Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-02-07 / 6. szám

■ KP. BERM. BP. 72. XXV. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM 1960. FEBRUÁR 7. ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HE TIL A ARA: 1,40 FORINT cl DCriszfmlmit i Halász Béla pápai lelkész, esperes igehirdetése az Egye­temes Imaliét ünnepélyes megnyitása alkalmával, a Kálvin *cri református templomban január 17-én, I. Kor. 12:12-2* alapján. Pál apostol az egyház egységére, egymás iránti felelős­ségükre, testvéri szeretetve és kölcsönös megbecsülésre inti és figyelmezteti a korinthusbeli gyülekezetét. Nyilván­valóan tanítani és figyelmeztetni akar bennünket is. Ha azonban az egyház egységéről akarunk beszélni, akkor min­denekelőtt azt kell tisztáznunk: KIÉ AZ EGYHÁZ? A mindennapi szóhasználatban, híveink ajkáról azt a feleletet kapjuk legtöbbször: az egyház az enyém, AZ ÉN EGYHÁZAM! Senki sem tagadhatja, hogy ez a megjelelö- lés kifejezi azt a mély kapcsolatot, amely az egyént ahhoz a lelki körhöz fűzi, amelyben legszebb emlékeit és legna­gyobb lelki értékeit lelte. Itt kereszteltek, itt konfirmáltak, itt áldották meg házasságomat, itt hallom Isten Igéjét hét­ről hétre és itt bocsátanak el utolsó utamra áldó imádság­gal. Hogyne lenne tehát kedves nékem az én egyházam!? Hiszen az a hivő, aki így beszél egyházáról: az én egyhá­zam, mintha csak azt mondaná: az én édesanyám. Benne van ebben a két szóban a hálának, a szeretetnek, a hűség­nek, az áldozatkészségnek gyönyörű bizonysága. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez a kifejezés nem megfelelő. Nem sajátíthatjuk ki magunknak azt, ami nem kizárólag a mienk. Az egyház nem egy olyan kincses-bar­lang, amelyhez csak egy ember ismeri az odavezető utat. Megfelelőbbnek látszik, ha valaki úgy beszél az egy­házról: a MI EGYHÁZUNK! Üdvözítőnk is úgy tanított imádkozni: Mi Atyánk. Azt akarjuk ezzel a kifejezéssel mondani, hogy akik egy hitvallás vallói és egy szervezet­ben élnek, mint egy nagy család tagjai széttéphetetlen test­véri kapcsolatban élnek, bárhol élnek a világban és úgy keresik egymást, mint ahogy a család idegenbe szakadt tagjai forrón vágyódnak a közös otthon után... De valóban így van ez?! Nem tapasztaljuk, hogy a gyűlölködés és a széthúzás bomlasztó erői, hogyan osztják meg ugyanannak az egyháznak a tagjait a világ más és más részén?! Mégha valóság lenne is a nagy testvéri össze­tartozásunk, akkor sem szabad elfelednünk, hogy más egy­házakban is mennyi érték, mennyi erő, mennyi szépség rej­tőzik, melyek ha zúgó patákként mind egy folyamba tor­kolnának felmérhetetlen kincsek garmadája tárulna ámuló szemeink elé. Azt kell tehát mondanunk, hogy az egyház sem az enyém, sem a miénk, hanem AZ EGYHÁZ AZ ÖVE, Jézus Krisztusé. Személyes gondolataink és érzéseink, liturgikus formáink és egyházi szervezeteink csak annyit érnek, amennyire engedelmeskedni tudunk az egyház Urának Jé­zus Krisztusnak. Pál világosan értésére adja a korinthusbeli keresztyé­neknek, hogy csak testvéri szeretetben, egymás iránti fele­lősségben, egymás megbecsülésében lehetnek Krisztus tes­tének, az egyháznak igazi tagjai. A korinthusi gyülekezet­ben bizonyára voltak olyanok, akik — az ő külön lelki ké­pességeik birtokában-megvető fölényességgel nézték a töb­bieket. Őket figyelmezteti az apostol, hogy amiként a tes­tünkben minden tagnak megvan a jelentősége és rendelte­tése, különbözőségük ellenére is, akképpen a Krisztus tes­tének, az egyháznak, életében is meg van minden tagnak Istentől kapott értéke és jelentősége. Mindnyájan ugyan­azt a Krisztust valljuk Urunknak és ugyanazt a hitet kap­tuk az egyház Urától. Amint a test sem egy tag, hanem a test tagjainak csodálatos harmóniája, úgyanúgy kell tálál- kozniok a vüág keresztyénéinek is, akárhol is élnek a föl­dön. Fokozottabban szükséges ez a testvéri egymásra találás jelenvaló korunkban, amikor Krisztus tanítványainak, az egyház különféle tagjainak el kell végezniük Istentől ka­pott hivatásukat, hirdetni a békesség evangéliumát, a sze­retet hatalmát és a jóakarat diadalmát a gonoszság, a gyű­lölködés és a céltalan háboimskodások ördögei felett... Ahogy nézem itt a református testvéreink gyönyörű templomában testvéri szeretetben össze sereglett gyülekeze­tét, emlékeim világából, harminc év messzeségéből egy fe­lejthetetlen kép merül fel. Strassbourgban a SEMINAIRE PROTESTANT nagytermében esténként együtt ülnek öt világrész minden tájáról jött protestáns és ortodox lelké­szek. Csendes imádság után ki-ki megszorítja szomszédja kezét és egyszerre úgy érezzük, hogy a szeretet és barát­ság tüzes folyama szíveinkben keresztül körülszáguld a földgolyón... Leomlik minden korlát, eltűnnek hegyek és határok, nyelvei: és fajok, dogmák és előítéletek és csak TAGOK vannak együtt, JÉZUS KRISZTUS TESTÉNEK tagjai... Itt van a drága pillanat és alkalom, hogy mi is meg­fogjuk egymás kezét és bele kapcsolódjunk abba a NAGY KÖRBE, millió és százmillió keresztyén szív testvéri lán­cába, akik szerte a világon azért figyelnek most az Igére, hogy a korinthusbeli gyülekezetnek adott leckét mindnyá­jan jól megtanulhassuk ... Soha nem élt még a népek lelkében olyan'egyetemes és forró vágy, mint napjainkban, azután, hogy az emberi­ség egységes elhatározásra jusson az őket most még elvá­lasztó nagy kérdések rendezésében és megoldásában. A test­véri szeretetben egymásra talált egyház jó szolgálatot tud végezni ebben az áldott munkában és elvégezheti a békél­tetés szolgálatát Isten dicsőségére és a népek javára! v. Grác és Laibach között a gályarabok útja rendkívül ke­serves volt. A hideg, az éh­ség, a folytonos verés, lábaik kisebesedése miatt , annyit szenvedtek, hogy a hálál va­lóságos megváltás lett volna számukra. Egy ízben a csapat kapitánya dühvei és csodálat­tal kiáltott fel: „Micsoda ör­dögi keményszívűség ez! Még arra sem mehetünk velük, hogy közülük csak a legalá­valóbb is katolikus vallásunk­ra álljon!” Laibachtól kezdve Triesztig mindig sziklás talajon kellett haladniok. Saruik már régen tönkrementek, meztelen lábai­kat a szikla és fagyos rög annyira feltépte és kisebezte, hogy minden lépésükkel véres nyomot hagytak maguk után. így haladtak napokon át, a roskadozókat segítve és támo­gatva, mert amelyik hátra­maradt, azt a katonák bottal és dárdanyéllel nógatták to­vább. Éppen ezért az erősebb fiatalok, mint Lányi György evangélikus és Kocsi Csergő Bálint református lelkészek, több ízben önként leghátul maradtak, hogy saját testük­kel védjék az elgyengült öre­geket a durva veréstől. E két fiatal lelkész mindegyike meg­írta azután később e borzasz­tó szenvedések történetét, írá­saik a leghitelesebb elbeszélé­sei a gályarabok sorsának. Amint Triesztbe érkeztek, a kapitánynak pénzre volt szük­sége, s többszörös kifosztás után most már rongyaik vég­ső maradványaiból is kivet- kőztette őket. Hiába könyör- gött néhány halál révén álló öreg, hogy engedjék őket tisztes papi ruhájuk rongyai­ban meghalni. Triesztből hajóval szállítot­ták tovább őket s az olaszor­szági Pescara városnál száll­tak partra. Itt Miskolczi Mi­hály füleki és Kóródi János csöglei lelkészt félholtan vit­ték ki társaik a hajóból, mert a bilincs hosszas gyaloglásuk alatt levájta a húst lábukról, s orvoslás hiányában a szét­marcangolt láb rothadásnak indult. A két lelkészt a vá­rosi börtönben helyezték el. Theate városában újra fel­vetették nekik a kérdést: „Akartok-e katolikusok lenni? Akkor szabadok lesztek.” Mi­vel a veréstől való félelem miatt egyik sem mert szólni, ez hangzott feléjük: „Még most sem javultatok meg? No majd a gályák megtanítanak titeket, hogy mi a katolikus hit.” E sikertelen térítési kí­sérlet után tovább indultak. De hatan már annyira el­gyöngültek közülük, hogy le­hetetlen volt őket tovább haj­tani. A hat lelkészt otthagy­ták a theatei börtönben, anél­kül, hogy ellátásukról gondos­kodtak volna, úgyhogy éhség és betegség miatt egyaránt szenvedve, négyen haltak meg közülük. A további út alatt a' kato­nák fokozták kegyetlenségü­ket. Mindenáron meg akarták törni áldozataik állhatatossá­gát. Bátorkeszi Istvánon össze­törte dárdáját az egyik kato­na. Séllyei Istvánt két társa vezette, mégis folyton ütötték. Akik összeroskadtak és képte­lenek voltak tovább menni, azokat szamarakra ültették. Az öreg Illyés Gergely lelkész egy szakadék szélén nem tud­ta magát a nyeregben tartani, lebukott a szamárról és ször­nyethalt a mélységben. Ugyan­ezen a napon Séllyei Istvánt, mivel szamara nem haladt elég gyorsan, egy Ploss nevű káplár úgy összeverte, hogy az orrán, száján ömlő vér a szamár két oldalán csurgóit le és sebei miatt arca a fel- ismerhetetlenségig eléktele- nült. Kapra-Kotta városában a fiatal Lányi György evangé­likus lelkész, valamint Mas- niczius Tóbiás és Szimonidesz János lelkészek meg tudtak szökni kínzóik kezéből. Lányi György volt közülük a legsze­rencsésebb, aki hamarosan Németországba jutott és on­nan rázta fel a protestánsok lelkiismeretét. 1675. máj. 7-én érkeztek meg a gályarabok Nápolyba, A 41 elindított lelkész közül vastag hajókötelet fontak gép segítségével, miközben a fel­ügyelők folyton hátuk mögött állottak, lesve az alkalmat, hogy nekik ronthassanak s a legembertelenebb módon ver­jék őket. Sokkal kegyetle­nebből bántak velük, mint a halálra ítélt bűnösökből és tö­rök hadifoglyokból lett gálya­rabokkal, mert a jezsuiták biztatták az őrzőket, hogy próbálják megtörni makacs ellenállásukat. Esténként a gályákra kellett menniük, ahol az éjszakát evezőpadjaikhoz láncolva töl­tötték. Szörnyű helyzetükben nem szűntek meg buzgó már csak 30-an maradtak. A többiek betegen maradtak börtönökben, vagy pedig meg­haltak a szenvedések követ­keztében, háromnak pedig sikerült elmenekülnie. A gályarabokat Kollonics pUspök utasítása szerint Ná­polyban a tengerészeti hiva­talba vitték és a jezsuiták közvetítése mellett fejenként 50 aranyért eladták őket hadi­gályákra. Neveiket és szárma­zási helyüket beírták a gálya- rabok könyvébe. De az a ro­vat, hogy milyen bűnnel ke­rültek a gályákra, kitöltetlen maradt. Aztán vassal rájuk sütötték a gályarabok bélye­gét. így hát üldözőik vágya beteljesült: sikerült őket ki­zárni az emberi társadalom­ból. A tengerésztisztek igen elé­gedetlenek voltak a vásárral, mert — mint mondták — a drága pénzen nem embereket, hanem csak hasznavehetetlen csontvázakat kaptak, s éppen ezért a szokásos díjat nem akarták kifizetni. Ez azonban ismét a szerencsétlen vérta­núkat fenyegette újabb vesze­delemmel. Mert kísérőik fel­dühödve elhatározták, hogy egyenként lelövik őket, ha a Kollonics által megígért díjat meg nem kapják értük. Et­től a szomorú sorstól csak a nápolyi alkirály közbelépése mentette meg a g;' iyarabo- kat, aki a nagyobb bonyo­dalmat kerülve, kifizette ér­tük a díjakat. O Ezzel a lelkészek vértanús­kodásának legkeservesebb idő­szaka következett. A kikötő­ben nagy hajógerendákat kel­lett hordaniok, vagy roppant imáikkal kérni és énekléssel magasztalni az Urat.. Mikor már azt hitték a szenvedő lelkészek, hogy az egész világ elhagyta őket, Weltz György és Fülöp pro­testáns kereskedők jöttek se­gítségükre azzal, hogy az őrö­ket és felügyelőket megvesz­tegetve, erősítő ételeket, ru­házatot, pénzt adtak a gálya­raboknak. Sőt, nem elégedtek meg az üldözöttek sorsának pillanatnyi enyhítésével, ha­nem arra törekedtek, hogy őket a keresztyéni hitbuzgó- ságban erősítsék. A Nápoly­ban lakó protestánsok össze­fogtak. A Weltz-testvérek út­ján felajánlották a nápolyi alkirálynak, hogy személyen­ként 50 aranyat fizetnek ne­ki, ha szabadon engedi a gá- lyarab-lelkészeket. Az alki­rálynak tetszett a csinos Ősz­szeg, és el is bocsátotta volna a gályarabokat, ha ezt a ter­vet meg nem tudták volna a jezsuiták, akik azután erélye­sen léptek fel annak érdeké­ben, hogy másként nem sza­badulhatnak meg a gályara­bok, csak hitük elhagyásával. Európa protestáns országait egyre jobban bejárta a gálya­rabok szenvedésének híre, s mindenütt osztatlan felhábo­rodást keltett az erőszakos katolizálásnak ez a módszere. (Folytatjuk) Dr. Ottlyk Ernő Mtxf áron véFettefel? me£ dicsői? siHH tehát azJsfeiÄ • ',.I.KŰR.6,Za ' ' * • Teljes szívvel Megdöbbentő lenne a sta­tisztika arról, ha ilyet egyál­talán lehetne készíteni, hogy hányán hallgatják hiába az igét. Tudják mi az Isten aka­rata s mégsem cselekszik azt. Vagy még inkább: mégsem cselekszik egészen azt. Ke­resztyének között de sokan is vannak „félig” emberek. Félig hivők, félig templomosok, Is­ten akaratát félig szem előtt tartók. Akiknek életében templomozás és bűn, Isten akaratának hallgatása és vét­kezés nagyon jól megférnek egymás mellett. Nem veszik talán komolyan Isten akaratát, vagy hitünk dolgait? Lehet. Bizonnyal van­nak azonban olyanok is, akik a maguk módján nagyon ko­molyan végzik, csupán min­dig, vagy nagyon sokszor ott van életükben ez a kicsiny szó: de. Isten azonban nem félig akarja akaratát s nem azért adta törvényét, hogy mi alóla ügyes kibúvót tudjunk keres­ni. Ezen a vasárnapon meg akar minket tanítani arra, hogy Ö teljes embert kíván, akaratát egészen cselekvőt. Előtte nincs kifogás. Még a törvénynek, az Ö akaratának nem ismerése sem mentesít annak megtartása alól! Heró- dest, aki Keresztelő Jánost le­fejeztette, sem menti nyilvá­nosság előtt tett esküje, de még megszomorodása sem, és mit használt neki, ha szívesen hallgatta és szent embernek tartotta is őt? Isten dicsősége nem tűri, hogy törvényén sé­relem, csorba essék. A tökéletes Isten tökéletes engedelmességet vár. Az ítélet napján, mikor Jézus Krisztus által ítéletet tart, csak azokat nyilvánítja igaznak, akik már itt az Ö igazságában jártak. Ezért nem csupán néha, eb­ben, vagy amabban kell Reá hallgatnunk, akaratára figyel­nünk. hanem meg kell tanul­nunk teljes szívvel, egész élet­tel szolgálni Neki. Bánfi Béla Gondolatok Ha a papok úgy fogal­mazzák meg a szentírás üzenetét, hogy az az aka­démikusoknak minden­ben megfeleljen, akkor az az egyszerű hívek számá­ra érthetetlen marad. * A biblia tanításait lehet vizsgálni bibliakritikai, történelemkritikai, filozó­fiai és sok egyéb alapon, de aki üdvözülni akar, an­nak a biblia üzenetét hit­tel kell elfogadnia. * Ahhoz, hogy embertár­sainkhoz való viszonyunk jobb legyen, az első lépés, hogy előítéleteinktől meg­szabaduljunk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents