Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-09-09 / 37. szám

Az egyháztörténetből*

Templom a tűzfalak kozott

IGEN, PONTOSAN így lehetne meghatározni a ferencvárosi kápolna helyét: templom a tűzfalak között. Mert körülötte nőtt, alakult a város és ezt a folyamatot a tűzfalakon lehet lemérni. Ezért alig ismerik, alig találják meg kápolnánkat. Sokan, a régi ferencvárosi evangélikusok közül is azt mondják: „Nem tudtam, hogy ilyen szép kis templomunk van itt a IX. kerületben”. Nem is csoda. A templom fiatalabb, mint a gyülekezet. Pedig a gyülekezet a többi pesti egyházközséggel csak 1953-ban alakult.

IIdáig a Deák-térhez tartoztak a ferencvárosival együtt.

A ferencvárosiak azonban igen régen igényelték, hogy saját kerületükben legyen istentiszteleti helyiség. A háborúig azután ezt az igényt egy iskola tornatermében elégíthették ki. Csak a háború után gondolhattak arra, hogy a mai helyen, a Thaly Kálmán utcában, egy földszinti épület többszöri átalakításával isten- tiszteleti helyiséghez jussanak.

Tulajdonképpen ennyi lenne a története dióhéjban, ha a folyamat, az események mögött nem lennének emberek és emberi szívek. De Isten gyülekezete soha nem kövekből épül, hanem emberi szivekből, mégha a szivek akarata kőbe épül is.

A Ferencváros, ez a több ‘mint százezres kerület, talán a. legöntudatosabb kerülete a fővárosunknak. Az emberek szinte ismerni vélik egymást, mert már a nevek hallása után kijelentik: „Ez régi ferencvárosi család”. Mint a falu népe, emlékszik arra, hogy kikkel járt iskolába, kikkel katonáskodott, szórakozott, vagy járt munkába. Ha egyszer itt letelepedett valaki, elköltözni sem kíván. Es mint ahogy fővárosunk y más kerületeinek, úgy ennek is sajátos szelleme van.

Említettem előbb: mint a falu népe, olyan. Igen, ez a kerület őrzi még leginkább a falusi jelleget. Arra kevesen gondolnak, hogy ha elhagynák az Üüői-út páratlan oldalán levő hatalmas emeletes házakat és belépnek az „öreg Ferencváros” földszintes házai közé, akkor falura érkeznek. Néhány rövid évtizeddel ezelőtt az istállókban még tehenek álltak és esténként, a fejes után friss tejszagot és széna illatot hajtott ki a szellő az utcára. A kapukon szekerek gördültek ki fuvarba, vagy hordták apró termékeiket piacra a szorgalmas ferencvárosi emberek. Az udvarok azonban ma is őrzik a falusi jelleget. Ha a nyitott kapukon besétálunk, leanderek és egyéb virágok, főleg Sok muskátli tölti meg a virágágyakat. Sőt ott állnak az udvarok közepén a hús árnyat nyújtó lombos fák is, amelyek hiányozni szoktak, 'a metropolisok kőrengetegéből.

. DE OLYANOK AZ EMBEREK IS, mint a környezetük. Ott ülnek munka után a küszöb előtt székeken, padokon és beszélgetnek. A szomszédok ablakon kikönyökölve, kihajolva „fenszterliznek”, — ablakolnak —, tereferélnek. Mint falun. És ha vásár-, vagy ünnepnap kisétálnak a Fe- renc-térre, a Ludovika-kert- be, a délutánt sakkal, ultival, vagy vitatkozással ülik agyon 'árnyas fák alatt a férfiak.

Persze nem maradt ki a főváros viharos fejlődéséből a mi kerületünk sem. A földszintes házak vízszintes tagoltságát már a háború előtt megtörték a négy-öt emeletes házak. A bérkaszárnyák. A két háború közötti nincstelenek menedékhelyei. Csak néhány lépésre van tőlünk az a sötét bérház a Gát-utcában, ahol József Attila családja tengette életét. Ahol a költő szeretett nővérével, „Jocóká- val” egy héten át savanyú káposztán élt, miközben a „mama, nyikorgó kosárral az ölében ment a padlásra, ment serényen”. Azóta a gyárkémények füstje mögött kémlelem a kék eget, amelyet az öreg József-néni oldott kékitőböl az ég színébe. Mert ez a kerület a múlt század végétől erős iparosodásnak indult. Hatalmas gyárai elnyelték reggelenként a munkásokat, hogy este visszaadják a sötét, elhanyagolt és egészségtelen munkáslakásoknak.

SŐT EZ A KERÜLET rendelkezett a leghírhedtebb

szükséglakőtelepekkel is. Szép nevet kapott a valójában kétségbeejtő fabarak-telep: Mária Valéria-telep. Viszont az egész, város tudta, milyen nyomortelep. Szükségből építették, rövid, átmeneti időre. Mégis négy évtizedig élt. „Szükség volt rá”. A múlt gyászos foltját felszámolták. Nem lehet ráismerni, mert a 8—10 emeletes, vidám színekben tündöklő modem házak tényleg új világot hirdetnek. „József Attila-telep” nevet kapta, hogy a tragikus sorsú költő nevét hordozza a mi kerületünk egy része, de nem a régi formában. Rohamosan változik kerületünk képe. Egy évtizeddel ezelőtt lakóinak száma még nem ütötte meg a 70 ezret, ma túl van a 100 1ezren.

Az Üllői-út páratlan oldala, a Duna és a kispesti Határút közötti hatalmas háromszög szinte naponként új képet mutat. A mi kis templomunk, amely mintegy a szivében fekszik ennek a háromszögnek, ilyen változáson ment keresztül. Már alig van nak olyanok, akik arra emlékeznének, hogy templomunk valamikor istálló volt. Örök szimbólum marad ez így. A világ Üdvözítője is istállóban látta meg a napvilágot. 1947- ben az udvar közepén, ahol valaha egy platánfa állhatott, kis román stílusú torony épült. Az egész csak egy falat, de nemes vonalaiban szent ihletet áraszt. A tetején levő

ŐSZI

kereszt vadgalamboknak szolgál pihenőhelyül. A toronyban apró harang csendül meg vasárnaponként. A harang különös vándorútja emberi sorsot mintáz. Valahonnan egy felvidéki katolikus templomból került hozzánk. 1962-ben renoválták a templom első részét. Akkor kapta új oltárát, oltárképét, meghagyva a régiből a használható elemeket, amelyhez annyi emléke fűződött a gyülekezetnek. És idén fejeződött be teljesen a templom tatarozása. A tűzfalak közé ékelődött kis kápol- na kedves foltja az „öreg Ferencvárosnak.”

ÉS AZ EMBEREK? Az emberi szivek? Igen, a kápolna minden köve, berendezési tárgya, a kegyszerek és oltárte- rítők, a virágok az oltáron, megannyi meleg emberi szív szeretetét sugározza. Amikor vasárnaponként megszólal a kis ferencvárosi templom harangja, hálásszívű emberek lépik át a templom küszöbét. Mosoly van az arcukon, öröm a szivükben. Tekintetük úgy simogatja a szinte eleven köveket, mint anya gyermekét. Az övék. összehozta a templomot szeretetük, összetartja a templom szeretete őket. „A család, a ferencvárosi gyülekezet családja jön templomba” — így szoktuk mondani. Itt ismer mindenki mindenkit. Tudják azt, ha valaki beteg közülük, vagy nyugdíjba megy, vagy nyaral, gyermek születik, vagy a halál szólított el valakit. Sorsuk szorosan egybefűződött. Maga a templo- mocska pedig kőbe formált ferencvárosi szívekből áll.

i .

Kerületünk fejlődése, szó- pülése, csinosítása, napjaink lüktető élete örömünket váltja ki. A tűzfalak között meghúzódó kicsiny templom, a maga finom vonalaival lépést akart tartani a város fejlődésével. Istállónak épült, ma Isten háza. És ha valaki ma megnézi, el sem tudja képzelni, hogy milyen lehetett negyven éve, óh, de nem negyven csupán tizenöt éve. De Isten megáldotta a gyülekezet buzgalmát, családias összetartását, szeretetét és hűségét. Áldásának hangos jele a tűzfalak közötti kis ferencvárosi templom.

Rédey Pál

ÉNEK

Mikor a fecskék útrakelnek,

Tudom, hogy lassan őszre jár.

Halk szél suhan, lombok peregnek Es bágyadtabb a napsugár. Kertemnek sok színes virága Némán lehajtja kis fejét.

Mindennek eljő hcrvadása.

Mikor eléri idejét.

Mikor a fecskék útrakelnek. Szívemben őszi dal fakad.

Napok peregnek, évek telnek. Tavasz és Nyár úgy elszalad. Egyszer mindnyájan őszbe érünk S a Kertész dönt majd odaát,

Hogy jó gyümölcsfát lelt-e bennünk? Vagy terméketlen fügefát?

Mikor a fecskék útrakelnek,

Némák a víg játszóterek.

Megtelnek az iskolatermek, Megszállja a gyermeksereg.

Mint hangyaraj a sok kis ember Es mind tudásra éhezik.

Öleld és áldd meg óh Szeptember Ki elindul s ki érkezik!

Palotay Gyula

Amerikai katonaegyház is van az HSZK-han

Lapunkban több alkalommal foglalkoztunk azzal a ténnyel, hogy az NSZK-ban Kunst katonapüspök katonaegyháza mellett az amerikai megszállók katonaegyháza is működik. Erről fényképes dokumentumot is nyújtottunk. Ezt most csak megerősíti az az érdekes cikk, melyet T. Kiril- low, szovjet katonapolitikai kommentátor közöl az „Is- westija” heti mellékletében, íme, néhány szemelvény: „Minden héten egyszer a kaszárnya zászlórűdjára felhúznak egy háromszögletű kék zászlót, közepén fehér kereszttel. Az egységet vallásos megbeszélésre vezetik fel. A részévétől kötelező!”

A katolikusok egy csoportja a kaszárnyába megy. Ott egy káplán várja őket. Szemre egy teljesén szokásos katonatiszt. Ugyanaz az egyenruha. A vállpánton is azonos szolgálati jelzés. Csak a galléron van egy kis kereszt is.

A káplán ma ezt választotta előadása témájául: „Kommunizmus- — a demokrácia ellensége”. Rikító borítású kis könyvecskét tart a kezében — a téma módszeres kidolgozását. Washingtonból küldték, az USA katona-lel- készi irányító központjából. — Ez a könyvecske mindazt magában foglalja, amit a katonáknak a „megadott témákról” tudniok kellene. ...

„Egy vöröst felismerni nagyon könnyű. Ha bárki egy üzemben a munkásokat buj- togatja, hogy béremelést követeljenek — az nem • más, mint egy vörös. Vörös az is, aki fellép USA csapatok külföldi államok területén való tartózkodása ellen.”

Az előadás után — imádság. És aztán —, lelépni!

Egyházunk megújulása a Rákóczi"szabadságharc idején

n. RÁKÓCZI FERENCNEK

a világ népeihez intézett kiáltványa egyszerre talpra állította mindazokat, akik a Habsburg gyarmati elnyomás és a vallási türelmetlenség alatt szenvedtek. Rákóczi zászlajának jelszava: „Pro libertate!” (A szabadságért!) lelkesítette valamennyi elnyomott réteget.

A protestánsok vallásszabadságuk igazi biztosítékát is Rákócziban látták, hiszen a protestantizmusnak már akkor is évszázados tapasztalatai voltak arról, hogy az ige háborítatlan, tiszta hirdetésének lehetősége, a vallásszabadság biztosítása, elválaszthatatlanul összefügg a nemzeti függetlenséggel, a szabadság kivívásával. Közös volt a nemzeti és egyházi ellenség is: a bécsi udvar, amelynek célkitűzését Kollonics esztergomi bíborosérsek így foglalta össze: „Magyarországot németté, koldussá s végül katolikussá teszem.”

A. Habsburgok kezére játszott XI. Kelemen pápa is, aki parancsot adott a katolikus papoknak, hogy ne lépjenek a kurucok táborába és kiközösítéssel fenyegetett minden papot, aki a szabadságharc ügye mellé áll.

A katolikus Rákóczi által vezetett szabadságharc egyáltalában nem volt katolikusellenes, de célul tűzte ki a vallásszabadság biztosítását az előző állapottal szemben, amikor Kollonics az evangélikus lakosságot a lelkészekkel együtt kiűzette a Rákóczi- uradalmakból. amikor még például 1703-ban is Rlatany Samu, szepesváraljai evangélikus lelkészt pellengérre állították és nyilvánosan véresre vesszőzték azért, mert igét hirdetett a szórványokban is.

Különösen a jobbágyság számára jelentett sokat a szé- csényi országgyűlés határozata 1705-ben, amely megszüntette vallási téren a földesúri jogot, azt a vallási kényszert, amely szerint a jobbágy köteles volt követni földesura vallását. Ugyanez az országgyűlés döntött arról, hogy a templomokat igazságosan osszák szét a felekezetek között s az erőszakkal elveiteket adják visz- sza. A vallásszabadság biztosítása felé tett lépések alkalmából Rákóczi emlékpénzt veretett, amelynek egyik lapján a három felekezetet képviselő három személy közösen éleszti az olt ári tüzet.

Az előző időben vérig zaklatott evangélikus gyülekezetek most új életre keltek. A szervezeti megújulás és rendeződés jegyében keltették újra életre 1705-ben és 1674-ben megszűnt 24 szepesi városi esperességet, majd újra szervezkedett a felsőpoprádvölgyi esperesség is. 1707-ben pedig összeülhetett Petrőczi István kuruc tábornok, egyházfelügyelő elnöklete alatt a rózsahegyi zsinat, amely meghatározta egyházunk szervezetének lényegbevágó kérdéseit, új egyházkerületi beosztást is létesített.

A SZERVEZETI MEGÚJULÁSSAL szorosan együtt járt a teológiai eszmélődés is. Filárik István püspök a Habs- burg-elnyomás korát az egyip- tombeli sötétségnél is sűrűbb sötétségnek nevezte és hálát adott, hogy Isten igéjének világossága fényében foglalkozhat a rózsahegyi zsinat az egyház ügyeivel. Ezek között legnagyobb jelentőségre a hitvallások kérdése és a pie- tizmus kérdése tett szert. Krmann Dániel püspök attól tartott, hogy a pietizmus megbontja az evangélikus egyház egységét, s az egyházon belüli szektaként jelentkezik, s ezért azt indítványozta, hogy a zsinat kárhoztassa a pietizmus elferdüléseit, foglaljon erőteljesen állást az evangélikus hitvallások mellett. Mire a zsinat a pietista lelkészekkel nyilatkozatot íratott, hogy a pietizmus túlzásait nem helyeslik, sőt kárhoztatják s az evangélikus egyház hivallásait magukra nézve kötelezőnek ismerik el. Az egyház tiszta tanítására vigyázó tiszakerületi püspök eljárást indított Kephalides Samu gölnicbányai, pietista szellemben működő lelkész ellen, akinél a hivatalvesztésre vonatkozó ítéletet csak az egyházunk tanításához való visszatérés reményében függesztették fel. A szervezetében és teológiai eszmélődésében megújuló evangélikus egyház lelkészei természetesnek tartották a Rákóczi-szabadságharc ügyének, a haza megmentésének a szolgálatát. Így például Krmann Dániel püspök a rózsahegyi zsinat megbízásából követségben járt a Lengyelországban állomásozó XII. Károly svéd királynál s ezáltal mind a kurucok, mind evangélikus egyháza számára is fontos diplomáciai szolgálatot végzett a külföldi kapcsolatok megszilárdítása révén.

A LELKÉSZEK SZINTÉN SZOLGALATKÉSZEN állottak Rákóczi mellett. Így például 1705 december 8-án a késmárki paróchián gyűltek össze a lelkészek az egész Szepességről és környékéről s az alispán és a bírák jelenlétében hűséget esküditek a

fejedelemnek. Sőt voltak olya» nők is a lelkészek között,- mint például Aáchs Mihály, aki a kurucok seregéhez is csatlakozott, s költői szavával és prófétai ihletével tüzelte a felkelőket az igazságos ügy győzelméért való küzdelemre. Énekeit templomi énekes- könyvünkben mind a mai napig énekeljük (264, 381, 410. számú énekek).

Egészében véve: a Rákóczi- szabadságharc ideje alatt újból bebizonyosodott, hogy evangélikus egyházunk akkor tudott szervezetében, hitében, tanításában, teológiájában megújulni, amikor Isten elhárította a nemzeti életről az elnyomás sötét erőit, s lehetővé tette széles néprétegek boldogulásának útját, amelyben egyházunk kiépíthette az Istenhez, hazához, önmagához való hűségnek az útját% Dr. Ottlyk Ernő

Afrikától Kubáig

,,A szegények dácutá&a zfyíjMifá Haszius dáculá&ámt"

Figyelemre méltó megfigyeléseket és megállapításokat tar* talmaz M. Scheer-nek, a Béke Világtanács tagjának a könyve („Von Afrika nach Kuba”) két kontinensen tett utazásairól. EZ a neves német író mindig ott tűnik fel, ahol döntő fontosságú világpolitikai események játszódnak le. Egyiptomban tartózkodott az 1956-os agresszió idején, Elő-Azsiában volt, amikor aZ iraki forradalom elsöpörte a korrupt rendszert. Érdekfeszítően számolt be annak idején az eseményekről.

Könyve első részében egyiptomi, szudáni és abesszíniái élményeiről és tapasztalatairól számol be. Mi európaiak köny- nyen beleesünk abba a hibába, hogy ezeknek az országoknak a politikai és társadalmi kérdéseit egyformáknak véljük a földrajzi közelség vagy szomszédság miatt. Scheer meggyőzően ecseteli, hogy mennyire sajátos, sokrétű és komplikált kérdésekkel viaskodnak ezek. Lenyűgözően írja le, hogy hogyan él egymás mellett a régi és az új, hogy hogyan akadályozza a néptömegek és az ifjú forradalmi értelmiség harcát és vágyait at új és jobb után a babona és az elavult társadalmi rend. Magától jut el az olvasó arra a következtetésre, hogy a kolonia- lizmusnak ezt a szégyenteljes örökségét nem lehet az egyes kinövések elszigetelt lenyesegetésével megszüntetni. Az egyszerű emberek egyesített teremtő erejére van ehhez szükség.

Különösen is értékesek a forradalmi Kubáról szóló fejtegetései. „Az egyiptomi ember gondolatvilágában a nemzeÚ gondolat áll első helyen, a kubai ember gondolatvilágában viszont a kubai társadalom osztályszerkezete”. Tanulságosak az egyházi és vallási jelenségekről tett megállapításai. Beszél a kongói papnövendékekről, akik ma országuk igazságos rendezéséért harcolnak. Majd arról hallunk, hogy Kubában ilyeú szövegű transzparensek láthatók: „Krisztus igen — farizeusok nem!” A városokban és falvakban plakátokon olvasható ez az idézet Fidel Castrotól: „A szegények elárulása egyenlő Krisztuk elárulásával”.

Scheer tudósításai nagy mértékben hozzásegítenek más földrészek embereinek a megértéséhez és az ottani élet valóságos ismeretéhez. „Itt is, ott is föllobban a nemzeti felszabadulás tüze, Dél-Amerikában csakúgy mint Afrikában... A szenv- telenség ideje lejárt. A szabadság fertőz, Amerikában csakúgy mint Afrikában... A világ megváltozott.”

DR. MÜLLER — dr. Günther

AZT MONDJAK, a téma az utcán hever, csak le kell érté hajolni. Én mégcsak le sem hajolok most, hanem egy szürke1 nek nevezett munkanapból ragadok ki egy órát.

Levelezőlapot tartok a kezemben. Külföldi előfizető írta A kartonon ez áll;

vorher DR. MÜLLER jetzt dr. Günther (Azelőtt Dr. MÜLLLER, most dr. Günther)

A név változott, a cím a régi, egy németországi kórház címe.

Nézem a lapot, a közepén két névvel. És magam elé képzelem ezt a Dr. Günthert, aki írta. Az elődjének a nevét, aki előtte ezt az állást betöltötte, nagybetűkkel írta a középre és alatta kicsivel a sajátját, aki mostantól fogva ezt a helyet betölti. És előttem áll ez az ember... Szerény. Bizonyára nagy1 tudású, mert csak az tud ilyen szerény lenni. Tisztelettudó: Nem terpeszkedik el elődje karszékében, hanem kegyelettel dédelgeti emlékét. Ember. Megköszöni, hogy a lapot az ő nevére átírjuk. Látom a klinikát, amelynek vezetését átvette és tudom, hogy ezen a klinikán ez a hang, ennek a „kis dr. Gün- themek a hangja” honosodott meg. Ez a hang pedig halk és mégis mindenki megérti.

... MEGSZÓLAL A TELEFON. Egyik főorvos jelentkezik. Akkor hallom először a nevét. A telefonbeszélgetés végén arra kérem, küldje el a kért anyagot vállalatom címére. Kérem; hogy az én nevemet írja nagybetűvel, a vállalatomét kicsivel; így hamarabb kézhezkapom és az ügy nem szenved késedelmet, de magyarázatul hozzáfűzöm, hogy a valóságban perszé ez nem áll. A vállalat neve írandó naggyal és az enyém kicsivel. — Számomra a maga neve íródik naggyal — hangzik a válasz — mert nekem mindig első az ember. — Köszönöm — mondom csendesen és arra gondolok, hogy ennek az orvosnak a hangja mennyire hasonlított dr. Güntheréhez.

...ÉS NYÍLIK AZ AJTÓ. Egyik korrektor lép be rajta. Most töltötte be a 80. életévét. Átveszem tőle az anyagot. Búcsúzunk. — Kár, hogy most soká nem fogom látni — mondja — és én megnyugtatom, hogy bizonyára hamarosan megint lesz munka és akkor hívni fogják.

— Óh, nem az anyagiak miatt — mondja elutasítóan — de soká nem beszélhetek önnel. Olyan jó, emberséges a hangja.

Nem tudok válaszolni. Szótlanul kezet nyújtok. Olyan könnyűnek, súlytalannak érzem magam, mintha kikerültem volna a föld légköréből.

És most szerényen, mint aki megértett valamit az élet nagy titkaiból, egész kis betűkkel írom oda ennek a pár sornak a végére

Gyarmathy Irén