Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-12-25 / 52. szám

mm karacsonti oratóriumé Étetshk mái utrame Ezekben a hetekben híve­inknek több alkalma lesz akár rádióból, lemezről, akár élő előadásban hallgatni a zene- irodalom egyik gyöngyszemét, Johann Sebastian Bach Ka­rácsonyi oratóriumát. Ez a cikk legyen figyelemfelhívás és segítség a mű megértésé­hez. A „Karácsonyi oratórium” műfaja a középkorban szüle­tett. Karácsony éjszakáján a templomokban betlehemi já­szolt állítottak fel, Máriát, Jó­zsefet, a pásztorokat jelme­zes énekesek személyesítették meg, s így elevenítették fel az első karácsony történetét. Ké­sőbb a műfaj egyszerűsödött, maradt csupán az éneklés. E karácsonyi játék később ki­kerül a templomból a nép kö­zé, s igen sok népi elemmel telítődik. Bach Karácsonyi oratóriuma őrzi ezt a népi ihletést, ezért kedvelt és köz­érthető muzsika. A mű a karácsonyi esemé­nyeket hat kantátában dolgoz­za fel. E kantátákat Bach ide­jében nem adták elő egy na­pon, hanem a karácsonyi ün­nepkör hat ünnepén: kará­csony első és második napján, karácsony utáni vasárnapon, újévkor, újév utáni vasárna­pon és vízkereszt ünnepén, az istentiszteleteken. Korunkban ít hat kantátát két részben ad­ják elő, minden előadásban három-három kantáta szere­pek Az oratóriumban előfor­duló zenei tételek, hasonlóan a kantátákhoz, recitativók, ári­ák, kartételek és korálok. E négy zenei forma váltakozása adja meg a mű lendületét és bontja ki a történet mondani­valóját. Ugyanis a recitativó nem más, mint a bibliai szö­veg énekelt elmondása, eset­leg a bibliai idézetek magya­rázata vagy alkalmazása. Az áriáJc általában a recitatívók- ra adnak választ, mintha a hivő lélek szólalna meg és énekelné el örömét, bánatát és gondolatát. A kórustételek ál­talában bibliai tömegeket szó­laltatnak meg, mint amilyenek itt az angyalok, a pásztorok és a napkeleti bölcsek csoportja. A korálok viszont a végső summázást adják meg olymó­don, mintha maga a hallgató gyülekezet énekelné Ismert énekét a hallottak összefogla­lásául. Ezek után nézzük meg kö­zelebbről a mű felépítését, a kantáták mondanivalóját. AZ ELSŐ KANTÁTA be­vezetője az oratórium kiemel­kedő tétele. Hatalmas, ünne­pet hirdető muzsikájával adja meg a mű alaphangulatát: az ünnepélyes örömöt. E nagy­szerű nyitány után kezdődik az események elmondása: Au­gustus császár rendelete, Má­ria várandóssága, Krisztus születése. Érdemes felfigyelni Krisztus születésének nagy­szerű zenei ábrázolására. Bach mondanivaló ja mély teo­lógiai gondolkozásra mutat: Krisztus földrejövetele ne­künk, embereknek megváltás, régen várt nagy öröm, Krisz­tusnak azonban megalázkodás, áldozat, fájdalom és kínhalál. Hogy Bach e kantátában való­ban Krisztus kereszthalálára mutat, azt bizonyítja az ád­venti szöveggel megszólalta­tott nagy passiós ének „Ö, fő vérző sebekkel” dallama. A MÁSODIK KANTÁTA a juhokat legeltető pásztorokhoz vezet. Bevezetője kiemelkedő része az oratóriumnak: úgyne­vezett szimfónia. A mű egyet­len olyan tétele, amelyben csak hangszerek szólnak. Bach itt nem fest hangulatilag idil- lisztikus képet; mélyebb ze­nei rajzot ad. A két témából összefonódó tételben a hege­dűk és fuvolák az angyali se­regeket, az oboák a pásztoro­kat szimbolizálják. Ki kell emelnünk e kantá­tából Mária bölcsödalát, az. alt egyik áriáját, mint lírai csúcs­pontot. Mária énekéből az anyai szeretet sugárzó melege árad, a dallamot kísérő zene­kar a bölcső ringását érzékel­teti. Ugyancsak csúcspont az angyalok Istent dicsérő éne­ke: „Dicsőség a magasságban Istennek.” Ez a gloria egyre emelkedő, az Isten magaszta- lásában egyre fokozódó mu­zsika. A HARMADIK KANTÁTA a pásztorok Jézus előtti hó- dolását festi elénk. Az angya­lok eltűnnek, a pásztorok pe­dig egymást bíztatják az in­dulásra, akárcsak a mai bet- lehemes játékokban. Figye­lemreméltó e kantátában az, hogy Bach miként kapcsol egy témához három különböző ze­nei tételt. Az evangélista az igét idézi: A pásztorok a kis Jézus előtt hódolnak, elmond­ják Máriának, hogy fia a Megváltó, majd elmennek, Mária pedig a szívében őrzi a hallottakat. A NEGYEDIK KANTÄTA Jézus névadásának ünnepéről szól. Egyetlen bibliai igén ala­pul e kantáta, éppen ezért az előbbiekkel ellentétben elmél­kedő jellegű, eseménytelen. Mondanivalójának középpont­ja: mit jelent Jézus neve a keresztyén ember számára? A bizonyságtevő áriák és du­ettek közül kettő emelkedik ki, a szoprán „visszhang áriá­ja” és a tenoré. A visszhang­áriában a félénk, támaszt ke­reső női lélek kérdez: Ha Jé­zus nevét hallom, félnem kell-e? Ha itt a vég, retteg­jek-e? A visszhang erősíti a lélek válaszát: nem! A vissz­hang sokszor megkétszerező­dik, sőt néha meg se várja a kérdés utolsó szavát: máris válaszol. Mindez Jézus nevé­nek biztonságot adó erejét akarja hangsúlyozni. A tenor­ária arról szól, amit Krisztu­sától kér és kap a hivő lélek: erőről, bátorságról. Ezt az erőt érzékelteti a tétel lendületes zenei feldolgozása. AZ ÖTÖDIK KANTATA a napkeleti bölcsek történetét zenésíti meg. Nyitótételének boldog, gyermekien tiszta Krisztus dicsérete a bölcsek őszinte Jézus keresését festi. Megjelent a földön a Világos­ság — tesz hitet Jézusról a kantáta első része. A világos­ságnak örülő hívek boldogsá­ga mellett megszólal itt Hero­des és a főpapok féltékeny­sége is. A HATODIK KANTÁTÁ­BAN a napkeleti bölcsek tör­ténete folytatódik. E részben már többet hallunk Heródes gonosz tervéről. Ennek megfe­lelően a nyitó kartétel való­ságos harci zene. A főtéma erőszakos mozgása Heródes büszkeségét szimbolizálja. Egy­ben azonban annak is hangot ad e tétel, hgy Isten az ő né­pének erőssége. A szoprán ária bizonyságtétel: Isten kezének egyetlen mozdulatára semmi­vé válik a gonosz heródesi terv. A zene fordulataiban is ezt a határozott isteni kézmoz­dulatot (halljuk, utána pedig mintha a megtorpanó ellensé­get látnánk az akadozó mu­zsika hallatán. A sok szép­részlet közül már csak a zá­rókorált említjük, amely Krisztus diadalát hirdeti He­ródes és a Sátán felett. Krisz­tus diadala és végső győzelme a kereszten történt meg'. Ezért e korái ismét az „Ó, fő vérző sebekkel” kezdetű nagypénteki énekünk dallama. Zenekari kí­sérete azonban ezt a passiós dallamot diadalmenetté és győ­zelmi indulóvá teszi. Trombi­ták és dobok hirdetik Krisztus végső győzelmét bűnön és ha­lálon. Mikor híveink ezt a muzsi­kát hallják, gondoljanak majd arra, hogy ez az oratórium nem más, mint zenében el­mondott prédikáció. A régi történetet közelhozza hozzánk, a távoli igékkel szívünkbe olt­ja és az Írás mondatait él­ménnyé teszi számunkra, hogy teljes bensőnkkel tudjunk örülni Isten karácsonyban megjelent nagy kegyelmének. Trajtler Gábor A budapesti evangéliumi, orthodox, izraelita és uni­tárius egyházak lelkészei számára papi békegyűlések keretében a Hazafias Népfront újabb előadássorozatot kezdett korunk, hazánkat és az emberiséget érintő legégetőbb kérdéseiről. Az első előadás-sorozat nagy­ban hozzásegítette lelkészeinket nemcsak e kérdések jobb megértéséhez, hanem meggazdagította és megter­mékenyítette sok esetben azt a szolgálatot is, melyre az egyház emberének a maga népe és az egész em­beriség javáért megbízatása és küldetése van. Érdek­lődéssel gyűltek össze tehát a fenti felekezetek lelké­szei december 14-én az Üj-Városháza nagytermében, hogy meghallgassák az új sorozat első előadását: A mezőgazdaság szocialista átszervezéséről. Tömpe István, a földműve­lésügyi miniszter első helyet­tese, a kérdés egyik legavatot­tabb szakembere hozta nagyon közel a hallgatóságnak nem­csak érteiméihez, hanem a szí­véhez is mai magyar életünk­nek ezt a legfontosabb ügyét, a mezőgazdaság szocialista át­alakulásának ügyét. A mező- gazdaság szocialista átalaku­lása ezelőtt 12 évvel kezdő­dött. — mondotta —, de csak 1959-ben vett ez az átalakulás döntő fordulatot. Először tör' tént, hogy egy ilyen nagyje­lentőségű kérdésben az Or­szággyűlésben is vita indult: megvannak-e a mezőgazdaság egészének szocialista átalaku­lásához a megfelelő előfelté­telek? Az Orezággvűlés azon­ban ebben a kérdésben nem törvényt (hozott, hogy a tör­vény kényszerítő erejét alkal­mazza, hanem határozatában csupán helyeselte a szocializá­lás befejezését, minthogy an­nak megvannak az előfeltéte­lei. Az elmúlt 12 év, de külö­nösen az utóbbi két esztendő — noha ez év októberében és novemberében annyi csapadék hullott, mint 40 év óta soha — bebizonyította, hogy a szo­cializálás helyes volt célkitű­zéseiben. Hiszen a szocializált mezőgazdaság a katasztrofá­lis időjárás ellenére is fölé­nyesen többet termelt, mint a magángazdaság. Nagy meg­értéssel szólott a miniszter- helyettes arról a vívódásról, melyben a legtöbb egyénileg gazdálkodó parasztember ver­gődik, míg megszületik benne a közösbe lépés elhatározása. Azt hiszem, a lelkészek több­sége itt ismerte fel a szolgá­lata és segítése lehetőségét. Odaállni a vívódó mellé, hogy a jó döntéshez szükséges lelki, belső kiegyensúlyozottsághoz jusson, hogy kiengesztelődje- nek benne a méltán támadó konflitktusok. A szocializálás mellett szól o törvényszerűség. Az állan­dóan növekvő szükségletet a kis magángazdaságok nem tudják már kielégíteni sehol a világon. Nálunk a szükség­let egyre nagyobb és nagyobb. Emlékeztetett rá, hogy három millió ember a legnagyobb nélkülözésekben nyomorgott. A modern technika és agro­technika vívmányai csak nagy gazdaságokban alkalmazhatók, így van ez Észak-Ameri kában is. Csakhogy ott — mint Ben­son amerikai földművelésügyi miniszter közölte, a meglevő ötmillió farmernek a fele adja az egész termelés 80—90%-át. A másik félre, a két és fél millióra nincs szükség. Ezeket fel akarják számolni és be­vinni a városba. Aki tehát nem tud elég olcsón termelni, azt eltiporják. Nálunk a szocialista rend­ben i az ember a társadalom központja. 15—16 év alatt egyetlen parasztot el nem ár­vereztek, földönfutóvá nem tettek, nem kényszerítettek földjéről a városba. lt'48-ban egyesült a két nagy munkáspárt. Egységes lett a munkásosztály, ekkor érett arra meg a helyzet, hogy az első lépéseket meg­tegyük a szocializmus irányá­ban. 1945-ben a földreform év­százados paraszti vágyát elé­gített ki a föld után. Három­millió földtelen «ember vágyá­nak kielégítéséről és bizalmá­nak megnyeréséről volt ezzel szó, hogy az új rend mellé álljon. 1948-ban pedig meg lehetett tenni az első lépése­ket a nagyüzemi gazdálkodás felé. Állami gazdaságok, gép­állomások, néhány Tsz. ala­kult. Alapvető lépések voltak ezek ahhoz, hogy meg lehessen győzni a parasztságot a nagy­üzemi gazdálkodás előnyeiről. Közben hibák is történtek. Két jelentős dátuma ezeknek: 1953. és 1956. A központi ha­talom 1957-ben még nem erő­södött meg, nem az tartotta hát együtt a szövetkezeteket* hanem a közösben gazdálkodó józan parasztságnak az a már addigra kialakult meggyőző­dése, hogy a szocialista mező- gazdaságé a jövő. Ezért nem engedték magukat feloszlatni. Nem importált, hanem hazai történelmi mozgalomról van szó tehát. A történt hibáknak nem társadalmi okai voltak, hanem a vezetésben jelent­kező hibák. A paraszt úgy érezte, nincs érdekelve abban, hogy szövetkezzék, ez csak a szegény parasztnak volt akkor érdeke. A begyűjtés hallatla­nul alacsony áron történt és kedvét szegte a parasztságnak a vetés előírás kényszere. Most a begyűjtéssel szemben megmutatkozott a felvásárlás előnye. 1959-ben a Győr me­gyei — az ország leggazda­gabb parasztsága választotta a szövetkezés útját. Kilencszáz- ezer tagja van ma már a szö­vetkezeteknek és szövetkezet­ben művelik a szántóföld 61 százalékát. A föld tulajdonosa a tag, használója pedig a ter­melőszövetkezet. A szövetkezés nem öncél. Azért kell szövetkezeti gazdál­kodás, mert nagyobb a szük­séglet és azért, hogy kétlábon álljon a szocializmus. Legnehezebb a paraszt hely­zete a belépés előtt. Kérdései támadnak: ki fog parancsolni, meg fér-e majd társaival, megkeresi-e azt, ami kell csa­ládja eltartásához? Ha ezt a lelki vívódást meg nem ér­tenénk, súlyos hibába esnénk. Ezen a vívódáson kell meg­értéssel átsegíteni őket, hogy megértsék, hogy felemelkedé­süknek is ez az útja. Döntő tehát a parasztság önkéntes elhatározása. Beszélt ezután az előadó arról, hogy milyen fon­tos a jó vezetés, a szaktudás és a felvilágosító nevelő mun­ka a szövetkezetekben. Végül szólott annak az állami tá­mogatásnak jelentőségéről, amelyben a szövetkezetek az állam a munkásság megérté­sével részesíti. Az előadás után az egész hallgatóság hangját szólaltatta meg Káldy Zoltán püspök, amikor megállapította, hogy a miniszterhelyettes előadásá­ból mély emberség szava hangzott és melegség áradt* s ez fogta nemcsak a szívün­ket, hanem értelmünket is. Minden sematizmustól men­tes előadást hallottunk, me­lyen átizzott a dolgozó pa­rasztokért és hazánk felemel­kedéséért érzett felelősség cs ugyanakkor minden monda­tát a teljes szakszerűség tette értékessé. A Sajtóosztályon kapható Virágh: Evangélikus hittankönyv I. o. 7,50 Ft Molnár: Bibliai Történetek II. o. 6,— Ft Molnár: Bibliai Történetek III. o. 8,— Ft Kinczler: Bibliai Történetek IV. o. 6,50 Ft Dr. Ottlyk: Az egyház története V—VI. o. 14,— Ft Groó: A Szentírás VII. o. 9,-Ft Prőhle: Az evangélium igazsága VIII. o. 12,—Ft Az Ige testté lett „Nem volt hely a vendég- fogadóban” ... ezért fektették Istennek Fiát jászolba meg­születésekor. Ezt a karácsonyt mutat­ja be a fenti rajz is. Első pillanatra látható, hogy nem ma rajzolták, hanem az első világháború után, né­hány évvel. Ma egy kissé más divat szerint öltöznek az em­berek. A rajzoló azt a tényt akarja igénytelen rajzával szemünk elé állítani, hogy „az övéi nem fogadták be őt.” Eszre se veszik. Mintha jelen se lenne. Nem csak a hátat fordító pap, de a bankárnak tetsző keménykalapos úr is, meg az éltes, akkori ízlés sze­rint elegáns hölgy, de a má­sik, a kutyáját sétáltató fiata­labb is úgy közlekedik az utcán, mintha ő nem lenne jelen. Ezt láthatjuk a rikkan­cson és az újságolvasón, az üres hasú, kezét didergősen zsebrevágó munkanélkülin, ezt, a karácsonyfát vivő és ajándékokkal megpakolt fér­fin, a teli kosárral siető házi­asszonyon, a két katonán. Az autók is elfele mennek tőle és másfelé robog háttérben a villanyvonat a viadukt ívein. Senki se fordul vele szembe, de senki sincs vele, senki se törődik vele, senki se követi. Csupán egy kisgyermek veszi észre és fordul feléje csodál­kozó gyennektekintettel. Ez az egyetlen összpontosított fi­gyelmű, koncentrált ember a képen. A többi mind széttart, szétmegy. A többi lohol és ácsorog, tétován ballag és szá­guld. A rajzoló, ezelőtt vagy 30 évvel, a nagyvárosi, ún. ke­resztyén polgári társadalmat akarta ábrázolni és jellemezni ezzel a rajzzal. Ebben a ke­resztyén társadalomban nem fordul szembe Jézussal senki. Nem is illene. Csak éppen nincs hely a számára. Ilyen­féleképpen rajzolta meg alak­ját abban az időben Upton Sinclair amerikai író is. „Az ács fia vagyok” c. Jézus-re­gényében. Jézus kilép a templomi képkeretből. Megin­dul ebben az önző, a maga boldogsága után futó, a magát keresztyénnek tartó önhitt társadalomban és keresi a he­lyét mindenütt. Keresi, de nem találja. Nem fogadják be se­hol. Végül visszatér a kép­keretbe. Az itt közölt rajz nem va­lami kiváló alkotás, de jel­lemző. Jellemző arra, ahogyan Jézust „látták” a két világ­háború közötti időben azok, akik megpróbálták egy kicsit kinyitni a szemüket. Van az egészben valami találó. Meg­vallom azonban őszintén, hogy nekem mégsem tetszik. Köze­lebbről; Jézus alakjának be­állítása nem tetszik. Leg­alább ránézne arra a gyer­mekre. aki észrevette őt. De nem. Meredt szemmel megy előre tovább. Nem szól sen­kinek. Nem tartóztat fel sen­kit. Csak szótlanul, szomorúan megy. Megy kifele, elféle. Ilyen elszigetelt, ilyen magá- bamerült, ilyen remeteszerű jelenség lenne ő? Mintha nem is ő lenne jelen, csak a szel­leme járna vissza kísértetként. A Biblia mást mond róla. Ezen a rajzolt Jézuson nem érezni, hogy „velünk van”. Ez a Jézus egy emberektől el­szigetelt, inkább a város pe­remén bolyongó furcsa figura, aki most betévedt a város sű­rűjébe. Ebben a Jézusban a rajzoló mintha inkább azt a két vi­lágháború között élő nagyvá­rosi embert rajzolta volna meg, aki magánossá vált, aki elszigetelődött az emberek kö­zött, mert úgy érezte, hogy senki se törődik vele és mert maga se kereste és találta meg helyét és feladatát ebben a társadalomban. A magános­ság hangulata itt egy kissé primitív formában jelenik meg, de bibliai köntösbe öl­töztetve ugyanaz a hangulat ez, mint amely Tóth Árpád versében a költészet tökéletes nyelvén szólal meg: „Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld ke­rekén.” A rajz tehát nem tetszik. Jézus nem ilyen. Jézus nem az elszigetelődött, a magánossá vált ember életprogramját hir­deti nékünk s nem azt teste­síti meg eszményül számunk­ra. De igazam van-e? Nem vagyok-e tú!on-túl igéhyes, le­hetetlent kívánó a képzőmű­vészekkel és költőkkel szem­ben, mikor azt igénylem tő­lük, hogy úgy lássák és úgy láttassák Jézust, ahogy őt az apostolok a megdicsőülés he­gyén látták és látták feltáma­dása után, mint ahogyan majd egyszer mi is látni fogjuk őt a maga teljességében, dicső­ségében. mikor újra eljön. Vállalkozhat-e művész a tel­jes Jézus megjelenítésére? Núics-e igazuk a művészek­nek, mikor ehelyett egy em­bert rajzolnak meg. Egy em­bert, ahogy az ember nekik fáj, ahogy meglátták, s ezt az embert belerajzolják, bele­írják Jézus alakjába, nat nem vette Jézus magára mind azt, ami teher az emberi életen, ami az embert elembertcle- níti, ami az embert önmagá­tól, a másik embertől és a Teremtőtől is elidegeníti? Nem vette-e mgára az elszi­geteltség, a magány minden poklát. Hát nerp vált-e ö sok­kal mélyebb értelemben, ahogy azt a költői képzelet egyálta­lán elképzelheti, „vézna, szá­nalmas figurává” a kereszten, mikor így kiáltott fel: „En Istenem! Én Istenem! miért hagytál el engemet?” Az igaz, hogy ő nem hagyományozta ránk, mint valami „krisztusi programot” a magányt. De egy magasabb programot tel­jesített, mikor ö, aki olyan jól érezte magát az emberek társaságában, magánossá, el­hagyatottá vált olyan mérték­ben, amilyen mértékben em­ber még nem élte át a ma­gány poklát. Miattunk, értünk és helyettünk vált magánossá. Hát olyan nagyon vét egy kor festője, mikor belerajzolja saját kora meggyötört emberarcát a Jézuséba? Hát nem éppen abban mutatkozik meg, hogy velünk van, hogy magára ve­szi, hordozza azt, ami a mi­énk. Hogy elveszi és elviszi tőlünk, ami bennünket is „vézna, szánalmas figurákká tehet”. Nem eszményként ál­lítja elénk ő a magányt. Ma­gányával a mi magányunkat szünteti meg. Aki ránéz, aki hisz benne, mint rajzunkon a kisgyermek, megszabadul el­szigeteltségétől. Helyét re­ménységgel keresi az ember között, a földön. Bátor hittel küzd érte és ha olykor elve­szítené is, újra megtalálja. Jé­zus ezért vállalta a jászlat, majd a keresztet. Az ember­nek helye van a na}. Jatt. Nem radírozandó és nem radi- roz\aló ki az emberi élet a földről. _Ez következik kará­cs onyból. Benczúr László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents