Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-04-02 / 14. szám

I

A felszabadulás ünnepére

(Folytatás az 1. oldalról)

A második alapvető következménye a felszabadulás tényének, hogy hazánk bekerülhetett a leghaladottabb társadalmi formában élő népek nagy családjába. A mi korunkban az emberi társadalom történelmi fejlődésének tartalmát és irányvonalát a leghaladóbb erők határozzák meg. A történelem előrehaladását semmiféle erőlködés sem állíthatja meg. Ebben a korszakban a mi hazánk is részese lehet az új társadalom építésének. A leghaladóbb országok társadalmi, gazdasági és politikai baráti közössége a teljes egyenjogúság, a kölcsönös előnyök jegyében biztosítja a közös érdekek és célok egységét. Ezt a tényt mi, magyarok különösen is nagyra tudjuk értékelni, mert hiszen hosszú időn keresztül azért buktak el haladó törekvéseink, mert egyedül voltunk és nem győztük kivédeni a ránk zúduló visszahúzó erők összpontosított támadását. Ezért bukott el az 1848-as szabadságharc, és az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság is. Most azonban a baráti államok egységes tábora biztosítja a haladás győzelmét az egész világon.

A harmadik alapvető következménye a felszabadulás tényének, hogy a két világháború poklába beleiaszitott hazánk, végre a béketáborba tartozhat. Mi, akik annyit szenvedtünk a háborús csapások miatt, szívvel-lélekkel veszünk részt a béke védelmében, korunk legdöntőbb küzdelmében. Valóban nincs most halaszthatatlanabb feladat, mint az atomháború katasztrófájának elhárítása. Mi, keresztyének vallásos kötelességet teljesítünk, amikor korunk legátfogóbb mozgalmában, a béke híveinek mozgalmában együtt küzdünk mindenkivel, akit áthat az a nemes törekvés, hogy megakadályozza az újabb háborúkat és biztosítsa a tartós békét.

AKI EVANGÉLIKUSNAK vallja magát, annak életében nincs és nem is lehet lelkiismereti összeütközés egyházunkhoz tartozása és a szocialista hazához tartozása között. Mi nemcsak valami passzív engedelmességgel tekintünk államunkra, hanem az együttmunkálkodás aktív viszonyával akarjuk segíteni azt a társadalmi fejlődést és haladást, amely a népet tette az ország gazdájává, amely a népek barátságát tekinti céljának, amely a béke megvédéséért küzd.

Nagy nemzeti céljaink megvalósításából mi, evangélikus magyarok is vegyük ki részünket. Fogjunk hát össze mindazokkal, akik legfőbb törvénynek az ország javát tekintik, akiknek jövőt építő tervét az emberről való gondoskodás, a nemzet felemelésének szelleme hatja át! Ezzel egyúttal a békét választjuk, a haza felvirágzása mellett döntünk. így válunk méltókká április negyediké nagy eredményeihez.

Dr. Ottlyk Ernő

'Evangéliumi Keresztyén Baptista Unió, Moszkva

1961. Húsvét, április 2

A világ összes keresztyénéihez!

A Szovjetunióbeli Evangéliumi Keresztyén Baptisták nevében szívből köszöntünk Benneteket, minden egyház és felekezet keresztyénéit, Húsvét nagy és örvendetes ünnepe alkalmából. Sem a távolság, mely minket egymástól elválaszt, sem a tengerek és hegyek nem lehetnek akadályai annak, hogy közösen emlékezzünk Urunk feltámadásának dicsőséges eseményéről. Krisztus, aki meghalt a mi bűneinkért és feltámadott a mi megigazulásunkért, az egyetlen középpont, mely a világ minden keresztyénét egy családban egyesíti. Néhány nappal Húsvét ünnepe előtt, mint egy család vettük körül a golgotái keresztet és értettük meg, hogy ugyanaz a megváltó vér ontatott ki mindnyájunkért. És mqst, mint egy család állunk az üres sírnál Arimáthiai József kertjében és halljuk a boldog angyali híradást: „Nincsen itt, feltámadott!”

De most, amikor boldogok vagyunk, hogy a feltámadott Krisztus, a világ Megváltója velünk van, ezeken a ragyogó húsvéti ünnepnapokon oly sok keserű könnyet és oly sok vért látunk a Földön, hogy ez a tény elszomorítja keresztyén szívünket. A keresztyének, miután az egész emberiség egyhar- mad részét teszik ki, sokat tehetnek a könnyek felszárítása és a béke helyreállítása érdekében ott, ahol nincs béke, s ahol a háború melegágya rejlik. Az általános és teljes leszerelés nagy eszméje megvalósulna és bolygónk fegyver és háború nélküli égitestté lehetne, ha a világon minden keresztyén lelkes szószólója lenne ennek a keresztyén gondolatnak. Ebből a célból csak egy dolog szükséges: Krisztus nyomdokait követni, amelyek a szeretet és a béke nyomdokai. Krisztus a legnagyobb békeszerző s minden keresztyénnek feladata megtanulni tőle, hogy a békét szolgálja a Földön nem elméletben, hanem gyakorlatban.

Segítsen minket a feltámadott Krisztus arra, hogy a gyűlölettől megszaggatott világba szerzetet és igazságot, békét és jóakaratot vihessünk.

Maradunk testvéri szeretettel:

JAKOV ZSIDKOV a Szovjetunióbeli Evang. Keresztyén Baptista Unió elnöke

ALEXANDER KAREV egyetemes főtitkár

húsvéti Gondolatok

„Krisztus feltámadott, valóban feltámadott! örvendezés az Úrban, az Ür előtt, ez most azt jelenti: az Ö üdvösségének, az Ö kegyelmének, az Ö törvényének öröme, örvendezés mindannak, amit Ü cselekedett. Igazi, emberi, földi örömmé azonban most lett mindez. Az aratás öröme és a lakodalomé, ünnepi öröm s a siker öröme — nemcsak a »belső ember« örül, hanem örül a »külső ember« is. Ennek az örömnek a ragyogásában nemcsak kenyeret eszünk, hanem bort is iszunk hozzá, nemcsak elered a szavunk, hanem dalra is gyújtunk, játékos kedvünk támad s bizony nemcsak imádkozunk, hanem táncra is perdülünk.”

KARL BARTH

„Igazán nem tudom, mi aggaszthatna még ebben az

életben, ha arra gondolok: Jézus él! Nincs az a kísértés, szívbéli bánat, testi betegség, ami erőt vehetne rajtam. Jézus él s úgy él, ahogy meg van írva: Feltámadott s ez azt jelenti: nem köti s korlátozza többé semmi és senki, él Isten igazságában és szentségében. Aki ezt eszébe vette, egész más szemmel néz a világba. Isten országát látja máris mindenütt, jóllehet

mindannyian sok balgaságot elkövetünk még.”

CHRISTOPH BLUMHARDT

„Húsvét győzelem a pokol és halál felett, a testté lett Istennek diadala. S a jónak győzelmébe vetett bizodalom életformáló erő, a történelem közepének eseménye. A testté lett jó itt lakozik közöttünk hatalmasan.”

LEONHARD RAGAZ

„MITA HŰ DÁVID ÉNEKELT...“

Nagypéntek és húsvét hajnala után a tanítványok mintha mindent elfelejtettek volna. Mintha a tanácstalan aggodalom kiszórta volna fejükből a jézust igéket csakúgy, mint a régi próféciákat, a Zsoltáros csengő dallamú sorait.

Pedig már húsvét volt. De ők mindenre számítottak, csak pont arra nem, hogy a Mester feltámadhat. Valami megnevezhetetlen feledékenység szállta meg lelkűket, egész emberi mivoltukat és ennek hatására nem láttak, nem is láthattak túl jelenük szűk korlátain.

Így aztán nem is emlékezhettek, gondolhattak arra, hogy voltak, éltek jóval előttük számtalan sokan, akik ugyan sohasem láthatták meg a Názáretit és mégis hűségesebben, igazabban tettek Róla tanúbizonyságot, mint ők. Mint ők, akiknek az a páratlan lehetőség jutott osztályrészül, hogy láthatták, hallhatták az évszázadok óta olyan szívszorongva remélt, várt Messiást.

Az Ószövetség kegyeseiről van szó. A régenvolt férfiakról. Azokról, akiknek már porát is elfújta a meleg Palesztinái szél. De nem így szavaikat. A szavakat, amik tőlük szinte teljesen függetlenül halhatatlanná váltak ...

A mai keresztyén ember — ha más okok miatt is — nagyon könnyen jut el valami ilyenfajta könnyen felejtő álláspontra. Sokszor azt tartjuk, hogy az Ószövetség hosszú történelme folyamán csak sivár sötétségre talál a kutató szem. Olyanra, mint amikor az ember egy mélységesen mély kútba pillant, amelynek hús vizét örök éjszaka borítja.

Pedig ennek az érdekes, leb ilincselően színes világnak vannak fényes csillagai. Csillagok, amelyek örökre világítanak. Egészen addig, míg ember él a földön.

Igaz, hogy nem hatalmas állócsillagok ök, hanem ki- sebb-nagyobb bolygók. Fényüket Tőle kapják. Az Ö jövetelét jelzik, mint a szépséges hajnalcsillag a napfelkeltét. Fényük eltörpül az övé mellett, de világosságuk éppen elegendő volt és elegendő ma is arra, hogy az ö dicsőségéről beszéljenek, hogy ébren tartsák a gyülekezet hitét.

„Az ősi jóslat itt betelt, Mit a hű Dávid énekelt!” — mondja egyik legrégebbi, a 6. századból való egyházi énekünk (735. ének). Az lett valósággá Krisztusban, amit a Zsoltáros a 2., a 118. zsoltárban megénekelt és amit századokon át énekelt reménykedő hittel az ószövetségi gyülekezet.

S Dávid mellé odalép a próféták hosszú sora, a hívek serege, hangos szóval hirdetve: az Eljövendő hozza meg az Ö népének az igaz. a tiszta örömöt, a békességet. Az Eljövendő, aki nem marad a sírban, akinek a halála is diadal.

Ha a tanítványok el is feledkeztek erről, volt aki eszükbe juttatta. Maga a Mester.

Mennybemenetele előtt — igy írja le Lukács, evangéliumának utolsó fejezetében —■, amikor mégegyszer „átismé- teltette” velük azt, amit Tőle hallottak, láttak, akkor ilyen summázását adja egész messiási életművének: „Ezek azok a beszédek, amelyeket szóltam nektek, mikor még veletek voltam, hogy szükség beteljesedni mindazoknak, amik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban én felőlem.”

S azóta is ö tanít bennünket arra, hogy meglássuk, hittel elfogadjuk: Isten szépséges ígéretei, maga a Szeretet öltött Bpnne emberi testet. Hogy mindaz a jó, amit Isten az ember számára teremtett, Őbenne jelent meg ebben a világban.

így csendül egybe a régi, ószövetségi gyülekezet reménysége a mi hitünkkel. A hittel, amely örömmel fogadja a beteljesedett igét: Én vagyok a feltámadás és az élet!

iiiiiiniiiiiiiiiiiiHtM

ővnmaus

LOMHÁN KÓVÁLYOGTÁK a keselyűk az ég tengerében. A vesztőhelyeknek ezek az elmaradhatatlan ingyen temetői messziről megérzik kötelességüket. A város falától nem messze fekvő halmon, a Koponyák helyén vad összevisszaságban csontok hevertek. Néhány oldalra dőlt kereszt és a csonthalmaz mutatta, hogy az elmúlt napokban dolga volt a hóhéroknak és a keselyűknek egyaránt. A város még hajnali csendben pihegett. Füst szállt fel a magasba itt is, ott is, ahol az asszonyok korán akarták megsütni a kenyeret. A nyugati kapu őrsége is álmosan nyújtózott. Csikorogva nyílt jobbra és balra a hatalmas kapu két szárnya, új nap kezdődött itt is. A bástya egyik fokán éles szemmel fürkészte az utat egy római katona. Nem tudni, mit nézett.

Két riadt tekintetű ember haladt át a hajnali csöndben a kapun. A köveken megcsosz- szant a sarujuk. Valamelyik őr dárdája csörömpölve dőlt el. A katonák kiáltozásából nem lehetett érteni, hogy káromkodnak-e, vagy veszekednek, vagy egyszerűen katona- szokás szerint tréfálkoznak egymással. A burnusz meglebbent a kapu körül támadt huzatban. Lopva felnéztek az őrségre, de azoknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a két embert megkérdezzék, honnan jönnek s hová mennek.

Arra mentek, amerre a nap leszáll. És jó darabon ugyanazon az úton, amelyen három napja szeretett mesterük haladt. A mester súlyos kereszt alatt roskadt, ők nem vittek semmit, de ez a semmi úgy nyomta lelkűket, mint egy hegy, majd beleszakadtak. Ütjük a nyugati kaputól a vesztőhely felé vezetett._ A domb úgy vonzotta tekintetüket, mint áldozat szokta a gyilkost, ha akartak volna, se tudtak volna másfelé menni.

ÜRES MÁR A DOMB. Ugyanazt látják, amit a keselyűk a magasból. Amazok onnan fentről, messziről, éles szemmel, ezek alulról, közelről és bánattól fátyolos szemmel. Kidőlt kereszteket, szögek állnak ki belőlük és kötelek lógnak le róluk és csontokat, amelyek néhány napja, vagy hete még élő, meleg, örülni és szenvedni tudó emberek húsát, izmát hordozták.

Ahogy Jeruzsálemtől távolodtak, úgy nőtt szemükben a riadalom, a kétség. Egymásra sem mertek nézni. Egy szó nem sok, de any- nyit sem tudtak egymáshoz szólni. Némán rótták a köves, göröngyös utat. Hegy, völgy, erdő és rét maradozott el mögöttük. Joppe felé, a tenger irányába tartottak. El kellett ■juttatni a gyász hírét az ország nyugati felébe

is. Kleopás kapott egy társat maga mellé és azzal vitték a szomorúság üzenetét: a Mester, a názáreti Jézus áldozata lett a papi fejedelmek, az írástudók, a farizeusok igazságtalanságának. Most ezzel a hírrel és nyomott lélekkel teszik egyik stádiumot a másik után.

Nem tudtak gyönyörködni a táj szépségében. Pedig az ország egyik legszebb vidékén haladtak keresztül. De hogyan is tud örülni a madárdalnak, a rét tarkaságának, az erdő hűvösének az, aki a legdrágábbat vesztette? Nekik a Názáreti volt a legdrágább. Ólomlábakon járt az idő. Még csak három napja történt mindez, és máris olyan távolinak tűnt, mint a tenger, messze, messze nyugaton, ahol hűs vizével csapkodja a sziklás partokat.

AZ EMLEKEK úgy bukkannak fel lelkűk mélyéből, mint víziszörnyek egy hináros, sötét vizű tóból. Alig hogy feljött Jeruzsálembe, híre futott a főpap éjszakai gyülésezé- sének, és meg se virradt, a Getsemáne kertből fogolyként hurcolták eléje. Jaj, micsoda éjszaka volt! Péter, a tanítvány elmondta, hogy hajnal felé még látta öt a főpap udvarán. Azt is, milyen volt a szeme‘ amikor utoljára belenézett. Aztán ő elment az ismerősökhöz, mert olyan félelem szállta meg, mint még soha. Jánosnak is voltak élményei. Ö a sokasággal együtt tartott, amikor az hírlett, hogy a római helytartó, Pilátus fog ítélkezni a rab felett. Ott tördelte kezét tehetetlenségében, amikor a tömeg ezt kiáltotta ütemesen:

— Feszíttessék meg!

Es soha nem volt még ilyen gyenge a hangja. A sírás a torkát szorította és még a szomszédja sem hallotta, amikor ezt suttogta:

— Engedjétek szabadon, hiszen ő ártatlan!

Meg-megcsukló hangon mesélj Mirjam arról, hogyan esett térdre többször is. Nehéz volt a kereszt. A Mester meg gyenge volt a fáradságtól, kimerültségtől. Valamelyik római katona dárdanyelének nyomát őrzi az ő karja is. Es még hála Istennek, akadt valaki, az a bizonyos cirénei Simon, akinek megengedték, hogy segítsen, az Úrnak. Többedmagával a magdalai Mirjam pedig ott volt az utolsó pillanatig a vesztőhelyen, de mély fájdalmában nem tud semmit sem mondani.

MIND A KÉT VÁNDORT ugyanezek a gondolatok foglalkoztatják. Ha a lelkűkben levő fájdalom most írószerszámot ragadhat, ugyanazok a sorok születnek. De így a küldetés és feladat elvégzése, a Jeruzsálemben történt dolgok hátborzoló szerencsétlensége űzi őket céljuk felé. Dél volt már, vagy tán az is elmúlt, de éhséget nem éreztek. Kleopás lábát éles kő sebezte fel. Szerencsére sok erre a patak, hűs vize enyhíti a sebet.

Gondosan szorgoskodott az útitárs a fájdalom csillapításán, egyre kérdezte:

— Fáj még? Nagyon fáj?

A patak tükrében vették csak észre, hogy más is áll mögöttük és halk szava, meleg kérdése egyszerre elterelte a balesetről a figyelmet. Egyszerre ismét fontos lett az üzenet és a cél. Jeruzsálem az üzenet és Emmaus a cél. Az ismeretlen ember is arra felé tartott. Az utasoknak nem kellet a nevüket megmondani, a jószándék testvérekké teszi őket. A két tanítvány megosztotta bánatát az ismeretlen harmadikkal. Jó darabot tettek így már meg az útból, amikor teljesen érthetetlenül ezt kérdezte:

— Miért vagytok olyan szomorúak?

— Miért, miért? Egy ember, akinek nincs szíve megérteni, hogy mindaz, ami a názáreti Rabbival történt, mekkora veszteségük, hogy összerombolódott hitük, reménységük és hogy belőle most már csak egy szomorú emlék maradt ...

— Azt reméltük, hogy ő váltja meg Iz- ráelt.. .

MENNYI KESERŰSÉG, mennyi lemondás egy puszta mondatban. Az ismeretlen szelíd, lágy hangon kezdte vigasztalni őket. Olyan dolgokat mondott, mint valaha a rabbi. Ök ugyan nem lehettek mindig együtt vele, mint a tizenkettő, de ugye éppen így mondta:

— Nem a próféták írták meg, Izráel szentjei jövendölték meg, hogy ez lesz a Krisztus sorsa és így fogja megváltani a hívőket?

Kétkedve néztek az idegenre. Játszik-e az ő szomorúságukkal, vagy olyan hitetlen, hogy nem tudja felfogni, mi történt itt? Kleofás- nak újra sajogni kezdett a lába. Az idegen lehajolt, finom ujjaival megérintette a seb környékét. Nem fájt. Ekkor eszükbe jutott, de hogyan is jutott csak most eszükbe, hogy mielőtt elindulták Jeruzsálemből, a tanítványok között furcsa hír kelt szárnyra. Asszonyok voltak a Názáreti sírjánál és az üres volt. A tanítványok lelkűkre kötötték, hogy ezt el ne mondják senkinek. Most olyan nagy volt az idegen felé a bizalom, hogy mégis elmondták neki.

A nap szemközt sütött már velük. A nagy tűzgolyó fáradtan készült nyugovóra. Megnyúltak az árnyak. Hirtelen sötétedésre lehetett számítani. Feltűnt előttük a völgyben a kis falu: Emmaus. Most nem bánták volna, ha hosszabb az út. Jó az idegennel együtt lenni. Minden szava balzsam a megsebzett érzelmeken, minden mozdulata megnyugtató. Ahogy fehéren, csendesen velük halad és csökken a távolság, úgy oldódik bennük a bánat, a félelem, a szorongás.

Egynapi járóföld volt mögöttük és egy szomorú emlékkel teli város. Amint a falu határához értek, kigyulladtak az első csillagok. Hűs szellő simogatta őket, közeledett az éjszaka és a búcsúzás ideje. Még néhány lépés és odaértek az első kőházakhoz. Nappali meleget sugározva, komoran fogadták a jeruzsá- lemi követeket. Ezek az emberek a halál hírét voltak hivatva elhozni ide.

BÚCSÚRA ÁLLT MEG az idegen. De ezt nem, nem lehet elviselni. A fél nap alatt úgy hozzájuk nőtt, mintha egy életen át kísérte volna őket. Ügy tudott beszélni, vigasztalni, gyógyítani, mint — kimondani se merték —, mint a Mester. A mozdulatban már az indulás készsége volt, amikor egyszerre szólalt meg a két vándor:

— Maradj velünk, mert már beesteledett, a nap is lehanyatlott, maradj velünk!

A szavak szívből jövő kérés, könyörgés, marasztalásként hullottak az esti csöndbe.

Az idegen velük tartott. Vacsoránál már ő áldotta és szegte meg a kenyeret és ekkor egyszerre kiáltott fel mind a kettő:

— Ö az, ö az! Jézus él!

Es a halál híre helyett Emmausban az étet üzenete hangzott.

Még az éjszaka visszaindultak az öröm hírével Jeruzsálembe. Még soha nem tettek meg ekkora utat ilyen könnyen!

Amikor másnap hajnalban kapunyitáskor két kipirult arcú izráelita lépet át az őrtorony alatt, a rómaiak közül az egyik felismerte őket. Tegnap reggel lopva, remegve mentek ki a városból*ma reggel a nap ragyogásával vetekedett mindkettő örömtől sugárzó arca.

A kapuban megfordult Kleopás. Mosolyogva nézet a Golgotára. Még ugyanúgy ott voltak a keresztek, a csontok halmazából is látszott valami, csak a keselyűk nem kóvályogtak az ég kékjében.

Rédey PáJ