Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-05-08 / 19. szám

Tizenöt éves a GYÜNK— VARSÁD 1945. MAJUS 8-A VALÓ­BAN CSAK MOST, tizenöt év távlatában nagy előttünk és növekszik egyre inkább. Ak­kor, tizenöt esztendővel ez­előtt, részletekben és úgy jött el ez a várva-várt nap, hogy alig vettük észre. Máskor szűnt meg Romániában, Magyaror­szágon, Csehszlovákiában a háború és máskor Németor­szágban. De minden városnak, községnek, kis településnek megvolt külön-külön a maga *béke első napja“. Eljött vé­gül május 8-a is és ez a dá­tum azért ünnepe a világnak, mert a népek összetartoznak és mert Európa népeinek nagy családja ezen a napon ébredhetett fel végre, hosszú, nyomasztó, sötét és véres ál­mából. HAT ÉVIG TARTOTT EZ A SZÖRNYŰ VITUSTÁNC. A számlán 30 millió halott, megszámlálhatatlan sebesült, tömérdek kultúrérték, ottho­nok, iskolák, kórházak és ki tudná felsorolni, mi minden volt. Ez volt a véres játszmá­nak az ára. Amikor az embe­rek a pincékből, bunkerekből, a lövészárkokból kimásztak, a pusztulás láttán az örömük ürömmé változott. A töménte­len rom, a feldúlt hajlékok, a szétszórt családok, a hiányzó hozzátartozók, a nélkülözés, a betegség, a fásult szívekben alig tudatosította a nap jelen­tőségét. A bombák robbanása, a fegyverzaj, a harcok félel­metes izgalma, a hóhérok ci­nikus arca, a feltépett ideg- rendszerben még sokáig kisér­tett és ha másként nem is, de vissza-visszatérő ólmokban nyugtalanította a zaklatott emberi szívet. De eljött május 8-a, az európai béke első napja. En­nek most tizenöt esztendeje és valójában csak ma tudjuk, mit jelent ez a történelmi dá­tum. AZ ELSŐ KÉRDÉS szinte mindenütt az volt: „most mi­hez kezdjünk?“ Ezt kérdezte a francia, a német, a magyar, az orosz ember. A béke, ez a természetes állapot, a szo- katlanság erejével hatott, mi­vel erkölcs, munka, élet és minden összekuszálódott, a feje tetejére állt, A nehezen kihordott gyermeknek, a bé­kének nem találtunk bölcsőt a romfedte, szétdúlt Európá­ban. Szinte mindenütt, min­dent elölről kellett kezde­ni. Elölről a vetést, hogy kenyerünk legyen, elölről a fészekrakást, hogy ott­honunk, elölről a gyárat építeni, hogy munkánk legyen, elölről az iskolát, hogy tanulni lehessen. De elölről kellett kezdeni a beszéd tanulást, mivel fo­galmainkat a gyűlöletet, a bosszú, a szenvedés el­torzította. A szellemnek is meg kellett találni a medret, hogy a forrástól az óceánig elvégezze ren­deltetését. Elölről! És má­jus 8-a azért nagy dolog Európa életében, mert akart és tudott elölről kezdeni. Ennek a nagyszerűségét él­tük át sok-sok változatban mi magunk is. Az első budapesti villamos, az első híd, az első működő gyár, az első meg­induló iskola. Hogy tipegett az „újszülött”, a mi békénk, és hogy fogta lelkesedésünk és örömünk a kezét! A MÁSODIK kérdésünk már az volt, hogyan vigyá­zunk rá? Thomas Mann régi figyelmeztetése: „Európa vi­gyázz!” ebben a tizenöt éves szakaszban egészen új jelentő­séget kapott és rendkívül ko­molyan csengett. A két világháború Euró­pa népeit sok mindenre tanította meg. Elsősorban arra, hogy a háború nem „elintézési módja” a kér­déseknek. Azután, a tűz­zel nem lehet játszani, mert könnyen mindenki megéghet. Végül pedig a béke ügye egyetemes és emberi ügy, tehát mind­annyiunk ügye. A nemzetközi életben nem kis eredménnyel, de számta­lan változatban és összetétel­ben csoportosultak az embe­rek, hogy mindnyájunk féltett gyermekére, a békére vigyáz­zanak. Európa ma ezt a tizen­öt éves gyermekét köszönti és kívánja neki a hosszú életet. Európa népei szervezett és szervezetlen formában vigyáz­nak rá, mert tudják, hogy mi­lyen drága áron jutottak hozzá. A HARMADIK KÉRDÉ­SÜNK és ez a kérdés egyre izgatóbb, hogy milyen tartal­mat tudunk adni a békének? Ennek a kérdésnek is komoly múltja van már. Erről nagy vonásokban így szoktunk be­szélni: békés egvmásmellett- élés, leszerelés, vagyis fegy­ver nélküli világ, bizalom, né­pek és néptömegek biztos, nyugodt élete, fejlődése, em­berséges és emberi körülmé­nyek teremtése. Eddig olyan aggodalmunk volt, hogy csak „nem”-ekben tudjuk közösen elfogadni a békét. Hogy úgy nevelünk, mint az a helytele­nül nevelő szülő, aki mindig csak azt mondja: „ezt ne j békénk tedd”, vagy „az nem szabad”, és soha nem jut el addig, hogy meg tudná mondani, n»t kell tennie gyermekének. Ma ott tartunk, hogy „igen”-ekben kezd kiala­kulni a közös alap és » népek a nagy elvi meg­határozások mellett, az apró, gyakorlati követ­kezmények tüzeinél mele­gedhetnek. Európa népei egyre inkább a józan „igen” mellett foglalnak állást, míg nem tévesztik szem elől a nagy „Nem”- et: soha többet háborút! A feladat nagysága arra sür­get bennünket, hogy részletei­ben dolgozzuk ki a béke tar­talmát. Erre kötelez bennün­ket a tizenöt éves múltunk, a béke tizenöt éve. VAN EZEN TÚLMENŐEN még egy sajátos egyházi kér­désünk is. Mi az egyház sze­repe ezekben a problémák­ban? Erre nézve sok mindent olvasott, hallott egyházunk népe. A magunk részéről Is­tentől kapott feladat alapján végeztük hűséggel a békesség és megbékéltetés szolgálatát. Ma nekünk is az a felada­tunk, hogy „igen”-ekben be­széljünk és gondolkodjunk. A jó munka gyümölcsei éppen ezen a téren indítsanak el az „igen”-ek reményteljes or­szágút jára. Az elmúlt hetekben tar­totta a Prágai Keresz­tyén Békekonferencia elő­készítő ülését Debrecen­ben. Ez az egyházi törek­vés is döntő feladatának a „tartalom”, az „igen” keresését látja. A világ­gyűlés főtémája is így hangzik: „Útban az embe­riség békés korszaka fe­lé”. Itt már túljutottunk a negációkon. Tartalmat, életet kell adni a drága gyermeknek, a békének. De ezek a gondolatok az­után köteleznek is ben­nünket a keresztyén élet nagyon komolyan vételé­re ezen a téren is. Tizenöt éve némultak el a fegyverek Európában. A sebe­ket nem feltépni, hanem gyó­gyítani akarjuk. Amikor Isten iránti hálával emlékezünk meg az európai béke első napjáról, akkor nem szűnünk meg imáinkban kérni a Min­denhatót, hogy adjon a világ népei számára tartós, boldog és tartalmas békét. Rédey Pál Dombok tövén, a domb­hátakon ülnek a falvak Tolná­ban. Virágba borult gyümölcs­fák koszorúzzák s a házak kö­zül úgy virít ki egy-egy fehér­ben pompázó fa, mint a ko­szorúból odahullatott szirom. Szőlők egyenes sorai futnak fel a dombokon, mint a falu napkorongjából kifutó remény­sugarak. — Hogyan találom meg a gyönki paróchiát? — kérdezem a szomszéd faluban. — Itt a kanyar után, fel a hegynek, onnan ereszkedik rá az út a községre. Ahol az ut­ca városiassá lesz, ott kell balra fordulni — felelik. „Ahol az utca városiassá lesz." Vidéki településeink jö­vendőjének kibontakozó való­sága csendül az önérzetes sza­vakban. Kockakő, aszfaltjárda, villanyvilágítás, sima falú mo­dern, emeletes épületek az egy­kori sáros utak s a mélyen te­lekbe nyúló falusi házak he­lyén. Az útbaigazítás pontos. Vi­rágos udvarba gördül kocsink a paróchia kapuján át. Előttünk, a dombon maga­sodik az impozáns neo-gót temlom. A domb oldalát kőfal védi az omlástól. Tövében vi­dám kacajjal hintáznak a gyerekek. A falban félkörös nagy kő: az előző templom egyik oromköve ’ beszél a múlt­ról. 1713-ban alakult a gyüleke­zet. Csótról, elviselhetetlen jobbágysorsból szökött nyolc család alapította. Köztük volt Szabó Gyuri is, aki a kuruc- mozgalmakban szerepet ját­szott. Papjukat, Molnár And­rást magukkal hozták, akit 1718-ban Szeniczey Bárány György váltott. Magyar gyüle­kezet volt. A németek néhány évre rá, 1718-ban jöttek Hessenből. De külön gyülekezetét alkottak. Mindegyik saját fatemplomá­ban dicsérte Istent. Oratórium­nak nevezték, s hétköznap ta­nítottak benne. A két gyülekezet az 1740-es évekig élte külön életét, ami­kor a. pécsi katolikus püspök rendeletére„ aki egy községben sokallt, s nem tűrt meg két lutheránus gyülekezetei, „a lel­kész személyére nézve“ egye­sültek. A küzdelmes évek, az egyazon hit, s a közös felada­tok lassan a lelkész személyén túl, a híveket is összeérlelte. Nevesebb lelkészük később Ritter István, aki a Dunán­túli Egyházkerület püspökhe­lyettese is volt. Első közös templomukat a Türelmi Rendelet után építet­ték 1790—91-ben. Több mint egy századon át használták s akkor bontották le, amikor 1896—1900 között megépítették a mait. Emlékét az a kő hirdeti, amely megnyitotta előttünk a I múlt eseményeinek gondolat­sorát. A gyülekezetben még ma is élnek öregek, akik eb­ben az előző templomban kon­firmáltak. A kő mellett hala­dunk fel a mai templom lép­csőin, s az évtizedeket és lépcsőfokokat elhagyva, meg­állunk az égre törő, nyolc­szögűre csúcsosodó hatalmas torony alatt. Ilgen Antal volt a lelkész akkor, amikor ez épült. Nagy­stílű ember volt. A mai paró­chiát is ö építtette. A templomhajóba a kórus alatt kiképzett gyülekezeti te­remből lépünk. Lenyűgöző mé­retek, fényözön, méltóságteljes boltívek vonzzák tekintetün­ket. Lassan lépegetünk végig a padok között, s míg a lel­kész az oltár mögötti ládából régi emlékeket emel ki, kere­sem a lelkeket, az élő gyüle­kezetei. Múltbeli s mai életének epi- zódos elbeszéléséből bontako­zik ki az arca. Ez a gyüleke­zet hitével mindig a valóság talaján igyekezett állni. Ha olykor nem akart, Isten rá- kényszerítette. Tudott nyolc családdal papot tartani. Tu­dott fegyelmezni is. (Későbbi iratokban feljegyezték, hogy kanonika vizitáción megintet­ték az egyik egyházi alkalma­zott feleségét, mert piszkos volt a házatája.) Tudott ellen­tétek között is a lelkész sze­mélyére nézve egyesülni. S ahogyan akkor a lelkész vol­taképpen két gyülekezetben vetette meg két lábát, úgy ma is két gócon áll. Varsád a másik. Innen hét kilométerre. Tolna legelső né­met ajkú gyülekezete. Egykor hosszú ideig volt Szeniczey Bárány György fia, Pál, a lel­késze. Temploma a Türelmi Rendeletkor épült, s áll ma is műemlékként, önálló lelké­sze 1955-ben másik gyülekezet­be ment s Varsád és Gyönk evangélikussága józan döntés­re határozta el magát. Mindkét gyülekezet lélekszá­mút megtörte a második világ­háború utáni kitelepülés. Több mint megtörte: megnyolcva- nadolta. A jó tradíciókat értő két gyülekezet fúziót határo­zott el. Megéledt a régi gyön­ki örökség: a lelkész szemé­lyére nézve egyesültek. Ma szervezetileg egy egyházközsé­get alkotnak, egy a lelkészük, töretlen a lelkigondozás, foly­nak az istentiszteletek, biblia­órák, hitoktatás. A varsádiak műemléktemplomukat saját erejükből teljesen tatarozták, a gyönkiek templomjubileum­ra készülnek. Számadásaikat külön vezetik s presbitériu­maik az évi egy közös össze­jövetelükön túl, külön működ­nek. Amikor alkonyat borultán elhagyom a „városiassá lett* utcarészt, s húzok fel a hegy­nek, arra gondolok, hogy ez nem is csak szükségből hozott józan döntés, nem is csupán történelmi tradícióra épülve történt így, hanem bizonnyal azért is, mert ez a két egye­sült gyülekezet hitükből in­dulóan „egy közös test tagjai". Példamutató hát a döntésük » az együttes jól működik. Így nyújtja máris egymás felé a kezét Kalaznó és Kéty is. Az egyházi munkaerők reá­lisabb felhasználása, egyensú- lyosabb és arányosabb egyhá­zi élet növekszik benne a jövő számára. Koren Emil ■■»■■■■■■■■■■■■■»■■■■■■■■■■■■•■■■■■■■■■■»■■■■a Egy nő-olvasóm, felvidéki származék, még a télen levélben arra kért, írjak egyszer e hasábokon nekik is, asszonyoknak-lányoknaki valamely históriai asszonyról, akire a mai magyar nők felnézhetnek. A komoly kérésre komolyan felelek e májusi vasárnapon, me­lyet világszerte a nők önérzésének szentel­nek s a nők ösztönösen átélik sorsuk han­gulatát. A felelet: Zrínyi Ilona. Ne érezzék távolinak, az a benyomásom, korszerű jelen­ség ez a régi asszony. Szépséges és hősies nő volt, mindnyájan tudjuk; „nemének és száza­dának dicsősége”, ahogy Thököly Imre titkára a sztambuli sírkőre vésette. Egy asszony, aki nem ismerte a kishitűséget s az alattomos­ságot. Zrínyi Ilona égig emelte a kötelesség­tudást s hűséges volt önmagához. Ez a hűség a jellem. Nem úgy kapja ezt az ember, mint a csontjait, ezt önmagának kell kialakítania. Örömmel szólunk hát Zrínyi Ilonáról, aki a legszebb női jellemet példakép gyanánt hagy­ta ránk. Az Adriai-tenger felett, Magyarország dél­nyugati végén, a XVII. században büszke sasfészekként emelkedett a magasba a török­verő Zrínyi-család egyik vára, Grodnyik. A reneszánsz stílű várban nőtt fel Zrínyi Pé­ter és Frangepán Katalin lánya. Ügy kell el­képzelnünk, hogy odahaza elvégzi az összes iskolákat, a legfőbbet is s a legműszakibbat is. Mert megtanul csipkét verni, fonalat so­dorni, hímezni, szőni, fonni, ruhát varrni. Ollóval a kezében járja a kertet, rózsát ojt, gyümölcsfákkal, zöldséggel törődik. Kedvenc szórakozása a vadászat, szeret vívni, úszni, halászni. Anyjával utazik, megjárja Bécset és Velencét. Húszéves korában öt nyelven ír és beszél. Apja a Magyarországhoz tartozó Hor­vátország főkapitánya. A vár könyvtárszobá­jában magyar főurak keresik fel az apját, tanácskoznak. A legkedvesebb vendég a csa­lád büszkesége: Zrínyi Miklós, a nagy had­vezér és költő, Ilona bálványa. Egy alkalom­mal Ilona elszavajla a vendégeknek nagy­bátyja költeményét, a Szigeti veszedelmet. Az meg a világhírű ősről szól, a szigetvári kapi- tátopröL ZRÍNYI Nem gondtalan az élet. Az ország közepe a töröké, északi és nyugati része a Habsbur­goké, a keleti rész Erdély néven magyar feje­delemség. A török szultán s az osztrák csá­szár egyformán retteg a Zrínyiektől. Nem ti­tok Zrínyi Miklós nagy terve: az önálló Ma­gyarország visszaállítása. A főurak megálla­podnak, hogy lerázzák az országról a török után a bécsi császárt is. A császárt Lipótnak hívják, mindenható miniszterét pedig Kollo- nicsnak. A nagy politikai terv kibontakozása­kor egy vadászaton meghal Zrínyi Miklós. Ekkor a terv Ilonával folytatódik. Vártak eddig férjhezadás&val, most kiválasztódik a vőlegény: I. Rákóczi Ferenc, Erdély válasz­tott fejedelme. Szerelem nélkül megy férjhez Ilona, hátha megvalósíthatja Zrínyi Miklós nagy tervét, a szabad hazát. Híres lakodalom után Sárospatakon rendezi be az ifjú pár fe­jedelmi udvartartását. Néhány napsütötte év következik. A főúri összeesküvés lelepleződött. Lipót császár kivégeztette Zrínyi Pétert és sógorát, elkobozta óriási vagyonukat. Ilona anyját és húgát klastromba zárták, ahol Zrínyiné meg­őrült és meghalt, lányából apácát csináltak. Ilona egyetlen öccséből, Jánosból, a lealázó Gnáde néven császári hadnagy lett. I. Rákóczi Ferencet anyja, a katolikus és Bécshez húzó Báthory Zsófia megmentette, a század leg­nagyobb ajándékával: 400 000 arannyal, me­lyet a jezsuiták raktak a császár lábai elé. Báthory Zsófia ettől kezdve gyűlöli Ilonát. Ilona minta-asszony és minta-anya. Már szereti a kevéssé férfias férjét, s Julianka lánya után végre, 1876-ban, Borsiban, egy kis Rákóczi-kastélyban, fia születik: Rákóczi Ferenc. Még azon a nyáron meghal a férje, Hona egyedül marad a két árvával. A férj helyére álU igazgatja a fejedelmi vagyont, ILONA várkapitányokat dirigál, jószágkormányzókat ellenőriz, főispánja Sáros megyének, kifizeti temérdek adósságát. Olyan takarékos, hogy fölírja a boroshordók számát és a tojásokét is. Jobbágyai szeretik, mert emberséges em­ber. Elmegy Munkácsra is, mikor megbeteg­szik Báthory Zsófia, s maga ápolja. A bírhatatlan osztrák elnyomás ellen föl­lázad a főuraknál nagyobb erő: az ország népe. A lázadók élére a müveit és bátor fia­tal késmárki gróf áll: Thököly Imre, aki Er­délyből jő fel s a török támogatja. Üjabb re­ménység: hátha így sikerül Magyarország visszavívása. A kurucok elfogják a nővéré­hez utazó Zrínyi Jánost, mire Ilona levélben kéri Thökölyt, engedje szabadon. Az osztrák tiszti kalapot ugyan Ilona maga tépi le öccse fejéről, de a levélváltásból mélységes és örök szerelem támad a szép özvegy s a daliás Thököly között. Thököly Imre elfoglalja Kassát, Eperjest, Lőcsét s a városok egész sorát, melléje áll­nak a polgárok is, a szultán pedig, hogy erő­sítse Lipót ellen, kikiáltatja Felső-Magyaror- szág királyává. 1682 júniusában Zrínyi Ilona Munkács várában feleségül megy Thökölyhöz. Báthory Zsófia akkor már nem élt. A had­járatokban úgy állt a szerelmes asszony férje mellett, mint egy tábornoka. Ilona látja el a kuruc sereget élelemmel, ruházattal, Ferkó fiát mostohaapja avatja bele a had­tudományba. Mert Rákóczi Ferenc anyja szí­vét örökölte. De 1683-ban az egyesült nyugati hadak visszaverik a török támadást Bécs ellen. A kuruc király, a török szövetségese, is csata­vesztetten a török érdekek hullámverésének foglya. Lipót császár ekkor elfogatja Zrínyi Jánost s árulás vádjával elevenen befalaz- tatja egyik várába. Megindul az osztrák fel­szabadítás” Magyarország ellen. Csak Zrínyi Ilona dacol: Munkács várában három éven át ellenáll az ostromnak. Caraffa, az eperjesi hóhér tsak árulással tudja kézrekeríteni Munkácsot. A hős asszonyt ekkor télvíz ide­jén gyermekeivel együtt Becsbe kísérik. A császár elveszi tőle a lányt s a fiút, akikről az a/nyja azt írja naplójába: „Isten soha ne adjon anyának jobb gyermekeket". Ilonát két évig egy nedves, sötét kolostori cellában tart­ják, végül az újból seregek élén álló Thököly fogoly osztrák generálisokért kicserélteti fele­ségét. Ilona Tokajban, szőlőhegyén, búcsúzik a néptől és hazájától. A Dunánál, délen, borul össze a hős asz- szony tragikus hősiességű férjével. Ilona vi­gasztalja a kurucokat, hogy ne csüggedjenek, holott majd a szíve szakad belé. Száműzöt- tekké váltak. A török napja leáldozott Ma­gyarországon, jött az osztrák nap, Bécs gyar­mattá tette hazánkat. Ezért szabadította fel, ahogy Zrínyi Miklós sejtette. Ilona kemény levélben követett a szultántól, bánjon velük és kíséretükkel királyi gondoskodással. Így kerültek Thökölyék a kisázsiai Nikomédiába, egy szultáni villába és kertbe. Csak neki van mosolya még a hazasóvárgó lelkek számára, holott súlyos beteg. Becsben, a kolostorban tüdőbajt szerzett Ilona s 1703. február 18-án, hatvan éves korában, meghalt. Halála előtt tudta meg, hogy fia megszökött a bécsújhelyi börtönből s bontogatja a magyar szabadság zászlaját. Sztambul egyik városrészében, Galatában temették el. Két év múlva odakerült Thököly Imre porhüvelye is. 38 évvel később ugyan­abba a sírba helyezte a hűséges Mikes Ke­lemen II. Rákóczi Ferenc tetemét. Csak a tes­tüket. Szellemük változatlan lánggal égett odahaza milliók szívében. 1906-ban a földi maradványokat országos gyászünnepséggel hozták haza s Zrínyi Ilonát fiával együtt a kassai dóm kriptájában temették el, Thökölyt pedig a késmárki evangélikus templomban. Ennyi a krónikás szava. Szalatnai Rezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents