Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-09-16 / 38. szám

A teológia őrködjék az Isten igéje iránti hűség felett! — Tanévnyitó a Teológiai Akadémián — Szeptember 5-én tartotta a Teológiai Akadémia tanévnyitó istentiszteletét DR. OTTLYK ERNŐ dékán szolgálatával. A tanévnyitó ünnepélyen megje­lent D. dr. Vető Lajos püspök, Koren Emil püspökhe­lyettes, a protestáns egyházak és teológiák képviselői, az evangélikus lelkészi kar több tagja. DR. PÁLFY MIKLÓS pródékán imádsága és biblia- olvasása után Ottlyk Ernő dékán tartott előadást, amelyben többek közt a Egy új tanév indulásakor természetszerűleg vetődik fel a kérdés: mire irányul Teoló­giai Akadémiánk tevékenysé­ge, mik a célkitűzések, ame­lyek nyomán haladni fog a munka, milyen elvek, elgon­dolások, szándékok töltik be a magyarországi evangélikus egyház lelkészképzését, miben mutatkozik az a távlat, amire fel akarjuk készíteni a jöven­dő evangélikus lelkészeit? AZ ISTEN IGÉJÉNEK SZOLGÁJA Az igehirdetői tiszt a leg­többet jelenti, amit Isten az emberre bízhat, mert teremtő szavának, az Isten igéjének a megszólaltatását bízta rá. Tet­szett Istennek, emberi esz­közt használni hívogatásának a közvetítésére. Jézus Krisztus tanítványa azonban sohasem a maga nevében szól, nem magát hirdeti és nein magához hívogat, hanem a „názá­reti Jézus Krisztus nevé­ben” (Csel 3,6) szól és cselekszik. Olyan evangélikus lelkésze­ket akarunk nevelni, akik Jé­zus Krisztus odaadó tanítvá­nyaiként készek magukat az Isten igéjének szolgáivá tenni, nyitottak az élő és feltámadt Jézus Krisztus akarata előtt, nem a maguk útját járják, hanem hűséges tanítványként követik a (Mester nyomdokát. AZ EVANGÉLIKUS ÖITHŰSÉG Isten a reformációban in­dította fel a keresztyénség szívét arra, hogy őre legyen az Isten igéje iránti hűségnek. A Jézus Krisztus evangéliu­máról elnevezett evangélikus egyháznak és evangélikus teológiának a feladata, hogy a keresztyénségen belül őr­ködjék az Isten igéje iránti hűség felett. Ez ma arra kö­telezi az evangélikus teoló­giát, hogy megszólaltassa a Jézus Krisztus evangéliumá­hoz való hűség szavát. Míg Luther Márton, a Szentírás doktora, Isten igéjé­nek a főségét hangsúlyozta, amelyben az egyház is és minden egyházi tanítás is a Szentírásnak van alárendel­ve, és csak annyiban érvé­nyes, amennyiben a Szent- írással megegyezik, — addig a katolicizmus a trienti zsinaton dogmává tette a szenthagyományt, mint a a Szentírástól független és vele egyenlő rangú hitfor­rást. Azóta a dogma: az egyháztól hívés végett előadott igazság. Itt tehát az egyház az ura a Szent- írásnak, illetve a pápa a Szentírás egyedül hiteles, tekintélyjellegű és hiva­talos magyarázója. A tévedhetetlen, abszolút egyház, amely magát a Szent­írás fölé helyezte, nem fogad­ja el a reformáció egyházkri­tikáját, nem látja be tanítá­sának tévedéseit. A Szentírástól való elsza­kadás viszont az emberi spekulációk előtt nyitja meg az utat, elindulnak a Mária-dogmák olyan útra, amelynek végét nem lát­ni, de amely máris letért a Szentírás útjáról s a pá­pai önkénynek adott te­ret. A katolikum irá­következőket mondta: nya egyenes vonalban ve­zet a trienti zsinattól a pápai tévedhetetlenségi dogmán és a Mária-dog- mákon keresztül, a többi egyháztól való elszigete­lődés felé Ha a dogmatikai ellenté­tek mélyülnek a protes­tantizmus és a katoliciz­mus között, akkor teoló- giátlan, egyháziatlan és elvszerűtlen minden lé­pés, amely bármilyen tak­tikai okból közeledéssel próbálkozik. Sőt az ilyen ügyeskedés lelepleződik, mint „nem teológiai té­nyező”, mint nem egyhá­zi indítékú próbálkozás. Olyan evangélikus lelkésze­ket akarunk nevelni, akik magukévá tették a reformá­ció igazságát, evangélikus hit­hűséggel képviselik egyhá­zunk szavát, megbecsülik azt a drága kincset, amit Isten éppen az evangélikus egyház­ra bízott. A SZERETET TANÍTVÁNYA A Jézus Krisztushoz való hűség azonban nem merül ki a tiszta és helyes tanításban, mert ezzel hiányozna belőle a szeretet melegsége. Ha pedig Istennek tetszett úgy szeretni a világot, hogy az egyszülött Fiát adta érte (Ján 3,16), ak­kor az egyháznak is úgy kell szeretnie a világot, hogy önmagát, teljes szolgála­tát, egész szívét odaszánja az embereknek és az em­berért. Ha Jézus Krisztus nem saj­nálta istenségét odahagyni, emberré lenni, értünk meg­halni és feltámadni, akkor az őt követő tanítványokat sem vezeti másfelé a Szentlélek, mint az emberért mindent vállaló szolgálatra, áldozatos felebaráti szeretetre. Aki tisz­tán és hamisítatlanul hirdeti az evangéliumot, az el nem veszítheti a jézusi magatar­tás szemléletmódját, nem jár­hat fellegekben, szolidaritást vállal az emberrel, üdvössé­gét és földi boldogulását úgy szolgálja, ahogy arra a Szent- lélektől kap indítást, aki ugyanazt szólja, amit Krisz­tustól hall. Olyan evangélikus lelkésze­ket akarunk nevelni, akik ér­tik Isten vezetését, látják a Szentlélek nyilvánvaló irányí­tását, követik emberszerető akaratát. A SZERETET TÄVLATA Messzire tekintő szeretetre tanított meg minket a Szent­lélek. Isten iránti hálával állapít­hatjuk meg hogy a mi ko­runkban egyre többet érthe­tünk meg világot átfogó sze- retetének mélységéből. A sze­retetnek nemcsak azt az in­dividuális megnyilvánulását értjük meg, amely egyik em­bernek a másikon való se­gítését jelenti, bár ez is egyik legfőbb jellemvonása a ke­resztyéni szeretetnek, hanem meglátjuk azt a széles és nagy vonalakban megmutat­kozó szeretetgyakorlást, amely a nép, az ország, az emberi­ség szeretetének cselekedeteit jelenti. Mi keresztyének tu­dunk szeretni úgy is, hogy egy pohár vizet nyújtunk a betegnek, segítünk egy öreg nénikének az utcán, de tudunk szeretni úgy is, hogy támoeratiuk és segít­jük népünk és hazánk fel- emelkedését, hogy részt veszünk az emberiség bé­kés jövőjének biztosítá­sáért folyó küzdelemben. A szeretet horizontja ki­tágult: az emberi kollek- tivumok szeretetszolgála­tává. Olyan evangélikus lelkésze­ket akarunk nevelni, akik nem beszűkült emberek, látó­határuk kitágult Isten világot átfogó szeretetének és akara­tának követésére. A NÉP SZERETETE Emberszeretetünk egyik konkrét megnyilvánulási terü­lete a népnek a szeretete és támogatása. A nép az egyház számára az a hatalmas em­berterület, ahová Isten az egyházat szolgálatára beállí­totta. Tehát sohasem távoli, sohasem idegen, sohasem el­vont fogalom. Az evangélikus egyház tanítása a népet a te­remtés, tehát az első hitága­zat felől közelíti meg. Éppen ezért az egyháznak is szívügye annak a népnek a sorsa, boldogulása, amelybe Isten beállította. Ha az egy­ház Isten felől igazodik el az élet kérdései között, akkor át­veszi Isten kinyilatkoztatott gondolkodásmódját, érzület­világát. Ennek alapján szereti a népet, segíti és támogatja az emberek javát szolgáló cél­kitűzésében. A nép közösségében az egyház nem idegen test, nem félrehúzódó tényező, hanem készséges barát az élet előbbrevi leiének szol­gálatában. Olyan evangélikus lelké­szeket akarunk nevelni, akik feltétlenül hűek a néphez, akik szavukkal, és magatartá­sukkal a híveket is arra buz­dítják, hogy a mindennapi hűséges mukával, a nép életét gazdagító fáradozással bizo­nyítsák be hitük gyümölcs­termését. világot Átfogó SZERETET Szeretetünk másik konkrét területe az emberiség jövője biztosításáért folytatott küz­delem. Az egyház számára páratlan helyzetet jelent az atomháború veszélye. Az egész emberiséget, a lakott földet érintő kérdés természetesen a keresztyének kérdése, az egy­ház és a teológia kérdése is. A keresztyén embert az is ér­dekli, hogyan foglaljon állást e kérdésekben hite alapján, mint az Isten akaratát kutató, az igét tanulmányozó, bibliás ember. Az emberiség jövőjé­nek, létének vagy pusztulásá­nak a kérdése valóban a hit körébe tartozó probléma. Az egyháznak az a fel­adata, hogy Isten örök ki­nyilatkoztatásának fényé­ben szóljon hozzá a min­déül kori jelen aktuális kérdéseihez. Az örök igét úgy kell megszó­laltatni, hogy abból világos­ság essék a jelen útjára is. Ez azt jelenti, hogy súlyo­san vétkezik az, aki az embe­riséget fenyegető atomháború elhárításáért minden tőle tel­hetőt meg nem tesz. A lesze­relésért és a fegyver nélküli világért folytatott küzdelem­ből kimaradni azt jelenti, hogy azokat segítjük, akik öl­ni készülnek. Jézus Krisztus pedig méltán nevezi „ítéletre méltónak” azt, aki bármiben is segítséget nyújt, alapot szolgáltat a gonoszság bekö­vetkeztének. Olyan evangélikus lelkésze­ket akarunk nevelni, akik szívvel-lélekkel részt vesznek az emberiség jövőjét hordozó felelősségvállalásban. Akik vi­lágosan látják az egyház és a keresztyén ember méltó ál­lásfoglalását a fegyver nélküli világ kialakításáért folytatott küzdelemben. Dr. Ottlyk Ernő dékán be­jelentette, hogy az 1962/63. tanévre a hallgatók sorába felvették Éltes Gyulát, Feny­vesi Lászlót, Francisci Guidót, Ittzés Jánost. A II. Vatikáni Zsinathoz (1.) OKTÓBER 11-re TERVEZIK RÓMÁBAN a II. Vatikáni Zsinat megnyitását. Mi, evan­gélikus keresztyének, hitünk alapján: — „Hiszek egy szent keresztyén anyaszentegyházat, szenteknek közösségét” — a római katolikus egyházat az egy egyház egyik részének tartjuk s ezért mi sem lehe­tünk közömbösek azokkal a történésekkel kapcsolatban, amelyek az egy keresztyén­ség katolikus részében végbe­mennek. Lassan újra reánk köszönt a reformáció időszaka. Helyes és szükséges, hogy gyüleke­zeteink a reformáció öröksé­gének hitével és leikével te­kintsenek majd azokra az eseményekre, amelyek a ró­mai katolikus egyházban és annak zsinatában ezekben a napokban történnek. I. XXIII. JANOS PÄPA 1959. januAr 25-én közölte ELŐSZÖR a zsinattartás ter­vét. Azóta számtalan feltevés, kívánság, reménység és tar­tózkodás látott napvilágot kü­lönféle nyilatkozatokban. A zsinat időtartamáról, a meg­tárgyalandó témákról és a tár­gyalások mikéntjéről azonban a megbízható hírek nagyon gyérek. Számolni kell azzal, hogy a zsinat 1962 karácso­nyán még nem fog befejeződ­ni, hanem, ha megszakítások­kal is, elnyúlik majd 1963. végéig. A tárgyalási anyagot és a témákat illetően szigorú hallgatásra kötelezték a több mint tíz bizottság tagjait, s ez sok találgatásra ad al­kalmat a nem-katolikusok számára, ugyanakkor azon­ban a katolikusok számára is megnehezíti, hogy részt ve­gyenek, legalábbis lelkileg, a zsinati előkészületekben, de mindenképpen szaporítja a híresztelések lehetőségét. Ügy látszik, hogy a szigorú hall­gatás ilyen esetekben hoz­zátartozik Róma stílusához. Emlékezetes, hogy 1870. évi I. Vatikáni Zsinat előtt is elren­delték. „Az abszolút hallga­tási kötelezettség, melyet minden résztvevőre kiszabtak ás amely alól csak Manning (az angol kardinális) volt sze­mélyesen a pápa által mente­sítve, hibának bizonyult” — mondja H. Hermelink érde­kes könyvében. (A keresz­tyénség az emberiség törté­netében a francia foradalom- tól a jelenkorig. III. kötet 33. oldal.) A zsinatot „a római kato­likus egyház római katolikus zsinataiként proklamálták. Az 1961. de-cember 25-i „Humanae Salutis” pápai bulla megállapítja, hogy a zsinat témájának a római egyház belső és külső megújulásának kell len­nie, tekintettel a megvál­tozott világra. Ilymódon jöhetne létre „a tanbeli” tisztaság és a kölcsönös irgalmasság előfeltétele, mely az elszakadt testvé­reknél még inkább erősí­teni fogja az üdvözlésre méltó visszatérés vágyát az egységhez, és egyenget­ni fogja az .ahhoz vezető utat”. Ebben az összefüggésben kell látni Bea jezsuita kardinális­nak a Keresztyénség Egysé­géért Titkárság elnökének az utóbbi hónapokban tett uta­zásait. Münchenben Bea kar­dinális május 22-én egy, a bajor katolikus akadémia rendezésében tartott ülésen beszédet mondott. Az előadás alkalmával a gyűlés vezető­je Bea kardinálist „a katoli­kus egységvágy megszemé- lyesítője”-ként üdvözölte. Bea kardinálisnak ez az előadása túlnyomó részt azzal foglalko­zott, hogy kimutassa, hogy az evangéliumi teológusok a ma­guk teológiájában itt is, ott is mint közelednek a katolikus teológiához. Ez természetesen erősen kérdéses. MAGÄBAN A RÓMAI KA­TOLIKUS EGYHÁZBAN IS a legkülönbözőbb váradal- makkal, kívánságokkal, igé­nyekkel és érzésekkel tekin­tenek a küszöbön álló zsinat elé. Széles a skála: Egy új pünkösd rajongó váradalmától egészen a rezignált aggályos­kodásig terjed. Sokakban él az aggodalom, hogy az egész vállalkozás balsikerrel végző­dik. Római katolikus teológu­sok, főleg pedig a laikusok, egymásután fejezik k; írás­ban és szóban váradalmaikat, kívánságaikat. Megtaláljuk ezek között a megnyilatkozá­sok között az egyház iránti, sokszor megható szeretet mel­lett igen gyakran a nagyon messzemenő reformvágyakat. Így volt ez az I. Vatikáni Zsi­nat előtt is: Az eljövendő zsinattól az emberek többek között az egyházi szervezet megújí­tását, a teokratikus állam­formával való szakítást, az államnak az egyházzal szembeni teljes önállósá­gának elismerését, az In­dex librorum prohibito­rum (a tiltott könyvek jegyzéke) visszavonását kívánták, valamint azt, hogy a laikusok nagyobb részvételét biztosítsák a gyülekezetek életében és a régi keresztyén gyüle­kezeti élet olyan visszaál­lítását, hogy az elszakadt testvérek örömmel akarja­nak újra az egyházba visz- szatérni.” (Hermelink i. m. 27. oldal) Különösen tanulságosnál* kell mondanunk Döpfner müncheni kardinálisnak a müncheni és freisingi érsek­ség papjaihoz 1962. hamvazó szerdáján intézett körlevelét, Döpfner szerint a zsinat előtti időszak „az egyház megújulás sára és megerősítésére irá­nyuló hivő váradalom és bi­zakodó reménykedés esélye,** ugyanakkor azonban a veszed delem időszaka is. „Most van az illúziók és a fantasztikus elképzelések ideje, amely mind felborít­hatja a zsinatot. Ez az „ökumenikus” szónak a félreértésével kezdődött. Azt hitték, hogy a zsina­tot olyan egyházi gyűlés­nek kell gondolni, amelyre minden keresztyén egyhá­zat és csoportot meg fog­nak hívni, hogy az újra­egyesülés útját keressék. Hogy mily fájdalmas volt az erre következő, kikerül­hetetlen kiábrándulás, azt átéltük. Maguk a papok sem marad­tak mentesek a zsinat előtti eme időszak illúzióitól. Mi mindent nem reméltek? Vár­ták a papnőtlenség megszün­tetését, a vegyes házassági gyakorlat és a házassággal való visszaélésről szóló egyhá­zi tanítás teljes megváltozta­tását, a liturgia radikális át­alakítását, az anyanyelv tel­jes bevezetését a szentmiséi* stb. Az ilyen reménységek­ből fakadóan a lelkészeknél kísértések támadtak. Néhány dolgot megszüntettek, hiszen talán már a legközelebbi idők­ben úgyis másként lesz! Má­sok meg már előre bevezettek több olyan reformot, amely­ben reménykedtek. Így bi­zonytalanság, egységnélküli­ség és az egyes rendelkezések közötti ellentmondások állot­tak elő. Szinte az az érzése támadt az embernek: bár már túl lennénk mindenen, akkor újra a tiszta rend érvényesül­ne ...” , (Folytatjuk!) Gádor András SZÉNAILLAT Emléksorok a százéve született Debussyről Negyvennégy éve halott. Ki ismerte őt? Legjobb barátai, akik utolsó Istenhozzáddal el­búcsúztak tőle a nyitott sír­nál, még érezték a kezükön puha, hanyag szorításának a melegét, látták feltünedezni az alakját, elnehezedettségé- ben is elegáns járását, futó, gúnyos mosolyát, megnyugtat­hatták magukat, bizonygat­ván: „mi ismertük őt. Halljuk a hangját, számtalanszor fi­gyeltük játékát, amint meg­hitt hangulatban, ingujjra vetkezve, nem annyira töké­letes, mint titkokat fejtő zon­gorázásával, a zene lelkét tár­ta fel előttünk... Ki tudná, milyen volt, ha nem mi?!” Barátai, régi ismerősei meg­ritkultak. Alakja ködbeve­szett. Mi, akik nem láttuk, nem hallgathattuk, érezzük, hogy itt él közöttünk. Ha me­gyünk sűrű házsorok között az utcák kövezetén, vagy kinn a szabad mezőkön, és hirtelen szénaillat csapja meg az or­runkat. Ilyen szénáidat, ilyen váratlan kinyilatkoztatás, cél- bataláló megismerés számunk­ra Debussy, Mozart után a legtisztább zenei lángész. Szénaillat... Nem kutat­juk, melyik irányból érkezett, csak megállapítjuk, mert végigtáncol az idegeinken, fel­frissülünk tőle, hogy mások­ká lettünk és úgy érezzük, új színben, új szemmel látjuk a világot. Esetleg, behunyjuk a szemünket és úgy szívjuk magunkba, mert jó. Debussy ma már olyan elvitathatatlan valóság és a szem számára láthatatlan káprázat, mint a szénaillat. Zenéjében nemcsupán egy korszak zárult le, hanem be­teljesedett egy mind ez ideig formátlan művészi álomvilág is. Az idő és a tér eldöntet­len harca érzékelésünkben, gondolkodásunkban az ő ze­néjében: a szivárvány színei­ben pompázó harmóniává egyszerűsödik. A tér végtelen és a pillanat örökkétartó. Az esztétikusok keresik a helyes jellemzést és kérdezik: szim­bolista volt? Mi már tudjuk, hogy művé­szete ellepte az élet titkát. Ze­néjét hallgatva, hirtelen meg­értjük a legtávolabbi dolgok közötti összefüggést, érezzük, hogy összetartozik a múlt a jelennel, világok összecsap­nak, de egyesülnek az örök harmóniában. És ha szemünk kifárad a nézésben, fülünk a hallásban, felüdülünk, amint megcsapja leheletünket De­bussy zenéje. Alakot adott az illanó káp- l ázatnak, lerögzítette a déli­bábot, örvénylés közben el­kapta s megállásra késztette a szédületét, megtanított arra, hogy az idők végtelenjébe fe­lejtkezzünk, élvezzük egyetlen pillanat múlhatatlanságát, hogy úgy emlékezzünk rá a mindennapi élet zűrös lármá­jában, mint kószáló szénail­latra. A századforduló legnagyobb zeneköltője most vált csak igazán élővé, mint vitathatat­lanul a ma zeneművészetének serkentő útjelzője, mint a Je­len kovásza. Liszt örököse­ként többet adott kortársai­nak és az utána következő nemzedékeknek, mint amit kapott, amivel mások révén gazdagodhatott. Időálló reme­keinél is talán jelentősebb a gyújtó hatása. Századunk nagy zenei ébresztője, miként az előbbiének Liszt, akihez meg­lepően közeláll. Nemcsak mély vonzalmával és tisztele­tével. hanem egyéniségük nem egy kimagasló rokonvonása miatt is. Debussy is, akárcsak Liszt, megszállottja veit a nagyság­nak. a szépségnek, a szellemi­lelki előkelőségnek. Debussy is akárcsak Liszt, szüntelenül kipróbált minden kikísérletez­hető új hangzást. Mint mes­tere, lelki-szellemi rokona, a kifejezés egyszerűségéért küz­dött. Mindent megértett, min­dent átélt és kereste tehát a végső igazságot. A szűkszavúság második természetévé vált. Megízlelte a hallgatás mámoros édessé­gét, A pillanat örökkévalósá­gáért dolgozott, hogy ifjú szí­vekben megújulva, továbbél­jen. Űj életlátást köszönünk ze­néjének ... Mails Géza A 4 i I i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents