Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-11-19 / 47. szám
Az egység élményével és valóságéval megajándékozottat! A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa november 11-én, szombaton tartotta évi közgyűlései a Déli Evangélikus Egyházkerület Puskin u. 12. szám alatti püspöki hivatalának hivatalos helyiségében. Az Állami Egyházügyi Hivatal képviseletében Veres Pál osztályvezető jelent meg a közgyűlésen. A közgyűlés tárgysorozatán dr. Bartha Tibor püspök, a Tanács elnökének előterjesztése és Gádor András titkár jelentése, az 1961. esztendő munkájáról nyújtott összefoglaló képet; Szamosközi István és Káldy Zoltán püspökök pedig az Egyházak Világtanácsa küszöbön álló 3. nagygyűlésével kapcsolatos előkészületekről és magyar küldöttségünk felkészüléséről, illetve gyülekezeteink és lelkészeink állásfoglalásáról számoltak be. Majd a közgyűlés egyhangúlag megválasztotta az ökumenikus Tanács új főtitkárát: dr. Kenéz Ferenc református esperest. Az alábbiakban dr. Bartha Tibor püspök, elnök előterjesztéséből közlünk néhány gondolatot. Dr. Bartha Tibor püspök mindenekelőtt kiemelte, hogy ebben az esztendőben is gazdagon megtapasztalhattuk: Isten az egység egyre inkább mélyülő élményével és valóságával ajándékozott meg bennünket — Világos felismeréssé vált számunkra, hogy az az egység, amelyet Urunk tanítványainak ígért, és amelyet egyedül Ö adhat, a Krisztus szolgálatában részesülő tanítványoknak jut osztályrészül. Egységünk és testvéri ossze- forrottságunk a közös szolgálatokban erősödik és izmosodik. Viszont, amilyen mértékben épül egységünk, olyan mértékben mélyül szolgálatunk és olyan mértékben nyerjük el a szolgálat új és éj lehetőségeit. Ez szüntelenül áradó, soha meg nem szakadó folyamat. Egyrészt Isten kegyelméből nyerjük az egységet és az egységben végzett szolgálatot, másrészt a felmerülő új feladatok a próbakövei testvéri egységünknek és szolgálatra való engedelmes készségünknek. Mindez csak úgy lehetség s, ha még mélyebben beletolunk az evangéliumnak, isten szeretetakaratának és fezeretetparancsának a megértéséhez. De mit jelent számunkra az evangélium mélyebb megértése? Annak az fegyetlen eseménynek a felismerését, és szüntelen szemünk előtt tartását jelenti, amely eseménynek örömhíre az evangélium: Isten az ő fegyszülött Fiában, a Jézus Krisztusban közeljött hozzánk, lehajolt egészen az emberig és így az ember életé- bek reménységet, értelmet adott. Ha Krisztusra nézünk szüntelenül, akkor nem fótiunk megfeledkezni arról, hogy ebben a Krisztusban találkozik az Isten és az ember. Az evangélium mélyebb megértése megtanít bennünket árra, hogy Isten-szeretetünk- ben benne kell foglaltassék dz emberszeretet. Minden szavunknak, minden mozdulatunknak, minden döntésünknek ebből a szeretetforrásból kell táplálkoznia. Ha ez hatja it szívünket és értelmünket, akkor valóban teljes szívvel és teljes elmével vagyunk készen naponkint az evangélium hűségesebb és engedelmesebb szolgálatára. Amiképpen Te küldtél entem e világra, úgy küldtem bt is őket e világra” (Jn. 17,18.). Jézus Kriszusban előttünk áll a Küldő és a Küldött. Engedelmességben, hűségben, önfeláldozásban, sze- retetében elénk példázza azt az utat, melyen nekünk, Krisztus tanítványainak, a küldötteknek járnunk kell. Ez az út nem mindig sima és egyenletes. Sokszor engedetlenségbe esünk és szeretnénk máshová menni, mint ahova a Délek vezérel bennünket. A hűség, az alázat, a szeretet és a reménység útja a keskeny út A keskeny úton járást csak ajándékul lehet kapni — ha újból és újból felülvizsgáljuk és engedjük visszavezettetni magunkat az evangéliumhoz, az egyetlen örömhírhez, Jézus Krisztushoz. ö a mi üdvösségünk. i,Szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz” (Mt. 7,14.). Mégis milyen csodálatos és gazdag út ez! Minél mélyebb az engedelmesség, minél odaadóbb a hűség, minél áldozatkészebb á szeretet, annál több az alkalom, az Istentől ajándékba kapott alkalom a szolgálatra, az emberszeretet gyakorlására. Ha tehát ajándékul kaptuk és naponta megéljük a magyarországi testvéregyhá- tzakkal egységünket, és ez az Egységünk a közös szolgálatban bontakozik ki, akkor ez csak úgy lehetséges, ha az egység és a szolgálat gyümölcse annak a közös igeismeretnek, amely bennünket naponként meggazdagít az evangélium mélyebb megértésének az örömével. Keresztyén hitünk annál valóságosabb, annál igazibb, minél forróbb a cselekvő szeretet. Ezekben a felismerésekben vagyunk egyek és így növekedünk az egyre teljesebb egységre a testvéregyházakkal. Az elnöki előterjesztés ezután ismertette a külföldi testvéregyházakkal fenntartott testvéri kapcsolatokat és szolgálati alkalmakat. Megállapította, hogy az elvégzett és reánk váró szolgálatokat azokban az összefüggésekben látjuk, amelyek ma az egész embervilágot, a világpolitikai helyzetet alapvetően meghatározzák. Világunkat az élet és halál közötti küzdelem jellemzi. Örömmel és hálával tölt el bennünket, hogy Isten kegyelmesen az élet erői mellé állította egyházainkat. Örömmel látjuk, hogy az egyházak nagy családjában is hatnak azok az erők, amelyek a józanságra és a keresztyén hit alapkövetelményéhez való visszatérésre figyelmeztetnek. Az elmúlt évtizedekben igen nagy utat tett meg az Egyházak Világtanácsa. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy megszabadult az egyoldalúság és a mellékcélok kísértésétől. ökumenikus tanácskozásokon észrevehető, hogy mennyire várják a kapitalista társadalmi rendszerben élő testvéregyházaink a mi bizonyság- tételünket és szolgálatainkat. Az évtized, vagy talán az egész évszázad legjelentősebb ökumenikus eseményének tarthatjuk a Szovjetunió Orosz-Orthodox Egyházának az ökumenikus mozgalomhoz való közeledését. Reméljük, hogy az Egyházak Világ- tanácsa küszöbön álló New Delhi-i nagygyűlése a keresztyén egyházak nagy családjának felelősségében való növekedéséről fog bizonyságot tenni. A keresztyén egyházakban szerte a világon egyre erősödik az egység utáni vágy. Az egységet azonban nem lehet megszervezni vagy kikényszeríteni. Ezt az egységet engedelmességben és a közös szolgálatok gyakorlásában ajándékul lehet csak nyerni. A közös szolgálat pedig csak akkor szolgálat, ha valóságos igényeket szolgál. Reménységünk, hogy a keresztyén egyházak bizonyság- tétele előbbre viszi a megvalósuláshoz a népek millióinak békevágyát. New Delhiben az egyházaknak szólniok kell a világot gyötrő problémákról: Berlin, Németország, a függetlenségükért küzdő gyarmati népek szabadsága, a nagy kínai nép méltó helye a nemzetek családjában, mind olyan problémák, amelyekben szolgálhatnak a keresztyén egyházak. óvni kell a keresztyénség nagy családját, így az Egyházak Világtanácsát is, az evangéliumtól idegen, hamis egységto- rekvésektől. Meg kell mondanunk őszintén, hogy az Egyházak Világtanácsában hatnak erők, amelyek erre hajlamosak. Ilyen ígérettel és ilyen váradalmakkal tekintünk az előttünk álló szolgálatokra, közelebbről a New Delhi-i ökumenikus nagygyűlésre. — mondotta többek között előterjesztésében dr. Bartha Tibor püspök, a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának elnöke. Harkányi Lászlót egyetemes főtitkárrá választották Az egyetemes közgyűlés 1961. november 10-én Harkányi Lászlót választotta egyetemes főtitkárrá. Harkányi László a legutóbbi egyetemes közgyűlés óta megbízott főtitkárhelyettesként látta el a főtitkári teendőket. Szolgálatát ez idő alatt közmegelégedésre végezte, s ez a bizalom nyilvánult meg abban, hogy november 10-én, az egyetemes közgyűlés egyhangúlag választotta főtitkárrá. Harkányi László egyetemes főtitkár szolgálatára és életért Isten gazdag áldását kérjük. Örmény művészek Budapesten örmény muzsikusok, élükön Goar Gaszparjánnal, a tüneményes koloratúrének- művésznővel, két egymásutáni zeneakadémiai estjükön olyan forró sikert arattak, amilyenre öreg hangversenylátók is alig emlékeznek. Még a szünetben is, amely előtt és után a ráadások özöne kétszeresére nyújtotta tartalmas műsorukat, izgatott csodálkozás uralkodott el a közönségen. Hatásuk titka a mély alázat és a teljes őszinteség. Eggyé- válnak, valósággal azonosulnak az előadás extázisában az életrekeltett muzsikával. Háromezeréves zenéjük számukra az ősi szellem folytonos megújulását, megtermékenyítő erejét jelképezi. A múlt hagyományait őrzik s tartják ébren legmaibb szerzeményeik is, kimeríthetetlen variáló leleménnyel élesztgetve a régi népénekeket, amelyekben újraélik egész történetüket, küzdelmeikkel/ hősi helytállásukkal, szenvedéseikkel, ritka örömeikkel és elfogyhatatlan bizakodásukkal. Szenvedélyesek, magukat nem kímélve, elégnek, erejüket a végsőkig megfeszítik, csakhogy maradéktalanul megvalósuljon a művészi eszmény. Fegyelmezettek, önmagukkal szemben kíméletlenek, fölös hangsúlyt, ami megbonthatná az összhatás egységét, nem tűrnek, semmi engedményt nem tesznek, hogy tessenek, előnyösebben érvényesüljenek. Technikájuk tökéletesen csiszolt, izzó megszállottságuk, ünnepi, szinte szent komolyságuk énjük leg- bensejéből fakad. Ovaniszján népénekesük művészi előadásával nem hatott kisebbnek még Saljapinnál sem. Ba- badzsanján és Arutjunkán zongoraművész-zeneszerzők szélvésziramú, briliáns technikával tolmácsolták, az átéléstől könnyezve „örmény rapszódiá”-jukat. Goar Gasz- parján aranyfényű hangja, gyöngyöző koloratúrájának csillogása a szivünkben áradt szét. Ogan Durján pedig, fiatal karmesterük, a megtestesült szerénység és lobogás, Állami Hangversenyzenekaruk élén úgy szólaltatta meg Muszorgszkij „Egy kiállítás képei”-t, hogy Toscanini se különben. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy a leg- fásultabb hallgatóra is ellenállhatatlan hatást gyakoroltak. H. G. fotoddatok Az apostolok számára az evangélium nem katedrán megfogalmazott probléma volt, hanem nagyon is felemelő gyakorlati kérdés. Ha valaki nagyon szépen beszél, még nem bizonyos, hogy az evangéliumot mondja■ Az üdvbizcnyosság A REFORMÁCIÓ ÜNNEPE UTÁN, az egyházi esztendő végén járunk. Mind a kettő elénk vetít egy olyan kérdést, amellyel ritkán szoktunk foglalkozni, pedig tulajdonképpen a hivő ember végső alap-kérdése: mi tesz engem bizonyossá üdvösségem felől? Nem arról van szó ebben, hogy miről tudjuk meg: van-e egyáltalában üdvösség, vagy nincs? Ez így általános elvi kérdés lenne, amelyről személytelenül lehet vitázni. Most azonban azt vetjük fel, hogy ha valaki hisz az üdvösségben, mi adhatja meg neki azt a szilárd alapot, hogy az üdvösség reá is vár. Ez a kérdés elvezet bennünket a keresztyén-tanításnak egyik gyakran mellőzött részéhez: az Isten kegyelmi kiválasztásáról szóló tanhoz. A Szentírás tanúsága szerint a hivő embert az a meggyőződés töltheti el, hogy Isten még a teremtés előtt személy szerint kiválasztotta az üdvösségre. „Krisztusban választott ki minket magának a világ teremtése előtt... Szeretető által eleve elrendelte, hogy minket a maga fiaivá fogad, Jézus Krisztus által, az ő akaratának jótetszése szerint” (Ef. 1,4—5.). „Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette” (Róm. 8,30). OLYAN KIJELENTÉS EZ, amelynek mélységébe beleszédül az emberi elmei Amikor még semmi nem volt a csillagok milliárdjaiból és Földünkből, Isten nemcsak körvonalazta későbbi üdvözítő munkájának nagy tervét, hanem az én porszemnél is jelentéktelenebb életem és nevem már ott szerepelt gondolatai között. Engem — aki évmilliókkal később fogok megszületni és élem le életemet a Földnek egyik pontján — kegyelmes akaratával odasorakoztatott már előre azok közé, akikre vár majd az örök élet. MI AZ ISTENT EMBERI MÉRTÉKEINKKEL mérjük és ember-külsejűnek képzeljük el, azért vetődik fel bennünk azonnal az ellenvetés: ugyan hogyan tarthatná számon Isten évmilliókkal előbb annyi ember, köztük az én parányi sorsomat? De ha Istent Istennek vesszük, ilyen meghökkenés nem zavarhat meg bennünket. Ha az ő nagyságába, méreteinek arányába belefér világok teremtése, a történések minden nagy és kicsiny szálának kézben tartása, millió és millió ember sorsának igazgatása, akkor nem érezhetjük lehetetlennek azt a gondolatot sem, hogy személy szerint örök időktől fogva benne vagyok Isten üdvözítő tervében. Jön persze rögtön a másik ellenvetésünk: hogyan van akkor a helyzet általában az emberek üdvösségével? Isten talán egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt? Ez már emberi spekuláció, amelyet az egyház története folyamán jelentős teológusok vallottak, de nem igazolható a Bibliából, sőt merőben ellene mond Isten lényének. Ebben az esetben az egész üdvösség és kárhozat csupán a kényúr-Isten rettenetes játéka lenne, amelyben mi, emberek, dróton rángatott bábák lennénk, kiszolgáltatva Isten üdvözítő vagy kárhoztató akaratának. NEM KÉTSÉGES, hogy ez a tanítás, melyet kettős pre- destináció néven ismer az egyház, logikusan következik abból, hogy ha Isten egyeseket üdvösségre rendelt, akkor a többiek kárhozatának is nyilván Isten akaratában van a végső magyarázata. Ez azonban már olyan emberi logika, mely túlmegy Isten kinyilatkoztatott szaván és ellene mond Isten kegyelmének, tehát nem isteni igazság, csak emberi vélekedés. Nem szabad tovább mennünk annál a pontnál, amelyet Isten igéje megvilágít: a hívő ember üdvösségét Isten örök kegyelmi kiválasztásának köszöni. A többi felkívánkozó kérdésünkre itt a Földön nincs felelet, ha csak nem akaruftk kitalált feleletet adni Isten szájába. Odaát majd ezek is meg fognak világosodni előttünk, amikor már nemcsak töredékesen láthatjuk a teljes igazságot. ISTEN KÖNYÖRÜLETES- SÉGÉNEK HATÁRAIT egyébként nem ismerjük. Már ezért sem lehet a kettős pre- destináció kétségbeejtő, rettenetes tanítását vallanunk. Vannak a Bibliában olyan messzi látóhatárú kijelentések, amelyek arra mutatnak, hogy Isten mindeneken könyörülni akaró szeretete végül is eléri célját mindenek megmentésében. De erről csak tapogatózó sejtésünk lehet, melyekre egyházi tant nem alapíthatunk. Arra azonban elegendők ezek az igék, hogy Isten irgalmának végtelenségét meg ne szűkítsük és az Isten kegyelme által minden ember számára nyitva hagyott ajtót be ne zárjuk. Isten kegyelme kiválasztásának igazságát személyes használatra kaptuk. Még pedig egyetlen céllal: ez legyen a végső, mozdíthatatlan horgony, amelybe belekapaszkodik hitünk. TUDJUK, HOGY AZ ÜDVÖSSÉGET Jézus Krisztus szerezte meg számunkra a golgotái kereszten. De hitünk «, olyan sokszor ingadozik és életünk megcsúfolja bűneinkkel Krisztus áldozatát. Nem veszítjük-e el azért az üdvösséget? — ez a kínzó kérdés minden hivő ember belső gondja, mert éppen a hívő ember ismeri legjobban gyarlóságát és bűneinek sokaságát. Amikor ez a gyötrő bizonytalanság előjön lelkűnkben, akkor kell és lehet belekapaszkodnunk Isten ősi kegyelmi kiválasztásába: lehetetlen, hogy Isten végzése kudarcba fulladjon. v VISSZAÉLÉS LENNE ezzel a drága igazsággal, ha köny- nyelműen arra használnánk fel: akkor hát mindegy, hogy hiszek-e vagy nem, követem-e Isten akaratát vagy nem, Isten így is, úgy is üdvösségre rendelt. Ahogyan nem szabad emberi spekulációkra felhasználni ezt a hittételt és az emberiséget osztályozni általa, ugyanúgy nem szabad a felelőtlenség ugródeszkájává sem tenni. MILYEN JÖ, hogy üdvösségem teljesen ki van véve az én bizonytalan kezemből és Isten kezében van, de nemi nyitva hagyott kérdésként,- hanem már eldöntve a javamra. Isten pedig hű marad döntéséhez! Ez az a hit, amellyel vigasztalhatom és erősíthetem magam életem hitbeli mélypontjain, a kárhozat félelme közepette és majd halálom óráján. Az üdvösségemért való gondot újra meg újra átadhatom Istennek: ö végzett így kegyelmesen felőlem, vigye végbe akaratát és irgalmazzon né-' kém a Jézus Krisztusért a feltámadás napján! Veöreös Imre LUTHER - A IL Lutherrel — az emberrel könnyű kapcsolatba kerülni. Közlékeny volt és nyílt. Kerülte a magányt, szerette az emberek társaságát. Sok apróságot mesélt el életéből. Tanítványai, barátai asztal mellett folytatott beszélgetéseit „Tischreden” címen adták közre. Rengeteget levelezett. Ezek a levelek is bőséges anyagot nyújtanak Luther megismeréséhez. A kortársak róla szóló feljegyzéseinek és anekdotáinak se szeri, se száma. Magyarul különösen két könyv segít Luthert, az embert megismernünk. Az egyiket Virág Jenő írta ezen a címen: Luther Márton önmagáról. A másik, Walter János; Luther jelleme c. könyve. Mindkettő bőségesen közöl idézeteket magától Luthertől és róla szóló feljegyzéseket a kottásaktól. A nagy anyagból most csak kóstolót vehetünk. A tőle vett idézetekkel, a róla szóló leírások megemlítésével Luther emberségének főleg két jellegzetes vonását szeretném megvilágítani. Az egyik emberségének egy külső, közvetlen benyomástkeltő vonása, a másik inkább belső minősége. Az elsőt, az azonnal szembeötlő vonást így jelölhetjük: hálatelt derű. Hilaritas, amint maga Luther mondotta. Luther hálatelt szívű, derűs ember volt. — fi második, a rejtettebb, az inkább belső minőséget kifejező vonást ezzel az egy szóval jelölhetjük meg: szabadság. Luther végtelenül szabad, belsőleg is felszabadult ember volt. Egyik maga által is legjobban kedvelt írása ezt a címet viseli: A keresztyén ember szabadságáról. Derű és szabadság. Milyen a lutheri derű, milyen a lutheri szabadság? Milyen annak az embernek a derűje, milyen an- I nak az embernek a szabadsága, akinek lelkiismeretét Isten igéje tartja fogva? Luther egész életszemléletét nyugodtan mondhatjuk optimistának, derűsnek. Ez a derű, ez az optimizmus, nem felületes. Tele van hálaadással. Isten — jó Isten, kegyelmes. Nem akarja a bűnös halálát. Minél élesebben mutatja meg bűnünk nagyságát, annál erősebben kapaszkodhatunk megtartó kezébe. A Jézus Krisztusban megtalált kegyelmes Istent nem győzi dicsérni, boldog, hálás örömmel imádni. Tehetséges verselő volt, de nem költői dicsvágy tette énekszerzővé, hanem szívének hálája. 40 éves korában írja első gyülekezeti énekét: „Jer. örvendjünk keresztyének, Jer, énekeljünk vígan ...” Az egész keresztyén életet egyetlen hálaadó, Isten-dicsé- rő éneknek tekinti. Ezzel a hálaadó boldog derűvel néz a természetre. Nem természet- rajongó. A természet mesteri berendezettsége indítja csodálkozásra. A wittenbergi kolostorban kapott lakást. Udvarát gaz verte fel. Szép kertet plántált benne. Egyik barátjának írja: „Ha a sátán dühöng ellenem, nevetek rajta, és a kerteket, a Teremtő áldásait szemlélem és élvezem, öt magasztalva.” Luther nem menekül a természethez. Nem a természetből akarja Isten jóságát megismerni. Inkább fordítva. Istennek Jézus Krisztusban megtalált jóságát látja tükröződni, mikor a természetben jár. Azok, akik a természetből közvetlenül akarják megismerni Istent, Jézus Krisztus kikapcsolásával, vagy, akik leállnak vitázni és a természetből kiindulva akarják bebizonyítani Isten létét, egy olyan embernek, aki azt kétségbevonja, azok gyakran kerülnek Ilyen kínos és ugrató kérdés elé: ha Isten jó és ha ő teremtett mindent, miért teremtette például a kártevőket? — Luther ezt az egész kérdést másképp közelíti meg. Látja a természetben a jót és a rosszat, az áldást és a veszedelmet. De nem kerül világszemlélete két malomkő közé. „Mennyire enyhítette az irgalmas Isten a bűn büntetését — írja —, hogy több olyan állat van. amely hasznos és szolgálatunkra van, mint amennyi kártevő. Mert több a juh, meg a bárány, mint a farkas; több a hal, mint a kígyó; és több a jó zöldféle, mint a csalán.” Erre a természet iránti bizakodó, józan optimizmusra nem az vezette Luthert, hogy pontos statisztikai kimutatás állt rendelkezésére világviszonylatban a bárányok és farkasok számáról, hanem egész szemléletének nézőpontja, amelyet egyik énekének sora magvasán így fejez ki: „Akármily sok a mi bűnünk, még több az Ür kegyelme.” Kátéjában is Isten harmad- és negyedízig tartó büntető haragjával az ö ezerízig ható irgalmasságát és jóságát mutatja meg azoknak, akik hisznek Benne és engedelmeskednek Néki. Mi, mai keresztyének szeretjük olykor gondolkozásunkat a miértekbe belehajszolni. Luther nem hazudta el, nem kicsinyelte le az élet nehézségeit, de ezeket sohasem problémá- sította el úgy, hogy ne lehessen belőlük kilábalni. Krisztus-hite, Isten kegyel messé- gébe vetett hite azt is jelentette, hogy az élet minden területén a kiutat, a feloldást kereste. (Folytatjuk) Benczúr László
