Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-08-06 / 32. szám
A zsoltárok könyvének beosztása Egyházmegyei közgyűlés és felügyelőiktatás kinyilatkoztatásával. Jézus Krisztusért létezik a teremtés és annak minden adománya. Így hát a Jézus Kisztusban, érte és általa adunk hálát Istennek teremtése gazdagságáért A TÖRVÉNYRŐL Három zsoltár (1., 19., 119.) különösképpen foglalkozik hálaadásában, marasztalásában és könyörgésében Isten törvényével. Ezek főleg a törvény ajándékát akarják elénk tárni. „Törvényen” legtöbbször Isten egész megváltó művét és az engedelmességben folytatandó új élet utasításait kell érteni. Isten törvényének és parancsolatainak akkor tudunk igazán örülni, ha Isten Jézus Krisztus által elhozta életünk nagy fordulatát. Az új élet legnagyobb aggodalma, hogy Isten elrejtheti előlem törvényét, egyszeresük nem hozza tudomásomra akaratát (Zsolt. 119, 17.). Kegyelem, ha tudhatjuk mit kíván Isten, mert így megszabadulunk az önkényes tervektől és összeütközésektől. Isten parancsolatai biztossá teszik járásunkat és ör- vendezővé utunkat. Azért adja Isten parancsait, hogy teljesítsük s „az ő parancsolatai nem nehezek” (I. Jn 5,3.), ha Jézus Krisztusban üdvösségünket és örömünket megtaláljuk. Maga Jézus is a törvény alatt élt és azt az Atya iránti engedelmességével be is töltötte. Isten akarata öröm és táplálék volt számára. Hálát mondott Istennek a törvényben adott kegyelemért és megajándékozott bennünket a törvény betöltésének örömével. Ezért teszünk vallást a törvény iránti szere- tetünkről. Kötelezőnek ismerjük el, megtartjuk és kérjük, hogy feddhetetlennek találtassunk benne. Nem a saját erőnkkel tesszük, hanem az értünk élő és a bennünk élő Jézus Krisztus nevében kérjük. Lehet, hogy a 119. zsoltárt különösképpen nehéznek találjuk hosszúsága és kiegyenlített volta miatt. Itt csak az segít, ha lassan, csendesen, türelmesen olvassuk szóról szóra, mondatról mondatra. Észrevesszük majd, hogy a látszólagos ismétlések újabb és újabb fordulatokkal ugyanazt fejezik ki: az Isten igéje iránti szeretetek Ez a szeretet végéremehetetlen, ezért nem tud végetémi a róla val- lásttevő szó. Elkísérnek életünk egész útján. Annyira egyszerűek szavai, hogy a gyermeknek is, a felnőttnek is és az aggastyánnak is imádságává válnak. Különös számok (Folytatás az 1. oldalról) teit éppen Ö teszi próbára és Ö rostálja meg. — Lehet, hogy ebből tisztúlta'ob egyház van születőben és talán éppen nálunk! Az egyénhez hasonlóan az egyháznak is be kell épülnie az új szocialista állami rendbe és társadalomba, mert ebben él. Ügy kell működnie, hogy népi demokráciánk épületében hasznos kő, összetartó építőrész legyen! Rückcrt német költőnek van egy epigrammája, mely azt mondja: Ha azt akarod, kő, hogy a házba beépítsenek, meg kell engedned, hogy hozzáfaragjanak! — Ilyen kőnek kell lennie egyházunknak is, amely azoban — kő marad tartalmában, a Efézusi levél amaz erős „sarkalatköve”! — Vezetőségünk világosan, tisztán meghatározott irányban vezeti egyházunkat. Az állammal kötött Egyezmény is utat mutat. Szükséges azonban, hogy minden egyházát szerető egyén önmagában is igeneim tudja ezeket a törekvéseket és önmagában megvalósítsa az új egyháztag típusát: Hívő, vallásos és szocialista értelemben vett hazafi az, aki népével együtt küzd a békéért és az egész emberiség javáért!” LEHET-E VALLÁSOS EMBER HALADÖ SZELLEMŰ? „Igen, lehet! Egyházunk mindig haladó szellemű volt. Jézus tanítása nem rögzíthető egy-egy kor emberi felfogásaiból alakult dogmákban! Hiszen ilyen emberi dogmák ellen küzdött Luther is! Az Evangélium örök! Nem haladást gátló, hanem minden korhoz a maga nyelvén szóló tanítás. — Egyházunk nem ellensége a tudományoknak, nem terjesztője babonáknak! Szívesen tanulunk, örülünk minden tudományos eredménynek, ezeket is Isten kegyelmes adományainak vesszük, melyekért hálával tartozunk Neki. A természettudományok, a Kosmos fokozatos feltáru- lása és meghódítása nem árt a mi Istenünk tekintélyének: A mi Urunk Istenünk Lélek, és mi lélekben és igazságban akarjuk öt imádni! ÖSSZEGEZVE TEHÄT: Meggyőződésem, hogy a hivő evangélikus egyén lehet jó szocialista hazafi, ha megadja Istennek, ami az Istené, — és a hazának, ami a hazáé! örvendhet a tudomány fejlődésének anélkül, hogy hitbeli kétségei legyenek! Egyházunkat semmi és senki sem zavarja abban, hogy Krisztus evangéliumát hirdesse, élje és ebben megújulva magyar hazánknak hatásos építőrésze legyen!.. Az új felügyelő beköszöntőjét papok és világiak feszült figyelemmel hallgatták. Közgyűlés után az volt az általános vélemény: Uj hang jött a felügyelői székből. A körülöttünk kialakuló új világban szolgálni akaró Egyház hangja! ŰJ MUNKÁSOK AZ ARATÁSBAN Másodfelügyelőnek Nagy Endrét, a téti TSZ dolgozóját, jegyzőnek Molnár Andrást, presbiternek pedig Németh Mihályt választották meg. Weltler Rezső esperes jelentésében ismertette az elmúlt két esztendő főbb egyházi eseményeit. Szólt a nyugalomba vonult, illetőleg elhúnyt lelkészekről és világiakról, majd rátért a június 13—19-ig Prágában tartott Első Keresztyén Béke-Világgyű- lésről tájékoztató beszámolójára. Prága üzenetet küldött az emberiségnek a béke hullámhosszán. Az Üzenet szövegét egyházunk népe olvashatta az Evangélikus Élet első oldalán. Valóban új lehetőségek előtt állunk. Prágában közel 700 egyházi képviselő az új lehetőségek koKiel (ADN). Kunst katonapüspök nemrégiben megszemlélte a bonni haditengerészet kiéli öbölben állomásozó egységeit. Mint a „Kieler Nachrichten" közli, a nyugatnémet haditengerészet tagjait ez alkalommal arra hívta fel Kunst, hogy szolgálati idejük alatt „bensőséges viszony"-ra törekedjenek a bonni állammal. Katonának lenni — hangoztatta Kunst — azt jelenti, hogy „a legpéldaszerűbben szolgálni államunkat”. A katona-püspök szembefordult az evangélikus lelkészek számtalan — a bonni atomfegyverkezés elleni — megnyilatkozásával és a hadi- tengerészet tisztjeinek bejelentette: „Ne tekintsék a németországi evangéliumi egyház hangjának a Bundes- wehrröl elhangzó egyik vagy másik felelőtlen megnyilatkozást.” Kunstot kiéli látogatása alkalmával a Schleswig-Holstein (hamburgi) katonai körzet parancsnoka, a náci lomoly mérlegelése után úgy döntött, hogy mi az áldást akarjuk, nem az átkot, az életet, nem a halált! Az esperesi jelentés után a közgyűlés meghallgatta és tudomásul vette az egyes előadók összefoglaló beszámolóját az LMK-ról és azon belül a Hazafias Népfronttal karöltve végzett békemunká- ról. Ismét szépen dolgozott a Gyülekezeti Segély, mely egyházmegyei fokon Magyarke- resztwmak, Csornának, Tény őnek, Nemeskérnek és Levélnek juttatott komolyabb segítséget. A számvevőszéki elnök és pénztáros jelentéséből kitűnt, hogy híveink a mérlegre került két évben is példás hűséggel és áldozatkészséggel vállalták önként az egyházi terheket. A határozati javaslatok között első helyen áll, hogy a közgyűlés örömmel és testvéri együttérzéssel értesül D. Dr. Vető Lajos püspök egészsége helyreállásáról és ennek eredményeképpen végzett püspöki szolgálatairól. Az egyházmegye Isten áldását kéri további szolgálatára! A Győr és Sopron vidékéről egybesereglett lelkészek, felügyelők, gondnokok és küldöttek végül hálát adtak Istennek énekben, és imádságban, hogy a búzamezőkön végzett hűséges aratás és begyűjtés után az egyházmegye közgyűlésén is találkozhattak az aratás és' számadás örömével. Weltler Rezső vagkereszt tulajdonosa, Rogge fogadta. * Az utóbi időben valóban többször elgondolkozhattunk azon, nem Kunstnak van-e „Igaza"? Mert a katona-lel- készi szerződés megkötésénél, a Kirchentag berlini megrendezésénél és sok más esetben, valóban úgy tűnik, mintha a Németországi Evangéliumi Egyház nem a Krisztusban hívők közössége, hanem Dibelius, Lilje, Thie- licke, na meg persze Kunst és társaik közössége volna. Csakhogy az egyház éppen addig egyház, amíg az a Krisztusban hivők közössége. TÖBB KATOLIKUS, MINT PROTESTÁNS GENEBEN Kálvin városában, Genfben a legutóbbi adatok szerint több a katolikusok száma, mint a protestánsoké. A város 275 979 lakójából 115 272 katolikus és 108 976 a protestáns. Témáik szerint a zsoltárokat következőképpen oszthatjuk be: a teremtésről; a törvényről; az üdvtörténetről; a Messiásról; az egyházról; az életről; a szenvedésről; a bűnről; az ellenségekről; a végről. Nem okozna nehézséget, ha ezeket a témákat a Miatyánk keretébe próbálnánk beilleszteni s ezzel megmutatni, hogy miként vette fel Jézus Krisztus imádságába a zsoltárok teljességét. De hogy a végeredményt ne mondjuk ki mindjárt vizsgálódásunk elején, maradjunk csak a zsoltárokból adódó beosztás mellett. A TEREMTÉSRŐL Az Írás bizonysága szerint Isten a menny és föld teremtője. Sok zsoltár szólít fel dicséretére, magasztalására és iránta való hálánk kifejezésére. Nincs azonban egyetlen olyan zsoltár sem. amely csupán a teremtésről beszélne. Mindig azt az Istent kell teremtőnknek vallanunk, aki előzőleg már igéjében népének kinyilatkoztatja magát. Hihetünk benne, mint teremtőnkben, mert már megszólított bennünket, mert nevét ismertté tette számunkra. A teremtett világ Isten hatalmának és hűségének képe, melyet Jézus Krisztusban ismertetett meg és tett nyilvánvalóvá. Mi azt a Teremtőt imádjuk, aki megmutatta, hogy életünk Megváltója. A 8. zsoltár Isten nevét magasztalja. Dicséri az ember iránt tanúsított irgalmas, a teremtés felől nézve megfog- hatatlannak tetsző — magatartását, nevezetesen, hogy az emberrel koronázta meg kezének munkáját. A 19. zsoltár képtelen úgy leírni a csillagok járásának dicsőségét, hogy ne tegyen azonnal említést Isten törvénye ezek dicsőségét jóval meghaladó dicsőségéről és ne hívjon bennünket megtérésre. A 29. zsoltár csodálattal tárja elénk Istennek a viharban mutatkozó félelmetes hatalmát, de végső célja mégis az, hogy annak az áldásnak és békének az erejét mutassa meg, amelyet Isten, népének ajándékoz. A 104. zsoltár Isten cselekedeteinek gazdagságát tárja szemünk elé, de azonnal rámutat arra is, hogy színe előtt minden műve semmi. Csak azé a dicsőség mindörökké, aki a bűn hatalmát meg tudja semmisíteni. A teremtésről szóló zsoltárok nem lírai költemények. Arra késztetik Isten népét, hogy üdvösségük megtapasztalt kegyelmében ismerjék fel és tiszteljék a világ Teremtőjét. A teremtés szolgálja a hívőket. Istennek minden teremtése jó, ha hálaadással vesszük. (I. Tim. 4,3.) Hálát azonban csak azért tudunk adni, ami egybecseng Istennek Jézus Krisztusban adott Két megdöbbentő statisztikai adat hívja fel a világ lelkiismeretének figyelmét. Az egyiK: A világon naponta 100 000 ember hal éhen. A másik. Egy nyugatnémet statisztikai adat szerint a világon fegyverkezésre naponta kereken 2 millió márkát fordítanak. Lapunk olvasói előtt ismerős az a nyugati akció: „Kenyeret a világnak.” Nyugaton emberek filléreiből gyűjtenek arra a célra, hogy enyhítsék az elmaradott népek nyomorát. A napokban közölte egy svájci egyházi lap, hogy Németországban erre a célra 20 millió márka folyt eddig be. Meg kell jegyeznünk, hogy ez az akció elég régóta folyik. Azt is közli a lap, hogy ebből az összegből eddig hány intézményt tudtak felállítani a nyomor enyhítésére. Megdöbbentően keveset. Nem is csoda, hiszen egy kórháznak a felszerelése, vagy más intézmények létesítése, nem is szólva az éhenhalás veszélyének kitett milliók élelmezéséről való gondoskodáshoz, milliár- dokra lenne szükség. A bajok orvoslását nem ilyen úton kell keresni. Társadalmi adakozással nyomorenyhítő akciót folytatni nehéz. Ha meggondoljuk, hogy az előbb emu-., napi 2 milliárd márka fegyverkezési kiadás, akkor adva lenne az orvoslás módja is. Ha valóban az éhen- haltak száma napi 100 000, és ezt a számot arányba állítjuk a fegyverkezésre fordított napi kétmilliárd márkával, akkor ez egyszerű számítással is kifejezhető: minden ember az éhenhaltak közül napi 20 009 márkával rendelkezne. De ezeknek úgy látszik éhen kell halniuk, mert a fegyverkezéstől nem lehet elvonni az ösz- szeget. ívii abban reményekedünk, hogy igen hamar eljön annak az ideje, amikor nem- a fegyverekre kell fordítani ezt a roppant összeget, hanem szervezetten a világnak azokra a tájaira és népeire, ahol az elmaradottság természeti vagy társadalmi okoknol Uyen végtelen nagy. PROTESTÁNS TEOLÓGIA KAMERUNBAN Az afrikai protestáns egyházak Yaounde-ban (Kamerun) teológiai fakultást szerveznek a bennszülött lelkészek képzésére. Erre az intézkedésre azért van szükség, mert az Európában végzett teológusok nem ismerik a fö- löttéb sajátos és speciális afrikai problémákat Kunst megszemiélte a haditengerészetet A KINCS III. folytatás. Munkásingébe csavarta a kardot, felöltője alá a derekához szorítva távozott a munkahelyről. Tóth Pista vele. Tóth Pista szemén nem látszott irigység, az egész szerencse nem. hozta ki a fiatal munkásgyereket a sodrából. Amikor a villamoshoz értek szólalt meg csak Kovács: — Aztán, Pista fiam, erről egy szót sem! Nem fogok adós maradni. — Pista nézett és bólogatott, ő tudja mi a zsiványbecsület, ő hallgat. Kovácsáé éppen a vizet öntötte ki a vödörből a kertbe, amikor férje belépett. Kovács nem is köszönt. Olyan izgatottnak látszott, mint még soha. Kistáskáját a konyha asztalra dobta és egyenesen a szobába ment. Gyanús volt a járása. Kovácsáé emlékezett arra, amikor egyszer leesett a létráról és sokáig nem bírt rendesen járni. Akkor köszöntöttek igazán rájuk nehéz napok. — Gyere be! — szólt az asszonynak, aki nem tudta mire vélni az izgatottságot. — Az ajtót bezártad? — Nem szokott ilyenkor hozzánk jönni senki! — tette a természetest az asszony. — Akkor is, és siess! Az asszony bezárta az ajtót, kötényébe megtörölte a kezét és kíváncsian állt a férje elé. Kovács a felöltője alól az asztalra tette a kardot. Percekig tartó néma csendben szemlélték mind a ketten. Az asszony szólalt meg: — Milyen gyönyörű! — És milyen értékes — toldotta meg Kovács. — Gazdagok lettünk. Nézd csak, csupa drághkő. Ez itt arany. Nem vitás, ez színarany! — Kihúzták a hüvelyéből a kardot. Most először. A kard pengéje acélnak látszott, furcsa írás belevésve. Nem tudták elolvasni. — Te, Maris, ilyet még nem is láttam! — Én sem, Feri. Aztán honnan van ez? — Az ablaktokban volt, ott ahol dolgozunk. — Nem lesz baj belőle? — Ebből aztán miért? Nem loptam. — Hát?! — és ezzel az egy szóval az asz- szony felébresztette Kovács lelkiismeretét. — Befogjuk a szánkat és sok pénzt kapunk érte. A kincset becsavarták egy régi abroszba és a szekrénybe állították. Megvacsoráztak. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. A gyerekek megjöttek. Nekik is feltűnt a szótlanság. De ez nem volt ritka eset Kovácséknál, miután szegény ember miről is beszéljen sokat. így mindkettő napirendre tért felette, Feri, a fiú még elment valahová, Kati pedig, a leány lefeküdt. Fáradt volt. Kovácsék is igen hamar fekvéshez készülődtek. Kati hamar elaludt, de a két öreg nem. Gondolataik most végigszá- guldottak a kirakatokon. Ruhák, cipők, bútorok és minden, de minden ebből az egy forrásból ömlött a szoba-konyhás lakásba, a kincsből. Kovács felkelt. Kivette a kardot a szekrényből. Az asszony is felült az ágyban: — Mit csinálsz? — Nem jó helyen van ez itt! — mondta komoran és dühös is volt, hogy az asszony még ébren van. — Idetesszük a szalmazsákba! Felhajtotta a lepedőt, megkereste a zsák nyílását és becsúsztatta a kardot. Lefeküdt újra. Kissé nyomta a derekát a kard, különösen a markolata, de szívesen viselte, mert az nyomja, ami van! A kincs pedig van! Csak értékesíteni kell! S ez a gondolat egy éjszakájába került. Értékesíteni kell! Igen, ez csak természetes! El kell adni. Ennek ára van. Nem a kardnak, hanem az aranynak és a drágaköveknek. Az aranyat kell eladni és a köveket. De mekkora kövek! Hol lehet ilyet eladni? Ez nem is lesz olyan nagy gond — biztatta magát. — Bemegyek az üzletbe és viszem a... várjunk csak, a kardot nem lehet vinni... a köveket. Kiveszem a köveket a foglalatból és azokat viszem. Beviszem az ékszerboltba és azt mondom:... mit is kell ilyenkor mondani? „köveket hoztam" ez így nem hangzik jól! Van néhány értékkövem! „Micsodája van?” — és amint így fűzte a gondolatait, tényleg ott állt az ékszerüzletben. — Ezt a néhány követ eladom. — Igen kérem, szabad látnom? Az ékszerész szemüveges volt és igen szigorú tekintetű. Kovács szemét kereste, de az lesütötte. A köveket csak úgy flegmán, mint ahogyan régi urakat látott fizetni, odaszórta az asztalra. Az ékszerész azt a nagy pirosat vette kézbe, amely a díszcsatton volt. Nézegette, forgatta, nagyítót vett elő, odahívta a másik szakértőt is. Aztán a mérlegre tették. A mérlegen a rubint nőni kezdett. Olyan nagy lett, mint a mérleg serpenyője. A két ékszerész meg hordta a súlyokat. A kő azonban mindig nehezebb volt. Egyszercsak az egyik megszólalt: — Nincs több súlyunk. A másik ugyanolyan szigorral nézett Ko- tácsra, mint amikor belépett az üzletbe és azt mondta: — Sajnos, nem tudjuk megvenni! Nincs annyi pénzünk. Kovács megigézetten állt az ékszerüzletben. Megfordult és a kirakat üvegtábláját nézte. Kívül rengeteg ember. Az elsők odanyomták arcukat a kirakat üvegére. Tele volt lapos orrokkal a kirakat. Mind Kovács rubiniját leste. Kiverte a verejték, vissza akarta venni a megnőtt rubintot, de ahogy hozzáért, szétpukkant és akkorát szólt, hogy felébredt. — Mi van — kérdezte az asszony, aki a zajra felébredt? Villanyt gyújtottak. Az éjjeliszekrényről Kovács leverte a vizet, összetört a kancsó, úszott a szoba. Ez sem történt még meg vele soha. Az asszonynak nem szólt semmit álmáról, de igen nyugtalan lett miatta. Tulajdonképpen nem lesz könnyű dolog eladni a kincset, Mert megkérdezhetik honnan van. S erre nem tud mit felelni. Aztán azt is tudni kellene, milyen áron adhatja tovább? Neki fogalma sincs az ilyesmiről. Először az értékét kellene megbecsültetni. De hogyan? Így rágódott egész éjjel. Most érezte csak tehetetlenségét és a nagy szerencse közepette is szerencsétlenségét. Az asszonynak mindebből nem szabad semmit sem tudnia. Neki, igen egyedül neki kell megoldani ezt a feladványt. Ez biztos nehezebb lesz, mint az összes eddigi. Reggel fáradtan ébredt. Keserű volt a szájíze. Munkába indult. A reggeli napfényben azonban ismét megjött a bátorsága és az ereje. Végtére is ö gazdag ember. Olyan kincs birtokában van, amelynek az értéke felbecsülhetetlen. Ez a tudat magabiztossá tette. A tisztességes munkában meghajlott hát kiegyenesedet és olyan délcegen járt, mint húsz—harminc évvel ezelőtt. A ráncok is oldódtak arcán és egy belső mosoly ült tekintetére. Gazdag vagyok. Biztatta magát és meg volt arról győződve, hogy mindenki a gazdag Kovácsot köszönti benne. És valóban, mintha más lett volna a világ. Jobbról, balról, a munkába sie- tők köszöntötték őt és ő igen messziről és távolról, a gazdagság messzeségéből köszönt vissza. A nap is másként sütött és a villamosra is olyan méltóságteljesen szállt fel, mint egykor az urak a hintájukba. Legalább is ő így érezte. Tóthtal a munkahelyén találkozott. A gyerek már fogta a vödröt és létrához készült. Tóth a lelkiismeret szerepét játszotta előtte. Ö tudott a kincsről, őelőtte már nem volt ilyen magabiztos Kovács. Megint a régi Kovács lett belőle. (Folytatjuk) Márton Péter A J