Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-10-15 / 42. szám

Lelkipásztori beszélgetés- a kikeresztelkedésről Egyik presbiterünk felhá­borodva lépett be az irodá­ba. Már az arcán és mozdu­latán látszott, de még a kéz­fogásán is érezhető volt, hogy valamilyen különleges indulat töltötte el, amelyet már le sem tudott győzni, talán nem is akart. A székre vetette magát és kitört belőle a kérdés, amely mintha csak kergette volna a lelkész! hivatalig. A PRESBITER: Hallottad már, hogy a Kárász Endre kikeresztelkedett? A LELKÉSZ: Kikeresztelke­dett? Ilyet nem hallottam ró la és el sem tudom képzel­ni! hogyan tud valaki kike­resztelkedni? A PRESBITER: Hát ezt nem értein! Be se jelentette nálad a kikeresztelkedést? Nem is járt nálad? A LELKÉSZ: Járni járt, hogyne járt volna... De szó sem volt kieresztelkedésről. Viszont szó volt arról, hogy kitért az evangélikus egy­házból, 'mert egy másik pro­testáns egyházba tért be. A PRESBITER: Szóval ak­kor mégis csak kikeresztel­kedett! Az előbb még cáfol­tad! A LELKÉSZ: Tisztázzunk csak valamit. A kitérés nem jelent kikeresztelkedést. Ez a szó: „kikeresztelkedés”, nem jelent semmit. Ha valaki ki­tér, az nem kérész telked ik ki és ha valaki betér, az nem keresztelkedik be. Se ilyen, se olyan nincs és nem is le­het. Ha egy evangélikus ke­resztyén egy másik keresz­tyén egyház tagjává lesz, vagy megfordítva, akkor vi­szi magával azt a lényt, hogy őt egyszer megkeresztelték. A PRESBITER: Értem, ér­tem. Szóval helytelenül hasz­náljuk ezt a kifejezést: „ki- kereszlelkedés”. Pedig elég sokan alkalmazzák, mintegy népiesen helyettesítve a „ki­térés” fogalmára. A LELKÉSZ: Még mást is hozzáfűzhetünk ehhez a lát­szólagos tévedéshez. Meg kell mondanunk, hogy ilyen vagy hasonló „tévedések” mögött a gyülekezeti tagok tudatlan­sága is meghúzódik. Több­nyire nincsenek tisztában a keresztség szentségével. Így azt is gondolják, hogy a ke­resztség elsősorban valamely felekezet tagjává teszi a meg­kereszteltet. Persze, adott esetben ez is igaz. De elsősor­ban arról van szó, hogy a ke­resztség szentsége által Isten országának leszünk „polgárai”. Árúikor az ostrom alatt a pin­cében katolikus szülők gyer­mekét kereszteltem meg, az a gyermek katolikus is ma­radt. A PRESBITER: De azért lehet, hogy azt a gyermeket később még egyszer megke­resztelték katolikus templom­ban, vagy nem? , A LELKÉSZ: Ez lehetséges ugyan, de fölösleges lett vol­na. A PRESBITER: Viszont vanak közösségek, amelyek pl. a gyermek-keresztséget nem fogadják el és a felnőt­teket újból megkeresztelik, méghozzá alámerítéssel. A LELKÉSZ: Ez eléggé köz­tudomású. Ezek a csoportok azt vallják, hogy a kereszt­ség feltétele az élő bizonyság­tevés. Holott a keresztség el sőrendű feltétele az Isten igéjével egybekötött víz Jé­zus Krisztus parancsa alap­ján. Függetlenül attól, hogy gyermeket vagy felnőttet ke­resztelünk meg. A szektás fei fogás mögött inkább egy nem tisztázott teológia húzódik meg és persze bizonyos el­lenállás a történelmi egyhá­zakkal szemben. De mar hal­lottam két olyan szektást vi­tatkozni, akik alámerítkeztek, mégis mindkettő azt bizony­gatta, hogy az ő keresztsége az igazi . .. Ebbe mi nem kí­vánunk beleszólni. Abba vi­szont nem szabad belenyugod­nunk, hogy saját egyháztag­jainknak bármelyik szentség­ről hamis felfogásuk legyen. Ezért a keresztségről nem­csak keresztelés alkalmával, hanem máskor is kell tanítva prédikálni. , Feljegyezte: Horváth András KÉT SZÜLETÉSNAP Néhány nappal ezelőtt a „Szív küldi” műsorát hallgat­tam. Az egyik jókívánság így hangzott: „A legboldogabb születésnapra, a tizenhatodik­ra küldik a dalt...” És követ­kezett az ünnepelt kislány ne­ve. Magam előtt láttam a címzettet, a tizenhat éves bol­dog kislányt, akinek az életé­ben valóban nagy ünnepet je­lent ez a születésnap. Nagy ünnepet, mert ettől a naptól kezdve kezdik egy kicsit nagy lánynak tekinteni. Hogy' mennyire nagy dolog a tizenhatodik születésnap, példa rá kis unokahugomnak a közelmúltban lezajlott ti­zenhatodik születésnapi ün­neplése. Együtt volt a csa­lád és ott voltak a születés­napra meghívott fiúk és lá­nyok. Szebbnél szebb virágok pompáztak a vázákban, az ajándékok sokaságából alig látszott ki az ünnepelt. Míg a felnőttek a jókívánságok kifejezése után komoly, fel­nő ttes beszélgetésbe kezdtek, addig a fiatalság a magneto­fon hangja mellett szórako­zott. Jó volt elnézni őket, amint fiatalos jókedvvel ne­vetgéltek, táncoltak és időn­ként koccintottak a születés­napra engedélyezett édes li­kőrből. Minden mozdulatuk­ból és szavukból a derű, a fiatalság, az erő áradt. Amint néztem őket, látható valósággá vált előttem az a boldog élet, amire készülnek. Még néhány évig iskolába járnak, azután néhányuk be­áll a munkába, míg mások folytatják még egy ideig ta nulmányaikat. Maguk előtt látják életük célját, ott lebeg előttük választott hivatásuk, boldogságuk. És akkor is, amikor most sokszor talán nagyon nehezen megy a ta­nulás, mégis reménykedve néznek a holnap, a boldog jö­vendő életük elé. Nemegyszer beszélgettem hasonló korú fiatalokkal. Nem tudják más­képpen elképzelni a jövendő­jüket csak úgy, ahogy a mos­tani napjaik folynak: békes­ségben, nyugalomban, a mun­ka és a pihenés, a hivatás- «mwmmmTTTTTTTrmi végzés és a szórakozás válto­zó ritmusában. Hogy ez le­hetne másképpen? Hogy volt idő, amikor nehez volt a fia­talok élete? Ezt ma már nem értik, ez nagyon távol áll tő­lük. Kellemes zene szólt, időn­ként felhangzott az ifjúság boldog, önfeledt kacagása. Miközben néztem és hall­gattam a ma fiatalságát, eszembe jutott egy másik ti­zenhatodik születésnap. Október volt akkor is, 1944 októbere. Az őszi szél háború sötét felhőjét hozta egyre kö­zelebb. A front napról napra közeledett Budapesthez. Tá­volról mély ágyúmoraj, harc­kocsizörgés hallatszott. A na­ponta többször is felúvöltő sziréna egyre sűrűsödő légitá­madásokat jelzett. Alig kezd­tük meg az akkori tanévet, néhány hét után be kellett zárni az iskolák kapuit, hi­szen a tanítás helyett az időt a pincében töltöttük. Estén­ként sűrű sötétség borult a városra. Elsötétítés volt. Hiá­ba feküdtünk le este, tudtuk, hogy néhány perc múlva in­dulnunk kell a pincébe. A napok ijesztő egyforma­ságban teltek. Egyre több lett a száraz falevél a földön, egyre nehezebb lett a levegő a háború közelségétől, egyre nagyobb aggodalom töltötte el a szívünket. Ezen az őszön volt a tizen­hatodik születésnapom. Na­gyon egyszerűen, nagyon sze­rényen. Nem volt nagy ün­neplés, virág és ajándék, csak egy forró édesanyai csók, egy édesapai ölelés és kézfogás. És ez a csók és ez a kézfo­gás tele volt egymásért ag­gódó remegéssel és egymásra A HIT (Szemelvények a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetéből) vigyázó szeretettel. Az ünne­pi jókívánság is nagyon egy­szerűen hangzott: Csak már vége lenne! Csak megérjük együtt a végét! Nem éreztem, hogy ettől a naptól kezdve vagyok felnőtt, hiszen az évekig tartó hábo­rú és rettegés lassanként ma­gától felnőtté érlelt. Nem éreztem, hogy valami válto­záson mentem volna keresz­tül, hiszen eddig is nagyon felnőtt módra beszéltek és bántak velem. És így bíántak velem azok a napok is. Nem nézték, hogy a legszebb, a legboldogabb születésnap a tizenhatodik, hanem naponta újabb problémákat tornyoz­tak elém. Születésnapi aján­dékot vártam, s helyette a háború borzalmát kaptam. Ezekben a vésztjósló napok­ban nemegyszer eszembe ju­tott, hogy az lenne a legna­gyobb születésnapi ajándék, ha egy éjszakát nyugodtan végigalhatnék az ágyamban, ha a pince áporodott levegő­je helyett tiszta levegőt, a nyugalom, a béke levegőjét szívhatnám. De ez a nagyon is vágyott születésnapi aján­dék még néhány hónapot vá­ratott magára, később végül mégis valósággá lett. Ebből a valóságból élnek a mai tizenhatévesek. A béke, a jólét, a boldogság valósá­gából. És mi, felnőttek azt akarjuk minden erőnkkel, a békéért való állhatatos har­cunkkal, hogy ebből éljenek azok a ma még játszadozó gyermekek, akik jövőre, vagy csak évek múlva érkeznek el a legboldogabb születésnap­jukhoz, a tizenhatodikhoz. Harkányi László A REFORMÁCIÓ HAVÁ­BAN ez a fejezet méltó arra, hogy behatóan foglalkozzunk vele, mert evangélikus egy­házunk és a reformáció drá­ga kincse, a krisztusi értelem­ben vett tiszta keresztyén hit izzik e fejezet sorai között és átforrósítja szívünket. A 11. fejezet, sőt az egész levél megértéséhez szükséges, hogy néhány mondatban is­mertessük, ki írta a levelet, kiknek szólt és mi volt a cél­ja e levélnek. A SZERZŐ NEM NEVEZI MEG MAGÁT. Valószínűleg Pál apostol tanítványi köré­hez tartozott. Teológiailag kiválóan képzett, a Szentírás ismeretében járatos. Tudja, hogy nem ő rakta le a hit alapjait, de arról győz meg minket e levélben, hogy fi­nom. hozzáértő kézzel épít a Krisztushit fundamentumára. Arról tesz bizonyságot, hogy az Ószövetség teljes egészé­ben csak árnyképe a Jézus Krisztusban megjelent üdvös­ségnek. Krisztus és a Benne való hit tökéletesebb, erő­sebb és hatalmasabb, mint a Szövetség népének a hite. Jézusban teljesedett be az Atyáknak adott minden Ígé­ret. JERUZSÁLEMI ÉS PA­LESZTINÁI ZSIDÓKBÓL LETT KERESZTYÉNEKHEZ szól a szerző. Ez a keresz- tyénség szoros külső kapcso­latban volt az óteslamentumi vallással és a templommal. Amikor a zsidóság és a ke- resztyénség közötti belső, lé­nyegbeli ellentét nyilvánvaló­vá lett, akkor megtörtént a formális különválás is. Az egész levélnek és különösen a 11. fejezetnek az a hatá­rozott célja, hogy a Krisztus­ban való szilárd hitben meg­állásra intsen és abban ótestamentomi példákon ke­resztül megerősítsen. EVANGÉLIKUS EGYHÁ­ZUNKBAN gyakran felütötte a fejét bizonyos öntelt di­csekvés, hogy mi a hamisí­tatlan hit képviselői va­gyunk. Bár valóban azok len­nénk! Tekintsünk bele e fe­jezet tükrébe, mert ebben megláthatjuk az igazi krisz­tusi hit jellemvonásait. Igen hasznos az ige mércéje alá A Sajtóosztályon kapható hittankönyvek Virágh: Evangélikus hittan­könyv I. o. 7,50 Ft Molnár: Bibliai Történetek II. o. 6,- Ft Molnár: Bibliai Történetek III. o. 8,- Ft Kinczler: Bibliai történetek IV. o.* 6,50 Ft Dr. Ottlyk: Az egyház tör­ténete V-VI. o. 14,- Ft Groó: A Szentírás VII. o. 9,- Ft Pröhle: Az evangélium igazsága VIII. o. 12,— Ft IMÁDKOZZUNK 2 Tess. 2, 13—17. Hálát adunk Neked, Istenünk, a Te szeretetedért, amely- lyel kiválasztottál bennünket örök időknek előtte az üdvös­ségre és elhívtál hirdetett evangéliumoddal a hitre. Köszönjük Neked kegyelmednek soha ki nem fogyó vigasztalását. Ami­kor erőt vesznek rajtunk bűneink és megkeseredve látjuk, hogy mennyire nem tudunk a Te akaratod szerint élni, meg­vigasztalsz bennünket bűnbocsánatodnak jóhírével. Amikor ínségbe jut életünk, bajok vesznek körül, betegség nyom, a Te velünk maradó szereteted bizonyossága minden vigasztaló gondolatnál többet ér. És amikor majd befut életünk a halál alagútjába s kialszik körülöttünk minden fény és szemünket végső álomra hunyjuk le, a Te irgalmad jó reménységgel ajándékoz meg és a feltámadás eljövendő napja hinti felénk sugarát. Kérünk Téged, add, hogy életünknek ez a teljes biztosí- tbttsága, amely a Te szereteted által minden eshetőség köze­pette boldogító valóság, adjon nekünk erőt a jó cselekvésére és szólására. Szavainkat és tetteinket állítsd a szeretet szolgála­tába, mások javára. Áldj meg bennünket, hogy legyen jó sza­vunk azokhoz az emberekhez, akik körülöttünk élnek. Hadd érezzék meg beszédünkön keresztül a szeretetnek biztató, erő­sítő melegét. És áldj meg bennünket, hogy legyenek segítő mozdulataink is mindazok felé, akik rászorulnak. Áldj meg bennünket, hogy szóval és munkával szolgáljuk az emberiség legnagyobb mai javát, amire rászorul: a békét. Ámen. állni és lemérni ezzel egyéni és közösségi hitéletünket. 1. A HIT: VALÓSÁG Ha a hit lényegét akarjuk megfogalmazni, akkor csak úgy beszélhetünk róla, hogy a hit élő, dinamikus valóság. Istentől kegyelmi ajándékként kaDott lelki erőforrás. „A re­ménylett dolgok valósága” (11,1 v.). Isten látható és lát­hatatlan világát az ember a hit által ragadhatja meg. Üdvösségünkre vonatkozó ki­jelentéseit Isten igéjében közli és mi hit által tudjuk a nem látható és reménylett isteni tényeket Valóságnak tartani és felfogni. A hit élő, eleven lelki kéz. A hitnek a Szent­lélek ereje által élete van. A hit életének az élő Isten a biztosítéka. Jó tudni, hogy a hit nem a mi saját akara­tunk, vagy erőfeszítésünk eredménye, hanem Isten em­bermentő szeretetének leg­drágább adománya. 2. A HIT: MEGGYŐZŐDÉS A hit lényegének ez a má­sik jellemvonása. A hitben nincs bizonytalan ingadozás. Noé, Ábrahám, Mózes és a hit példaképei pillanatig sem kételkedtek abban, hogy amit Isten parancsolt, az a helyes. Aki valamiről saját tapaszta­lata által meggyőződött, az többé nem kételkedik. Fel­szabadulttá válik egyénisége. Nem töpreng, habozás nélkül cselekszi azt, ami a meggyő­ződése. Határozott, biztos és kiegyensúlyozott. Félelemér­zés, kisebbrendűségi kény­szerképzetek nem gyötrik. A hit nem bizonytalan véleke­dés valami sejtelmes, isme­retlen felől, hanem szikla­szilárd meggyőződés arról, hogy Isten az embervilágot szereti és a megváltásán munkálkodik. / 3. A HIT: MAGATARTÁS Ez azt jelenti, hogy teljes tudatában vagyok, hogy el- szakíthatatlanul Istenhez tar­tozom és Hozzá, valamint az igéhez, felelősségem teljes tu­datával ragaszkodom. Élete­met nem véletlenek irányít­ják, hanem Isten rendelkezik életemmel. Tőle függök és az Ö akaratát cselekszem. Ezt tette Noé, így cselekedett Ábrahám, ilyen meggyőző­déssel járt Mózes is. 4. A HIT: BIZODALOM Az Istennel való hitbeli kö­zösségnek ez a legbensősége­sebb jellemvonása. A hit ótestamentomi példaképei Isten atyai kezére bízták gyer­meki módon életüket, szeret­teiket, anyagi javaikat. Ked­ves énekünk szavai fejezik ki hűségesen ezt a tényt: „Rád bízom sorsomat, Uram mindhalálig, Akárhogy in­tézed, Csak javamra válik” (395. ének 1. v. K. É.). Luther Márton is oly sok­szor hangsúlyozta a hitnek ezt a gyermeki, tétovázás nélküli, bizodalmas vonását. Ez a bizodalom elszánt lépés előre a ködben, mór akkor, amikor a jövendő útszakasz körvonalai még teljesen bi­zonytalanok. Csak a követ­kező lépést látjuk előre, mé­lyet meg kell tenni. Meg­tesszük nyugodt szívvel, mert tudjuk, hogy Atyánk irányít­ja lépteinket. 5. A HIT: HÁLA Mennyire elhanyagoljuk a hitnek ezt a vonását. Pedig a hála az emberi szív Isten előtti egyetlen és kedves ál­dozata. „Hálával áldozzál az Istennek” (Zsolt. 50,14), így serkent a zsoltáríró. Ábel ál­dozata azért volt értékes Isten előtt, mert áldozata mellett ott volt hálával teli szive is. 6. A HIT ENGEDELMESSÉG A hit legaktívabb jellem­zője. Ábrahám engedelmes­kedett Isten hívásának. Ide­gen, ismeretlen ország föld­jére elindul minden külső biztosíték nélkül. Elég volt neki Isten ígérete. Engedel­mesen vállalta Isten súlyos parancsát, kész volt feláldozni egyetlen fiát, mert Isten ígé­retét soha meg nem szegi. Hit engedelmesség nélkül merő önámítás. A hit diadalmasan tündöklő fénye ragyogja be a 11. fe­jezetet, álljunk alázatosah fényözönébe, hogy megújít­hassa hitünket. Garami Lajos MUNKÁBAN Jézus szombatnapi gyógyítá­sában a farizeusok csupán szombatnapi szabályaik meg­sértését látják. Nem éreznek együtt a meggyógyult ember örömével, igazán nem tudnak együtt érezni a nyomorúságá­val sem. Csak saját merev elgondolásaikat hajtogatják, fölébe helyezik azokat min­dennek. Jézus hirdeti, hogy a szenvedő emberrel való együttérzés és nyomorúságán segítés felette van minden farizeusi kicsinyes szombat­napi rendelkezésnek. Egy szá­radtkezű ember áll előtte. A szombat nem tartja vissza abban, hogy segítsen rajta, hi­szen Isten törvénye az em­berért van, ó pedig magát egészen nekünk, embereknek akarja ajándékozni. Megvál­tónk, ki a mennyei Atyához a legközelebb volt, az ember szeretetében és szolgálatában a legmesszebbre ment el. Isten nem távoli idegen, ha­nem szerető Atyám, ez a meg­győződés visz közel az embe­rekhez is. Istennel megújult közösségünk, istenfiuságunk, megújult kapcsolatot teremt földi hivatásunkkal, ember­társainkkal, és segítő akarat­tal s tettel a szenvedők olda­lára állít. Mély értelmet rejt magában Assisi Ferenc életének egyik ismert mozzanata. Gazdag szülők gyermeke volt. Az elő­kelő, elkényeztetett ifjú egy­szer a városon kívül lovagolt. Lovaglás közben az úton egy leprást látott meg, szörnyű, visszataszító látványt. Meg­szokott módján a kényes ifjú megborzadva fordult el a rút emberroncstól. De belül, lelke mélyén megszólalt Valaki Visszafordult, leszállt lováról, megindultan ölelte át a lep­rást, s míg átkai’olta, Jézus képét látta annak arcán. Nem igaz az, hogy amikor bármilyen okra Máté 12. 9—14 távol tartjuk magunkat az emberektől, közelebb kerü­lünk Istenhez. Minél közelebb vagyunk az (igaz, hogy bűnös, elesett, de segítő szeretet után szomjazó) emberiséghez, annál közelebb vagyunk Istenhez. Istenfiúságunk vetülete az, ahogyan az emberek között forgolódunk. Hogy ebben az új életben semmi ne gátoljon bennünket, Jézus széttörte a vallásos ren­delkezések igáját. Nem Isten­hez vittek azok közelebb, ha­nem inkább visszatartották az embert attól, hogy Isten iránt gyermeki hitben és em­bertársai iránt együttérző sze- retetben éljen. Megfigyelhet­jük, hogy Jézus éppen szom­batnapon, gyógyított beteget. De a farizeusok ellenállnak, nem engednek. És azóta sem változtak meg. Valamikor a régi Jeruzsálem­ben gőgös elbizakodottsággal és képmutatással dicsekedtek az ótestamentumi törvények és saját rendelkezéseik betöl­tésével, önigazságukkal. Ma is van sok keresztyén, aki úgy gondolja, hogy minden rend­ben van, ha bizonyos egyházi szokásoknak vagy kegyes sza­bályoknak eleget tett. Ma nem annyira a szombatra és a töb­bi ótestamentumi törvényre hivatkoznak, mert hisz Jézus megmondotta, hogy lélek sze­rint kell betöltenünk azokat. Helyette az evangéliumból, amely pedig a kegyelemről szóló örömhír, alkotnak ma­guknak törvényeket, kötele­zően mindenki számára. Csak az a jó keresztyén — szerin­tük —, aki a hit szabályairól ugyanúgy gondolkodik! Hogy ők maguk sem tudják betöl­teni azokat a szabályokat? Azért nem rendülnek meg csalatkozhatatlanságukban és önigazságukban Isten és em­ber előtt. Kikről van szó? Mikor ezt az igét halljuk, jó lesz utána nézni, hogy nem lakik-e ben­nünk is farizeus. Mert, az is farizeusság, ha mindig csak a másikban látunk farizeust. Jézusnak mindenek előtt ez­zel a bennünk lakozó fari­zeussal van dolga. Szekeres Elemér Nyugatnémet és amerikai lelkészek együttműködésre törekszenek Nagyszámú, Nyugat-Német- országban szolgáló, amerikai katonalelkész és nyugatnémet evangélikus lelkész egy ta­nulmányi gyűlésen azt a kér­dést tárgyalta, hogyan lehetne előmozdítani a szorosabb együttműködést a Szövetségi Köztársaságban a német és az amerikai gyülekezetek között. Ehhez a legjobb útként azt ajánlották, hogy az ugyan­azon helyen működő amerikai és nyugatnémet lelkészek hozzanak létre személyes j kapcsolatokat és alkalom sze- hivatkozva I rint állapodjanak meg közÖ6 rendezvényekben, továbbá szorgalmazzák a találkozáso­kat a német és az amerikai családok között. Különösen az ifjúságot kel­lene ebbe belevonni, hiszen az ifjúságnál nem nagyon esnek latba a nyelvi nehézségek. A német lelkészeknek azon kel­lene fáradozniuk, hogy az amerikai katonák számára né­met családoknál meghívásokat eszközöljenek ki. Ez ám a lelki munka! politikamentes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents