Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-10-01 / 40. szám

A LÁTNOK Benhannán napjai is úgy morzsolódtak, mint a többi fogolyé. Azzal a különbséggel, hogy akikkel együtt került ide, azok már régen a birodalom valamelyik zugában élték nyomorúságos életüket. Sőt, akiket később hurcoltak ide, azok is réges-régen elkerültek. Csak ő maradt mindig. A sok éves gyakorlat szerint a börtön csak átmeneti szállás volt. Benhannán és mi is tudjuk már, hogy a birodalom megszámlálhatatlan rabot foglal­koztatott az építkezéseknél és a csatornázá­soknál és ezért Babilónia a „börtön-szanató­riumokat” igen gyorsan felváltotta kényszer- munkával. Ezek a börtönök elviselhetetlenek voltak, ezért félt és rettegett mindenki tőlük és ezért dolgoztak néma megadással inkább a rabszolgák. A munka mellett is a halál várt rájuk, lassú, de biztos volt a pusztulá­suk, itt azonban különösen gyors volt a halál aratása. A kínzás, a nélkülözés az emberte­lenség hatványait hordozta magán. Még egy különbség volt Benhannán és a foglyok között. Benhannánnak tekintélye volt az őrök előtt. Öt nem bántották. A börtön területén szabadon mozoghatott. A hatalmas cellákat, amelyek valamikor a toronyőrség legénységének szállásai voltak, és amelye­ket olykor zsúfolásig megtöltöttek rabokkal, szabadon látogathatta. Világtalanul sétált az udvaron és olyan biztosan haladt a zeg-zugos folyosókon, hogy az ép látású sem különben. Lehajolt, ha előtte fa-, vagy ködarabocska hevert, felvette társai elől, nehogy azok esetleg felsértsék lábukat vele. Hosszú évek vaksága alatt ezt a szűk kis ketrecet meg­szokta. Pontosan tudta, merre kel a nap, mely irányban van a hazája, Jeruzsálem, mikor borús az ég, vagy csillagok miriádjai mikor szikrázzák aranyesőjüket a babiloni éjszakában. Ha valaki kezét ráemelte, Ben­hannán elhajolt, kitért az ütés elől. Ha va­lakivel beszélt és rátekintett, tudta, milyen sebes a háta az ütlegektől, hogy egyik lábára sánta, mert valamikor eltörték a munka­felügyelővel történt szóváltás miatt. Azt is, hogy öreg, vagy fiatal, akivel beszél. Ben- hannának olyan érzékszerve fejlődött ki, amely pótolta a szeme világát. Vak volt, de itt a börtönben mindent látott. Sőt, Benhannán messzebbre is látott. Min­dig pontosan tudta, hogy mi van Babilon­ban a trón körül, hogyan alakul a roppant birodalom sorsa, hogy a zsarnokságot és el­nyomást a belső ellentétek szú-rágta oszlopai már alig képesek tartani. Hogy Adonáj irgal­mas, és hogy a nép bűne miatt vezekel, de nemsokára felragyog az Ür irgalma. Ben­hannán vak szemeivel a jövőbe és a titkok birodalmába látott. Ezért a látásáért és hitéért hóze-nak, látnoknak nevezték. Nem is szólították másként, csak így egyszerűen: hóze. A házé. Az évek alatt lekopott róla valódi neve és az újra, meg újra feltöltődő börtön lakói csak így ismerték. Papja, bírája, vezetője volt a toronynak, ennek a különös alakú „templomnak”, ahol a szenvedés oly nagy volt és ahol az ítélet istene néhány kegyetlen poroszló személyében tizedelte a foglyokat. A látnok egyik szemét a szíve, a másik szemét pedig a hite pótolta. Ez sugárzott róla. Különben az ő személye volt az egyet­len vigasztaló jelenség a börtönben. Akik közelébe kerültek, azok szinte megperzselod- tek szeretetétől és a kialudt reménységet újra felgyújtotta hite. Ezt érezték és tudták róla az őrök is és noha fogalmuk sem volt az udvar politikájáról, az öreg fogollyal meg­különböztetve bántak már hosszú évek óta • A foglyok útja embertelenebb volt, mint a nagy király, Nebukadréccár idejében tör­tént deportáláskor. Csak az emlékezetben élt már az az idő, amikor a honvágy még nyílt seb volt minden zsidó lelkén. Alig éltek már azok közül, akik annak idején azt az utat megtették hazájukból ide, a folyóközbe, a termékeny Mezopotámiába. A honvágyat ma­napság az asszonyok és Adonáj szolgái, a kohen-ek ébresztgették az izraelitákban, mert az asszonyok semmiképpen sem akarták gyermekeiket idegen elnyomók részére szül­ni, a kohen-ek pedig idegen istenek szolgá­latára nevelni. Lassan, az évek során kiter­melődött, sokkal inkább, mint odahaza, az izraeli öntudat. És míg a többi népek be­olvadtak a rokon, de elnyomó birodalom népeibe és hovatovább teljes jogú polgárai lettek Babilóniának, addig ez a kis nép min­dig szálka maradt a birodalom szemében, amely hol könnyezésre, hol pedig vérzésre fakasztotta a kormányzás feladatait vállalók szemét. Igaz, voltak a népnek árulói is. A Nábi, a titokzatos, szent próféta ezek ítéletéről szörnyű próféciákat zengett. Ezek az embe­rek már Jeruzsálemben előkészítették a kudarcot. A város előkelői, izráel gazdagjai már a bukás éveit jóval megelőzően meleg kapcsolatokat ápolgattak a babilóniaiakkal. Kereskedők köntösében jártak Ninivéből, Lar- szából, Babilónból Jeruzsálembe és környé­kére az ügynökök és selymeikkel, fűszereikkel együtt hozták a kiváltságos családok részére a barátságot és annak lehetőségét, hogy az összeomlás után ugyanazt az életmódot foly­tathatják a birodalomban is. Vagyonukat át­menthetik, kiváltságaikat megőrizhetik. Ezek az arisztokrata családok a népen beiül is elhintették a meghasonlás magvait és lassú, de szívós munkával készítették elő az utolsó napok katasztrófáját, mit sem törődve népük végzetével. A babiloni urak beváltották sza- vukat. Az úri osztály kitűnő körülmények közé került, de nem ingyen osztották a jó­létet. Az egyszerű népnek azonban hallatlan áldozatokat kellett meghozni az árulók ké­nyelméért. A nép sorsa úgy látszott, megpecséltetett. Nagy része most újra kegyetlen napoknak néz elébe. íme, a fogolytábor menete! A fő­várost, Babilont messze elkerülve hajtották északnak a tábort. A lázadók részére Babilon határában egynapos pihenés volt. Lebalábbis így gondolta mindenki. Ehelyett azonban a reguláris csapat leváltása történt. Hivatásos fogoly-kísérők érkeztek teveháton. Hatalmas korbácsokból és lándzsákból állt a fegyver­zetük. Ezek terelték azután tovább a foglyo­kat. A legnagyobb szenvedés a tikkasztó hő­ség okozta szomjúság volt. Inni csak a csa­tornák mentén tudtak. Ilyenkor megállt a menet és ezren szürcsölték a gázlóknál az iszapos-zavarosra taposott vizet. Nyelvük a szomjúságtól megdagadt, vagy száraz bőrda- rabként tapadt a szájpadlásukhoz, szemük a kíntól kidagadt. Ha nem esett útjukba csator­na, nem ihattak. Olykor ennivalót is kaptak. Némely város határában pihenőt rendeltek el. Ilyenkor kosarakban hoztak ki rothadt gyümölcsöt és zöldség-féléket a táborba és mint a barmo­kat, engedték az élelemhez a szerencsétle­neket. A városok határát hamar el kellett hagyni. Az éktelen bűz és a fertőzés veszélye miatt a városi elöljárók tiltakoztak a fog­lyok közelsége ellen. így az útjuk is meg­hosszabbodott. Hatalmas kerülőkkel hajtot­ták őket a cél felé. Nap, mint nap keveseb­ben lettek. A perzselő hőség, az étlenség és szomjúság, azután a ragály szinte felére apasztotta a tábort, amikor csikorogva meg­nyílt előttük a börtön kapuja és bevánszo­roghattak a torony épületébe. Az izraeliek sorsa az egész birodalomban bizonytalan lett. Neriglissar rendelkezései szerint mindenütt megerősítették az őrséget és ahol tömegesebb volt a Településük, ott lakóhelyeiket sem hagyhatták el Munkáju­kon is szigorítottak. A hóze-nak igazi feladata most kezdődött. Mint a sivatag oroszlánja, amely megérzi a veszélyt, járt-kelt napok óta a börtönben. Éjszakákon át imádkozott, Adonáj tanácsáért és bölcsességéért esedezett. Benhannán ki­finomult érzékszerve jelezte, hogy újra népes lesz a börtön. Azt is érezte napok óta, hogy elcsigázott honfitársai fognak érkezni. Sőt, az egyik éjjel, pontosan látta vak szemeivel a? uruki felkelést és felemelte a porból az első levágott fejet. Szembenézett vele. Az ajak szétnyílt, a száj szögletében szivárgott a vár, de Benhannán világosan hallotta, amint azt mondta: — Hóze, nem bírtuk tovább, ezért akar­tunk kiszabadulni. — Tudom, fiam! — válaszolta és vak sze­méből patakokban folyt a könny. A hóze ettől kezdve kísérte a menetet, ide a toro­nyig. Alig volt ideje, hogy itt is megtegye az előkészületeket. Olykor fájdalmas szúrást érzett hátában és tudta, hogy most csattant a korbács, ott a menetben egyik honfitársa hátán. A börtön vezetője értelmes káldeus volt. Benhannánra nagyon hallgatott és az évek során úgy összeszoktak, hogy szinte a hóze volt a vezető és a többiek mind néki alkal­mazottai. A börtön fogvatartja az őröket is, nemcsak a rabokat. Kevés magyarázattal értésére adta, hogy mindnyájuk élete forog majd kockán. XJtban van, ide hajtanak egy sereg izraeli foglyot, akik súlyos ragályt cipelnek magukkal. A börtön könnyen lehet mindnyájuk temetője, de ha rá hallgatnak, akkor megmenekülnek. És sok friss vizet és friss élelmet szerezte­tett be. A káldeus boldogan hagyatkozott a látnokra, a vak férfi pedig elemében volt. Hogy jobban értsék mondanivalóját, héber szokás szerint ezer képben és hasonlatban fejezte ki magát. — Ha a kutyákat egy ketrecbe zárják, egy­mást marják, végén fel is falják. — Itt mi egy ketrecben vagyunk, a gyilkos kór őket is, minket is felfal Így lesz, ha nem segítetek. Ezt értették. A látnok mesterkedése nyo­mán megteltek a ciszternák vízzel és az élés­kamrák élelemmel. A börtön, mint tiszta kórház várta az elcsigázott, nyomorult izraeli foglyokat. Itt vissza fogja nyerni mindegyik erejét és egészségét. A hóze ebben a munká­jában fáradhatatlan volt. Gyógyította és el­látta honfitársait. És esténként, amikor a szabad égen ki- gyúltak a csillagok, a hóze ott ült az övéi között és mesélt Sionról, az otthonról, ahová majd mindnyájan kerülnek, ha Adonáj ha­ragja elmúlik. Ezeket az estéket jobban vár­ták, mint a gyógyulásukat. Ha a hóze meg­nyitotta száját, akkor az egész fogolytábor egy fül volt. Rédey Pál Lelkipásztori Beszélgetés a balotthamvasztásról A gyászruhás asszony kezét tördeli. Férjét szerencsétlen­ség érte, a halál váratlanul jött. Miközben elmondja szag­gatott szavakkal az eseménye­ket, idegesen nyitja ki reti- küljét, keresgél az iratok kö­zött s látszik rajta, hogy a megrázó fordulat mellett még van valami, ami szorongatja gyászában. Végül kivesz egy levelet, leteszi a lelkész! hi­vatal asztalára, hátradől a széken A GYÁSZOLÓ: A levelet férjem íróasztalában találtuk. Mindig precíz ember volt, minden ügyében rendelkezett s az volt az akarata, hogy hamvasztassam el. Én kato­likus vagyok, az én egyházam nem végez szertartást ham- vasztás esetén a temetésen. Önöknek mi az álláspontjuk? A LELKÉSZ: Az evangéli­kus egyház Isten igéjét hirdeti az élők vigasztalására és nem lát akadályt a hamvasztásban. De miért is látna? A GYÁSZOLÓ: (miközben látszik rajta, hogy megköny- nyebbült) De mi lesz az el­hamvasztottakkal a feltáma­dáskor? A LELKÉSZ: És mi lesz azokkal a halottakkal, akik elégtek egy házban, vagy a repülőgép kormos roncsai alatt, vagy a háborúban? A GYÁSZOLÓ: Igien, de ar­ról ők nem tehetnek. A LELKÉSZ: Asszonyom, nem ezen van a hangsúly, ha­nem azon a kérdésen, hogy mi lesz velük a feltámadás­kor!? Hiszi-e azt, hogy Is­ten teremtette a világot? A GYÁSZOLÓ: — Igen, azt hiszem. A LELKÉSZ: Ha tehát Is­tennek volt hatalma ezt a csodálatos világot megterem­teni úgy, ahogyan az ma előttünk ismeretes törvénysze­rűségeivel, szépségeivel, össze­függéseivel, megfejtett és még eltakart titkaival, akkor lesz-e hatalma Istennek arra, hogy azt az embert, aki porrá és hamuvá lett, feltámassza örök életre? A GYÁSZOLÓ: Igen, lesz hatalma. A LELKÉSZ: Nos, akkor mi nyugodtan hirdetjük Isten igéjét nemcsak koporsók, ha­nem urnák mellett is. De, kü­lönben, ha valaki nem ham- vasztatja el magát és sírba te­metik, mi lesz akkor a sor­sa? A GYÁSZOLÓ: Előbb-utóbb éppen úgy elporlad, mint azok, akik elhamvasztatták magu­kat. Nekem úgy rémlik, mint­ha már láttam volna római katolikus lelkészt is urna mel­lett. A LELKÉSZ: Ez lehetséges, de csak furcsa körülmények között. A gyászolóknak ugyan­is a temetkezési vállalat előtt igazolniok kell, hogy a meg­halt halála előtt, lehetőleg írásban, kívánta az elham­vasztást. A római katolikus egyház akkor vállal szolgála­tot, mindenesetre csak egy rövidített szertartást az urna mellett, ha bizonyítva látja, hogy a meghalt halála előtt mindig tiltakozott az elham­vasztás ellen. így ő mente­sül ugyan ezen „bűn” alól, de az a hozzátartozókra száll. A GYÁSZOLÓ: De hiszen ez... A LELKÉSZ: Asszonyom, ez nem a ml dolgunk. Mi a Szent­írás szerint tekintünk a ha­lálra, mint a „bűn zsoldjára”, mint Isten ítéletére. Amikor csak van lehetőség ejre, hir­detjük a feltámadás evangé­liumát, könyörgünk azért, hogy Isten adjon bölcs és hí­vő szivet életünk idejére, hogy készen álljunk a hazahívásra. Hisszük, hogy bármilyen kö­rülmények között halunk meg, vagy temetnek el, ez nem vál­toztat Isten rendelésén. De fő­képpen arra tekintünk, aki Isten létére maga is emberré, sót halottá lett érettünk, ami­kor a világ bűnét magára vet­te, hogy megszabaduljunk a bűn és halál átka alól. A töb­bi — már csaknem lényeg­telen ... Feljegyezte: Horvath András. Őszintén, szívből, igazán... Élt egyszer a fővárosban egy kedves arcú fiatalember. Mindenki ismerte, mindenki szerette. Ott volt minden mu­latságban, ö volt a legvidá­mabb és legféktelenebb. Közben azonban nem dol­gozott semmit. Orvosi egyete­mi tanulmányait elhanyagolta, özvegy édesanyja kis nyugdí­jának küldeményeiből köny- nyelműen élt. Közben egy falusi öregasz- szony a maga reszkető kezé­vel írta neki a leveleket: „Kedves Fiam, tudom, hogy te még mindig az vagy, aki itthon voltál... Gondolatban sokszor megsimogatom a fe­jed, mintha itt lennél a kö­zelemben. A nyugdíjamból nem tudok neked többet kül­deni, mert nekem is élnem kell. De most már kevesebb tüzelőt használok és a kony­hán is megtakarítok valamit, csak neked legyen Fiam a ta­nuláshoz elég pénzed. Hiszen már egy év múlva te fogsz az édesanyádra keresni, ugye Fiam!” Szegény édesanya, ha tudta volna, hogy a fia már régen nem az, aki otthon volt. Ha­nem konok, könnyelmű, kép­mutató. Olyan emberré lett, amelyik talán a legelszomorí- tóbb a világon: összetörte az édesanyja álmait. Pedig milyen szépen írta egy másik édesanya a gyer­mekének: — Fiam, ne lopd meg a szívemet, légy jó! Pál apostolról is azt olvas­suk, hogy neki is harcolnia kellett ezzel a szörnyű kép­mutatással. Damaszkuszi megtérése után meghívást kap Antiochiába. hogy ott Barnabással együtt építsék a gyülekezetét. Az egyik gyülekezeti összejövete­len azonban azt látja Pál, hogy a gyülekezet tagjai ma­gukat megkülönböztetve, egy­mástól külön ültek. Még Bar­nabás és Péter is az elkülö­nültek asztalához telepedett. Pál apostol izgatottan ült a helyén, a lelkét nagyon felkavarta ez a jelenet. Ö, a vendég, mondja meg az igaz­ságot?! Aztán mégis feláll és mint Jézus Krisztus szolgája, el­mondja itt első igehirdetését a képmutatásról és a testvéri szeretetről. Bizony ez a prédikáció ne­künk is szól. Isten, amikor a Jézus Krisz­tusban megbékélt velünk a kereszten, akkor azt akarta, hogy mi is megbékéljünk egymással, őszinte, igaz, test­véri szeretetben. Isten előtt egyformák va­gyunk. Ha elfogadjuk Istentől kegyelmes szeretetét, amiből van az életünk és az üdvös­ségünk, akkor el kell fogad­nunk testvérnek szeretetben a másikat. Ez az elfogadás csak őszin­te és igaz lehet. Ne mutas­sunk soha más képet ma­gunkról, mint amilyenek való­jában vagyunk. Az emberek nem színpadi mosolyt, hanem szívet és szolgáló testvéri sze- retetet várnak tőlünk. Nem vendégek vagyunk Isten or­szágában, akik egymás felé udvariasan, sokszor gonoszul mosolyognak, hanem testvé­rek egy családi otthonban, akik szeretik egymást. Szív­ből, tisztán és igazán. Valaki egyszer azt mondot­ta, hogy Isten egyszer szá- monkéri majd tőlem azt az embert is, aki a világ másik végén szenved, sír, vagy éhe­zik. Hogyan adok majd néki számot, választ és feleletet, ha még arról az ■ emberről sem tudok jó szívvel beszá­molni, aki pár méterre, ép­pen a közelemben él, vagy dolgozik. Mert nem törődtem vele, nem vállaltam vele a közösséget. Meg kell tudnunk, hogy Is­ten nemcsak akkor figyel reánk, amikor Vele állunk szemben, hanem azt is látja, sőt erősen figyeli, amikor emberekkel találkozunk, ami* kor mindnyájunk közös sorsá­ról van szó. Meg kell tud­nunk, hogy Isten erősen fi­gyel minket: gondolatainkat és szavainkat, szívünket és mutatott mozdulatainkat. És nem tűri el a képmutatást! Olvassuk csak el újra Máté evangéliuma 7. fejezetét: Jé­zus a képmutatók ellen mon­dotta ki legkeményebb szavait és ítéletét. Pál apostol prédikációja után egy asztalhoz ültek te mindnyájan, hogy egy akarat­tal, együtt dicsérjék az Is­tent. Legyen miénk is ez a pré­dikáció. Mutassunk igaz képet Isten­nek és az embereknek. Szed­jük ki a töviseket, a haragvó könnyeket, az irigy indulato­kat, hogy tiszta legyen a kép, amit mirajtunk megláthatnak Isten és az emberek. Ha egyszer ezt elfogadjuk és így élünk, akkor azt is megtudjuk, hogy ez a szó: együtt — a békesség és az üd­vösség szótárából való! És in­nen való címünk három szép szava is: őszintén, szívből* igazán... Friedrich Lajos Fő gondunk a béke frontjának megerősítése legyen A Déli Egyházkerület püspöke, Káldy Zoltán püspöki körlevelet küldött egyházkerülete lelkészeinek. Nemcsak lel­készeink, de gyülekezeti tagjaink számára is megszívlelendő körlevelének 4. pontja, melyet az alábbiakban közlünk. „A fennálló nemzetközi feszültségek között arra kérem Munkatársaimat, hogy szolgálatuk által a maguk helyén te­gyenek meg mindent azért, hogy gyülekezetünkben rend és béke legyen. Nem a háborúnak, hanem a békének van nagyobb esélye és ezért a békéért nekünk valamennyiünknek a magunk helyén hűségesen kell munkálkodnunk. Az a fel­adatunk, hogy nyugodtan, hazafiúi hűséggel, lelkiismeretesen és fegyelmezetten végezzük el mindennapi munkánkat, hogy ezáltal is gyarapítsuk és erősítsük magyar népünket. Legyen ma fő gondunk a magunk helyén, a béke frontjának meg­erősítése és a békés jövendő kialakítása. Imádkozzunk is azért, hogy Isten adjon békét a világnak és a felelős állam­férfiak találják meg a tárgyalóasztalt, mely mellett felelősen beszélhetik meg a népek békés egymás mellett élését és jö­vendőjét.” 3 5 ◄ 5 ◄ i korAliskola I. 3 ► amely a templomi kántori ^ ► szolgálathoz szükséges ele- ■* ► mi tudnivalókat és éneke- 5 f inkhez előjátékot tártál- 3 £ máz. 3 tA kottafüzet ára 52,— Ft. ^ E Megrendelhető a Sajtó- 2 t osztályon, j fBpesf, VIII. Puskin u. 12.5 r.AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAl £ A Sajtóosztály iratterjesz- t tése értesíti a Gyülekeze- £ teket, hegy megjelent Luther Hitvallási Irata: A SCHMALKALDENI CIKKEK Luther: KIS KÁTÉJA Luther: NAGY KÁTÉJA tanításait tartalmazza AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZ hitvallAsi IRATAI II. kötet Kapható a Sajtóosztá'yon Budapest, VIII. Puskin utca 12. Ara: 45,- Ft.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents