Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-02-21 / 8. szám

KP. BERM. BP, 72. RSZÁGOS EVANGÉLIKUS. HE XXV. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM 1960. február 21. ÁRA: FORINT JKzSlSlZÍm LátÁ szeretet A keresztyénség hitelképessége: a szeretete. Voltak korok, amikor a hitigazságok pontos megszövege­zése mindennél fontosabb ügynek látszott. Hitviták és feleke­zeti harcok füzében égett a keresztyénség. Ezeknek a ferde- ségeit és egyoldalúságát vagy kinőttük, vagy elfutott fölöttük az idő. A polemika nem bizonyult a teológia tápláló fűszeré­nek. Pozitív eredményeikben ezek a viták nem voltak haszon nélkül valók. Ma azonban Pállal kell szólnunk, aki magasra emelt egy szót s benne „kiváltképpen való utat” mutatott: „ha szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok”. I. Kor. 13. Legigazabb, tanításunk csődöt mond szeretet nélkül s nincs hitele sem szavunknak, sem cselekedetünknek szeretet nélkül. Ez ma az egyetlen nyelv, amelyen minket, keresztyéneket megért a világ. Persze kinőttünk a koldus-romantikából. Abból a fajta szerétéiből, amelyik nem látott túl a koldus kinyújtott tenye­rénél, a „szükséget szenvedőt” csak a borostás, ványadt arcban látta és szeretetet gyakorlónak vélte magát az, aki filléreket dobott az aszfaltra tett sapkába. Kinőttünk belőle nem csupán azért, mert a templomkapukból és utcasarkokról eltűntek a koldusok, hanem azért is, mert Isten a messzire látó szeretetre tanitgat minket. Kinyitja a látóhatárt s ott a horizonton olyan dolgokat mutat és utal a keresztyén szeretet körébe is, amelyekre eddig, koldussapkákban botladozván, nem figyeltünk fel. Hadd mu­tatok rá néhány tájra, ahol a keresztyén szeretet utat kell találjon. Nem egyesek korgó gyomráról és lukas könyökéről van szó, hanem arról, hogy a világ összlakosságának nagyobbik része a szükségen alul táplált. Nem könyöradományról van szó. hanem arról, hogy ezeket olyan élethez kell juttatni, amely­ben a maguk becsületes munkájával becsületes és jóllakott életet élhessenek. Az ótestamentom arról beszél, hogy az igazi böjt ez: törd meg a kenyeret a másik ember számára. Milyen más ez, mint valami koplalás — és micsoda világméretű böjt kell a világméretű helyzet megoldásához! Persze itt kicsivé törpül az elszigetelt alkalmi cselekedet s érezzük, hogy ehhez Schweitzer Albert-i méretű keresztyénség kell. Az Isten által feltárt látóhatár atomfelhőket is mutat s a múltból krematóriumok füstje gomolyog bele a tájba s marja szemünket-orrunkat — és keresztyén lelkiismeretünket. Mi csak prédikáltunk a szerétéiről, mint az a pap, aki' arról beszélt a legtöbbet, ami neki is a legjobban hiányzott. Ady hiába pró­fétáit azon az első világháborúbéli „különös nyáréjszakán' arról, hogy adósok vagyunk a szeretettel. Ebben a látóhatárban emberek jelennek meg, aJtik tanács­talanul gyötrődnek a falusi életforma és gazdálkodás váltó zásán. A messzire látó keresztyén szeretet rá kell mutasson a jövő útjára s bátor lépésre kell segítse a bizonytalankodót, mert milyen szeretet az, amely visszahúzódva a „nem-rám- tartozik” kényelmes zugába, megvárja, amíg eldőlnek a dolgok * akkor próbál porondra lépni. Csodálkozni fog, ha akkor nem fognak reá igényt tartani. Ebben a látóhatárban ott van az anyaszentegyház is. A messzire látó szeretet kicsit mindig arra kényszerít, hogy kilépjünk öiyös érdekeinkből, konokul védett magunk-vélemé- nyéből, s bizalommal figyeljünk azokra, akik szintén mész- tzire, vagy még messzebbre látnak. Le merem írni: olykor milyen sokat küszködünk jóakaratú hittestvéreinkkel, akik a maguk gusztusa szerint akarnak kerítést javítani a parochián, papot választani, templomot kifesteni, temetési búcsúztatót el­mondani s nem akarnak szeretetben messzebb nézni, nagyobb összefüggéseket látni s az egyház érdekében belesimulni az előttük járók terveibe. (Érdekes módon ezek majdnem mindig ugyanazok, akik a fentebbi dolgokat sem értik s főleg nem a keresztyén szeretet természetes feladatának érzik.) Joguk és igazságuk bástyái mögé menekülnek és szúrnak, csípnek, vagy sértődötten elhallgatnak — mintha nem is éppen a szeretet (tehát megértés) volna a törvény (tehát a jog és igazság) be­töltése. Tallózás ez csak azon a mérhetetlen területen, amelyet Isten nyit meg előttünk a szeretet távlataiként. Bárhol pász­tázunk ezen a területen, mindenütt böjti látás felé visz az Isten: adósok maradtunk a szeretettel. Egy magaslat van csak, ahonnan a legmesszebb látni s ahol nem maradt adós a sze­retettel Az, aki odalépett: a Golgota hegye, Ha igazán Tőle tanulnánk, messzebbre látnánk mi is. Koren Emil VII. A GÄLYARABOK SZABADULÁSA 1676. február 11-én a ná­polyi tengerésztisztek csodál­kozva néztek messzelátóikon távolba. Hatalmas gályák, azaz vitorlás-evezős hadiha­jók közeledtek a nápolyi ki­kötő felé. Holland felségjel­vény volt rajtuk. A gályák száma egyre növekedett. Most már nem is csak egy részlege jött a holland flot­tának, mint korábban, hanem az egész hajóhad közeledett Nápoly felé, De Ruyter Mihály gernagy ten­parar.csnoksága alatt. A ná­polyi alkirály tudta, miről lesz szó, hiszem néhány hét­tel előbb máris körlevelet adtak ki tár­saiknak, legyenek készen, ha a volt gályarabok vidékükön megjelennének. Ruyter a ha­dihajókon nem tarthatta a lelkészeket, így egy kereske­delmi hajó vitte őket Észak- Itáliába, ahonnan azután a reformátusok Svájcba, az evangélikusok Németországba utaztak tovább. Magyarországra csak akkor térhettek vissza, amikor a Habsburg-katolikus nyomás meggyengült Thökölynek és a kurucoknak szabadságharca következtében. „A SZABADSÁGÉRT ÉS IGAZSÁGÉRT!” A gályarab lelkészek sorsa természetesen nem elszigetelt jelenség, hanem egy láncsze­me annak a szenvedés-soro­zatnak, amiben nemcsak a magyarországi protestantiz­musnak, hanem a magyar népnek is része volt; A protestánsokat és a magyar hazafiakat egy­aránt üldözte Szelepcsé- nyi érsek és Kollonich püspök. Míg a gályara­bok olyan sokat szenved­tek, addig Magyarorszá­gon tovább folytak a templomfoglalások. „PRO LIBERTATE ET JUSTITIA” — azaz „A sza­badságért és igazságért” — volt az 1678-ban a felkelés zászlaját felemelő evangéli­kus KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK ÉS A KOLUMBIAI PARLAMENT A vallAsszabadsAg Kolumbia állam parlament­je felszólította az ország kül­ügyminiszterét, belügyminisz­terét és kultuszminiszterét, hogy tegyenek jelentést a parlamentnek az ottani pro­testánsok helyzetéről. E lépés oka az a beadvány volt, amit 14 000 protestáns aláírásával nemrég nyújtottak be a par­lamentnek. Kolumbiában ez idő szerint 120 000 protestáns él, akik — mint arról több­ször hírt adtunk annak ide­jén —, az elmúlt években példátlan üldözést szenved­tek. 1948 óta legalább 116 protestáns embert öltek meg s 66 templomot gyújtottak fel, illetőleg rongáltak meg. Sok protestáns kénytelen volt az üldözés elől menekülve, ott­honát is elhagyni. SEGÍTSÉG AZ ALGÉRIAI MENEKÜLTEKNEK A franciaországi protestáns egyházak segélyszerve, a CIMADE, felszólította a gyü­lekezeteket, hogy a téli idő­szakban nyújtson segítséget az elgériai menekülteknek. — Már ez év júniusában el­hangzott egy hasonló felszólí­tás, melyet akkor dr. Marc Boegner, a franciaországi pro­testáns egyházi szövetség el nőké és Feltin párizsi római katolikus bíboros érsek bo csátottak ki, az algériai me­nekültek megsegítése érdeké­ben. Thököly Imre jelszava. A felkelés programját eb­ben jelölte meg: „Leküz­deni a lelki és testi sza- badságtalanságot, és a közjót segíteni”. Ez a lel­kesítő célkitűzés nagy visszhangra talált ország­szerte. Az üldözött pro­testánsok, jobbágyok és bújdosók tömegesen gyü­lekeztek Thököly zászlaja alá. A bujdosókból lett De Haen altengernagy már ki akarta szabadítani a gályarab lelkészeket, csak hirtelen tengerre kellett szállnia hadműveleti okokból. A gályarab lelkészekkel rögtön abbahagyatták a mun­kát, bilincseikből kiszabadí­tották és külön hajóra gyűj­tötték őket. Az alkirály ki­ment a kikötőbe De Ruyter köszöntésére. Amint a gályák a parthoz értek, ünnepélyes fogadtatásban részesítették a nápolyiak a szövetséges hajó­hadat. Az alkirály bőbeszédű udvariaskodással és fellengző hízelkedéssel magasztalta Ruytert és flottáját, azonban gondosan kerülte a gályára- bök említését; Ruyter viszont szándékosan éppen ezzel kezdte válaszát: „Hogyan örülhetnék mindennek a meg­tiszteltetésnek addig, amíg az én hittestvéreim gályarabok­ként szenvednek”. Az alki­rály azzal mentegetőzött, hogy eddig nem volt felha­talmazása a gályarab lelké­szek szabadonbocsátására. Felhatalmazása ezután sem volt, mégis a Ruyterrel foly­tatott beszélgetés hatására, nyomban intézkedett a lelké­szek átadásáról. Ruyter vállalta magára a felelősséget a lelkészek sza­badulásáért. Még idő sem volt a gályarab lelkészek illő felöltöztetésére, úgy ahogy voltak, félmeztelenül, piszko­san terelték a tengerpartra őket, hogy átadják Ruyter tengernagynak. 23 lelkészt vett át Ruy­ter, mert hárman a fe- gyencek kórházában, il­letve a szent Jakab bör­tönben voltak. Ezekért kocsit küldtek. Összesen tehát 26 lelkész bírta ki a gályarabságot, az ere­deti 41-ből. A többi vér­tanú-halált halt, illetve háromnak sikerült útköz­ben megszöknie. Amint meglátta Ruyter az elgyötört emberroncsokat, ki­jelentette, hogy már sok győ­zelmet aratott életében ellen­ségein, de legfényesebb dia­dalának azt tartja, hogy ki­szabadíthatta a gályarab lel­készeket. Majd gazdagon megvendé­gelték a volt gályarabokat, nyomorúságos öltözetüket tisztességessel cserélhették fel, s mindent elkövettek fel- üdftésükre. A nápolyi alki­rály most megfordította a kö­pönyeget, egyszerre szívén vi­selte a gályarabok sorsát, azt a figyelmeztetést adta, hogy veszélyes szárazföldön utaz- niok a lelkészeknek protes­táns országok felé, mert út­közben a jezsuiták mindent elkövetnek a lelkészek sza­badságának elvételére, hiszen I ne tudjunk megváltozni. szabadságharcosokat a nép kurucoknak nevezte. A kuruc szó a latin crux (ke­reket) szóból származik, való­színűleg Dózsa György 150 évvel azelőtti kereszteseiről nevezték el az újabb szabad­ságharcosokat kurucoknak. Az elkeseredett lakosság mindenütt szabadítóként fo­gadta a küi'ucokat. Rövidesen Thököly uralma alá került az egész felvidék. A megrettent bécsi udvar kénytelen volt engedményeket tenni. Ennek következményeként hívta ösz- sze 1681-ben az országgyűlést is. Ettől kezdve a volt gálya­rab lelkészek újra elfoglal­hatták hivatalukat. Thököly célkitűzése, a szabadság és igazság valamelyest előreha­ladt ugyan, de még nagyon távol volt a kiteljesedéstől, azonban így is enyhített mind a protestantizmus, mind a magyar nép szenvedésén és igáján. Mindez azt igazolja, hogy a magyarországi protes­tantizmus jobb vajjy rosszabb sorsa mennyire összefüggött a nemzeti függetlenség ügyének si­kerével vagy hanyatlásá­val. A Habsburgok nem­zeti és vallási elnyomá­sától semmit sem remél­hetett sem a magyar nép, sem a protestantizmus. Ellenben, amikor felra­gyogott a szabadsághar­cok sikerének napja, az mindig' életlehetőséget és megújulást hozott a ma­gyar protestantizmusra is! A Habsburg-katolikus el­nyomás gályarabságra küldte a protestáns lelkészek egy ré­szét, ugyanakkor Thököly sza­badságharca lehetővé tette a hivatalba lépést azok számá­ra, akik a tengernyi szenve­dést túlélték. Dr. Ottlyk Ernő m ■fjm NE SÍRJ! Jer. 31, 16. D. Vogel Henrik berlini professzor verse Ne zokogj, óh ne sírj árván, vigasztalan. Bánatos arcodra könnyed ne száradjon! Most írja kegyelmem megkínzott szívedbe: „Nem marad el, meglesz szenvedésed bére!” Ne sirasd gyermeked, ne temesd el élve! Ne kiáltsd megtörve: „Már mindennek vége!” És nem vagyok gyengébb, hatalmam se kisebb, én a régi vagyok, hazaviszem őket. Miért nem vigasztalódol meg kínjaid miatt? Miért nem? Örömlakomát ülsz majd és vigadozol a megváltattakkal. Mert eddig ostoroztalak, neveltelek mint a fiamat. De már megenyhült a haragom, és a szívemet hozzád fordítom. Te bánatos, te elveszett, te a meglátogatás hű fia, kit a szívem mindig szeretett, várlak már... jer haza! Ättctef? ifl meg, dícscíH az isteni a II tí fcstetekbat; . • Új kor 6,za . -y • .. ‘:;a. i; V Ford. pm. Gondolatok A népeket egymástól a hazugság köde választja el, amely először bizal­matlanságot, azután rossz- indulatot, majd ellensé­geskedést, végül háborút szül. * Az ördögi erők finoman, okosan, diplomatikusan, de elszántan és könyörte­lenül dolgoznak azon, hogy Jobban szeretjük a ne gativumokat, mint a pozi­tívumokat. Ha egy köny­vet elolvasunk, először ar­ról szólunk, ami abban nem tetszett, ha egy fil­met megnézünk, előbb azt tárgyaljuk meg, ami ab­ban szerintünk nem volt jó; egy új világ születik körülöttünk, de szíveseb­ben beszélünk a hibákról, mint az eredményekről. Közli: Fülöp Dezső Isten szól „A szavak elrepülnek” » mondja a közmondás s ezzel azt fejezi ki, hogy az emberek előtt nem sok hitele van a szónak. Ami csak szó, az még nem tett, s „minden Demos* thenesnél szebben beszél a tett"'. Pedig a beszéd, a szó Isten egyik legnagyobb aján­déka. ö éppen azáltal emelte magasra, hogy önmagát általa ismertette meg, hozta közös­ségbe az emberrel. A szó fel- magasztalása Isten szava: a kinyilatkoztatás. S ha beszél­hetünk az egyház erőtlenségek gyarlóságai és bűnös volta kö­zepette annak dicsőségéről akkor ez éppen a kijelentés, amelynek hordozója, de nem birtokosa soha. Pál apostol is így látja önmagára, az ige szolgájára vonatkoztatva mindazt, mikor az ő „dicseké*; déséről” ír a korinthusiaknak. Isten kijelentése, szava: ige. Az ige még nyelvünk szabá­lyai szerint is mindig cselek­vést, történést fejez ki. Isten igéje pedig egyenesen az Ö cselekedete. Cselekvése, ame­lyen keresztül az Ö ereje vé­geztetik el. Teremtő hatalom és erő, amely által hitünk sze­rint létrehozta mindazt, ami van, s amely által Urunk be­tegeket gyógyított, holtakat támasztott és bűnöket bocsátott meg. Ebből természetszerűleg következik már két dolog. Az egyik az, hogy mikor Isten szól, az mindig szent félelemre és rettegésre indíthatja csak a hívőt, hiszen beszéde nem elröppenő szó. A bibliában számtalan hely figyelmeztet:- „Vigyázzatok, meg ne vessé­tek azt, aki szól!? „Ha az Ö szavát halljátok, meg ne ke­ményítsétek szíveteket.” A má­sik dolog, ami az előzőkből következik: hitünk tárgya* hogy az Ö szava mindig ered­ményes, célt ér. Még akkor is, ha ezt az előlünk elrejtett célt nem sejtjük, vagy nem értjük is. Kegyelmet és ítéletet mun­kál, ha sorsa láthatólag any- nyiféle is, mint a magé, amely­ből hullik útfélre, kövek, tö­visek közé és termőföldbe is. Isten igéjében magát Jézust kínálja nekünk. Hiszen Benne az ige öltött testet. Végső­sorban mindig Ö az, aki benne felénk jön. Előtte sokszor ér­tetlenül állunk mint a samá- riai asszony, miközben Urunk szavaiban az „élő vizet” kí­nálta neki. Ne cselekedj így! öt, Jézust ragadd meg az igé­ben s megnyerted az „élő vi­zet”. Hatvanad vasárnapján ön­magával szembesít minket az ige. Hiszel-e Isten igéjének te­remtő és újjáteremtő erejé­ben? Szent és engedelmes fé­lelemmel fogadod-e az Ö sza­vát? Tudod-e, hogy a hallott ige ítéletté válhatik feletted, ha megkeményíted szívedet? Az ige egyházának gyermeke,- hiszed-e, hogy benne Maga Urunk jön feléd? Bánfi Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents