Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-07-23 / 30. szám

Japán vendégeinkkel az Ökumene irodájában Baráti eszmecserén voltak együtt július 4-én a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Havas utcai irodájában a Prágai Keresztyén Béke-Világ- gyűlés japán küldöttségének hazánkat meglátogatott tagjai: Paul N Sekiya a japán Megbékélési Szövetség titkára, Yosio Inonue, a tokiói Egyesült Teológiai Sze­minárium professzora, Schiro Shikama, a hirosimai gyülekezet lelkésze és protestáns egyházaink vezetői. Feltett kérdésre japán ven­dégeink elmondták, hogy a rendelkezésre álló statisztika alapján a keresztyének szá­ma Japánban 520 ezer, vala­mivel több, mint a 90 mil­liónyi összlakosság fél szá­zaléka. A protestánsok szá­ma 270 ezer, a római katoli­kusoké 246 ezer. A protestán­sok között sok csoportosulás van, ezek között legnagyobb a Krisztus Egyesült Egyházai Japánban. Ebben presbiteriá- nusok, methódisták, kongre- gacionalisták és baptisták tö­mörülnek. A japán protestán­sok mintegy 40 százaléka tar­tozik ehhez a csoporthoz. E csoport után legnagyobb az anglikán közösség, majd a baptista unió, az Üdvhadsereg és a lutheránusok csoportja. Van egyházon kívüli keresz­tyén csoportosulás is, az ún. „Nem-egyház”. Ezeknek szá­ma 20—30 ezer. Az egyes cso­portok több vonatkozásban együtt munkálkodnak, ún. Ke­resztyén Nemzeti Uniót alkot­nak. Együttmunkálkodási terü­letük a társadalmi, nevelési és békekérdés. 3-4 keresztyén csoportosulás küzd a béke érdekében. Ynoue professzor is tagja az egyik ilyen cso­portnak, Shikama lelkész a birodalmi keresztyén béke­szolgálat alelnöke. Sekiya pedig egy nemzetközi paci­fista csoport a „Nemzetközi Megbékélés” titkára. A kis létszám ellenére már Száz éve annak, hogy a ke- resztyénség eljutott Japán­ba. Kiváló keresztyén politi­kusaik, tudósaik és nevelőik vannak és neves keresztyén egyéniségek harcolnak a szo­ciális igazságért és a béke terü­letén. Japán azonban alapjá­ban véve pogány ország. Sok a buddhista, sintoista. A ja­pán értelmiség minden val­lásos hittel szemben közöm­bös. FigyelfefAre méltó a nacio­nalizmus újjáéledése és a sintoizmus közötti kapcsolat. A keresztyénség nagy lehe- íőségp ma Japánban, hogy a nacionalizmus újjáéledése el­len harcoljon. A keresztyéne­ket békemunkájuk miatt so­kan kommunistáknak tartják. (Érdekes, mennyire azonosul Sokszor Nyugaton és egyebütt a béke és a kommunizmus fogalma. Szerk.) Például a nagy tüntetés idején a japán amerikai szerződés ellen — azt mondották, hogy kom­munisták szervezik azt Nyu­gaton. Igaz, voltak kommu­nisták is e mozgalomban, de velük együtt vettek részt a keresztyének is. A KÍNA ÉS JAPÁN KÖZÖTTI VISZONY Ynoue professzor járt Kí­nában. A kínai keresztyének és vezetők tapasztalata sze­rint a múltért nem Japán né­pét, hanem a japán milita­ristákat okolják. Tudjuk, hogy a japán katonák Nan- kingban, Sanghaiban és má­sutt milyen kegyetlenségeket követtek el, — mondotta Ynoue professzor — de törek­szünk, hogy mindezt elfelej­tessük. Kormányunk úgy lát­szik elfelejtette ezeket a jog­talanságokat és igazságtalan­ságokat és újra kihívásokhoz folyamodik. Ellenezzük a ja­pán-amerikai szerződést, mert ezzel Kínából új poten­ciális ellenséget csinálnak. Keresztyén hitünk alapján mi annak a politikának va­gyunk helyeslői, amely a Kí­nával való barátságot keresi. Tettünk is már valamit en­nek érdekében. 4 évvel ez­előtt 15 tagú egyházi küldött­séget küldtünk Kínába. Ez év júliusában pedig vallásos békekonferenciát rendezünk. JAPÁN ÉS A SZOVJETUNIÓ VISZONYA A japán—amerikai bizton­sági szerződés ellenzésének (New York) Tiltakozásul a déli államokban a nyilvános közlekedési eszközökön a faji megkülönböztetés ellen, az USA protestáns episkopális egyházának 37 lelkésze szep­temberben „zarándok utazást” rendez Detroitba, ahová egy­házuk konventjének meg­nyitó ülésére utaznak. A kul­turális és faji egyenlőségért küzdő episkopális-társaság, mely a zarándoklatot szer­vezi, reméli, hogy hozzájárul­hat a faji korlátok megszün­tetéséhez. A csoport szeptember 12-én lényeges oka az is, hogy a Szovjetunióból ne legyen po­tenciális ellenség. Mi keresz­tyének — folytatta Ynoue professzor — 1951-ben elle­neztük a japán békeszerződés megkötését Amerikával és a többi nyugati országgal. Azt akartuk, hogy a Szovjetunió­val és a többi országgal is, melyekkel hadiállapotban vol­tunk, kössék meg a béke- szerződést. Három évvel ezelőtt Japán és a Szovjetunió közös nyi­latkozatot adtak ki. De még mindig nem kötöttek béke- szerződést. A jövőben kell még ezt megkötni. A két or­szág viszonya javult, a ba­rátság és' a kultúrális kap­csolatok erősödnek. Érdekes­ségül említette meg, hogy út­juk egyik szakaszát már szov­jet hajóval tették meg. Ez a hajójárat ezidén májusban in­dult meg. Megemlítette azt is, hogy a Szovjetunió-beli ortho­dox egyház nagy összeggel járult a japán küldöttség költ­ségeinek fedezéséhez a Ke­resztyén Béke-Viiággyűléssel kapcsolatban. * E tájékoztatás után élénk eszmecsere kezdődött s ennek során a Magyarországi Egy­házak jelenlevő képviselői a magyar egyházi helyzetről nyújtottak tájékoztatást. Ven­dégeink érdeklődéssel hall­gatták a tájékoztatást hogyan él és szolgál Magyarországon a protestantizmus, milyen az egyházszervezet, a gyülekezeti élet, a tudományos munka, a sajtószolgálat, hogyan ismer­tük fel az igehirdetés meg­újulásának szükségességét, hogyan látjuk szolgálatunk feladatának együttmunkál­kodni szocializmust építő né­pünkkel, hazánk jólétéért az emberiség, a világ békéjéért. hagyja el New Orleanst és egy sor iskolánál megáll, hogy ott hálaadó imádságot mond­jon a már megvalósult faji integrációért, vagy imádkoz­zék annak mielőbbi megvaló­sulásáért. A kulturális és faji egyen­lőségért küzdő társaság veze­tője, John B. Morris lelkész reméli, hogy a zarándok cso­portban egyforma számmal vesznek majd részt fehérek és feketék. Azonban hangsúlyoz­ta, hogy csakis olyan lelké­szek jelentkezzenek, akik bör­tönbüntetés vállalására is ké­szek. „Zarándok utazás66 tiltakozásul d faji megkülönböztetés ellen KIK ÍRTÁK A ZSOLTÁROKAT? A 150 zsoltárból 75 szerző­jének Dávid királyt tartják. 12-nek Ászáf, Dávid karmes­tere; 12-nek egy Dávid irá­nyítása mellett működő éne­kes lévita család, a Koráh fiai; 2-nek Salamon király és 1—1-nek Hemán és Ethán a szerzője, akik feltehetőleg szintén Dávid idejében mű­ködő karnagyok voltak. Ért­hető ezért, ha a Zsoltárok könyvét szorosan egybekap­csolták Dávid nevével. A Biblia szerint Dávidot — titokban történt királlyá ke- netése után — Saulhoz, ehhez az Isten által elvetett, gonosz lélektől gyötört királyhoz hív­ták, hogy hárfázzék néki. „Amikor Isten lelke Saulon volt, vette Dávid a hárfát és kezével pengette. Saul pedit1 megkönnyebbült és jobban lett és a gonosz lélek eltávo­zott tőle.” (I. Sám. 16:23.) így kezdett Dávid zsoltárokat köl­teni. Mikor királlyá kenték, Isten Lelke szállt reá és an­nak erejével űzte ki éneke a gonosz szellemet Saulból. Fel- kenetése előtti időből nem maradt reánk ének. A Szentírás kánonikus iratai közé felvett zsoltárokat mind azután írta, hogy királlyá kenték, királlyá, akinek a családjából Jézus Krisztusnak, az Ígéret királyá­nak kellett később megszü­letnie. Dávid — a Biblia tanúsága szerint — Isten választott né­pének a királya, egyben Jézus Krisztus előképe is. Életének eseményeit a benne élő és tőle származó Jézus Krisztusért éli át. Mindezt ő is tudta. „Próféta volt és tudta, hogy az Isten neki esküvel fogadta, hogy majd azt ülteti az ő királyi székébe, aki az ő ágyékának gyümölcséből való, ezt előre látva, szólott a Krisztus feltámadásáról., (Csel. 2:30 és köv.) Dávid királyi tisztével, egész életé­vel, tanításaival Jézus Krisz­tusra mutatott rá. Sőt, az Űj- testamentum tanúbizonysága szerint még ennél is többről van szó. Dávid zsoltáraiban maga az eljövendő és meg­ígért Krisztus szólal meg (Zsld. 2:12; 10:5); vagy — ahogy másképpen is kifejez­hető — a Szentlélek (Zsid. 3:7). Dávid szavait tehát tu­lajdonképpen az eljövendő Messiás mondja. Jézus Krisz­tus szívesen imádkozott Dávid imádságainak szavaival, sőt azt kell mondanunk, hogy maga Krisztus imádkozott előfutárának, Dávidnak imád­ságaiban. Ez a néhány újszövetségi megjegyzés éles fényt vet va­lamennyi zsoltárra. Nyilván­valóvá teszi, hogy a zsoltárok Jézus Krisztusra mutatnak. Hogy ez részletekben miként történik, arról később szó­lunk. Ennél fontosabb azt megállapítani, hogy Dávid sem élményektől túlcsordult szívéből merítette imádságait, hanem a szívében lakozó Krisztusból. A zsoltárokat sze­mély szerint ő maga imád­kozta, de benne és vele Krisz­tus imádkozott. Titokzatos módon utalnak erre az öreg Dávid utolsó szavai: „Az Ur­nák lelke szólott bennem és az ő beszéde az én nyelvem által. — Ezek Dávidnak utolsó beszédei. Dávidnak, Isai fiá­nak szózata, annak a férfiú­nak szózata, aki igen felma- gasztaltaték, Jákób Istenének felkentje és Izrael dalainak kedvence.” — És ezután kö­vetkezik utolsó próféciája, amelyben az igazság megígért királyáról, Jézus Krisztusról szól. (II. Sám. 23 és köv.) Ezzel ismét megérkeztünk előbb nyert felismerésünkhöz. Nyilvánvaló, hogy nem min­den zsoltár dávidi eredetű és az is, hogy az Újszövetség egyetlen szóval sem mondja, hogy Krisztus valamennyi zsoltárt imádkozta. Felismeré­sei mégis fontosak a Zsoltá­rok egész könyvére nézve. Döntőnek kell tartanunk, hogy a Zsoltárok Könyvét Dávid nevével egybekapcsolták és hogy maga Jézus mondotta a zsoltárokról, hogy bennük ha­lála és feltámadása és az egész evangélium hirdettetik (Lukács 24:44. és köv. Miként lehet, hogy egy em­ber és Jézus Krisztus egy időben imádkozza a Zsoltáro­A HIDEGHÁBORÚ SZOLGÁLATÁBAN Drezda (ADN). A Nemzeti Front kerületi bizottsága és a drezdai kerületi béketanács mellett működő keresztyén munkacsoportok közös nyilat­kozatban ítélték el a Kirchen­tag Nyugat-Berlinbe történt egybehívását és annak bizony­ságát látják benne, milyen mé­lyen hatolt be már a hideghá­borús gondolkodás az egyházi vezetőség legszélesebb körei­be. „A Kirchentagon való rész­vétel ezért lehetetlenné vált minden keresztyén ember szá­mára, aki nem akarja látni, hogy hitével visszaéljének a megértés gondolatától elfor­duló politikusai a békétlenség­nek, azok az emberek, akik az egyházi élet törvényes alkal­mait ideológiai keresztes há­borús demonstrációra akarják kihasználni egy új társadalmi rend világa ellen.” kát? Azért lehetséges ez, maii a zsoltárokban Isten emberré lett Fia, minden emberi gyön- geség magára vállalója és el* hordozója önti ki az égés* emberiség szívét Isten előtte odaáll a helyünkre és éret­tünk imádkozik. Hogy mit je­lent a kín, a fájdalom, a bűn és a halál, azt sokkal jobban tudja, mint mi. Imádságaiban ezért az általa megára vállalt emberi természetet viszi Isten elé. A mi valóságos imádsá­gaink ezek, de mivel hogy ö önmagunknál jobbéul ismer bennünket, mivel hogy mi­érettünk volt igaz ember, va­lójában az ö imádságai is* Tulajdonképpen azért lehet­nek a mi imádságaink, mert előzőleg az Ö imádságai vol­tak* Ki imádkozza a Zsoltáro­kat? Dávid (Salamon, Aszáf stb.) imádkozza, Krisztus imádkozza, mi imádkozzuk. Ez a „mi” pedig azt jelenti* hogy az egész gyülekezet* mert egyedül a gyülekezet képes a zsoltárok gazdagsá­gát imádságában megszólal­tatni. A „mi” azonban azt is jelenti, hogy a zsoltárokat minden egyes ember imád­kozza, ha részt vesz Krisztus­ban és az ő gyülekezetében és imádságaikat velük együtt mondja, Dávid, Krisztus, a gyülekezet, én magam — ha ezt a sort jól végiggondoljuk* akkor el kell csodálkoznunk azon, hogy milyen különös útra kelt Isten csak azért* hogy minket imádkozni tanít* son. PAP1RUS LELETEK AZ ŐSI ZSIDÓ ÉLET MEGISMERÉSÉHEZ Márciusban egy izraeli ku­tató-csoport a Holt-tenger kör­nyékén újabb kutatásokat végzett. Az általuk talált pa­pirusz kéziratokból most tízet bemutattak Jeruzsálemben, Minden valószínűség szerint elsősorban régi szerződés-szö­vegekről és jogi bizonylatokról van szó. A kéziratok egy része Bar Kochba zsidó vezér idejé­ből származik, aki Krisztus születése után 132-ben a ró­maiak elleni zsidó lázadást vezette. És akinek hívei a há­rom évvel későbbi összeomlás­kor a Holt-tenger-vidéki ma­gaslatokra menekültek. A Bar Kochba főhadiszállásáról szár­mazó parancsokat már az elő­ző évben itt rejtették el. A dokumentumok részben arám, részben görög nyelven is írottak. A KINCS A levegő sűrű volt. Az ajtó néhány pilla­natra kinyílt, a fénnyel együtt vastagon öm­lött ki a füst. Sokan is voltak a vendéglőben és szinte kivétel nélkül mindenki dohányzott. A magukat mérséklők is most egyik cigarettá­ról gyújtottak a másikra. A hamutartókat olyan gyakran kellett kiönteni a pincéreknek, mint amilyen gyakran felszolgálták az italt. Az arcok csillogtak és mindenki valami meg­magyarázhatatlan oknál fogva túl akarta kia­bálni a másikat. A zaj kihámozhatatlan hang­masszává gyúródott és az volt az érzés, hogy ez a végtelenségig fokozódik. A sarokban levő asztalnál viszont szokatla­nul csendesen ült két cimbora. Ez is előfordul az alkohol hatásai között, mondják a szakér­tők, de itt valami tudatos csendesség bonta­kozott ki. Itt sem álltak mozdulatlanul a po­harak és amit egymásnak mondtak, az alig keveredett az egyetemes zajba, csak a másik füléig jutott. A magasabbik barát, aki idő­sebbnek látszott, vékony volt és haja már de­reseden, így, amint itt ült, iparosnak nézné az ember, igen gyakran emelgette a poharát és bíztatta pajtását is. Egyre ezt hangoztatta: — Erről aztán egy szót sem! — Az alacsonyabbik telt arcú fiatal gyerek, nem lehet több húsz egynéhánynál, megértő- leg bólogatott: — Az csak természetes, öregem! — A magas, hajlotthátú is volt kissé, ez a hát most rágörbült az asztalra, mintegy betakarta vele a mondanivalóját és arról suttogott, hogy a pénz biztos. Ebből neki annyit ad, hogy jó­idéig semmi gondja nem lesz, de a refrén el nem maradhatott: — Erről aztán egy szót sem! — A poharak úgy sorakoztak már az asztalon rendetlenül, mint megvert hadsereg ütközet után. Ez lesz a számla. így nincs vita. A csa­tatéren megszámlálható a veszteség, győztes­nek és legyőzöttnek el kell fogadni. Szokták ezt a régi rovással is jegyezni, menet- azaz csataközben, de a vezérkarok között nem egy­szer heves nézeteltérés támadt a hadisarc kö­rül. Itt, a mi kocsmánkban a holtakat és se­besülteket csak a hadisarc levonása után lehet elhordani. A mi két barátunk, a gyakorlattól eltérően, kgész este halkan beszélt. A szemük intésével jelezték, hogy megértik egymást és nyúltak egyszerre a poharak után. — No, Isten, Isten! — Isten éltessen, Feri bátyám! — Téged is, Pista öcsém. Aztán erről egy szót sem! — Ilyennek ismersz, Feri bátyám? — Nem, ez egyszer szent, nem ilyennek! — Aztán Feri bátyám, te dolgozol majd még? — Valamennyit. Annyit már nem, mint ed­dig. Mikor dolgoztak a gazdagok? Hallottad te már valaha is azt, hogy a gazdag ember dolgozik? — A munkásember kezén látszott, hogy egy életet végigdolgozott, hátán is hordta a munka súlyát, arcán is a gond mély baráz­dákat szántott. Szeme visszanézett a múltba, s így folytatta: — fiam, én dolgoztam olyan gazdagoknál, hogy azok egész évben semmit sem tettek. Otthon sem voltak. Hogy minek csináltunk nekik annyi mindent, azt ma sem értem? Szobájuk annyi volt, hogy nem egy­szer eltévedtem bennük. Gyereket nagyítóval sem találtunk náluk. Ahol most dolgozunk az is valami gazdag háza lehetett. Te, néme­lyiknek a bőre alatt is pénz volt. Tudsz-e va­lamit arról a másik világról? — Ittak és az öreg folytatta. — Egyszer egy olyan nagy úrnál dolgoz­tunk, hogy olyanról csak a mesében hallottál. Az asszony kegyelmes volt, annak kellett szó­lítani. A férje nem sokat törődött velünk, de az asszony mindig ott lábatlankodott körülöt­tünk. Egyre azt hajtogatta: „Emberek, ha szép munkát végeznek, olyan áldomásuk lesz, hogy meg emlegetik”. Emlegetem ma is! Pedig nem emlékszem arra, hogy valaha is olyan munkát végeztünk volna. A mesternek is ér­deke volt, mi meg vártunk az áldomásra. Amikor készen lettünk, nem is húzta az arrát a kegyelmes asszony, de két pohár sörnél több nem jutott. Te, Pista öcsém, nem ismered a gazdagokat. Nem adtak volna egy gombostűt sem. *— Igyál! — Egészségedre! — Irigy az mind, — folytatta az elbeszélé­sét és emlékeit, — azért tudtak meggazda­godni. Nekünk a morzsából adtak valamit, mi meg büszkék voltunk és nem kértünk. Ha munka volt, a kutyafáját, akkor nem is kel­lett az övéké. De ha nem volt munka, mindig ott ólálkodott az eszem a tele kamrákban, a finom szobákban, a süppedő szőnyegek, a gyö­nyörű képek, és bútorok között. A szőke fiatalember, akinek az állán éppen csak pelyhedzett a szakáll, szájtátva hallgatta, ö mindebből keveset tudott. Amióta dolgozott, tisztességesen keresett, családja nem volt és a múlt küzdelmeiből nem igen vette ki a ré­szét. öreg munkatársai elbeszélése közepette húzta el a fátylat egy másik világ elől: — Egyszer meg már munka után az egyik igazán nagy úr itatott bennünket. „Jó munkát végeztetek, fiúk! Igyatok! Saját termés”. Az volt aztán igazi bor! Bevitt a méltóságos asz- szony szobájába. „Láttál-e már ilyen szobát, piktor?” Amit ott láttam Pista, arról te még álmodni sem tudsz. Az öreg velünk ivott, di­csekedett. Az éjjeliszekrényhez ment és egy hatalmas pisztolyt vett elő. Előbb nekem sze­gezte. Amikor látta, hogy egyszerre kijózano- dok és elsápadok, a felém tartott pisztolytól, akkorát nevetett, hogy az ablaktáblák is re­megtek tőle. Akkor odament a legszebb fotel­hez. Belelőtt. Te, az a pisztoly akkorát szólt, hogy én elfelejtettem merre van a kijárat. Csak egyszer innét kijussak, gondoltam és az öreggel kellett nevetnem. De nem hiszem, hogy nevetés volt az. Ö meg csak úgy gurult a nevetéstől és újra belelőtt a fotelbe. Csak úgy porzott. Mi lesz ennek a vége? reszket­tem magamban. Ez még kilukasztja jókedvé­ben a bőrömet. Harmadszor is belelőtt a szék­be. Olyat hahotázott, hogy a csillár is meglen­dült. Az ijedtségtől alig álltam már a lába­mon. — No, piktor, most beleülhetsz, nincs ben­ne poloska, mondja nekem és bele kellett ül­nöm. Te, kölyök, az olyan fotel volt, hogy an­nak az árát én egy év alatt sem kerestem volna meg. Finom anyaggal volt behúzva. Üjra ittak. — Csak erről egy szót sem! A vendéglő létszáma lassan apadt. A bátrak maradtak csak záróráig. A gyávábbak kapu­zárásra hazasiettek és otthon a feleség előtt ártatlan képpel motyogták: — — Kicsit beszélgettem a barátommal. Az ágyban pedig hátatfordítottak, mert igen rosszul rendezték el így a dolgot. Jó az ital, itatja is magát, csak szaga van és különösen az asszonyi orrok érzékenyek a borszagra és kezdődik otthon a gyóntatás, amely nemcsak az ital mennyiségére, de a pénztárca tartal­mára is vonatkozik és ez elrontja az ilyen kel­lemes estéket. Kovácsék is hazaindultak. Kinn hűvös volt az éjszaka. Az ősz lehellete már rátapadt a fűre és a levelekre, reggelre deres lesz min­den. Kovács elvált a barátjától. Kitűnő irány­tűje volt, őnála az alkohol. Először dúdolga- tott, de aztán ismét átgondolta életét. Tulaj­donképpen ő most gazdag ember lett. Hatvan felé jár, egy életet dolgozott végig és soha nem sikerült ez neki. Most végig gondolta mi van azokkal akikkel együtt kezdett. Felnevel­ték úgy, ahogy a családjukat, de a minden­napinál alig telt egyiknek is másiknak is többre. Es ez az élet alázatossá nevelte öt, mindig érezte, hogy „semmivel nem lehet ug­rálni”. Ez a gondolat tetszett neki. Egész életéi ehhez passzította. Nem ilyen voltál, Kovács? — kérdezte magától. De most minden megvál­tozott körülötte. Most majd vastag pénztárcá­val járhat, azt vesz meg, ami neki, vagy a családjának tetszik, tekintélye lesz barátai és főleg a felesége előtt. Nem is félt hazamenni. Végeredményben otthon csak büszkék lesznek rá, hogy ő, Kovács, fizetni tudott. Az asszony is valami megmagyarázhatatlan büszkeséggel néz majd rá. Ami egy életen át nem sikerült, most élete végén mégis csak kialakult. Űj élet kezdődik Kovácséknál. De azért nem bánta volna, ha már a család alszik. Mégis bizto­sabb úgy ágybajutni, ha nem foggatják, hogy hol járt. Az asszony azonban ébren fogadta. (folytatjuk) Márton Pétéi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents