattak be. Több száz gve­rek volt a színpadon, amely­nek közenén hatalmas mág­lyát — tábortüzet — gyújtot­tak, erre a máglyára dobálták a fegyvereket, tankokat, raké­tákat, ágyúkat, majd diadal­masan hozták elő a béke esz­közeit,: a gépeket, kombájno­kat, traktorokat, autókat. Dr. Vető Lajos „...miképpen mi is k-iWIhé...' George Hall, Melbourne egyik elővárosának (Ausztrá­lia) lelkésze kérvényt nyújtott be a kormányhoz, s ebben azt kérte, hogy ne hajtsák végre azt a halálos ítéletet, amelyet édesanyja gyilkosa ellen hoztak. Kegyelmi kér­vényében többek között ez áll: „Mint lelkész, kötelességem­nek tartom, hogy ennek az embernek az életét megment­sem ... Nem érezném . többé magamat méltónak, hogy gyü­lekezetem elé lépjek, ha min­dent meg nem kísérelnék, hogy a kormányt az ítélet megváltoztatására indítsam.” A gyilkos kivégzése ellen számtalan protestációt nyúj­tottak be. Az ausztráliai Vic­toria államban húsz év óta nem hajtottak végre halálos ítéletet. «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents