Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-02-05 / 6. szám
\ A pápaság „harca a békéért és a népek barátságáért“ AZ OROSZ PRAVOSZLÁV EG VIIÁZ moszkvai patriarchátusának havi folyóirata novemberi számában hosz- szabb cikkben ismerteti a Vatikán szerepét az emberiség mai életkérdésében, a háború és béke ügyében. Siskin A., a leningrádi lelkészképző akadémia tanára, cikkében mindenekelőtt rámutat arra, hogy Nyugat- Európában és Amerikában milyen nagy szerepet játszanak ma a katolikus politikai pártok. Ezeket a pártokat a XIX. század második felében kezdték szervezni, s a XX. században már Latin-Ameri- kában is jelentős szerephez jutottak. Fő támaszukat a „Katolikus Akció” nevű tömegszervezet képezi, mely közvetlenül alá van rendelve a 'pápának, s noha vallásos célkitűzéssel működik, voltaképpen politikai érdekek mozgatják. A pápákat ezeknek a politikai szervezeteknek a létrehozásában az a vágy vezeti, hogy nyilvánvalóvá tegyék teljhatalmukat híveik fölött. A római katolikus egyházat elsősorban politikai ténykedése miatt lehet ma is úgy tekinteni, mint a római császárság keresztyén maszkban való ismétlődését és folytatását. Nem a felebaráti szeretet és a béke szeretete vezeti a XX. században sem a pápákat. Ez a korszak is a római katolikus egyház latba vetése politikai érdekek harcában. Természetesen nem a katolikus hívőkről van szó. Sok katolikus vesz részt mindig a pápai kúria politikájának meghiúsításában. A katolikus tömegeknek többnyire fogalmuk sincs arról, hogy milyen politikai célokra használják fel őket főpapjaik, mindenek előtt a „bíborosok kollégiuma”, élén a pápával. Politikai ténykedésüket szörnyű következmények jellemzik: az első és a második világháború, a hidegháború, a népek kizsákmányolásának védelme, s a gyarmati népek szabadság-mozgalmainak akadályozása. JELLEMZŐ, HOGY AZ ERŐSEN KATOLIKUS vallá- sú lengyel néppel szemben hogyan viselkedett az elmúlt félévszázadban XIII. Leó, X. Pius és XV. Benedek pápa azért, hogy a császári Németországgal, az osztrák—magyar monarchiával és a cári Oroszországgal jó viszonyát fenntartsa: elvárták a lengyel püspököktől, hogy híveiket alattvalói érzésekre neveljék az említett államok uralkodói iránt. A cári Oroszország külpolitikai levéltárában olvasható a cári udvar vatikáni képviselőjének, Szazanovnak 1917. június 12-én kelt. jelentése arról, hogy „minden nép között, mely a római egyház állagába tartozik, a lengyelek él- | mai katolikus egyház szö- vezik a legkisebb szerete- vétsége az olasz fasiszta tét a Szent Széktől.” uralommal. A pápák közreműködésével történt a császári Németország lengyel lakosú területeinek elnémetesítése. Az első világháború éveiben XV. Benedek pápa pozitív nehézségeket támasztott Lengyelország függetlenségének megvalósításánál. Amikor a lengyel állam mégiscsak megalakult, XII. Pius pápa igyekezett a lengyel katolikusokat együttműködésre bírni a német megszállókkal. Splett, valamint Breitinger német püspökök, akiket Lengyelországba neveztek ki, a lengyel lakosság elnémetesíté- sének politikáját folytatták, semmibe se véve a lengyel hazafiak tiltakozását. AMIKOR 1917 OKTÓBER 25-ÉN megalakult az első munkás—paraszt állam (a mostani Szovjetunió), XV. Benedek pápa tüstént mozgósítani igyekezett a katolikus egyházakat Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Franciaországban és Olaszországban a fiatal szovjet állam ellen. Az Osserva- tore Romano című vatikáni lap már 1918 január havában ezeket írta: „Anarchia dörömböl minden állam ajtaján. Sürgősen szedjétek össze erőiteket, hogy ennek útját álljatok.” Vatikáni jelszóvá lett a Szovjetunió elleni harc. 1922-bet\ XI. Pius pápa a genfi konferenciához azzal a felhívással fordult, hogy a bolsevikokkal semmiféle kapcsolatba ne lépjenek. 1930 február havában ugyanez a pápa keresztesháborút hirdetett a Szovjetunió ellen, s elrendelte, hogy az egyházak mindenütt imádkozzanak a szovjet hatalom bukásáért. Politikai ténykedését a Vatikán azzal koronázta meg, hogy XL Pius pápa 1929-ben a római katolikus egyházat alárendelte a fasizmusnak. „A lateráni egyezményre gondolunk, melyet a pápa Mussolinival 1929 februárjában kötött meg. A lateráni egyezménnyel létrejött a róA fasizmus szolgálatába állították az összes katolikus egyházi szervezeteket, nem csupán a saját államukon belül, hanem más országokban is. A pápa Mussolinit »Gondviseléstől küldött« emberként emlegette.” Ezek után már szinte magától értetődik, hogy 1933. július 20-án a pápa egyezményt kötött Hitlerrel is. Az egyezmény aláírásával a pápa szabad kezet adott a német fasizmusnak. Hitlernek különösen tetszett az egyezmény 31. cikke, melyben arról van szó, hogy az összes katolikus szervezeteket, amelyek a Vatikán vezetése alatt állnak, be kelj olvasztani a nácizmusba. 1937-BEN NÉMETORSZÁGBAN a katolikus püspökség jóváhagyásával kézikönyv jelent meg „A jelenkor vallási kérdéseinek kézikönyve” (Handbuch der religiösen Gegenwartsfragen) címen, melynek szerzője Gröber Konrád freiburgi katolikus püspök yolt, s melyben többek között ezeket írta: ..A népünk számára mostani döntő pillanatban az egyház vezetői odaadással állnak az állami funkcionáriusok mellé, készen arra, hogy a közös ellenséget megverjék. Miután a keresz- tyénségért és a német nép Istenbe vetett őszinte hitéért harcolnak, a maguk eszközeivel erősítik a bolsevizmus ellen azt a kétszeres gátat, melyet hazánkban a Führer épített ki.” 1939 áprilisában (XI. Pius halálának éve) a Vatikán közreműködésével elnyomták Spanyolországban a nemzeti szabadságmozgalmat. Franco fasiszta uralmát XII. Pius pápa „a katolikus hit védőbástyájá”-nak nevezte. Ugyanebben az időben kezdődött el a második világháború. Hitlernek sikerült egész sor országot leigáznia. A Vatikán és a katolikus főpapok szívélyesen viszonyultak a fasiszta uralomhoz, melyet Hitler Európa államaiban létesített, s akadályozták az ellenállási mozgalmat. (folytatjuk) Felkeresi-e dr. Visser't Hooft a pápát? Mint a katolikus hírügynökségek, a KNA és a KIPA, egyértelműen jelentik, meg nem erősített hírek szérirtt dr. Fisher anglikán érsek után most az Egyházak Világtanácsa főtitkárának, dr. Visser’t Hooftnak látogatása várható a pápánál. Azt mondják, hogy Visser’t Hooft az olaszországi protestáns gyülekezetek meglátogatására készül. A KNA szó szerint ezt közli: „Az olaszországi protestantizmus jelentéktelenségére tekintettel ez a hír inkább azt a véleményt kelti, hogy ez az utazási célmegjelölés csak ürügy.” Üjabban maga Visser’t Hooft a leghatározottabban megcáfolja a híresztelést és hangsúlyozza, hogy ez nyilván kitalálás és a tényeknek semmiképpen sem felel meg. Nyilván vannak Rómában helyek, amelyek az ilyen híresztelést szívesen fordítják a maguk prppagandisztikus céljaira. Lukács evangéliuma A műhely titkai AZ EMBERNÉL SOKSZOR CSAK A MÜ ÉRDEKESEBB. A kettő viszont: ember és mű elválaszthatatlan egységbe forr a műalkotásban. Ezért mindig izgalmas kísérlet ellesni a műalkotás titkait, műhelyében keresni fel az alkotót, s bepillantani műhelytitkaiba. Ezt szeretnék tenni ezúttal is. Lukács evangéliumával kapcsolatban helyén való műről és műalkotásról beszélni, öntudatos író, aki tudja mire vállalkozik, s mit akar munkájával elérni. Evangéliumának bevezetésében így ír: „Mivel sokan megkísérelték írásba foglalni azoknak az eseményeknek é!be- ;:á!. sét, amelyek köztünk végbementek, amint reánk hagyták azok, -akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: jónak láttam én is, aki eleitől fogva mindennek gondosan végére jártam, hogy azokat neked helyes rendben leírjam, nemes Teofiius, hogy teljesen megismerd azoknak á tanításoknak a megbízhatóságát, amelyek felől oktatást nyertél.” (1, 1—4. v.) A müveit ókori íróember hangja ez, aki az akkoriban szokásos formák között jelenti be olvasóinak művének tárgyát és szándékát Előszavának e mbndatá- ra, mint fonalra fűzzük fel mindazt, amit Lukács evangélista művének — ezúttal az evangéliumra gondolunk, s csak mellékesen vesszük tekintetbe másik művét, Az Apostolok' Cselekedeteit — műhelytitkairól tudnunk kell és lehet. 1. LUKACS NEM AZ ELSŐ, aki hozzáfogott, hogy leírja mindazt, ami a Római Birodalomnak ebben a zugában, Palesztinában — akkori nevén: Szíria tartományban — azokban az esztendőkben történt, amely esztendőkkel a keresz- tvénség időszámítását kezdette. Előtte mások is tollat ragadtak, hogy betűbe rögzítsék az elszálló szót. feljegyezzék a Jézusról és művéről szájról- szájra szálló hagyományt. Bizonyosnak látszik, hogy Lukács ismerte Márk és Máté evangélista írását, s fel is használta mind a kettőt. Irá- 1 sában feldolgozza anyagukat, néha azonban kiegészíti, vagy kiigazítja. Ezenkívül közöl azonban Lukács sok olyan anyagot is, ami egyik más evangéliumi iratban sincsen benne. így pl. a Jézus- születéséről, s annak előzményeiről s a Jézus gyermekségéről szóló elbeszéléseket (1—2. részek), továbbá több példázatot, s más tanítást (pl. az Irgalmas Samaritánus, a Gazdag és Lázár példázatát). A Jézus feltámadása utáni eseményekből csak ő közli az Emmausi ta- -nítványok történetét (24. r.), stb. Mindebből valószínűnek látszik, hogy Lukács ismert egy — számunkra ma már hozzáférhetetlen — evangéliumi iratot is, s ebből vette külön anyagát. 2. LUKACS NEM VOLT JÉZUS TANÍTVÁNYA, nem tartozott a „tizenkettő” közé. Egy régi., a II. századból származó egyházi feljegyzés szerint „soha sem látta testben az Urat”. Ezért mielőtt munkájához látott volna, azokat kérdezgette, akik „kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének”. Vagyis a tanítványokat, s általában mindazokat, akik személyesen ismerték Jézust, hallották beszédeit, elkísérték útjain, látták tetteit. Itt gondolhatunk elsősorban Jakab apostolra. Jézus testvérére, a jeruzsálemi gyülekezet nagytekintélyű vezetőjére. A vele való találkozást kifejezetten is említi Lukács (Ap. Csel. 21, 17—18). Tudjuk, hogy több napot töltött Filep tanítvány házában is (Ap. Csel, 21, 8—10). Valószínűleg többször találkozott Jézus édesanyjával, Máriával, s tőle hallhatta a Jézus születésére vonatkozó elbeszéléseket. ■„Mindennek gondosan a végére jártam”, vallja előszavában. Ez volt Lukács történetírói módszere. Mert történetíró volt a javából. Eseményekről akart hírt adni, vagyis olyan dolgokról tudósít, amik megtörténtek. Mindezt azért teszi, hogy olvasói — elsőszámú' olvasója Teofiius, az előkelő római, s majd a többiek is — megismerjék „azoknak a tanításoknak megbízhatóságát, amikre taníttattak”. Teofiius \%lószínűleg a keresz- tyénség iránt érdeklődő pogány — tehát nem zsidó — férfiú volt, aki már többször hallott Jézusról és evangéliumáról szóló igehirdetést. S most Lukács azért ír, hogy megmutassa e prédikáció történeti alapjait. Nem mese, legenda az, amiről hallottál, nemes Teofiius, hanem tényeken, történeti eseményeken nyugvó, hitből szóló bizonyságtevés. 3. TÖRTÉNETÍRÓ LUKACS — mondottuk — és mégsem az egészen. Nem az eseményeken kívülálló tudós hűvös tárgyilagosságával kutatja forrásait, gyűjti hangyaszorgalommal és alapossággal adatait — bár ezt is páratlan lelkiismeretséggel megteszi! — hanem a hivő keresztyén forró szívével, s az evangélista kiildetéstudatávál. Maga is „szolgája az igének”. Szájával, tollával az első keresztyén , gyülekezet szólal meg. Ügy beszéli el Jézus történetét, ahogyan azt az első Schweitzer Albert január 14-én töltötte be 86. életévét. Két éve, 84. születésnapjára egyik teológia hallgatói üdvözlő táviratot küldtek. Bár Schweitzer Albertnak olyan a híre, hogy soha nem hagy levelet válasz nélkül, sőt minden levélre lehetőleg még aznap válaszol, mivel tudták, hogy minden születésnapján levelek és táviratok ezrei keresik fel és számuk évről-évre nő, a teológusok reménysége a választ illetőleg meglehetős gyenge volt. Annál nagyobb volt az örömük, amikor hamarosan megérkezett Lamba- rénéből légi postán, szép tarka bélyegekkel a levél. Az őserdő doktora szakított arra gyülekezet ismerte és látta. S azért beszéli el, hogy a hívők, s a hitre kívánkozók — mint Teofiius is — hitét megtöltse gazdag tartalommal: hogy minél jobban ismerjék is azt, amit hisznek. Ezért válik történetírása óhatatlanul bizonyságtevéssé, igehirdetéssé. Történeti anyagot dolgoz fel nagy körültekintéssel, de a tanítás, az igehirdetés, a meggyőzés szándékával rendszerezi, szerkeszti egybe és tárja elő azt. Talán kevésbé megbízható ezért írása, vagy éppen „meghamisította” ezzel az igehirdető szándékával a tényeket?, E kérdést persze nemcsak Lukáccsal, de minden bibliai íróval kapcsolatban is fel lehetne vetnünk? Valamennyien nem azért írtak, hogy puszta krónikát szerkesszenek az események szenvtelen felsorolásával. A szívük, a hitük szava is megszólalt írásul, ban. Valahogyan úgy van ez: az édesanyánkról hűvös és pontos adatokat közöl az anya- könyv, vagy az iskolai bizonyítvány. Ez is ő, csak nem egészen. Ha azonban mi vesz- szük a kezünkbe a tollat, ha én írok az édesanyámról, egyszerre megtelik a szívem, s a toliam hegyén könnyem és vérem cseppen a papírra — nem, inkább az ő könnye és vére, amit érettem adott. így van ez a tanítványokkal is. Felgyullad a szívük, amikor a Mesterről írnak, s írásuk — minden emberileg elérhető hűség és postosság mellett ós azon túl 'is — így lesz bizonyságtétellé. így készült a „Lukács írása szerint való evangélium”. E cím pontos és kifejező. Az evangélium Lukács szerint: Ügy. ahogyan e legműveltebbe legtávolabb pillantó tudós és lelkes apostoli tanítvány — a Pál apostol tanítványa — megismerte és vallotta. Műhelyé^ nek titkait kutattuk, s egyszerű emberi vonásokra bukkantunk: hűség és szorgalom, pontosság és odaadás, alázatosság és hivatástudat. Mindezekben azonban valóban ott van valami titok: az élő Jézus Krisztusban való tanítvá- nyi hit titka. Groó Gyula időt, hogy kedves, meleghangú köszönő levelet írjon nekik. A legmeghatóbb az uto^ irat volt: „A 85. születésnapomra ne költsétek /a pénzt táviratra, ti pazarlók, hanem küldjétek inkább egy kedves levélkét.” Szót is fogadtak, és csak azt kívánják, hogy mé§ sok ilyen „kedves levélkét” küldhessenek. Egyik levelében azt írja Schweitzer Albert: „Az atomkérdés sok időmet elrabolja. Sók újságot és folyóiratot kell átolvasnom, hogy le ne maradjak. Milyen szép lenne az öregségem, ha nem kellene az atomkérdéssel foglalkoznom. De kötelességemnek tartom.’’ Sehweitxer Albert 86 éves őuibw az ember Irt — Ez is jó hely! Senki nem tud semmit! Alacsony, fiatal fiú köszön így rám. Kezében degeszre tömött, rongyos aktatáska. Kézbesít. — Tessék, kérem — nézek rá. Lenéző mosollyal nyújt felém egy gyűrött, indigós papírlapot. — Jobbra, a pénztárba menjen — mutatok a mellettem levő szoba ajtajára. ■Felnevet. Ez a nevetés azt jelenti: — No lám! Ez is tovább küld. Senki nem tud itt semmit! Ránt a vállán s miközben fölényesen végigmér, elindul az ajtó felé. Neveletlen kölyök — gondolom —, fölényes, nagyképú, szemtelen. Már nyílik az ajtó s megint itt áll előttem. — Tessék, óhajt még valamit? — Semmit, csak átmenni a szobán. — Tessék. S a legközelebbi helyen egy kicsit udvariasabb legyen. — Hm! — hümmög fölényesen. — Tudja, milyen rossz napom van? — Miért van rossz napja? — Gondolja el. Bejövök reggel és kérem a főnököt, engedjen el egy órára, szeretnék magamnak egy pár cipőt venni. Azt mondja: paegiat maszek séta, mi2, Akkor én már «a plafonon vagyok”. Már harmadszor kérem, de nem, csak nem enged. Csak ordít velem. Es ha ordítanak, én már kész vagyok. Fönn „a plafonon”. — Kézbesítés közben megveheti. — Azt nem lehet. Kiszámítja az időt. — Ez még nem ok arra, hogy kiboruljon. — Nem? És ez? — Előveszi a tárcáját és mutatja. Orvosi vizsgálat eredménye. „Rendkívül súlyos idegkimerültség ...” „Pszichoterápiái kezelés”. — Hány éves? — Tizenhét. — Ti... zen... hét, fiatal. — És ma reggel is, amikor bemegyek az üzembe, gyújtom föl a villanyt, mert azelőtt offsetnél dolgoztam, de baleset ért... '— Baleset? ■— Bekapta a gép a kezemet. — Mutatja, A kezefején varratok helye. — Felgyújtom a villanyt, csak úgy szokásból, erre az öreg rámordít. — Olyan jól megy neked, hogy nap- világnál is villanyt gyújtasz? És akkor már remeg kezem, lábam, és fenn vagyok „a plafonon”. — Óh, nem szabad az ilyesmit a szívre venni. Ha legközelebb megint véletlenül felgyújtja és magára kiabálnak, mondja meg szépen, hogy annyira megszokta előző munkabeosztásában, hogy állandóan megfeledlzezik róla. A Iciabálásra szépen válaszoljon. Nyugodtan, nem idegesen. Ha én most úgy válaszoltam volna magának, ahogy maga engem üdvözölt, akkor én is rongáltam volna a maga idegeit. Gondoljon maga is erre. Másnak is lehet rossz napja. Amikor én 17 éves voltam, egy piszkos, kis szobában laktam és nem is kellett magam elkérni, mert nem troli pénzem cipőre. Kenyér és retek volt a vacsorám, de tanultam, dolgoztam becsülettel, akartam és így jutottam el eddig az íróasztalig, ahol emberekkel hoz össze a mindennap, akiken segíteni akarok. Azt szeretném, hogy aki ebbe a szobába belép, lerakja magáról a mindennapok idegességét, és érezze a hangomból, a magatartásomból, hogy ' jót akarok. — Voltam én már lelkifröccsön, de nem bírom. Most, hogy maga beszél hozzám, olyan jó, meleg önt el. Elpirulok. Az én szívemet is melegség önti el. — Csak járjon kezelésre. Jót fog tenni. — Nem segít. — Képzelje el, hogy vakbélgyulladása van, és az orvos azt mondja: operálni kell. És maga azt válaszolja: nem segít. Nem operálják meg és meghal. Hinni kell. Ez a gyógyulás első feltétele. És akarni meggyógyulni. Különösen áll ez a maga betegségére. Most pedig kimegy az utcára. Elmegy a virágüzletek és virágárusok előtt. Álljon meg, gyönyörködjék egy percre a virágokban. Örüljön, hogy nem esik az eső, hogy még könnyű kabátban járhat. Akarjon meggyógyulni. Próbálja legyőzni érzékenységét. Kedvességet, szeretetet adjon, és meglátja, nem lesz „rossz napja”. — Ha mindenki így beszélne hozzám! De este, ha megjön a fatterom! Tök részeg. Tegnap este is olyan ordítást csapott. Már ha meghallom a hangját, fenn vagyok „a plafonon”. (Ügylátszik, ez a kedvenc szavajárásn!) Mert tetszik tudni, iszik. — Igen — mondom bizonytalanul —, kár. Nem lehet rajta segíteni? — Mór volt elvonókúrán, de mindig visszaesik. Amióta az eszemet bírom, mindig iszik. Nézem a fiút. 17 éves. Az apa iszik. A fia idegbeteg. Naponként inzultusok érik. -És mindjárt fenn vari tőlü/c a plafonon. Tíz perce beszélgetünk. Itt áll íróasztalom mellett. Nem akar elmenni. — Ha mindenki így beszélne velem, meggyógyulnék — mondja zavartan. — Magán múlik. — Istenem, ha az olyan könnyű lenne! — Nem könnyű, de megéri. — Megpróbálom — mondja bizakodóan. Valaki bejön a szobámba. A fiú csak áll. Kezében á rongyos aktatáska. — Köszönöm, nagyon köszönöm — mondja —, megpróbálom. — És a szeme furcsa tűzben ég, mint azoké, akik őrültek vagy boldogok. Becsukódik mögötte az ajtó. Olyan meleg a szívem tája. Boldog vagyok. Vagy talán őrült! De hiszek a szeretet erejében! Gyarmathy Irén
