Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-12-17 / 51. szám
/ LUTHER - AZ EMBER IV. Luther emberségének másik, rejtettebb, belső minőséget kifejező vonásával rövidebben foglalkozunk. Emberségének ezt a másik jellegzetes vonását ez a szó jelöli: szabadság. Maga mondotta: „Deurn servire summa libertas — Istennek szolgálni a legnagyobb szabadság.” — „A keresztyén ember szabadságáról” írt híres könyvében két tételt állít fel: 1. A keresztyén ember mindenkinek szabados ura és nincs senkinek sem alávetve. 2. A keresztyén ember mindenkinek készséges szolgája és mindenkinek alá van vetve. Luther belső szabadságát csak ezzel a két egymásnak ellentmondó tétellel lehet ki- íejezni. Hit által szeretette felszabadult ember volt. Ezért volt mindig elegendő szabad ideje. Gyorsan dolgozott, hallatlan szorgalommal és rengeteget. De mindig volt Ideje Isten számára is, hogy Imádkozzék. Ma nagyon sok dolgom van — mondotta —. többet kell imádkoznom. Volt ideje mindig az emberek számára is. Az ágostai birodalmi gyűlés idején 1530- fcan, Kóburg várában tartózkodott Luther. A gyűlésre nem mehetett el, mert ott már nem élvezte volna választó- fejedelmének védelmét. Izgalmas, feszült napokat élt át, de volt ideje, hogy kisfiának, Jánoskának egy nagyon kedves levelet írjon. Betegen, fáradtan indul el 64 éves korában szülőfalujába, Eislebenbe, hogy ott egy békítő tanácskozáson vegyen részt. Már nem is tér vissza élve Eislebenből. Ágynak dől. De azért szinte g ndennap ír néhány sort fe- égének. Évődve, kedvesen rholja, aggodalmaskodó feleségét. Nem panaszkodik. Ami teherként nyomja lelkét, ázt Isten színe elé viszi imádságban vagy gyónásban. Feleségét, környezetét, amennyire csak tőle telik, nem terheli saját félelmeivel. Szabad volt önmagával Szemben. Távol állott tőle íninden meghunyászkodás, ^lacsonyabbrendűségi érzet. Hálás volt Istennek azokért áz ajándékokért, melyekkel őt plyan gazdagon felruházta. Erezte felelősségét. Eszköznek tudta magát Isten kezében. Nem szólhatott ezért önmagáról lekicsinylőén. Tisztában volt munkájának hatásával és jelentőségével. „Nincsen bennem olyan együgyű alázatosság, hogy letagadhatnám az Istentől nyert adományaimat. Magamban elég sok, sőt, az elégnél több olyan is van, ami megaláz és megtanít arra, hogy semmi vagyok. De Istenben bizonyára büszkék lehelünk, adományainknak örvendezhetünk, általuk diadalmaskodhatunk, és velük dicsekedhetünk” — mondotta. . Ugyanakkor távol áll tőle minden pöffeszkedés, öntelt fekintélytisztelet. Nagyon egyenesen tudott beszélni hibáiról. Különösen az bántotta sokszor, hogy beszédben és írásban nagyon terjedelmes. A felismerés, hogy magát eszköznek látta Isten kezében, nemcsak öntudatot kölcsönzött neki, hanem alázatra is késztette. Ugyanúgy tudott önmaga jelentéktelen voltáról beszélni, mint ahogyan jelentőségét is tudta hangsúlyozni. Egyiket sem öncélúan tette, hanem az evangélium ügyének érdekében, barátainak, munkatársainak vigasztalására. Megtudta, hogy egyesek azzal büszkélkedtek, hogy ők „jó lutheránusok”. Haragos felindulásában e'zt írja erre: „Te bolond, hallgasd meg és jegyezd meg magadnak: kívánom, hogy az én nevemről hallgassanak és ne nevezzék az emberek magukat lutheránusoknak, hanem keresztyéneknek. Micsoda Luther? Hiszen nem tőlem származik ez a tanítás. Nem is feszíttettem én meg senkiért sem. Hogyan juthatnék én szegény, bűzhödt kukacfészek ahhoz, hogy a Krisztus gyermekeit az én áldatlan nevemről nevezzék el!” Egyszer betegágyánál meglátogatta János Frigyes szász választófejedelem és kifejezte azt a reménységét, hogy nemsokára meggyógyul. Mert, úgymond, „aggódom kedves Doktor, ha magát elvenné az Isten, akkor az Ő drága Igéjét is elvenné”. Luther így válaszolt: „Ó, nem, kegyelmes uram, olyan sok tudós ember van, aki komolyan veszi és jól is érti az Isten Igéjét. Remélem. az Isten megadja, hogy meg is maradjanak mellette.” Luther szabadságának titka az volt, hogy hite által eszközzé válhatott Isten kezében az emberek javára. át Luthert nem szokták az ún. humanisták közé sorolni. Babits Mihály irodalomtörténetében Lutherrel a „Népieb- bet, barbárabbat” c. fejezet alatt foglalkozik. Nagy kortársával, Erasmussal, a nagyhírű, gazdag humanista tudóssal sokat vitatkozott. Mégis, talán ma a humánum tekintetében, emberségből, többet tanulhatunk Luthertől, mint Erasmustól. Erasmus szellemes világfi volt. Maró gúnnyal mindenkit kigúnyolt. Mindentől szabadnak tartotta magát. Mégis, mikor egyik nagy tisztelője, Hutteni Ulrich betegen, menekültként felkereste Ba- selben, Erasmus még fogadni sem volt hajlandó. Félt. Féltette pénzét, egészségét és méginkább nagy hírnevét. A félelem szó Luther szótárában — ilyen összefüggésben — ismeretlen volt. A sorstól, emberedtől, szenvedéstől, haláltól való félelmet kiénekelte és kiimádkozta magából Isten dicsőségére. Talán azért tudott annyira szolgálni az embereknek, mert nem volt a félelem szolgája. * ■ Azt mondottuk, hogy Luther emberségének kulcsa az ő IsPILLANATFELVÉTEL , Az autóbuszra várok. A túlsó oldalról egy négyévesnyi kisfiú igyekszik át hozzám. ■ •— Hová megy a bácsi — Kérdezi tőlem. j Bicskére megyek, kisfiam — felelem. Hát te hová igyekezel? . — A Boros Lackóékhoz megyek. Kiscsikójuk született. f Néhány szót váltunk a kis- csikóról. j — Fogja meg bácsi a kezemet — kéri barátságosan. Nem értem de azért megfogom a kis kezet. a kezedet — mégis kíváncsian. y — Félek a libáktól — vallja .őszintén. i Miért fogjam Kérdezem mégis liba Valóban, egy csapat ténfereg az úton. Menj csak bátran — biztatom. — Ha bántani akarnak a libák —, mondjad nekik, hogy megmondod őket az édesapádnak. Hiába van a biztatás. A kisfiú nem mer elindulni. Kezét fogva elkísérem a veszélyes zónán túlra. Közben ismét a kiscsikóról beszélgetünk. — Én szamarat veszek — mondja a kisfiú váratlan gondolattársítással. De nem ülök ám a hátára sohsem. Mert, ha szamár is — akkor is sajnálni kell őt. Igent — válaszolom. A szamarakat nagyon kell sajnálni. A Sajtóosztály értesíti a gyülekezeteket, hogy a közel jövőben megjelenik a KONFIRMÁCIÓI KÁTÉ Ara: 10,— forint Előjegyezhető a Sajtóosztályon Budapest, VIII., Puskin utca 12. Gondolatok A lutheri prédikáció mindig meg tudta mutatni, hogy miközben a történelem előremegy, mi történik magával az emberrel. A keresztyénségünk nem díszítmény az életünkön, nem is fő foglalkozás, hanem minőség. Az evangélium tiszta hirdetésével olyan szolgálatot végezhetünk, mely hasznos, életrevaló, melyből a keresztyén emberek tiszta és tevékeny élete alakul. ten igéjétől fogvatartott lelkiismerete. Két szóval jellemeztük ezt az emberséget: derű és szabadság. Az igaz emberség útjára azért talált rá Luther, mert Jézus Krisztusban nemcsak az irgalmas Istenre talált rá, hanem az igazi emberre. Testvérére — ahogy mondotta. Mivel Jézusban testvérre talált, ő sem tudott mássá lenni, mint a másik ember testvérévé, — ismét az ő kifejezését használhatjuk: a másik ember Krisztusává. Hit által testvérré válni a másik ember számára — ez a keresztyén humanitás, az emberiesség útja ma is. Benczúr László Olvasónk írja: Az egyház szolgálata a földön Nemcsak pár nap választ el bennünket karácsony ünnepétől, hanem hamarosan ennek az évnek is a végéhez érünk. Az 1961-es egyházi esztendő befejeződött. Adjunk hálát Istennek gondviselő szeretettért. amely által ez évben is kegyelmes volt egyházához és népéhez. Ugyanakkor gondoljunk az egyház szolgálatára is, de főképpen arra, hogy mit jelent ma az egyház szolgálata ezen a földön. Mindenekelőtt a szolgálat az egyház létéből fakad. S ez a szolgálat Jézus Krisztus szenIVein alattvalók, hanem munkatársak AKI NYITOTT SZEMMEL és füllel jár ma a Német Demokratikus Köztársaság egyházi köreiben, teológiai fakultásain és lelkészgyűlésein, meglepő változást tapasztalhat a lelkészek és a teológiai professzorok gondolkodásában: Kezdenek a saját lábukon járni és a saját fejük után menni! Ezt a tényt az tudja egyszerűségében is értékelni, aki az elmúlt tíz esztendőben is szót tudott érteni ezekkel az emberekkel. Eddig szinte az unalomig kellett hallgatnia a külföldinek, hogy „nálunk egészen más a helyzet, mint önöknél. Mi kettéosztott Németországban kell, hogy keresztyének legyünk!” A valóságban persze az volt a baj, hogy nem tudták felmérni a politikai realitásokat, amelyek abból adódtak, hogy a Német Demokratikus Köztársaság a szocialista társadalom-építés útjára lépett, hátat fordítva a „nagynémet nacionalista és militarista gondolkodásnak”, amely Icétszer sodorta a pusztulás szélére a német népet. Másrészt nem a saját fejükkel gondolkodtak, hanem a nyugatnémet egyházi vezetőemberek fejével, akiknek minden szava és törekvése azt a célt követte, hogy Németország keleti felében ne érezze magát senki „otthon”, ne higy- jen a Német Demokratikus Köztársaság államának „őszinteségében” sem a békét, sem a német újraegyesítést illetően. A nyugat-berlini hidegháborús konyha egyre másra főzte vallásos propagandaételét is és ez folytonosan megmérgezte a jószándékú és önállóan gondolkodni akaró emberek gyomrát is. AUGUSZTUS 13-A ÓTA azonban megvalósult már valami abból, amit Martin Fischer nyugat-berlini teológiai professzor 1952-ben így fogalmazott meg: „Az a körülmény, hogy az egyháznak még mindig kapcsolata van Kelettel és Nyugattal Nyugat-Berlin révén, megtévesztő dolog és esetleg már nagyon is régóta megakadályozza Keleten az egyházat abban, hogy a saját szavára figyeljen és a saját felelősségéből cselekedjen ... A fejlődés komolysága azt parancsolja, hogy a saját lábán járjon a Német Demokratikus Köztársaság egyháza... A német protestantizmus keleti részének legyen bátorsága saját helyzetének a felmérésére ég helyeslésére.” AZT IS MEG KELL AZONBAN LATNUNK, hogy a „feladatoknak a megvizsgálása” az NDK-ban már régebben megindult, még ha a hivatalos egyházi vezetők ezt a folyamatot nem is nézték jó szemmel. Fiatal lelkészek és teológusok, akik azóta felelős állásban vannak, idősebb professzorok és egyházi laikus-munkások gyakorlati bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy a helyesen értelmezett keresztyénségnek semmi köze a nyugati antikommunista eszméhez és nem vállalhatja a nyugati „ötödik hadoszlop” dicstelen szerepkörét. Nekik köszönhető, hogy most azok a keresztyének is fölfejlődhetnek „a saját lábukon járók” közé, akik még nem tudják egészen érteni a helyzetet, de akiknek lassanként nemcsak a feje, hanem a szive is helyrebillen. Eben az erjedési folyamatban kell az embernek értékelnie ma az NDK-ban a keresztyén emberek szavait és magatartását. S akkor örömmel könyvelhetjük el, hogy ezek az emberek ma már tudják, hogy a Német Demokratikus Köztársaság békepolitikája nem taktikai manőverezés, hanem ennek az államnak a lényegéből folyik, mint minden szocialista államéból, s ezért mindent megtett eddig annak érdekében, hogy a Potsdami Egyezmény alapelveit megvalósítsa és eleget tegyen nemcsak a német nép, hanem az egész emberiség békevágyának. Ezért kell az NDK-t az egyetlen jogszerinti német államnak tekinteni. Ennek a ténynek a jogi érvényét nagyon aláhúzta Görlitzben Reintanz hallei jogi professzor, amikor ezt mondta előadásában: „A Potsdami Egyezmény III. szakasza egy demokratikus és békeszerető, tehát a fasizmustól és mili- tarizmustól mentes Németország felépítését vette tervbe ... A Potsdami, Egyezménynek tehát már előzetes békeszerződés jellege van.” Ma már sokan látják azt is az NDK keresztyénéi között, hogy államuknak nem „alattvalókra” van szüksége, hanem „öntudatos polgárokra”. A keresztyén lojalitás az állam iránt nem abban rejlik, hogy mint alattvaló engedelmeskedem, hanem felszabadultan együtt dolgozom az emberekkel hazám jólétéért és boldogulásáért. „Meg kell majd mondanunk gyülekezeteink tagjainak és a hallgatóknak, a zsinati tagoknak és egyházi vezetőknek, hogy mi nem azért helyeseljük államunknak a politikáját, mert «muszáj», hanem mert felismertük annak a helyességét. Ugyanez, vonatkozik a véderő törvényre is. Kormányunknak a Német Béketervben kinyilvánított akarata a békeszerződés megkötésére és a két német államnak a békés újraegyesítésére irányul. Államunk katonapolitikájának éppen ezért egészen más a funkciója, mint a nyugatnémet fölfegyverkezésnek, amelynek «felszabadítás» és bekebelezés a kitűzött célja. A mi katonapolitikánk egyedüli és egyetlen célja a béke biztosítása... Ha megértjük államunknak az így megalapozott békepolitikáját, akkor azt is fölfedezzük, hogy mi keresztyének nem passzív alattvalók akarunk maradni a Német Demokratikus Köztársaságban, hanem aktív munkatársak. Nemcsak a mi marxista polgártársaink várják ezt tőlünk — ezt kívánja tőlünk az evangélium is, amely nem kényszerből végzett tetteket kíván tőlünk, hanem azt várja, hogy a politikai diakóniában is szabad felelősséggel álljuk meg a helyünket” — mondta Görlitzben hozzászólásában Klages berlini teológiai aspiráns. Igen! Egyre gyakrabban találkozhatunk az ehhez hasonló fiatal tudósokkal az NDK-ban, akik a M. Fischer megjövendölte úton járnak. Gerhard Lotz egyházi főtanácsos, a nemrég nálunk járt Mitzenheim thüringiai püspök közvetlen munkatársa állapította meg a görlitzi konferencián: „... szétmál- lottak augusztus 13-ával az NDK elleni erőpolitikába vetett illúziók és megnyílt az út a realitásokkal számoló politika számára”. Ehhez a magam részéről kéthetes németországi tapasztalataim alapján ezt fűzöm hozzá: A keletnémet evangélikusság egyházi és teológiai öntudatát kell megerősíteni az elkövetkező hónapokban, hogy a német békeszerződés megkötése után tudjon már a saját lábán járva a felebaráti szeretet és a békeszeretet szellemében munkatárs lenni az NDK munkamezejében, nemcsak az én és te, hanem az egész társadalom viszonylatában! Dr. Pálfy Miklós védésével, kereszthalálával és feltámadásával van összefüggésben. Az egyház szolgálata Jézus Krisztus parancsának engedve, ma a szeretet szolgálatán alapszik. Közel kétezer .év óta nem szűnt meg énekeken és prédikációkon keresztül az angyali szó által meghirdetett örömüzenet tovább adása: „ ... e földön békesség és az emberekhez jó akarat” (Lk 2, 14.). Igaz, hogy volt az egyház életében olyan időszak is, amikor téves utakat járva próbálta hivatását betölteni, de hála legyen Istennek, hogy idejében figyelmeztette egyházát és felismertette vele tévedéseit. „Az embernek Fia nem azért jött, hogy Néki szolgáljanak, hanem, hogy Ö szolgáljon másoknak és az ö életét adja váltságul sokakért”. (Márk 10, 45. v.) Jézus Krisztus szolgált tanítványai között s az őt hallgatni vágyó sokaság között. Szolgált jelenlétével Szolgált alázattal. Akik Jézus Krisztust követték és Öt hallgatták, számtalan esetben megtapasztalták, hogy Ö nem uralkodni, hanem szolgálni jött erre a földre. Nem egy alkalommal kijelentette az írástudóknak és főpapoknak, akik féltették hatalmukat, hogy az Ő országa nem e világból való. Volt olyan eset, amikor ostort ragadott és kiűzte a templomból az adó-vevő kufárokat. Nem tűrte a bűnt, de szerette a bűnöst. (Lk 7, 36—50. v.) Hogy Jézus Krisztus menynyire szerette a bűnös embert, ezt számtalan cselekedetével is bebizonyította. „ ... azt aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem”. (Jn 6, 37.) Ezékiel próféta könyvéből ezt olvashatjuk: „Hát kívánva kívánom én a gonosznak halálát? Ezt mondja az Űr Isten: nem inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen?” (Ez. 18, 23.) Azt a nagy szolgálatot, melyet Jézus Krisztus magára vállalt, senki sem ismételheti meg. Ez az a szolgálat, amely az egyháznak erőt ad szolgálatának teljesítéséhez. Ma, az egyházat fenntartó Krisztus a maga szolgálatát Igéjén keresztül juttatja el egyházához. Az egyház szolgálatát viszont akkor végzi Isten parancsolata szerint, ha az Ö igéjét tisztán és világosan hirdeti a gyülekezetekben. (Deut. 4, 12.) Azonban, ha az igehirdetés eltér Isten parancsolatától, akkor az egyház szolgálatában hitbeli gyengeség jele észlelhető. Sohasem volt olyan fontos és olyan nagy jelentősége az egyház szolgálatának, mint a jelenben. Felelősségteljes szolgálatát az egyház csak abban az esetben tudja teljesíteni, ha Jézus Krisztus tanítására hallgatva, a szolgálat és szeretet hangján hirdeti: „Üj parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek amint én szerettelek titeket. (Jn 13. 34.) Tehát az egyház szolgálata nem elképzelésre, nem fantáziára, hanem Jézus Krisztus parancs szavára épült. Ügy szeressétek egymást, ahogy éh szerettelek titeket. Ez Jézus Krisztus részéről nem kérelem, nem is tanács, hanem egyszerűen parancs. Az egyház életében akkor beszélhetünk Küryos-Krisztus- ról, ha az evangélium, Isten igéje úgy hirdettetik ezen a földön, hogy általa minden ember felismeri az egyház szeretet-szolgálatának fontosságát. Az egyház szolgálatát az viszi előbbre és az teszi gyümölcsözővé, ha iránta az emberiség bizalommal tekint. Ehhez az szükséges, hogy az egyház közvetlen, megértő legyen. Segítsen azoknak, akik az egyháztól várnak segítséget problémáik megoldására: Az egyház alapvető szolgálata elsősorban az igehirdetés, az imádság, a sákramentumok kiszolgáltatása. Éppen, mert az egyház szolgálata a szeretet szolgálatát jelenti, tudjon egyház lenni, melyről a kívülállók is lássák, hogy az egyház Istentől kér küldetésének betöltéséhez erőt és segítséget. Tudjon és akarjon az egyház a „má”-ban természetesen egyházhoz illően legmesszebbmenőkig segítő kezet nyújtani az emberiséget foglalkoztató nagy kérdésben, a béke kérdésében) mert nincs ma fontosabb kérdés, mint a béke megőrzésén fáradságot nem kímélve dolgozni, érte szolgálni, az angyali szó által meghirdetett ádventi várakozás reményében hirdetni a szeretet és megbecsülés reményében: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és a földön békesség, és az emberekhez jó akarat”) ifj. Nagy János 1 A hetvenéves Gádor István jubiláris kiállításán Legkiválóbb keramikusművészünk, Gádor István, gyűjteményes kiállítást rendezett az Ernst Múzeumban születésének hetvenedik és művészi munkásságának félévszázados évfordulója alkalmából. A kor nem látszik meg fürge mozgásán, tetterő, tervektől duzzadó életkedvén. Eredetileg szobrásznak indult. Kitűnően fest is. És még egészen fiatalon a kerámiára specializálta magát. Vajon miért? — kérdezzük tőle. — Erre a kérdésre ma már könnyebb válaszolnom, — mondja hamiskás mosollyal a mester —, inert nem érhet az a vád, hogy kitérve a komolyabb, yagy legalább is látszólag nehezebb, művészi felelősség elől, választottam a könnyebbik részt. Hiszen akkoriban, amikor művészi pályám elkezdődött, a kerámiát csak félvállról kezelték, mint affajta csiszoltabb fazekas- mesterséget. Sok időnek kellett eltelnie, nem tagadom, nekem is nagy részem volt benne, amíg a festészettel, szobrászattal egyenrangú művészetnek ismerték el. Hogy miért lettem kerámikus? Ellenállhatatlan kényszernek engedve! Ne feledjük, hogy a kerámia a legősibb magyar művészet. Nekünk nincsenek márványaink, faragásra alkalmas köveink. A legrégibb időktől a legkézenfekvőbb anyag, a föld, állott hozzánk mindig a legközelebb. Agyag, máz és festék. Ennyi az egész. Ez az anyagom. Nem több. De kimeríthetetlenül gazdag lehetőséget nyújt a megmunkálása. Engem ez a rugalmasság hódított meg. Kigondoltam valamit, ami izgatta a képzeletemet, megláttam egy érdekes figurát, megrezzenő faágat, mely az alkony} órákban emberi, állati formákat öltött, figyeltem a természet csodálatos játékos kedvét a víztükörben, a vonulo felhők alakváltozataiban, és roppant örömet éreztem, hogy íme, csak gyúrnom kell az anyagot és nyomonkövetheteni illanó látomásaimat. Ezek a látomások sosem légbőlkapottakj még a legelvontabbak is, 4 természet valóságának szabad változatai csupán. Azópt lettem kerámikus, mert olyasmit tudok grafikával^ festészettel, plasztikával, egyidejűleg a síkban és a térben kifejezni, amit semmi más művészettel nem lehet megvalósítani. És még valar mi. Ez a legrégibb és egyben a legmodernebb művészet. Mert, dísztárgy is, és egyben használati eszköz is. Felemelő érzés a számomra, hogy a nép ízlésének, sokáig elnyomott művészi igényének a fejlesztésében a legközvetlenebbül és a leghatékonyabban kivehetem a részem. Olyan tárgyakat készítek a számára, amiket használ a mindennapi életben és amelyek művészi kivitelezésükkel észrevétlenül nemesítik a gondolkozását, érzéseit és erősítik az öntudatát is. H. G. A F.AJI MEGKÜLÖNBÖZTETÉS ISTEN-ELLENES A Délafrikai Anglikán Egy-, ház püspökei egy Pieterma-t ritzburgban (Natal) tartott kö-. zös konferenciájukon kinyilatkoztatták, hogy az apartheid, a dél-afrikai kormány, faji megkülönböztető politikája „ellentétben áll Isten akaratával és Isten igéjéveL”
