Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-04-03 / 14. szám
„A Lelkész! Munkaközösségek életéből” — és ami a cím mögött van Lapunk hírrovatában hétről hétre találkoznak olvasóink egy visszatérő címmel: A Lelkészi Munkaközösségek életéből. A cím alatt pedig szinte sablonosán ismétlődnek a témák, amelyekkel 16 egyházmegye lelkészi munkaközösségei foglalkoznak. A lelkészi munkaközösségek országos vezetője és irányítója a déli egyházkerület püspöke: Káldy Zoltán. Hozzá futnak be ezeknek a sokszor sablonosnak tűnő üléseknek igemagyarázatai, előadásai, jegyzőkönyvei. A püspök ezeket áttanulmányozza és egy-egy lelkészi munkaközösség beküldött jelentéseiből értékeli a lelkészi munkaközösség egész évi munkáját. A kiértékelés eredményeivel egyenként felkeresi a lelkészi munkaközösségeket és velük a tanulságokról közvetlen eszmecserét folytat. Március 14-én a Borsod— Hevesi Lelkészi Munkaközösség miskolci ülésén jelent meg, Gádor András, az Evangélikus Élet szerkesztője kíséretében. Az ülés javában folyt. Vi- rágh Gyula esperes tartotta éppen előadását. Jelen volt az egyházmegye lelkészi kara teljes számban, és jólesően állapíthattuk meg, hogy az egyházmegye evangélikus lelkészei a szolgálatban szoros kapcsolatban állanak a megye református lelkészeivel is. Ennek bizonysága, hogy a munkaülésen a reformátusok részéről jelen volt Benkő György abaúji esperes, Dabó- czy István Miskolc-avasi lelkész, Dózsa Molnár Dániel Miskolc-vasgyári lelkész, Benyhe Imre Miskolc-diós- győri lelkész és Szőnyi György abaúji egyházmegyei missziói előadó (Nagykinizs) is. Káldy Zoltán püspök, felszólalásában először azokról a dolgozatokról szólt, amelyek a lelkészi munkaközösség egész évi munkáját jellemzik. 1. Megállapította, hogy a dolgozatok javarészéből kitűnik, hogy lelkészi karunk bátrabb lépéseket tett az utóbbi években a haladás irányában. Sajnos azonban többen csak hármat léptek ott, ahol az egyházi vezetőség és a lelkészek egy része ötöt lépett, vagy ötöt lépték ott, ahol már hetet kellett volna lépniök. (Pl. béke már igen, de szocializmus még nem!) 2. A dolgozatok egy része „egyfelvonásos", pedig — a színpad nyelvén — három felvonásból kell állnia minden dolgozatnak. Legyen igenis minden dolgozatnak biztos, alapos, bibliai, hitvallásos alapvetése. Az alapvetés után azonban nem gördülhet le a függöny, mert ez csak az első felvonás. Az ilyen dolgozat, ha tökéletes szín-lutheri teológia, akkor sem más filozófiánál, tételek halmazánál. Tessék a második és harmadik felvonást is utána írni. Azt, hogy mi következik a tiszta, helyes, biblikus, teológus alapvetésből. Mi következik mindennapi életünk, hazánk, és az emberiség nagy kérdéseinek vonatkozásában. 3. Necsak a második hitágazattal foglalkozzanak a dolgozatok. Van első hitágazat is. Nem szabad és nem lehet a fenntartó, gondviselő Istent lekicsinyelni. Munkaközösségeink országos témája volt a hetedik parancsolat. A legtöbb dolgozat a második hitágazatban találta vagy vélte megtalálni a témakörben felvetett kérdés megoldását. Ezeket a dolgozatokat bigottság, teoló- giátlanság és naivság jellemzi. Valljuk mindazt és hittel teszünk bizonyságot mindarról, amit a második hitágazat hirdet őseink hiteként és ma is, minden keresztyén ember hiteként. De tudomásul kell vennünk azt is, hogy körülöttünk élnek olyan emberek, akikhez ez a bizonyságtétel nem jut el, illetve ezt nem igénylik. Munkájuk, alkotásaik mégsem lekicsinyelhetők. Ezekkel az emberekkel együttélünk és együtt dolgozunk. Nem igaz, hogy a magyar társadalom nem építhet jobH lakásokat, nem emelhet egészségügyi, tudományos intézeteket, iskolákat, ha nem vallja a második hitágazatot. Sokkal nyitoítabban, bátrabban, az igéhez mélyebben ragaszkodva kell tanítanunk, viselkednünk és élnünk. Ezután a püspök húsz lelkész táviratilag bekért prédikációja alapján, az igehirdetésről szólott. Megállapította, hogy evangélikus egyházunk legfőbb problémája ma az igehirdetés problémája. Ebben a kérdésben nagyon lassú az előrehaladás. Általában az a tapasztalat, hogy rosszul prédikálunk. Nemcsak unalmasan, problémákat fel nem vetve, hanem készületlenül és nem rendezett gondolatokkal. A prédikációk többségét az alábbiak jellemzik: 1. TEOLÓGIAI KULTURALATLANSÄG. Nincs az egyes alapigék kidolgozása mögött alapos teológiai műveltség, mely lehetővé tenné, hogy egy átfogó, mély teológiai gondolkodásból szervesen folyjék az alapige feldolgozása; hogy ott volna a teljes ó- és újszövetség és az igehirdetőnek hitvallási iratainkból fakadó hivő meggyőződésre. Legtöbben teletűzdelik prédikációikat bibliai idézetekkel. (Bemutatott egy ilyen igehirdetést, a 6 oldal terjedelemből 2 oldal volt az idézet.) 2. GONDOLATSZEGÉNYSÉG.’ Nem filozofálgatásról van itt szó, hanem arról, hogy hiányzik a prédikációk elől az alapos egzegézis (az írás megértése). Nem szabad megspórolni a minél mélyebb tudományos előkészületet a bibliai helyeknek eredeti nyelven való minél teljesebb megértését, mert csak így fog kibontakozni az ige mai problémáink felé. Vagy vannak mai problémáink, melyekre keresem az ige feleletét. Az ige alapján igenis hangzik kérdéseinkre felelet, merjük hát kimondani azokat, he széljegyzeteket mondjunk. 3. „EGYHÁZMENTES" PRÉDIKÁCIÓ. „Mi Is bánkódjunk — mi is örüljünk“, hangzik nem egy prédikáció, mintha nem is a magyar evangélikus egyház konkrét gyülekezete tagjához hangzana, hanem valami elképzelt „ván- dorúton“, elképzelt „vándorokhoz“ szólna. És nem ahhoz a vándorcsapathoz, amely a magyarországi szocializmus útján halad. 15 év alatt tisztázódtak problémáink, de tiszta döntéseinket az igehirdetések nem adják tovább a gyülekezetnek. Sokszor olyan kérdéseket vetnek fel még ma is presbiterek hivatalos ülésen, melyeket húsz évvel ezelőtt lehetett volna a püspök számára feltenni, de nem ma. Hová jutnak gyülekezeteink, ha döntéseinket nem merjük nekik továbbadni. Két eset lehetséges: Vagy visszahúzódni „a gonosz világból“, vagy úgy prédikálni, hogy itt és most Isten népe megtalálja egymás kezét és úgy nézzen a világra, hogy az ma a számára adott terület a szolgálatra. Igen, prédikálni azt kell: higgy! De mi az etikai Következménye ennek? Ügy kell prédikálni, hogy az emberek higgyenek Jézus Krisztusban. Igen, a megfeszített és feltámadott Krisztusban. De ki ez a Krisztus? Az, aki keblére ölelte a bélpoklosokat, aki lehajolt az elesettekhez, aki azt mondotta: „Adjatok nékik kenyeret“. Ha nem ebben a Krisztusban hiszünk, bálvány- nyá tesszük Jézus Krisztust. Bálvány Jézus Krisztusban pedig nem kell hinni! Hinni (Folytatás az 1. oldalról) lasztófalak! A sárga, a barnabőrű, a néger és fehér ember, az angol, a francia, szovjet és amerikai ember kifejezésre juttatták, hogy egymás megismerésére, megbecsülésére, békés egymás mellett élésre törekszenek. A béke, az egymásra találás, a megegyezés és leszerelés akadálya u. i. nem a népekben és egyszerű emberek millióiban van. A népek egymáshoz tartozóknak abban a „teljes“ Jézus Krisztusban kell, aki a teljes' Szentírásból ismerhető meg. A teljes Szentírásból. Abbó! a Szentírásból, amely az etikai következményekről is tud. 4. POLITIKAMENTES PRÉDIKÁCIÓ. Igen! A tiszta evangéliumot hirdetjük. Sokan finnyásak és nem mernek kimondani bizonyos szavakat, mert azt mondják: ez politika. Hát aki nem akarja kimondani ezt a szót, hogy leszerelés, mondja másképp! Mondja úgy, hogy kapát, ásót kell csinálni a kardokból, a fegyverekből, mert ezt kívánja Isten igéje. De Isten igéjét ebben a vonatkozásban is hirdetni kell! Vallom — mondta a püspök —, ha van olyan területe az emberi életnek, legyen ez akár a politika Is, amelyhez Istennek nincsen szava, akkor Isten egy bizonyos körbe bezárt Isten. Kisebb, mint a kör, mert abba bezárható. Igenis, nincs olyan terület, amelyhez Istennek ne lenne szava. Az igehirdetésnek pedig Istennek ezt a szavát prédikálnia kell. 5. „RIVALIZÁLÓ“ IGEHIRDETÉS. Az ismertetett húsz prédikációból 15-öt ez a kifejezés jellemzi: „Vannak, akik/ Ez a gyülekezet feje feletti „áttelefonálás“ másoknak. Ha így prédikálunk: vannak, akik, akkor másokat állítunk Isten színe elé magunk helyett. Pedig az ige minket akar Isten elé állítani. Néhányan azt vallják, hogy a „vannak, akik“, az aktuális igehirdetés. Vagyis, reagálás a* egyházon kívül állók álláspontjára. Nem. Ezt nem szabad! Van elég aktuális problémája ma egyházunknak. Ezt kell pozitívan prédikálni. Ezeket „a rivalizáló“ igehirdetéseket ugyanakkor a felkészületlenség és ügyetlenség jellemzi. Hiányzik mondanivalóik mögül a széles tájékozottság, a tudományos felkészültség. Amit elmondanak másokról, azt ezek a mások, a „vannak, akik“ nem vállalják. 6. TÖRTÉNETIESKEDÖ PRÉDIKÁCIÓ. Néhány igehirdetést ezzel lehet jellemezni. Egyik húszpérces igehirdetés 8 percen keresztül — és ez a legdrágább 8 perc, mert a gyülekezet figyelme ekkor a legéberebb — a felolvasott történetet mondogatja, színez- geti. Az a veszedelem fenyeget itt, hogy a kinyilatkoztatást mesévé süllyeszti az ilyen igehirdető. 7. A MAGYARÄZGATÖ IGEHIRDETÉS és 8. a rossz értelemben vett evangélizá- ciós fogások PSZICHOLÓGIAI ÜGYESKEDÉSEK PRÉDIKÁCIÓJA szerepelt még a püspök felszólalásában. Az egybegyűlt lelkészek érdeklődését mutatta, hogy nemcsak élénk eszmecsere következett az előadás után, de volt olyan lelkész is, aki elővette bibliájából egyik nála levő prédikációját, bemutatta, és elismerte, hogy bizony, eddig ő is így prédikált. Bízunk abban és imádkozunk érte, hogy Isten adjon igehirdetőinknek minél mélyebb elmélyülést, megértést az Ö igéjében, és úgy áldja meg egyházunk igehirdetését, hogy az a ma evangélikus emberét segítse, hogy minél- inkább Néki tetszőén élhessen és végezhesse szolgálatát, itt, magyar népünk körében érzik magukat, egymásra utaltságuk tudatában élnek. Kiírthatatlan szívük mélyén a vágy: nem élhetnek többé egymás nélkül, egymás ellen! Amikor hálával emlékezünk felszabadításunkra, a mögöttünk lévő 15 esztendő nagy eredményeire, ugyanakkor ott vagyunk azokkal a milliókkal és százmilliókkal, akik életért, munkáért, békés, emberséges, boldog jövőért küzdenek. ifj. Blázy Lajos Mire tanít április 4-e? Gyakran veszek részt egy gyülekezet böjti istentiszte létéin, hol egy egyszerű kép, Krisztus névbetűje a violaszínű térítőn, mindannyiszor szemeimnek is prédikál. Olyan szegényesen kevés templomainkban a szemnek szóló igehirdetés. Miért is korlátozzuk az igehirdetést egyedül a beszédre, mikor felhasználhatjuk a bizonyságtevés más eszközeit is. Szemléltetön milyen sokszor prédikált már nekem az a két egymásba illesztett betű, míg csendben előtte álltam. Emlékeztetett a keresztre és — mint a monogram a ruhán, vagy könyvben — a templomnak és minden jelenvalónak Gazdájára. Krisztusé a templom, az oltár és a szószék. övé az ige és az ének. övé a kegyelem, melyet a keresztségben és az úrvacsorában ad. őt hirdeti a fény is, melyet az oltár elfogyó gyertyái hintenek. Egy a Gazdája mindennek. És amikor a szószéken elhangzott már az igehirdetés, az a névbetű — vigasztalón, egyben figyelmeztetőn —, akkor is azt hirdette a gyülekezetnek: Krisztusé vagytok. VALÓBAN AZ EGYHÁZ IGEHIRDETÉSE mindig ezt a célt akarta elérni: emberi szíveket hódítani meg Krisztusnak. A megbízást Krisztus adta, ki mennybemenetelekor hatalmi igényt jelentett be az egész világra, és azzal a paranccsal küldte szét tanítványait, hogy tegyenek tanítványokká minden népeket. Az ő akarata, hogy az ember benne találja meg életének Urát, és kövesse a hit bizalmával és engedelmességével. Mégis, akkor is és azóta is, milyen megosztott szívvel követte az ember Megváltóját. Az iránta vadó bizalom és hűség sokszor megingott még azokban is, akik pedig korábban megállották a hűség próbáját. És itt beszélhetnénk nemcsak az egyháztörténet sok elszomorító adatáról, — az egyháztörténet nem csupán hithősök története —, és nemcsak a mi korunk botladozó keresztyénéiről — magunkról —, hanem arról a sok kishitűségről, vagy nyílt tagadásba átmenő kételkedésről, mely az újtestámentum lapjain veszi körül az Urat. Virágvasámap hozsanna kíséri, nagypénteken „feszítsd meg” kiáltás harsogja körül ugyanannak a tömegnek az ajkáról. Ami magát a tizenkét tanítványt illeti, gondoljunk Péter tagadására, Tamás hitetlenségére, Judás árulására. Keresztelő Jézus, az Űtegyengető, Heródes börtönéből elküldi tanítványait Jézushoz, és bizonytalanságában megkérdezteti, hogy vajon ő-e az eljövendő, vagy mást kell várni. Márk ev. 9. részének elbeszélése szerint egy apa Jézushoz viszi gonosz lélektől gyötört gyermekét és kéri: „Ha valamit tudsz, légy segítségül nékünk.” Ez bizony nem valami magasztos vallástétel Krisztusról és hatalmáról. Ha ugyan tudsz segíteni, segíts. A szavak, nyilvánvalóan, kételkedésre vallanak. A kételkedés idézett példáiban mennyire magára ismerhet a modern kor tépelődő. önmagával viaskodó embere. Élete sokrétű nyomorúságával áll Megváltója előtt. Hinni szeretne, mert érzi, hogy „nagy nyereség az istenfélelem”. De nem tud teljes szívvel hinni. A kételkedésben megreked, a tagadás szélén jár, hogy a kísértés teljes erőt vegyen felette. Jézus kísértésektől körülvett tanítványait a botránko- zások éjszakáján övéit féltő szeretetel figyelmeztette: „Vigyázzatok és imádkozzatok.” Előzőleg megmondta nekik, hogy sátáni erők felett is csupán „könyörgéssel és böjtölései” győzhetnek. Márk ev. 9:29. E minden idők tanítványainak szóló figyelmeztetések nekünk is a megállás útját mutatják meg. „VIGYÁZZATOK.” „BÖJTÖLÉSSEL.’’ De már magának a böjtölés szónak idegen csengése van a fülünkben. Az egyházi év egy hosszabb időszakát ezzel a szóval jelöljük meg ugyan, viszont ugyanakkor abban a meggyőződésben élünk, hogy a böjtölésnek nincs helye az evangéliumi hitben. Észre sem vesszük a kiáltó ellenmondást. Igaz, sok visszaélés történt a böjttel és Luther nem ok nélkül mondta ki kemény ítéletét a középkori egyház böjtölési gyakorlatáról. De hát a böjtöléssel kapcsolatban ne csak annak meghallására legyen fülünk, amit a reformátor és hitvallásaink a Szentírás alapján visszaélésnek és ezért el- vetendőnek ítéltek, hanem halljuk meg azt is, amire, mint követendőre, az evangélium tisztaságáért harcolva, az egyházat tanították. Böjtöléssel kapcsolatban általában étkezési korlátozásokra szoktunk gondolni. Valóban könnyen lehetséges, hogy valakinek ezen a területen, az evés, ivás területén kellene az önfegyelmezést megtanulnia. Pál apostol említ embereket, akiknek istenök az ő hasok. A szertelenség a testi élvezetekben, evésben és ivás- ban, dohányzásban, alkohol- fogyasztásban aláássa az életet minden vonatozásban. A testi élvezetek szenvedélyeiben megkötözött rab hogyan tudná vívni a nemes harcot az élet koronájáért? De ugyanezt az önfegyelmezést kell gyakorolnunk a szórakozásokban is. Nem csupán olyasmiben, mint pl. az utcai, vagy éppen társasági fecsegés, amelynek prímhangja a mások ócsárlása. Fegyelmezettségre van szükségünk még a szellemi élvezetet nyújtó szórakozásokban is. Amikor ezt bátran kimondjuk, távolról sem vagyunk a kultúra ellenségei. A nagy apostol sem volt az. Levelei és az Apostolok Cselekedeteiben közölt adatok arról tanúskodnak, hogy ismerte korának irodalmát, kultúr- életét, sőt sportéletét is. Mi keresztyének távolról sem vagyunk a kultúrellenesség szószólói. Mégis meg kell látnunk, hogy szórakozásaink területén szükség van bizonyos kritikára; másrészt pedig van egy határ, amelyen túl többé nem mi vagyunk az urak szórakozásaink felett, hanem azok uralkodnak felettünk. Állandóan bűvkörükben élve, nemcsak földi élethivatásunk kötelességeit fogjuk fogyatékos hűséggel teljesíteni, hanem elernyed lelkiéletünk is. A böjtölést, mint önfegyelmezést tehát teljes értelemben kell gyakorolnunk, ott, ahol arra szükség van. * De éppen ezért az evangéliumi böjtnek nincsenek merev, sablonos szabályai. Inkább nekünk kell ébereknek lennünk, hogy meglássuk — ki-ki a maga életében — azt, ami zavarja Istennel való kapcsolatunkat. Aki más istenképet csinál magának, az elveszíti az élő Istent. Aki szenvedélyeinek rabszolgája, az nem tud Istennek felszabadult lélekkel szolgálni. Végeredményben tehát a böjtölés nem szolgai megkötözöttséget jelent, hanem ellenkezőleg: Isten gyermekeinek szabadságát szolgálja. „A szabadságot kereső úton mindenekelőtt érzékei és lelked megfegyel- mezését kell megtanulnod.“ (Bonhoeffer.) Bármennyire is szükséges ez az önfegyelem, keresztyén életünk döntő erőforrása Krisztus szavai szerint mégis az imádság. Sok minden adódik életünkben, ami előtt tehetetlenül állunk, ami elcsüggeszt és hitünket próbálja. Hogy megállhassunk: nézzünk felfelé. Kérjünk, könyörögjünk, míg kérdéseinkre választ kapunk felülről. Az imádság csendjében valamiképpen ahhoz hasonló történik velünk, mint mikor a hegymászó kötéllel vezetőjéhez köti és teljesen rábízza magát. Istenhez kötözötten nyomában haladunk és szemei előtt élünk. És e kettő: könyörgés és böjtölés elválaszthatatlanul összetartozik. Mindkettőt „nemcsak néhány arra kijelölt napon, hanem minden időben folytatni kell". Imádság böjtölés nélkül uram- uramozó, szavakban kimerülő vallásosság. A böjtölés pedig imádság nélkül sztoikus önmegtagadás, és kevés siker máris elég ahhoz, hogy az ember elbízakodjék és ezáltal elhomályosodjék előtte a kegyelem. Pedig a kegyelem az evangélium lényege. A böjtölés pedig „nem azért van, hogy ezzel az önfegyelmezéssel tegye érdemessé magát az ember a bűnbocsánatra, hanem hogy teste a hatalmában legyen és alkalmassá váljék a lelki életre és hivatásbeli kötelességének a teljesítésére". (Ágost. Hitv.) Hogy kegyelemből Krisztus tulajdona legyen egész életé. Szekeres Elemér Ünnep Kiskunhalason Kiskunhalas a Duna—Tisza között, a Budapest—Szabadka —Belgrád-i vasútvonal mellett fekszik. Világszerte híres csipkéjéről, hazánkban pedig híres futóhomokjáról, melyben megterem az árvalányhaj csakúgy, mint a zamatos, jóízű kajszibarack és a kifer- körte. Valamikor még egy jellegzetessége volt a városnak: nagykiterjedésű mocsár- és nádasvilága. Ez ma már a múlté. Lecsapolták és helyén ma már új utak, lakótelepek épültek és melegvízű fürdő létesült. A kiskunhalasi gyülekezet nem régi múltú. Csak 1936- ban kezdett itt szervezkedni az evangélikusság. Tíz évvel később lett önállóvá és választotta első rendes lelkészét. Március 5-én és 6-án a gyülekezet látogatására érkező Káldy Zoltán püspököt és feleségét köszönthette a gyülekezet. Szombaton délután a püspök a presbiterekkel talál- ko2Íott és számukra előadást tartott az „Egyház helyzete Keleten és Nyugaton" címen. Majd a presbiterekkel megbeszélte a helyi gyülekezet időszerű kérdéseit. Este a gyülekezet asszonyai köszöntötték a püspököt és feleségét. Vasárnap délelőtt 11 órakor Káldy Zoltán püspök látta el gyülekezeti istentiszteleten az igehirdetés szolgálatát. * Március 6-a a helyi református gyülekezetnek is ünnepe volt. Üj lelkipásztort iktattak hivatalába. Az iktatáson délelőtt 9 órakor megjelent Káldy Zoltán püspök, Sikter András esperes és Ba- chát István lelkész is. Az iktatáson jelenlévő és az iktatás szolgálatát végző Számos- közi István református püspök, dr. Esze Tamás kon- venti elnök, dr. Balogh László református esperes és Paczo- lay István, az újonnan beiktatott református lelkész pedig a délelőtti evangélikus istentiszteleten vettek részt. Kedves megnyilatkozása a két egyház testvériességének! 12 órakor Kiskunhalas város Tanácsa VB. Elnöke adott fogadást a városban lévő egyházi vezetők részére. GONDOLATOK MEGBÉKÉLÉS ISTENNEL. A biblia nem beszél a maga nevében, az apostol is más nevében szól: és ebben a Másikban kell bíznunk, nevezetesen abban, aki Isten között és közöttünk áll, aki kezét megbékélésre nyújtja, ugyanazt a kezet, mely a szegek helyét hordozza. Neki teljhatalma van. Ha ö megbékélést ajánl fel, akkor ezt halálos komolysággal gondolja. Amit ajánl, az nem valami tökéletlen dolog. Megbocsátást kínál fel, feltétel nélküli teljes megbocsátást; valóban maradék nélküli megbékélésre gondol és semmit sem kíván ezért, mint csak hogy elfogadjuk: „Bé- küljetek meg Istennel.” Keze ki van nyújtva és Isten arra vár, hogy mi megragadjuk. Sőt, akkor sem rántja vissza kinyújtott kezét, ha mi azt a kezet keresztre szögezzük. Minden áron oda akar eljuttatni, hogy azt a kezet megragadjuk, amellyel felénk nyúl. Isten azt akarja, hogy az övé legyünk, kérlel és körülvesz bennünket, míg csak meg nem győz bennünket. (Niemöller Márton.)
