Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-04-16 / 16. szám

EGYHÁZI-NAPOK NÉMETORSZÁGBAN 1961 Lapunk hasábjain nem­régen foglalkoztunk azzal a vitával amely a Német Evan­géliumi Egyházi-Napok körül kialakult. A Német Evangé­liumi Egyházi-Napok elnök­sége március 10-én közölte, hogy miután tüzetesen felül­vizsgálta az 1960. évi februári határozatát, és annak lehető­ségét, hogy az Egyházi-Napo­kat esetleg más helyen (nem Berlinben) lehetne megtartani, most mégis úgy döntött, hogy az 1961. július 19—28-ig rendezendő 10. Német Evangéliumi Egyházi-Na­pokat Berlinben fogják megtartani. Az elnökség ugyanakkor kifejezésre juttatta elhatáro­zását arra, hogy az Egyházi- Napokat Berlinben szabaddá teszik a politikai visszaélé­sektől és a politikai félreérté­séktől. Három berlini professzor: dr. Heinrich Vogel, D. Martin Fischer és dr. Kari Kupisch az Egyhazi-Napok elnökségé­hez nyílt levelet intézett és ebben „baklövésnek'’ minősí­tette azt a döntést, hogy Ber­linben tartsák meg az Egy­házi-Napokat. A professzorok szemére vetik az elnökségnek, hogy elmulasztották azt a nagy- evangéliumi lehetőséget, amit a Lipcsében tartan­dó „Egyházi-Napok” je­lenthetett volna. Nem lett volna szabad — írják le­velükben —, hogy négy ember (Dibelius püspök, Lilje püspök, Kunst katonalelkész-piispök és Thielicke professzor) ví­zumengedélyének kérdése legyen mérvadó a gyűlés helyének megválasztásá­nál, hanem az egyház evangéliumi megbízatásá­nak kellett volna a mérv­adónak lennie. „Nem válhatott volna-e nagy ál­dássá ez az egyház és ál­lam viszonyában? Nem történt-e ebben a tekin­tetben is a valóságos le­hetőség elmulasztása?” Az 1956-ban Frankfurt am Mainben, majd Münchenben rendezett Egyházi-Napok ese­ményei azt mutatják, hogy a Berlin melletti döntés — bár valóban nagy evangéliumi le­hetőséget mulasztott el — ugyanakkor nagyonis szem előtt tartott egy másik lehe­tőséget, amit az evangéliumi lehetőség kedvéért sem akart elmulasztani. Ez pedig az Egy­házi-Napok és rendezvények köntösébe öltöztetett NATO- politika propagálásának és a hidegháború szításának lehe­tősége. Mert két ténnyel két­ségtelenül számolni kell: 1. A nyugat-berlini Egyhazi- Napolaiak — még ha nem akarnák is. tehát valóban sza­baddá akarnák tenni minden „politilcai visszaéléstől és po­litikai félreértéstől” — feltét­lenül politikai Egyházi-Na­pokká kell lennie. Ez követ­kezik magának Nyugat-BerUn­nék, a „Frontvárosnak” a helyzetéből. Ez a helyzet mindeddig tisztázatlan. Nyu- gat-Berlin éppen mint „front- v áros”_ pasztán helyzetéből folyóan is egyik legfőbb tűz­fészke a nemzetközi és ezen belül különösképpen is, a két Németország közötti feszült­ségnek. 2. Azt sem szabad figyel­men kívül hagyni, hogy az Egyházi-Napok szinte közvet­lenül a Bundestag-választások előtt ülésezik majd Berlinben és így pártpolitikai és válasz­tási taktikai manőverezések színhelyévé lesz, különöskép­pen is, ha meggondoljuk, hogy a szövetségi kancellári hivatal egyik jelöltje éppen a nyugat­berlini közigazgatás főnöke: Willy Brandt. Ez az a két politikai lehe­tőség, melyért az elnökség fel áldozta az ..evangéliumi-lehe­tőséget’, azt a lehetőséget, me­lyet a Német Demokratikus Köztársaság kormánya nem­csak felkinált, de el is várt, amikor azt az építő javasla­tot tette, hogy az Egyházi- Napokat tartsák Lipcsében. Ez az Egyházi-Napok valóban „Keresztyén Egyházi-Napok’ lehetett volna, méltó szellemi­lelki folytatása a Lipcsében 1954-ben megtartott Egyházi- Napoknak, melyről Kelet- és Nyugat-Németország evangé­liumi keresztyénéi egyönte­tűen állapították meg, hogy valóban az evangélium ügyét szolgálta. Megvannak hát a Keleten és Nyugaton tartott Egyházi-Napok tapasztalatai egyaránt. De éppen ezekből a tapasztalatokból folyóan ra­gaszkodtak az Egyházi-Napok rendezői Nyugat-Berlinhez. Amikor a Német Demokra­tikus Köztársaság kormánya az Egyházi-Napok helyéül Lipcsét javasolta, az Egyházi­Napok rendezői erről a javas­latról folytattak is tárgyalá­sokat az NDK kormányával. A kormány képviselői a legelőzékenyebben tár­gyaltak és a legmesszebb­menőkig elmentek az en­gedményekben. A kelet­német kormány illetékesei — amint az Egyházi-Na­pok képviselői maguk is kijelentették — megígér­ték az Egyházi-Napok február 7-i Iratában elő­terjesztett valamennyi ké­rés hiánytalan teljesítését s készségüket fejezték ki. hogy még a legapróbb részletkérdéseket is tisz­tázzák. Az Egyházi-Napok szószólói ennek ellenére mégis sajátos módon min­dig arra vettek irányt, hogy a rendezvényeket Berlinben tartsák. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Lipcséről folytatott megbeszélések csak arra valók, hogy álcázzák a valódi célt: Berlint. Ezzel a katona- lelkészi hivatal s különösen pedig Dibelius püspök utasítá­sait követték, aki egy foga­dás alkalmából kijelentette: „Az az ajánlat, hogy az Egy­házi-Napokat Lipcsében tart­sák, a jelen időszakban nem elfogadható. Egyébként egy Izormány sem illetékes az Egyházi-Napok ügyét jóvá­hagyni. Majd ha az Egyházi- Napok vezetősége kimondja az utolsó szót, az Egyházi- Napok Berlinben fog ülé­sezni.” (Tages Spiegel, 1961. február- 5.) Még amikor a Lipcsében ajánlott Egyházi-Napok tár­gyalásánál a vízumokról folyt a megbeszélés, Innern Seifert miniszterhelyettesnél, az Egy­házi-Napok képviselői még ak­kor is megismételték Nyugat- Berljnre vonatkozó követelé­seiket és csak amikor Scharf prases és Hildebrandt elnök figyelmeztette őket, hogy itt nem a berlini, hanem a lipcsei Egyházi-Napok kérdéseit vi­tatják meg, változtattak tak­tikájukon. De követelték, hogy látatlan­ban, minden felülvizsgá­lat nélkül, a katona-egy­ház bármely tagja kapjon vízumot a Német Demok­ratikus Köztársaságba, így Dibelius püspök, aki a hírhedt Obrigkeit!?-jcveI a Német Demokratikus Köztársaság ellen izga­tott, vagy Lilje püspök, aki a müncheni Egyházi- Napokon, a katona-talál­kozókon a nyugatnemet atomfegyverkezést dicsőí­tette, vagy Thielicke pro­fesszor, aki már 1957-ben az Adenauer—CDU párt- napján az atomfelfegyver- kezést pártfogolta, vagy Kunst katona-püspök. És mert ennek a követelés­nek az NDK szervei nem vol­tak hajlandók eleget tenni. ezt használták fel ürügyül az Egyházi-Napok felelősei, hogy a kormányzat Lipcsére vonat­kozó nagyvonalú ajánlatát visszautasítsák. Heinrich Giesen lelkész, az Egyházi-Napok teológiai fő­titkára a „Christ und Welt*’ hetilapban kijelentette: nem lehet olyan Egyházi-Napokat rendezni, amelyre az embei nem viheti magával a püspö­keit. Ez pedig nem a „tiszte­let dolga”, hanem a „hit dolga’. Amint azonban nem a tisz­telet dolga, bizony éppen úgy, nem a hit dolga sem. Világos ugyanis, hogy a felelős tényezők felelőt­len döntése mögött lénye­gében nemcsak bizonyos reakciós egyházi erők. ha­nem egyházon kívüli erők is állanak. Ezek azok az erők, melyeknek szolgá­latában Strauss hadügy­minisztériuma, s a minisz­térium szolgálatában a katona-lelkészi hivatal is áll. Két vonatkozásiban érint minket, magyar evangélikuso­kat is a Berlin melletti dön­tés: 1. Aggodalommal tölt el bennünket, hogy németországi evangélikus testvéreink val­lási igényét, hogy az evangé­lium szellemében találkozhas­sanak és így képviseljék a két Németország közeledésé­nek ügyét éppen ellenkező célra használják fel vezetőik* az egyházi hidegháború fel- szitására. 2. Aggodalommal tölt el bennünket az, amit az Egy­házi-Napok felelőseinek dön­tése alapján is leleplez, hogy a Németországi Evangéliumi Egyházak vezetőségében a bonni egyházi hivatal frakció­(Pretoria) A Délafrikai Unió egyik legkisebb holland refor­mátus egyházában, az Afrikai Holland-Református Egyház­ban (Hervormde Kerk van Afrika), továbbra is csak fe­héreket lehet felvenni a gyü­lekezet tagjaiul. Az Afrikai Holland-Református Egyház zsinati határozatban döntött eddigi faji politikájának foly­tatása mellett. Háromnapos heves vitát folytatott alkot­mányának 3. cikkelye fölött és e vitában az a javaslat született meg, hogy a faji integrációt az egy­házon belül el kell vetni és „a különböző nemzeti­ségű” egyháztagok számá­ra külön egyházközségeket kell létesíteni. A vita alapjául A. S. Geyser (Pretoria) professzor javaslata szolgált. Geyser azt javasolta ugyanis, hogy bízzanak meg egy bizottságot annak a kér­désnek tanulmányozásával, hogy a nevezett cikkely ösz- szeegyeztethető-e a Szentírás­sal? Geyser professzor a rö­viden csak „elkésett akció”- nak nevezett mozgalomban tíz másik teológussal együtt heves bírálatban részesítette egyházának faji-politikáját. A. F. Oosthuisen lelkész, a zsinat elnöke „követelőző ma- gatartás”-nak minősítette Gey­ser fellépését, ami Pretoriá­ban egyébként is heves el­lenkezéssel találkozott. Oost­huisen lelkész szemére veti a teológusoknak, hogy éppen olyan időpontban izgatnak Dél-Afrikában a nemzet és az egyház ellen, amikor a nem­zetnek is és az egyháznak is falnak vetett háttal kell lé­téért küzdenie, A vitához csatlakozó egyik határozatában a zsinat megtiltja az egyház hiva­tal-viselőinek, hogy a jö­vőben nyilvánosság előtt a faji kérdésben állást- foglaljanak. Ezután csak a zsinaton és hivatalos lclkészgyűléseken szabad ezeket a kérdéseket tár­gyalni. hivatalos testületeken kik vül az egyházi hivatal-vise­lőknek szigorúan egyházuk hivatalos politikájához kell magukat tartaniuk. Geyse* professzornak a zsinat egy­hetes határidőt adott, hogy „átgondolja” a harmadik cik­kelyt. Ezután rajta áll a vá­lasztás: a cikkelyhez hozzá­járulni, vagy az egyházi szói- gálatból kilépni. A Herrn vor de Kerk az el­múlt év decemberében, mint az Egyházak Világtanacsának tagegyháza, részt vett az em­lékezetes johannesburgi tár­gyalásokon és ott egyedid, szállt szembe azzal a nyilatko­zattal, melyben megállapítot­ták, hogy „senkit, aki Jézus Krisztusban hisz, színe, vagy faja alapján bármely egyház­ból kirekeszterU nem szabad*. Ezt a nyilatkozatot a zsinat ülésezése előtt a pretoriai egyetem mintegy 500 hallga­tója is hevesen támadta. A diákgyűlések szónokai hang* súlyozták: a johannesburgi nyilatkozat durva ellentmon­dás a Délafrikai Hollancf-- Református Egyháznak a» utolsó száz évben követett po­litikájával szemben. Es 'A gyakorlatban ez feltétlenül fehér civilizáció halálához v«4 zetne Dél-Afrikában. A beim» szülötteknek —. amint &z| Johannesburgban javasolták — a választójogot és más vriu váltságokat megadni a -végf kezdetét« jelentené.” Ezzel szemben nemrégiben Ben Marais, a prétoriaí egy«w tem teológiai fakultásának professzora, a „Kerkbode^ ben, a Délafrikai HoUartdá Reformatus Egyház hivatalos orgánumában kijelentett^, hogy ő semmit sem tud el­lene vetni annak, hogy külön egyházat létesítsenek az euró* paiak és az afrikaiak száma* ra. A Hermvorde Kerít vám Afrika március 21-i zsinati ülésén elhatározta, hogy m Egyházak Világtanácsából lev lép. Faji gyűlölködés az egyik Délafrikai református egyházban A ja jutott uralomra és szerep érvényt törekvéseinek. Es mindez akkor történik, amikor minden népnek, de a német népnek különösen ér­deke, hogy semmi olyan ne történjék Berlinben, ami a nyugalmat és a biztonságot veszélyeztetheti, Érdeke, hogy minden zavaró mozzanatot távol tartson Nyugat-Berlintöh éppen azokra a nemzetközi tárgyalásokra tekintettel iSj amelyekre ebben az évben sor kerülhet a német kérdés es ezzel együtt a nyugat-berlini kérdés békés megoldása érdé* kében. A VÍZCSEPPEK is kikezdik lassan a kö­vet. A gondolat úrrá lesz az agy sejtjein, vágy és emlék csodálatosan keveredik és a lelki­ismeret, ez a titokzatos, láthatatlan bíró, min­dig belecsönget a gondolatok tárgyalótermé­be és csendet parancsol. A önvádakkal küz­dő ember egyetlen mentőöve a „ha” szócska. Ha nem ezt tettem volna, ha így cseleked­tem volna, ha úgy, ha amúgy... Mindig a „ha” és utána a kongó csend. SIMON PÉTER nehezen lélegzett. Ingét levetette és egy sziklára terítette száradni. A déli napfényben szinte gözölgött vizes teste és a kiterített ing. A többiek még a halak­kal bajlódtak, Jakab rozsét szedett és élesz­tette a fák alatt az árnyékban a tüzet. Pat­togva égett a száraz galy, a kö szélén, kö­zel a parázshoz hal sistergett. Éhesek vol­tak. A fövenyre húzott ladik egyik vége a vizen ringott. Ringása a tó mozgását adta vissza, János egy pillanatra sem vette le te­kintetét a Mesterről. — Sokat szenvedhetett —, gondolta, fejétől a lábáig végigsimogatta tekintetével. Vala­hányszor a sebek helyeihez ért a szeme, ri­adtan kapta el tekintetét, nem tudja ott van­nak-e még? A Mester arca semmit sem árult el a tegnapból. Megpróbált összehasonlítást tenni Lázár és Jézus között, de úgy érezte, hogy vétkezik vele. Riadtan parancsolt ren­det gondolatai között. De mint a lepke a szel­lő mozgatta virágra, úgy jött újra vissza az összehasonlítás kisérlése. Jézus más, mint Lázár. Aztán megakadt a tekintete az Ür arcán. Mindig érezte, hogy más ez az arc, de most különösen. És egyszerre, mint aki sötét erdőben tévedt el és hirtelen megta­lálja a kivezető utat, ismerte fel: ez az em­ber többé nem hal meg. Az ő Ura legyőzte a halált. A biztos felismerés csendes mosolya ült a szája sarkára és ezt a mosolyt, a hitnek a bizonyosságát, őrizhette élete végéig. EZALATT A TÖBBIEK evéshez láttak. Új­ra együtt voltak a tanítványok, ha hiányo­san is, de együtt. A genezáreti tó partja ün­nepélyes ebéd színhelye lett. Nyolcán voltak a régiek közül. Egynek a neve ama éjszaka óta a legborzasztóbb emlékeket juttatta eszükbe. Nem is mondták ki soha. Máté biz­tosan Jeruzsálemben, régi barátainál bujkál, András, a másik Jakab, Simon, és a másik Júdás ki tudja merre, szanaszét Vannak. És amint a fehér húst óvatosan szedik le a szál­kákról, mindegyikben ez a kérdés támad: — Ki fogja mégegyszer összegyűjteni leg­alább a tizenegyet? Halevésnél nem tanácsos sókat beszélni. TIBERIAS Csöndben ültek, csak a rágóizmok halk őr­lése jelezte az étvágyat, amely egy hosszú, fárasztó éjszaka és egy délelőtt támadt. Bol­dogok voltak és szerették volna ezt a bol­dogságot örökké megőrizni. Együtt ültek a természet-terítette asztal körül és együtt fo­gyaszthatták szerény ebédjüket a Mesterrel LASSAN K1HAMVADT a parázs. Szürke hamuhalmaz maradt a kövek között. Dolog­hoz láttak a szorgalmasok. Csak Simon Pé­ter, igen, Simon Péter érezte, hogy lelke sar­kát már kikezdte a szüntelenül és egyhan­gúan hulló vízcsepp: — Elárultad a Mestert! Ritkán adódnak a lelkiismeretnek ilyen tu­sát Talán csak akkor, amikor az áldozattal szembesülni kell. És itt olyan pillanat van, amikor az áldozat puszta jelenlétével, néma tekintetével vádol. Péter legalábbis úgy érezte, hogy a Názáreti vádolja. Nem mert ránézni. Most is felkelt, az árnyékból a nap­ra ment. Megigazította az ingét, amely a kő­szikla idomainak megfelelően ropogósra szá­radt. János még az étel utáni imát morzsolta némán. Péter pedig nézte, hogy Nátánáel mint igazgatja a hálókat a halakra és készí­ti elő az ülőhelyeket. Sok a hal is, ök is so­kan vannak. Tanakodás folyik közöttük, hogy Bethsaidában, vagy Tibériásban kössenek-e ki, hol lesz nagyobb keletje a jó fogásnak. Távol a tavon más csónakok is feltűnnek. Mint szótlan hattyúk ringanak a vízen. A cseppnyi tenger országútjának néma vándo rai ezek. Péter irigykedve nézi a gondtalan■ nak látszó fehér pamacsokat. MEGROPPAN EGY SZÁRAZ ÁG mögötte. Érzékeny lelkében hatalmas mennydörgés­nek hatott, összerezzent. Finom kéz nyugo­dott meg vállán. A forró testen úgy pihent a hús kéz, mint lázas homlokon a vizes ken­dő. Gyógyulás volt az érintésben. És a hang... a hang olyan mélyről jött és olyan mélyre talált, hogy János hátán is futkosott tőle a hideg: — Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem? Az, aki ezt kérdezte, ismerte Péter szivét. Ismerte a fájdalmát, szégyenét és lélkiisme- retét is. De éz a kérdés mégis úgy hangzott most Péter füleinek, mintha számón kérték volna első tagadását. Éppen úgy hangzott, mint amikor a főpop udvarán a szolgálólány ezt kérdezte: TAVÁNÁL — ÉJgy-e, te is a galileai Jézussal voltál? A VEREJTÉK KIGYÖNGYÖZÖTT a sze­les, napbarnított homlokon és vékony pata­kokban csordogált végig a deresedül induló szakállon. Akkor is, most is, az életét adná Jézusért, de hiába! Ilyen nyomorult az em­ber! Hűség, állhatatosság, hősiesség elbukik egy szoknya láttán. De aki most kérdezett, mégis megértő. Megértőnek kell lennie, kü­lönben ö, Péter a Júdás sorsára jut, mivel ezt igy tovább nem bírja elviselni. Szemével majd, hogy át nem fúrja a föl­det és hörögve szakadnak fel lelke mély tengeréből a szavak: — Igen, Uram! Te tudod, hogy szeretlek téged! Nehezen, nagyon nehezen mondta ki! Pe­dig, jaj, hányszor akarta megmondani! Még ott a főpap udvarán is, amikor lopva kísér- gette. Most kettészakad a föld alatta és min­denestől elnyeli, mert hűtlen, áruló, tagadó. Szeme egy kis bogárkán akad meg, amint az ügyetlenkedve mászik fel egy vékony fű­szálon! A fűszál meghajol alatta, ringatja, aztán szétnyílnak a szárnyak és dongva el­röppen. Nem nyílt meg a föld, nem süllyed­hetett el. Ehelyett Jézus biztató szava hang­zik: — Legeltesd az én juhaimat! MÁZSÁS KÖVEK gördülnek le a leiké­ről. Könnyűnek, fiatalnak érzi újra magát. Édesanyja jut eszébe, amikor először bocsá­tott meg neki. Elkötötték a csónakot pajtá­saival, s a vihar elsodorta a halászok leg­fontosabb szerszámát. Szegény apja éjnek idején fáklyával kereste. Sohase lett meg. Nem szólt az öreg Jóna egy szót sem. Ű sem vallotta be. De az anyja tudta. Kiolvasta a szeméből. És az anyja megbocsájtott. Mindig ilyen voltam, sóhajtott fel s milyen külö­nös, a régi események hogy megismétlődnek. És amint lassan, bűnbánattal felemelte te­kintetét Jézusra, az még szelídebben kér­dezte: — Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem? Gépiesen válaszolta: — Igen, Uram, te tudod, hogy én szeret­lek téged. MOST MAR NEM TUDTA levenni a tekin­tetét. a Mesterről. Gondolatai beleakadtak a múlt pókhálóiba és tehetetlénül vergődtek. Mindén szárnycsapás éles sebet ejtett a lel­kén. Számon kérik, ö tudja, hogy számon kérik. Az imént rosszul hallott, rosszul ér­tett. Igen, ez gyakran előfordul vele. Az nem, lehet igaz, hogy a Názáreti őt újra szolgád latba állít ja. Ezt mivel is érdemelte ki? Töb­bet képzel, mint amennyi a valóság. Jánost ez a gyerek, ez más. öt mindig nagyon sze­rette a Mester. Most is, szinte fáj neki, amint tiszta, sugárzó arccal rajongva nézi az Urat — és az ő vergődését. Messziről, nagyon messziről és halknak hallja csak a biztatást: — Őrizd az én juhaimat! A SÍRÁS KÖRNYÉKEZI. Ritkán sirt. As ő fajtájabelieknek befelé folynak a könnyei. Nehezen szakadnak fel a lélek zsilipjei. Az utóbbi hetekben azonban ez már a második eset. Először a főpap udvarából kijövet. A falak mentén nem tudta már visszatartani könnyeit, zokogott szégyenében. Csak most ne legyen ilyen gyenge! Társaira nézett. Azok elkészültek. Minden a helyén, indulás­ra készen áll. De itt még folyik a párbeszéd, harmadszor is megkérdi Jézus: — Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem.? Két hatalmas gyöngyszem gurul végig a szeme sarkából a szája széléig és ott elve­szik a szakáll sűrűjében. Hang alig jön ki a torkán, csak suttogni tud: — Uram, te mindent tudsz. Tudod, hogy elárultalak, de tudod azt is, hogy szeretlek téged. A LÁBAI REMEGNEK. Belekapaszkodik a Mesterbe. János odaugrik, hogy támogas­sa. A többiek felfigyelnek a jelenetre. Hűs déli szél támad. Tán vihar lesz. De egyik­ben sincs félelem, a Mesterük velük van és velük is marad. Jézus szava most határozot­tan visszhangzik Péter öntudatának szobá­jában: — Legeltesd az én juhaimat! Egyszerre visszanyeri erejét, önbizalmát. Ezek a szavak a bocsánat, a megértés, a sze- szeretet szavai és ezek a szavak még gyak­ran fognak visszhangra találni lelkében. De a közben odasereglett tanítványok lelkében is. Indulna máris, de nincs még hova. Tenne valamit máris, de nincs még mit. Közte és a holnap között még ott van a tó, a Tibériás tava. Ott van még eladatlanul a töméntelen sok hal. És hol vannak a töb­biek? És majd ha ezt a függönyt elhúzzák a lá­tóhatár széléről, akkor olyan díszletek kerül­nek az egyszerű, jámbor lelkek szemei elé* hogy szédülni fognak az első szerep lejáé* szásakoe. Rede*?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents