Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-07-08 / 28. szám

/ ) «*»*>«?* - «*■' m >***&£&!# BÚCSÚ EGY TANÉVTŐL 126. ZSOLTÁR A búcsúzásban mindig van valami, egy kevés, csöndes szo­morúság, de ugyanakkor a búcsú óráját százszorosán megszépítik a szívet melengető, kedves emlékek. Igen, így van ez, mert a na­pok, amiket magunk mögött hagyunk, mindig magukkal viszik a múló percek, a tovasiető órák ezernyi szépségét. Ahogy ezt te­szik, szomorú, de ugyanakkor ez, ami fel is forrósítja az em­lékezések elmaradhatatlan alkalmait. Közülünk ki ne emlékeznék szívesen fiatalságának eszten­deire? Arra az időre, amikor még csak készülődött az életre, el­jövendő hivatására, amikor barátokra, jóban-rosszban ragasz­kodó pályatársakra talált, akiktől aztán soha többé el nem tud szakadni. Ki ne emlékeznék közülünk arcokra, eseményekre, amelyek kitörölhetetlenül vésődtek bele szívünkbe, tudatunkba, alakítgatták emberségünket, egész emberi valónkat? És ki tudná röviden elmondani, hogy hosszú idő után is mi mindent jelent számára egy-egy iskolapad, egy-egy tanterem felbukkanó képe, egy-egy régen 'elhangzott mondat, egy-egy mégsem nyom­talanul tovaröppent szó? Ki ne emlékeznék s ki ne tudná meg­becsülni az ifjúságában szerzett tudást, tapasztalatot, számtalan értéket? A tanévvégi búcsúzás, há­laadás és számadás órájára gyülekezett össze június 28-án 'Teológiai Akadémiánk hall­gatósága, tanári kara. Egy olyan tanévtől vettünk bú­csút, melynek napjai, hetei most már tudássá épülnek, emlékekké szépülnek. Olyan évről adhattunk számot, mely­nek minden tanítási órája — reménységünk szerint — időt­álló téglaként épül bele mindnyájunk hitének, tudá­sának, emberségének épüle­tébe. * „A Krisztust tanulni — mondotta igehirdetésében Pál apostol szavait idézve KÁL- DY ZOLTÁN püspök — annyit jelent, mint igazság­ban, azaz: őszintén élni. Őszintén élni a hitben, a szeretetben és teljes komoly­sággal, felelősséggel a min­dennapokban, a mindenna­pok feladataiban, kötelessé­geiben, hivatásunkban.” Ugyanerről szólott, ha más szavakkal is, DR. OTTLYK ERNŐ dékáni jelentésében, amikor a következőket mon­dotta: „Az az út, amelyen Is­ten ma vezet minket, az emberszeretet teológiájá­nak és egyházának az útja, mert ő maga az emberszeretet Istene, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát ad­ta érte. Ma az az egy­ház hirdeti tisztán és igazán az Isten igéjét, amely Jézus Krisztusról, az ember javáért élt, az emberért meghalt és az emberért feltámadt Űrről tesz bizonyságot, aki kö­vetőitől és tanítványaitól is azt várja, hogy az ő szeretetét éljék bele a világba, — Luther sza­vaival — Krisztussá le­gyenek a felebarát szá­mára. Akik pedig Tőle, a Mestertől tanulják a keresztyén élet útját, nemcsak szavakban, ha­nem mindennapi cseleke­dettel veszik ki részü­ket az ember javáért folytatott munkából, az emberszeretet isteni pa­rancsának széles skálájú teljesítéséből.” Hogy egyházunk, Akadé - miánk ilyen törekvése, a ta­nítás, az igehirdetés ilyen­irányú munkája nem maradt pusztába kiáltott szó, arról a mi mai ifjúságunkhoz illő megfontolt, komoly szavakkal SZEBIK IMRE, a végzett hallgatók nevében búcsúzva, tett bizonyságot: „Egyházunk, professzo­raink iránti hálánkat — mondotta — azzal sze­retnénk kifejezni, hogy becsülettel elvégezzük azt a szolgálatot, amit Isten az Ő egyházában, A PROTESTANTIZMUS NAGYARÁNYÚ FEJLŐDÉSE MEXIKÓBAN Pedro Rivera jezsuita páter egy tanulmányt jelentetett meg a „Protestantismo Mexi- cano”-ban. Eszerint a pro­testánsok száma Mexikóban 1949 óta 265 000-ről 1 065 161- re emelkedett. Brazília kivételével egész Latin-Amerikában sehol nem ért el ilyen gyors és nagy­arányú növekedést a protes­tantizmus mint Mexikóban. népünk körében, Mg* hazánkban ránk bízott, élethivatásunkká tett.” A tanítás, a tanulás, a vizs­gák hagyományos izgalmai, a diákélet ezerszínű emlékei mellett az elmúlt tanévből még egyet — talán éppen a legemlékezetesebbet — vi­szünk magunkkal: a Teológiai Akadémia új otthonába köl­tözésének apró-cseprő esemé­nyeit. Teológiai Akadémiánk az idén — bátran mondhatjuk — hazatalált. Falai közé fo­gadta az öreg Üllői úti épü­let, Egyetemes Egyházunk székhaza s erre az alkalomra maga is megfiatalodott. Má­sodik emeleti ablakszemei fe­hérre festve, vidáman figye­lik a zajló forgalmat, a köl­tő által megénekelt, az el nem múló ifjúságot hirdető fákat. S az új tantermek, szobák falai közé a kira­gyogó vidámságot éppen az ifjúság — fiaink, leányaink — hozták, hozzák magukkal. Az az ifjúság, amely to­vábbviszi, folytatja elei­nek szolgálatát. Az az ifjúság, amely a jelen­ben és a jövőben kész­ségesen járja, járni fogja egyházunk egyre újuló, új meg új feladatok felé ve­zető, mások által is meg­becsült útját. Az az ifjúság, amelyért hálásak vagyunk Istennek, az Egyház Urának. Rivera páter adatai szerint a protestánsok száma Latin- Amerikában 1942 és 1962 kö­zött átlagban 80 százalékkal emelkedett. Ezzel szemben Mexikóban az emelkedés majdnem 300 százalékos. Ri­vera páter egymás mellé ál­lítja a protestánsok és a ka­tolikusok statisztikáját. Esze­rint a protestánsok 5000 lel­késszel, 3000 gyülekezettel és 58 szemináriummal, a kato­likusok 6290 lelkésszel, 2046 gyülekezettel, 13 384 egyéb egyházi központtal és 40 sze­mináriummal rendelkeznek^ NEM A LEGISMERTEBB zsoltárok közé tartozik a 126. De nem is azok közé, amelyek eltörpülnek az ismertebbek mellett. A 126. Zsoltár Izráel népének szabadulása feletti örvendezésről szól. Az egész nép ujjongását hirdeti. Isten csodálatos kegyelmét, amely akkor a nép szabadulásában mutatkozott meg, kezdetben nem is értették meg. „Olya­nok voltunk, mint az álmo­dok” — olvassuk a zsoltárban. Isten kegyelmét mindig ne­héz felismerni. Nehéz, mert bűnösök vagyunk. Sok min­denre gondolunk akkor, ami­kor Isten megszabadít minket valami nagy kísértéstől, ki­látástalan feladatok megoldá­sánál, amikor már erőnk és képességeink elhagynak. Meg­próbáljuk a megoldást a saját erőnkre, emberi képességeink­re, sikerünkre és szerencsénk­re vissza vezetni. Mi, keresz­tyén emberek, Isten szabadító kegyelme helyett a mi ma­gunk nagyságát kezdjük „imádni”. Izráel népe, mint álmodo­zók álltak szembe azzal a ténnyel, hogy az Űr vissza­hozta „Sión foglyait”. Meg­lepődés és hirtelen félelem járta át őket. Saját szemük­nek sem akartak hinni. Nem álmodunk talán? — kérdez­gették önmaguktól. A válasz­tott nép, akit Isten kiválasz­tott népek közül és „néppé tet­te a nem népet”, hogy azon keresztül mutassa meg hatal­mát és erejét, irgalmasságát és kegyelmét, most mégis sze­mét dörzsöli. Igaz lehet ez? — állnak meg az Isten ke­gyelmének ekkora ténye előtt. De aztán, mint a gát át­törése után a sebesen alá­zúduló ár, rohant és mindent átjárt az örvendezés. A rövid ideig tartó megrettenés után elemi erővel csapott ki az öröm himnusza. Nemcsak a szabadulás feletti örvendezés volt az, ami a pogányok szá­mára is láthatóvá vált, ha­nem annak a megértése, hogy ismét az Isten kegyelmében részesültek. Énekkel és imá­val, mosolygós, örömteljes élettel és alázatossággal hir­dették azt, amit a pogányok, akik látták ezt a belső örö­met, így fogalmaztak meg: „Hatalmasan cselekedett ve­lük az Űr!” HÜSVÉT UTÁN a keresz­tyén emberek szívét is öröm járja át. Jézus Krisztus fel­támadott és él! És ha akkor a választott nép jogosan mondhatta el, hogy hatalma­san cselekedett velük az Ür, akkor mi még erőteljesebben hirdethetjük örömünkkel, hogy velünk aztán igazán a legnagyobbat cselekedte: meg­szabadított bűneinkből és élő valósággá, életközellé tette Isten szeretetét. Jézus Krisztus nemcsak a nevében viselte sezt a szót: Szabadító, hanem ezt meg is cselekedte. Életével, cseleke- deteivelt szolgai alázatosságá­val, engedelmességével, halá­lával és feltámadásával. Mind­azt elvégezte, amire nekünk szükségünk van. Legyőzte a halálnak számunkra iszonya­tos közelségét és félelmét; megtörte a bűnnek embere­ken való hatalmát; leszállt a poklok mélyére, az elhagya- tottság sötétségébe; és a kí­nok és keresztek hordozójává lett. Hatalmasan cselekedett ve- lünk az Or! Kegyelmet adott és irgalmasságával övezett kö­rül minket! Húsvét ajándéka éppen ez a hatalmas cseleke­det! Isten szeretete húsvétkor újra megmutatkozott! S mi húsvét után élő keresztyének ebben a kegyelemben élünk. Ebben a kegyelemben újítot­ta meg velünk Isten az Új­szövetséget. Hirdette, hogy nem hagy el és bűneink miatt nem fordul el tőlünk. Szerető hangon szól hozzánk. És evan­géliumával túlharsogott min­den félelmet és hitetlenséget, ami csak erőt vehet rajtunk, keresztyén embereken: Jézus él! Feltámadt! Vajon lehet-e ekkora cse­lekedet láttán néma ajakkal, szomorú szívvel, örömtel en életfolytatással élni? Lehet-« álmodozóként megállni a hús- véti evangélium előtt anél-' kül, hogy valami kimondha­tatlan öröm ne járná át egész valónkat? Nem! AKI A HÚSVÉTI EVAN­GÉLIUMOT hittel hallgatta és az evangélium mögött levő cselekedetet megértette, az csak örvendező keresztyén le­het. És csak az a Krisztus kö­vetője, tehát csak az méltó a keresztyén névre, akiből árad a Feltámadottól aján­dékba kapott öröm.! Örven­deznünk kell annak a nagy cselekedetnek, amelyet Jézus Krisztus vitt véghez érettünk! örüljön a szívünk, mert Istea szeretete közel van hozzánk. Mint ahogy a láthatatlan le­vegő körülvesz mindent, úgy vesz körül minket is Istennek az a szeretete, amely Jézus Krisztusban emberré és életté lett! Ezért csak örömteli há­laadással mondhatunk köszö­netét mennyei Atyánknak. Így lesz a mai keresztyén ember számára a 126. Zsoltéi ujjongó üzenete valósággá« Isten húsvéttal hatalmasan cseikedett velünk! Azért ör­vendezünk, mert Jézus Krisz­tus feltámad« Él és mi iá vele együtt élünk! Karner Ágoston i Reményteljes állásfoglalás Amint arról lapunk olvasóinak az elmúlt héten már hír! adtunk, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának június 25-én tartott évi közgyűlése jelentős nyilatkozatban fog­lalt állást a moszkvai leszerelési- ég békevilágkongresszussal kapcsolatban. A nyilatkozat után olyan hozzászólások hangzot­tak el. amelyek tükrözik a tagegyházak állásfoglalását ebben át jelentős kérdésben és egyúttal azt a teológiai és gyakorlati munkát, amit ezen a téren már eddig is végeztek. A SZENTLÉLEK REFLEKTORFÉNYE DR. OTTLYK ERNŐ dékán hangoztatta, hogy VETŐ PÜSPÖK által előterjesztett nyilatkozatban kifejezésre jutott mindaz a teológiai meglátás, amire Isten az utóbbi időben el­vezette egyházunkat. A Szentlélek reflektorfénye egyre inkább azokra az igékre vetítődik, amelyek az emberszeretetről szól­nak. Mi volna ebben a korban az emberszeretet legkonkrétabb megnyilvánulása, mint a leszerelés követelése, a fegyver nélküli világ óhaja. Hálára indító tény már maga az is, hogy egy­házunk képviselete jelen lehet a moszkvai értekezleten és ezzel morális erőnkkel járulhatunk a leszerelés eléréséhez. CSELEKEDNI A JÖT DR. VARGA ZSIGMOND, a debreceni Teológiai Akadémiái dékánja kiemelte, hogy nem volna józan és reális magatartás; ha beismernénk: hiábavaló igyekezet a békéért folytatott Szol­gálat és ezért hagyjuk is abba. Nos, a mi szóhasználatunkbait a hit nem méricskélést, emberi valószínűségek után való iga­zodást jelent, hanem egzisztenciális magatartást, annak nyo­mán parancsot arra, hogy cselekedjük azt, amiben hiszünk: Jakab apostol szerint „aki cselekedhetné a jót, de nem teszi; bűne az annak”. E mellett az ige mellett nem áll olyan fel­tétel, hogy „már amennyiben a jó cselekvése komoly való­színűséggel eredményes lehet”. Ha így volna, Jézus Krisztust nem adta volna oda magát a világért, hiszen a világ megvál­tása eleve nem látszott valószínű ügynek. Ha mi most nyilat­kozatunkban a béke, a teljes és általános lefegyverzés, így a haladás mellé állunk, akkor ez a mi egyházaink részéről nyílt; bátor és reményteljes állásfoglalás — hangoztatta Varga Zsig- mond dékán. Két hónapra, néhány hétre néptelenné válnak a tantermek, a Teológus Otthon szobái s csendesebbé lesz a neonfényes fo­lyosó, az udvar: hazatértek, nyári vakációra mentek gazdáik, lakóik. De a káhikula tikkadt csöndjében tovább álmod­nak a falak: visszavárják a megérdemelten pihenőket és majd szeretettel fogadják az újonnan érkezőket... Végül, de nem utolsósorban, el kell még mondanunk, hogy a tanévzáró ünnepségen megjelent és az elnökségben helyet fog­lalt D. DR. VETO LAJOS és KÁLDY ZOLTÁN püspök. A ven­dégek soraiban láthattuk HARKÁNYI LÁSZLÓ egyetemes fő­titkárt, a Budapesti Református Akadémia képviseletében NYÁRY PÁL dékánt és DR. BODONHELYI JÓZSEF prödé- kánt. a Debreceni Református Akadémia képviseletében D. DR. PAKOZDY LÁSZLÓ MARTON professzort. A tanévzáró ünne­pélyt jelenlétével megtisztelte VERES PÁL, az Állami Egyház­ügyi Hivatal főosztályvezetője. >, m . Vámos József IH'lililiWIil'l illflfil;lllllili|IMIM!lllilil!l! KÍSÉR TÉS Ezerkilencszázharmincnégyben történt. A gazdasági válság fekete felhő foszlányai még az ég alján lógtak, az emberek foltoz­gatták ronggyá Szakadt egzisztenciájukat. Gáspár bácsi sem rázódott még helyre. Az elmúlt évek megviselték, lekoptatták ró­la az életkedv eleven színeit. Olyan volt mindenestül, mint egy régi kopott freskó. Fakó és színtelen. Napokat töltött a „köp­ködőn”, • járt házról házra és ki tudja hány­féleképpen próbált megbirkózni a nyomorú­sággal, amely rászakadt teljes súlyával. Szakmáját illetően asztalos volt. De szé­gyenszemre leggyakrabban abból tengették életüket, amit az asszony keresett mosással. Pedig a jó asztalos mindenhez ért. Zárakat javít, kőműves munkát végez, fest, üvegez és ha kell, még a bádogos munkát is el­végzi. Ezermester. Fűrésszel, gyalúval a hó­na alatt nem rostéit becsöngetni, apró javí­tásokra ajánlani magát lakásokba, mint a drótostót, aki viszont az udvarokon hirdette fennszóval a tudományát. Eddig nem ju­tott soha, ösztönös szégyenérzete miatt. Gáspár bácsi becsületes ember hírében állt. Szegény volt, de a keze mindig tiszta. A szakmájával is összefüggött ez. Szemébe tudott és mert nézni mindenkinek. Nem volt öreg, de korán őszült, ezért a „bácsi” szó hamar és úgy hozzátapadt, mint bo­gáncs a ruhához. Nem lehetett leszedni róla. És sokszor még az idősebbek sem merték másképp szólítani, mint: „Gáspár bácsi”. Ősz haja, értelmes arca, megfontolt, józan észjárása, becsületes, tiszta munkásmúltja ezt így is követelte meg. Ma azonban Gáspár bácsi is áldozata lett a kísértésnek és ezt soha sem tudja megbo­csátani magának. Történt pedig, hogy szokása ellenére be­tért a vendéglőbe. Senki sem hívta. Isme­rősök sem voltak ott, akik a csábító hűvös­ben egy-egy pohár sör mellett tétlenkedné­nek, — miután nyár van, forró tikkasztó nyár. — De mintha az ördög súgta volna: — Gáspár, neked ide be kell térned! És Gáspár bácsi betért, j Ültek is, álltak is, hallgattak is és beszél­tek is az emberek. Gáspár bácsi ott idétlenke­dett a járatlan ember tájékozódásával. Sört kért. Egy pohárral. Le is telepedett hozzá. Lábát maga alá húzta és nagyon idegenül, bizalmatlanul tekintett körül, mint akinek rossz a lelkiismerete. Rossz is volt. Akit ta­karékosságra szorított a munkanélküliség és a nehéz élet, az a filléreket is sajnálja. Egy légy szemtelenül a homlokára szállt, mindig ugyanarra a helyre. Mintha csak a lelkiis­meretét izgatná a figyelmeztetés: — Gáspár, te rossz helyen vagy. Széles mozdulattal kergette újra meg új­ra el, de a légy csökönyös volt. Vannak ilyen legyek. Csökönyös volt mindkettő. Gáspár a kergetésben, a légy pedig abban, hogy bosz- szantotta Gáspárt. Végre sikerült elűznie és Gáspár révedező tekintettel kisérte az útját. A legyecske először az olajos padlón tett né­hány fürge lépést, majd megkerülte a foltos térítővel letakart asztalt és közvetlenül a mellette álló szék támlájára szállt. A tétlen emberek figyelmével kisérte a légy minden mozdulatát. És nini, a légy lefelé tartott. Ek­kor megütötte Gáspár szemét egy fehér, szép formásra alakított csomag. Azon megpihent a légy is, de Gáspár szeme is. Gazdája nincs a csomagnak. Gáspár most már megfeledkezett a légy­ről és a csomagot nézte. A csomag inger­lőén kínálkozott fel: — Tiéd vagyok. Nincs gazdám. — Soha életemben nem vittem el a másét — vitatkozott hangtalanul vele. — A másét? Engem úgy hagytak itt ezen a széken. Csak a kezed nyújtsd ki értem! No, fogj már meg! — kísértett a csomag. A csomag nem volt nagy, nem volt kicsi. Nem volt négyszögletes, de nem volt gömbölyű sem. És a kísértés győzött. Gáspár oldalt ha­jolt, áttette az ölébe. Nyugtalanul, szégyen­lősen. Talán bele is pirult, de most mór tény­leg az övé. Az ölében van. Senki nem törő­dött vele. Hazaindultában sietősre fogta a lépteit. Kergette a kíváncsiság, de még inkább a szorongás. — Gáspár, te loptál, — állapította meg magáról — ee nem méltó hozzád. — Gáspár, neked mindenre szükséged van. Lerongyolódtál, koplaltál, — nyugtatta ma­gát — De becsületesen! — szólt a lelkiismerete. A csomag hazakerült. Gáspár az asszony jelenlétében szótlanul bontogatta. Ismeretlen érzés fesziette a mellét, ösztönösen érezte valami nagy vihar előszelét. Elfogyott a zsi­neg, zörgött a csomagolópapír, újabb papír és... — Uram Isteni — Az asszony a szivéhez leap, ájulás környékezi, Gáspárt elönti a hi­deg verejték. A csomagban egy csecsemő kihűlt holtteste volt. Iszonyat sűrűsödött a szobában. Nem, erre senki nem számított. Főleg Gás­pár netgt Kegyetlen leckének tartotta a be­csületes múlt után. Soha életében nem volt a rendőrséggel dolga. £s most itt van, min­denestül itt van a kátyúban. Felrémlett előtte a tárgyalások, kihallgatások vég nélküli sora. Faggatások, tanúskodások kúsza út­vesztője, az újságok hangos es gondtalan, becsületét meghurcoló sorai. Olyan -csorba esett ezen a becsületen, amit egy életen át nem fog kiheverni. — Gáspár, te elbuktál, — állapította meg — neved ott szerepel a foltosnevűek között és senki nem lesz, aki ártatlanságodban hinne. Az asszony közben magához tért és csak annyit tudott kérdezni: — Mit tettél? Több sem kellett ennél. íme, az asszony az első, aki vádolja öt, Mélységes szégyen és döbbenet lett úrrá rajta. Majd, hogy el nem sírta magát. Vakarta a fejét tanácsta­lanságában és tehetetlenségében. Élete, amely eddig a szegények szokott egyhangúságával telt, most tele lett drámai feszültséggel, iz­galommal. Itt egy kicsiny gyermek —, néni is az övé —, teteme, ott, mögöte pedig és főleg benn a szívében az, ahogyan hozzáju­tott, vádolt. Mindenki hallgatott. Hallgatott a csöppnyi holttest, hallgatott az asszony és hallgatott Gáspár is. De a szíve s érzékeny lelkiismerete olyan hangokat hallott mint nyári zivatarban, amikor villám villámot ér és ofe ég nem szűnik meg dörögni. Az ajkát rágta kínos érzésében. Gáspár, mint megvert kutya bandukolt a rendőrségre. Néhány óra múlva már nem volt egyhangú és csendes kopott fészkük. Gáspár mindent elmondott úgy, ahogy történt, csak a légy szerepe maradt ki a jegyzőkönyvből. * Gáspár bácsi lelkiismeretét a mai napig sem nyugtatta meg a két nap múlva kide­rült igazság. A dolog úgy történt, hogy az egyik kór­házban halva született a csecsemő. A kór­ház a kicsiny és életét vesztett gyermeket átküldte a kórbonctani intézetnek. Azaz, csak át akarta küldeni. Mert az, akinek a feladata lett volna ávinni, — a segédportás —•, gondatlanul a vendéglőben hagyta. Gon­datlanul? Nem, ez több volt, mint gondat­lanság. Több volt azért, mert a segédportás idült alkoholista volt. Gáspár bácsi pedig így egy olyan dráma főszereplőjévé vált, amelyből egész életében szeretett volna kimaradni. Szégyen és bűn­tudat, lelkiismeretfurdalás és önmarcango- lás lett az ára a botlásának, * Tegnap, amikor elmesélte, úgy éreztem, még mindig ott van szíve sarkában a bűn­tudat, s elhiszem, hogy soha nem nyúlt azóta semmihez, ami nem volt az övé. Márton Pétéi « t (

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents