Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-05-14 / 20. szám
As egyháztörténetből: SYLVESTER JÁNOS Szinyérváralján született 1504 körül. Iskolai tanulmányait valószínűleg a közeli Nagybányán kezdte. Mint a kelet-magyarországi ifjak nagyrésze, ő is a krakkói egyetemre iratkozott be. A mohácsi vész évében, 1526- ban kezdte meg itteni tanulmányait. KRAKKÓT akkoriban a ..Visztula parti Athénnek" nevezték, mivel az egyetemen a humanizmus szelleme uralkodott. A krakkói humanisták rotterdami Erasmusnak a hatása alatt álltak. Erasmus, korának legnagyobb humanista tudósa. Luther egyik teológiai ellenfele volt ugyan, de azzal, hogy bírálta a római egyházat és reíormeszméket hirdetett vele szemben, mégis a reformáció számára készítette elő a talajt. Cox Lénárd, angol származású krakkói erasmista körében ismerkedett meg Sylvester János az erasmista műveltség-eszménnyel, a latin-görög. héber nyelvben és irodalomban járatos tudós eszményével. Cox ismertette meg Sylvesterrel Erasmus Üjtestamentumát. Erasmus előtt a katolikus egyház Hieronymus latin fordítású Bibliáját tekintette hivatalos szentírási szövegnek. Erasmus kiadta az Újszövetséget eredeti görög nyelven, és mellékelte saját latin fordítását. Ezzel az volt' a célja, hogy a Vulgata hibáit helyreigazítsa, s hiteles szöveget nyújtson a nemzeti nyelvű fordítások számára. Sylvester Krakkóban nemcsak Erasmusnak az említett művét ismerhette meg, hanem azt a fáradozást is, amelyet a krakkóiak lengyel nyelvű újszövetségi részletek megjelentetéséért folytattak. Bizonyára itt ismerhette fel Sylvester annak a szükségességét, hogy magyar nyelven is meg kellene szólaltatni az Újszövetséget, hiszen ebben az időben egymás után jelennek meg a nemzeti nyelvű bibliarészletek. A WITTENBERGI egyetemre 1529 nyarán hatkozott be Sylvester. Nem tudjuk, volt-e személyes kapcsolata Lutherrel. Egyéniségéhez Melanchthon állt közelebb. Írásaiban „praeceptor noster"-nek, „mesterünk”-nek nevezi Melanchthont. Melanchthon pedig 1537 októberében Nádasdy Tamás országbíróhoz intézett levelében „a tudós Sylvester János” pártfogását ajánlja. Ugyanebben a levelében Dévait „bölcs és kegyes” férfiúként jellemzi Melanchthon. Valóban helyesen jellemezte Melanchthon Sylvestert, mert ő nem olyan értelemben tartozott a reformációhoz, mint Dévai vagy Ozorai, akik a római egyházzal való harcban vitték előbbre az evangélium ügyét, Sylvester a reformációval rokonszenvező tudós, aki csendes, elmélyült munkával dolgozik a bibliai igazság magyar nyelven való megszólaltatásáért. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a bibliafordító Luther példája ugyancsak ösztönzőleg hatott rá. SARVÁR-tJJSZIGETEN Nádasdy Tamásnak, a későbbi országbírónak és nádornak a szolgálatába szegődött 1534 tavaszán. Gram- maticá-jának ajánlásában panaszolja, hogy az 1530-as évek elején javaiból kiforgatták. így nem maradt más hátra, a feudális társadalom viszonyai között, mint szemtori sorban, főúri udvarban szolgálatot vállalni. Nádasdy Tamás köznemesi sorból emelkedett udvari szolgálatai és nősülése révén nagybirtokosi és magas közéleti rangra. Nádasdy maga is humanista műveltségű ember volt. aki korábban a királyi kancellária erasmista köréhez tartozott. A tudós Sylvestert megbecsülte Nádasdy, újszigeti iskolamesterét nevelői és irodalmi terveiben is támogatta. Valószínűleg Sylvester kezdeményezésére állított fel nyomdát Nádasdy Újszigeten. A MAGYAR ÚJSZÖVETSÉG 1541-ben került ki az újszigeti sajtó- alól. Ez volt az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyv. Ugyanakkor ez a mű az első teljes Ujszövetség-fordítás is. Sylvester valószínűleg Űjszöveíség-íordílása korrektúrája közben vehette észre, hogy egyes mondatai véletlenül hexameter-szerűen lüktetnek. így jött rá arra, hogy a magyar nyelv is alkalmas a klasszikus mértékben való verselésre. Könyvét az js nevezetessé teszi, hogy az egyes evangéliumok tartalmát disticho- nokban foglalja össze. Ezzel elsőként alkalmazta az időmértékes verselést magyar'nyelven. Ugyancsak distichonokban írta művének a magyar néphez szóló ajánlását. Ehhez fogható szép és erőteljes distichont a 18. század végéig nem is írtak magyar nyelven. Pársoros idézet is ízelítőt ad Sylvester nyelvének művésziességéről: „Próféták által szólt rígen néked az Isten, Azkit igírt, ímé, vígre megadta Fiát, Buzgó Iílekvel szól most es néked ezáltal, Kit hagya, hogy hallgass, kit hagya, hogy te tkövess. Azki zsidóul és görögül, és vígre deákul Szól vala rígen, szól néked az itt magyarul.” LUTHERI TEOLÓGIA szólal meg Sylvester .Újszövetség-fordításában, amikor a Róma- beliekhez írt levél summáját adja. A hit által való megígazulás tanítása, ez a jellegzetesen lutheri teológiai tétel csendül fel Sylvester fogalmazásában, amikor a Római levél értelmét így fejezi ki: „Fő értelme ez, hogy minden nípek. akár zsidó nemből valók legyenek s akár pogány nemből valók, csak az Krisztusban való hütnek általa nyerjik meg az Ür Isten előtt való megigazulást. Azaz, az Űr . Istennek irgalmasságából üdvözöljenek, nem az ő érdemekből, de mely irgalmasságot soha meg nem foghatnák, sem meg nem nyerhetnék, hanem csak az hütnek általa... Ez az keresztyén hütnek summája.” ' E kétségtelen lutheri vonások ellenére sem bizonyos, hogy a lutheri reformációhoz tartozott, mert 1544-től a Habsburgokhoz hű bécsi egyetem tanára lett Sylvester, ahol hébert, görögöt, majd történelmet tanít. Innét kezdve homályba vész alakja. Halála évét sem ismerjük. A 16. század közepén összeült trienti zsinat merevítette meg a katolikus teológia álláspontját a reformációval szemben, addig azonban lehetséges volt a kettő között álló magatartás is. Az első teljes magyar nyelvű Újszövetség mindenesetre olyan cselekedete volt Sylvesternek, amely nevét kitörölhetetlenül beírta a hazai egyháztörténetbe. Dr. Ottlyk Ernő AKIK VILÁGOSSÁGBAN JÁRNAK — János apostol üzenete — Tartsátok meg parancsolatait! 1 Jn 2, 3—6: Abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt. ha megtartjuk a parancsolatait. Aki azt mondja, hogy ismeri öt, de parancsolatait nem tartja meg, az hazudik és az igazság nincsen meg benne. Aki azonban megtartja az ő igéjét, abban valóban kiteljesedett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk. Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell élnie, ahogyan ő élt. A gyakorlati keresztyénség- röl beszél az apostol. Arra helyezi a hangsúlyt, hogy megtartsuk a parancsolatokat, vagyis megéljük keresztyénsé- günket. Végre! Tör fel belőlünk az elfojtott elégedetlenség. Hiszen mi mindig azt mondtuk, hogy a keresztyén- ségnek ez a praktikus oldala a fontos és döntő. Minden más csak ballaszt! Az emberek és tudósok rengeteget gyötörték magukat, hogy megismerjék Krisztus személyét és életművét. De ezek a „tanok” és dogmák szürkévé, vértelenné és élettelenné tették a keresz- tyénséget. Mit kezdjen az. így elfonnyasztott keresztyénség- gel az az ember, aki a mindennapi életet éli. Neki a gyakorlatias keresztyénségre van szüksége, amikor nem kell „dogmákat” vallania, amikor minden olyan egyszerű és érthető, amikor csupán arról van szó, hogy úgy éljünk, ahogyan Krisztus élt és cselekedett! Szedjük tehát össze minden erőnket és kövessük a példáját! Ne hagyjuk magunkat félrevezetni! Isten ajándékokat kínál föl nekünk — ne fogassuk magunkat mesterkélt terhekkel megrakott szekérbe! Jézus Krisztusról magáról van szó mindig — ezekben a versekben is! Gyakorlati keresztyénség? Igen! De arról beszél az apostol itt is, hogy Jézust felismerjük és megismerjük (3. v.), hogy őbenne legyünk (5. v.) és azon fordul meg minden, hogy őbenne maradjunk! Hiszen, ha nem erről van szó, akkor mi értelme van a parancsolatoknak? Mit kezdjünk az igével, aki maga a Krisztus? Hogyan legyen akkor éppen az élete — az a Palesztinában leélt élete — példa és minta számunkra?! Hogyan akarjuk megtartani a parancsolatait, ha — nem ismerjük őt? Hogyan akarjuk megtartani az igéjét, ha — nem vagyunk őbenne? Hogyan akarunk úgy élni, ahogyan ő élt, ha — nem maradtunk meg őbenne? Nem valami Krisztus nélküli keresztyénsé- get ajánlgatunk mi megvételre? Gyakorlati keresZtyénsé- get hirdetünk és el akarunk szakadni a forrástól, hogy szomjan pusztuljunk! Krisztus nélkül minden gyakorlatiatlan! Sem Krisztust nem lehet megismerni és megtartani parancsolatai nélkül, sem a parancsolatait és igéjét nem lehet megtartani Krisztus nélkül! Ezt a kettőt együtt adta nekünk az evangéliom. Szívesen vesszük az ígéreteket, amelyeket Krisztus hoz és felkínál nekünk? De követeléseit és parancsolatait terhes igának érezzük! A Jézus szerelméről zengő régi egyházi énekeket jólismert daliamaikkal együtt nem akarjuk nélkülözni? És mégis lázadók vagyunk, mert Jézus Krisztus uralmát elutasítjuk, vagy nem vesszük komolyan. Krisztus Szószólónk az Atyánál! Ki ne akarná ezt az örömüzenetet kamatoztatni az életében? Jézus Krisztus — bűneink kiengesztelője! Ki ne hordaná magával vastartalék- ként ezt az ígéretet? De hogy Jézus az Űr, akinek a parancsolatai felszólítanak bennünket valamire,“akinek az élete hasonló életre hív bennünket — ez már terhes, elhordozh o- tatlan! Kettévágjuk a Krisztust és a magunk ízlése szerint alakítgatjuk „gyakorlatias keresztyénségünket”! Eltaszit- juk magunktól Isten igéjét, az Igét, Jézus Krisztust és kezdünk csak arra hallgatni, amit mi mondunk, amit mi állítunk. „Aki azt mondja, . .. aki azt mondja”! Saját szavainkat és állításunkat állítja szembe velünk az apostol. És a bíró — az Isten igéje — ítélő erejével nem kímél bennünket. ..Aki azt mondja, hogy ismeri őt, de a parancsolatait nem tartja meg, az hazudik és az igazság nincsen meg benne! ’ Eléggé világos beszéd ez. De az isteni igének az igazsága mindig egyúttal irgalmas igazság is. Hiszen amikor lelepleződünk, akkor egyúttal bűnbánatra és megtérésre kényszerülünk, hogy megszűnjék az „azt mondjuk”, a hazugság és győzzön az igazság. H szen a megtérésre hívás magának az Isten szeretetének a hívogató hangja és szava: „Aki azonban megtartja az ő igéjét, abban valóban kiteljesedett az Isten szeretete.” Tudjuk mi egyáltalában, hogy mit dobtunk el magunktól, amikor nem tartottuk meg a parancsolatait és ezzel eltaszítottuk magunktól igéjét? Azt hittük, hogy tehertől szabadultunk meg, pedig az Isten szereteté- től fosztottuk meg magunkat, amely a parancsolatokban, az igében és Jézus Krisztus életében közeledett hozzánk. A teljes szeretet lényege pedig éppen abban van, hogy ettől az öncsalástól szabadít meg bennünket, hogy nem egy félig kész hídra hív és vezet bennünket, hogy a hídnak a másik felét mi készítsük el. Isten nem félúton találkozik velünk, — a menny és föld között, mert „az élet megjelent” (1,2). Vagy talán semmit sem tudunk arról, hogy hogyan élt Jézus a földön, együtt a bűnösökkel, feláldozva magát értük (1,7) s ezért meg vannas bocsátva a mi bűneink is az ő nevéért? (2,12). Igéjét megtartani? Mi mást jelenthet eí:, mint: részesülni Isten tökéletes szeretetében! Ezt látva, hol marad a mi ellenkezésünk. hol marad az „aki azt mondja”?! Isten szeretete óv meg bennünket ezután a könnyelműségtől is, meg az elcsügg ? léstől is. Könnyelműség Jézusból hőst, az erények embe’ét faragni, akit „csak” utánoznunk kell. Mert ennél sokkal többről: Uralmáról van szó országában, amelynek mi polgárai vagyunk hitben. ,De nincs helye a kétségbeesésnek sem. hogy végül meg sem próbálkozunk az így értett „gyakorlati keresztyénséggel”. Hiszen nem a paragrafusok könyvének a megtanulására szólít föl bennünket, hanem az ő igéjét kell megtartanunk. Dr. Pálfy Miklós Stz öreg postás levelei ■— Jó napot! Van itthon valaki? — kiált be az alig megnyitott kisajtón. — Van hát, hogyne volna. Kerüljön beljebb. — Adj Isten szomszéd! Hoztam egy levelet. Talán az unoka írta, mert olyan furcsa bélyeg van rajta. Aztán itt van egy újság is. Mi az Szomszéd, maga még a Ludast is olvassa? —■ Nem én. Apró annak a betűje már nekem. A kis Ilonka olvassa. — Aztán fáj-e még a lába? — Hogy fáj-e? De még mennyire. Alig tudok idáig elbicegni. — Na akkor jó lesz vigyázni. Látja így jár az, aki fiatal korában sokat jár a lányok után. Na Isten vele! — Hová siet? Üljön már le egy kicsit, ide mellém. Úgyis ráér! — mondja és arrébb csúszik a padkán. — Hogy gondolja? Én még dolgozó ember vagyok! — Aztán belenéz a táskájába, — Elfogytak — mondja és odamegy a gang végében ülő öreghez és leül melléje a padkára. A két öreg olyan tesvérforma így, ahogy egymás mellett ülnek. Mindkettő jóval till már a hatvanon. Negyven esztendő óta majd mindennap találkoznak egymással, mégsem tegeznék egymást. Kardos Lajos leemeli válláról a táskát és leteszi maga mellé a földre. Bajuszát szétsimítja, szemüvegét megigazítja, fúj is egyet, mert bizony, mire ideért, már éppen eléggé elfáradt. — Mit ír az unoka? — kérdi. — A múltkor azt írta. hogy nemsokára jön haza és akkor már mérnök lesz. Irta is, hogy milyen, de bizony én már nem emlékszem rá. — Az én kis Erzsim a múlt héten volt itthon az öreganyját meglátogatni. Hozott is neki egy kendőt. Azt mondta nájlon. Még, hogy Maris ilyent tegyen a fejére öregségére! Hogyisne! — Aztán mondja, jó nyugdíjasnak lenni? Lajos bácsi lenéz a táskára. — Jó-e? Hát bizony, nem rossz. Figyeljen csak ide. * NEGYVENKÉT ESZTENDŐVEL EZELŐTT akasztottam vállamra először a postástáskát. Nem is táska volt az, csak olyan szatyor féle. Kevés volt akkor a levél, jól elfért abban is. Amikor még „kispostásnak” hívtak, csak olyan kis falu féle volt a városunk. Mert kérem, ismerek én itt mindenkit. A régieket is, meg az újakat is. Akkor még egyedül is bírtam a kézbesítést. De aztán felébredt a falu és nyújtózkodni kezdett. Mindig tovább és tovább. Most már négyen is alig bírjuk a munkát. Hordtam én levelet szegénynek, gazdagnak. Hej, de sok levél megfordult a kezeim között! Háromra még ma is emlékszem. Hallgassa csak meg a három levélnek a történetéi. Érdemes. AZ ELSŐ LEVEL története a következő: A Fő utcában, a vendéglő mellett laktak a 40-es évek elején Sántáék. Volt ezeknek egy igen szép lányuk. Ha jól emlékszem, Terinek hívták. Ennek majd mindennap vittem levelet. Valami tanító udvarolt neki a harmadik faluból és bizony nagy volt a szerelem. Csak úgy ontotta a tanító úr a sok levelet! Mindig nevetve léptem be Terikéék- hez, mert sohasem felejtett el az illatos levél átadása után megkínálni egy pohár jó kadarkával. Ott voltam én az esküvőn is. Még a lakodalomra is hivatalos voltam. Szép pár volt, — meg kell hagyni! A fiú aztán idekerült hozzánk tanítónak. Szerette is az egész falu, mert olyan kedves ember volt. Mindenben segített a szegény embernek, ahol csak tudott. Jó néhány hónapig csak be-benéztem, de levelet nem vittem nekik. Aztán behívták katonának. Teri akkor volt éppen várandós. Újból megkezdődött a levelezés, de most már ritkábban. Teri asszonyt ettől kezdve csak sírni láttam. Mondtam is neki: — Ne sírjon már, mert a kicsi is olyan sírás lesz! — de bizony, nem sokat tudtam ezzel rajta segíteni. Május volt — még mindig emlékszem arra a szép tavaszi napra —, amikor egy vöröskeresztes levelet kellett vinnem hozzájuk. Akkor már régen nem írt a tanító úr... Ereztem, hogy valami nem jó van abban a sok pecsétes levélben. Amikor beléptem a házba az asszony fogadott. — Hozott valamit Lajos bácsi? — kérdezte s máris sírva fakadt. Nem tudtam átadni a levelet. Nem volt erőm. Ez volt, az egyetlen eset 42 év alatt, hogy szabálytalanul jártam el. — Nem hoztam én lelkem semmit, csak úgy benéztem — mondtam és a táskában megszorítottam a levelet. Másnap csak át kellett adnom. Még aznap délután megszületett a kis árva. * — Ez volt a legnehezebb levelem, amit ebben a táskában vittem. — mondja és ránéz az üres táskára. * A MÁSODIK LEVEL története már nem ilyen szomorú. Két évvel ezelőtt a Szegénysorra kellett vinnem egy levelet. (Ma már rendes neve van annak az utcának, de mi magunk között csak így hívjuk.) A 6-os szám alatt lakott özv. Kozma Véne élné. Olyan nyolcvan esztendős öreg nénike volt. Mióta én járok arrafelé — van annak vagy 20 esztendeje —, az adóíven kívül nem vittem én oda semmit. Tavalyelőtt aztán, úgy szeptember felé, egy levél volt neki címezve. A felső bal sarokban pecséttel. Az Országos Takarék- pénztártól jött. Na erre én is kíváncsi voltam, vajon mi lehet benne? Talán csak nem örökölt az öreg néne? Nagyot kellett kiáltanom, mert kicsit süket is volt már, amikor beléptem a konyhába. — Levelet hoztam, Öreganyám! — mondtam neki viccesen. — Itt van a! Az öreg feltápászkodott a sámliról, ahonnét kukoricacsutakkal tömködte a már sok ablakú tűzhelyét. — Mit? Levelet? Aztán kitől? — Nem tudom, — adtam a tudatlant. —1 Olvassa csak el. — Jaj nem tudom. Éppen tegnap tört el az üveg. Jaj, jaj — siránkozott. — Elolvassam? — Jaj, ha megtenné, fiam! A levél tartalmán én is elámultam. Az öreg anyó néhány héttel ezelőtt vett egy lottó- szelvényt és azon nyert vagy 30 ezer forintot. Most erről értesítették Pestről. Ekkora örömöt is keveset láttam életemben! Az öreg csak sírt, sírt. Azt se tudta, hogy mit csináljon örömében ... Azóta már el is költözött. Úgy hírlik, hogy valami távoli rokona vette magához. Lehet, hogy csak a pénzéért... * — Hát nem is csudálom — vág szavaiba a Szomszéd. — Én is örültem volna neki. Aztán adott-e magának is belőle valameny- nyit? — Minek? — felel az öreg postás ingerülten —, minek? Van nekem rendes foglalkozásom. Megélünk mi abból! — Hát a harmadik levél kinek szólt? * A HARMADIK LEVEL nekem volt címezve. A postamester adta át. Hej, de nehezen is nyitottam fel! En még soha nem szédültem el, de akkor néhány pillanatig nem láttam se ’ a levelespolcgt, se a szekrényt. A táskámat nem is találtam, pedig ott volt a fogason ... A levélben arról értesítettek, hogy nyugdíjaznak. Azon a napon hamar hazaérkeztem. Támolyogva nyomtam le a kilincset. Párom meg is ijedt. — Jaj Istenem! Mi van veled Lajos? Csak nem vagy rosszul? — Nem. Olvasd — és odanyújtottam neki az írást. — Nyugdíjaznak. Amikor ránéztem az én Marisomra, rettenetes méreg öntött el. Mert nemhogy sajnált volna, hanem még ezt is mondta: — Jól van, Lajosom! Legalább nem kell annyit menned. Úgyis elég rosszak a lábaid. Meg aztán öreg is vagy már . .. Én öreg? Napokig nem tudtam aludni. Szóval már nincs rám szükség... Talán már meg is halhatnék... Úgy, jönnek a fiatalok s nekem mennem kell... Sehogysem tudtam belenyugodni. Amikor elaludtam, levelekről álmodtam... Amikor ébren voltam, szemem mindig a táskát kereste ... Hirtelen megöregedtem . . . fájni kezdtek a lábaim ... szívem is rosszul kezdett verni... » Maris csak nézett és sóhajtozott' Már régen átadtam a munkát egy fiatalnak, aki kerékpárra akasztott táskával járta a körletet, de csak nem tudtam megnyugodni. Hát tényleg nincs már rám szükség? Felesleges vagyok? Egyik délután, amikor éppen a lábamat fásliztam. jött a postamester. — Lajos bácsi, volna-e kedve néha bejönni és segíteni nekünk? Tudja ezek a fiatalok még nem értik annyira, mint maga. Meg aztán szükségünk volna magára. Holnap reggel hétre jöjjön be ... * — Hát tudja Szomszéd, azóta sem tudom, hogy hová tettem el akkor a fáslikat. De nem is kellenek ... Nem fáj nekem semmim! Bírom én még a táskát, nem vagyok én öreg... így bizony jó nyugdíjasnak lenni! Na Isten vele, mennem kell! Fiatalos füttyszó kísérte az öreg postást. Karner Ágoston
