Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-10-16 / 42. szám

Tessedik-kiállítás Budapesten A ,,világ-idegenÄ Ernst Wolf nyugatnémet professzor tollából két eszmélteié cikk jelent meg a Stimme der Gemeinde cimű nyugat­németországi egyházi folyóiratban. Az első cikk a „világ- idegen” egyház, a második cikk „a világ felé nyitott” egy­ház címet viseli. A két cikk elsősorban a németországi egy­házi helyzetet tartja szem előtt, azonban sok, számunkra is tanulságos mondanivalója vah. Ezért a cikket lapunkban tar­talmilag ismertetjük. Már írtunk róla, hogy Bu­dapesten, a Városligetben, a Mezőgazdasági Múzeumban Tessedik Sámuel-kiállítás nyílt meg. Most ezzel a képpel érzékeltetni szeretnék, milyen kitűnően sikerült, szép rende­zésről van szó. A fényképfel­vétel a kiállítás egy részét mutatja be. Az előtérben vi­rágok között Tessedik új mell­szobra néz ránk, lankadatlan erőt, szolgáló szeretetet su­gárzó vonásokkal. A szobortól balra láthatók a Tessedik munkásságát ábrázoló képek a magyarázó szöveggel, alattuk éppen a lelkipásztor munká­ját bemutató dokumentumok szemlélhetők, a prédikátor nyitott könyve, egykorú leve­lek, írásai s kétoldalt a szarvasi templom számára ké­szült két szimbolikus nő-szo­bor áll. Ezeket a szobrokat Tessedik készítette, hogy dí­szessé tegye velük Isten há­zát, most itt ragyognak res­taurátori kezelés után eredeti pompájukban, ahogyan Tesse­dik Budáról hazaszekerezett velük az alföldi városkába. A kiállítás nagy értéke az, hogy szemléletes. Aki tudni akarja, ki volt tulajdonkép­pen Tessedik Sámuel, nézze meg a kiállítást. Nézze meg, mit alkotott egy falusi evan­gélikus lelkész a XVIII-ik század végén, egymaga, min­den segítség nélkül, a meg­győző és oktató szó és példa­adás erejével. Az egyik kép s a hozzácsatlakozó hiteles ok­mányok a nagy nevelőt mu­tatják be, a szarvasi mező- gazdasági iskola alapítóját, ta­nárait, az iskola módszerét. A következő helyen azt látjuk, hogyan csapolta le a bűzölgő, maláriát terjesztő mocsarakat, hogyan tanította a népet vé­dekezésre az árvizek ellen s hogyan pártfogolta Vedres Istvánnak, a szegedi mérnök­nek csatornaépítési terveit. Másutt nagyszerű szemléltető figurákkal azt ábrázolják, ho­gyan varázsolta a terméketlen szikes talajt digózással termő talajjá. A nép papja kint áll a szántókon, ott mutatja a pa­rasztoknak, hogyan kell föl­ásni a földet s a szénsavas mészben gazdag altalajt a fel­színre hozni és szétteríteni. A szomszéd falrész azt mu­tatja, milyen növényeket ho­nosított meg az Alföldön a mosolygó arcú, fáradhatatlan és önzetlen lelkész. Láthatjuk, hogyan fásította a magyar sí­kot akácfával, a „Tessedik- fával”, ahogy a nép hívta. Kí­sérletezett a tölgyfával is, ter­jesztette a fűzfát s a vele összefüggő kosárfonást. Ter­jesztette az eperfát s a vele összefüggő selyemhemyóte- nyésztést. Pozsonyból szőlő­fajtákat hozatott Szarvasra s íme a kép és tárgyi anyag azt mutatja, hogyan termesztett aztán szőlőt és ízes almákat Szarvason. Rét- és legelő-ja­vítási munkásságát, főleg a ló­here és lucerna termesztését ugyancsak ötletesen magya­rázza a Mezőgazdasági Mú­zeum új kiállítása. Itt van a kép, mely a szarvasmarha- és juhtenyésztő Tessediket mu­tatja be, a szomszédban meg­győződhetünk arról, hogy Tes­sedik szesz, ecet, szóda és cu­kor előállítása terén is modem reformokat vezetett be. Min­dig a helyi .szükségletből in­dult ki s országos reformok megvalósítására vágyott. Egy hatalmas, boldog, gazdag, egyenletesen fejlődő Magyar- ország volt Tessedik Sámuel eszményképe. Egészséges há­zakat, egészséges gyermekeket, okosan élő s okosan dolgozó népet akart látni. Megtervezte az eszményi magyar falu ké­pét. Éppúgy gondoskodott a tűzoltóság megszervezéséről, mint a gyógykezelésről, az öregek szeretetteljes ellátásá­ról, a börtönbe vetett foglyok foglalkoztatásáról, a gabona­tárházak felállításáról, mint a lelkek felemeléséről. A kiállí­tás az aprómunkát végző, de a munkával az emberi élet bajain diadalmaskodó nagy papot mutatja, az igazi refor­mációt, a mindennapi refor­mációt. Megtudjuk, hogyan terjesz­tette Békés megyében Tesse­dik az első magyar újságot, a Magyar Hírmondót, milyen ro­koni és baráti kapcsolatok fűzték Hajnóczy Józsefhez, a magyar jakobinusok kiváló ve­zetőjéhez. Itt látjuk a nagy patrióta Tessedik magyar nyelvű kéziratait, könyveit, ka­ros székét, leveleit, írásmű­veit, kitüntetéseit, minden nyomát annak az országépítő munkának, amit az evangé­likus lelkész szíwel-lélekkel képviselt. Megismerhetjük azt is, hogyan élt, ki volt a fele­sége, mi lett gyermekeiből, szóval egész élete kitárul itt előttünk. Egy magyar evangé­likus lángész hatalmas mun­kájának dicsérete és magyará­zata ez a kiállítás. Példája an­nak, hogyan élt a néppel az ő papja, másfél századdal ez­előtt a szocializmus útját egyengetve a faluban. A Tessedik-kiállítás alkal­mából a Mezőgazdasági Mú­zeum füzetei sorozatában megjelentette dr. Szabó Mik­lósnak, a kiállítás egyik ki­váló rendezőjének, Tessedik- ről szóló tanulmányát. Most jelent meg Ortutay Gyula írók, népek, századok című új könyve is s abban egy szép Tessedik-tanulmány. Nógrád- ban most egy új iskolát Tes- sedikről neveztek el. A buda­pesti Tessedik kiállítás de­cember végéig marad nyitva, már eddig is sok ezer látoga­tója volt. Sz. A tévelygő heveskedéssel próbálja pótolni azt, amiben nincs igaza és amihez nincs ereje. (Goethe) A művelt és jellemes ember a hibát először mindig önma­gában keresi, a műveletlen és a jellemtelen másokban. (Goe­the) Minden ügyetlen iparos a szerszámot szidja. (Kínai köz­mondás). Nagy emberek tulajdonsága, hogy kevés szóval sokat mon­danak; a kis emberek sokat be­szélnek és keveset mondanak. (Német közmondás) „Világ-idegen” egyház. Ez a kifejezés egész sor kérdés elé állít: Az egyház a világban él-e ma? Sokszor nem, inkább a világ ellen él-e? Világelle- nességével gyakorlatilag hova­tovább nem önmagát állí­totta-e ki a világból? Az egy­házidegenné lett modern tár­sadalom jelenlegi képe nem egyszerűen csak ellenképe-e annak, hogy az egyház lett világidegenné? Olyannyira vi­lágidegenné, hogy nemegyszer jogosnak kell elfogadnia azt az „energikus kritikát”, „mellyel technikai korsza­kunkban a szocialista felépí­tésű új arculatú társadalom illeti.” (Evanston, II. sektio.) A valóság az, hogy az egy­ház lett „világ-idegenné”. Azzá lett és mindig is az, ami­kor a világtól való igazi kü­lönbözőségét önmaga megha­misítja. Bizonyos, hogy az egyház, mint itt a föl­dön vándorló Isten-népe nem ebből a világból való. De éppen mint ilyen Is­tennépe, ezért a világért van. Másnak kell lennie, mint a világnak, de éppen a világtól való különböző­sége jelent számára meg­bízatást és küldetést: szo­lidaritást a világgal. Amint Krisztus evangé­liuma is szolidaritást ta­núsít az egyetemes embe­riséggel, ahogyan azt János evangéliu­mának tömör igéje így fog­Ha a társadalom jó utón ha­lad, ekét húznak a harci pari­pák. (Lao-cse) Sokkal könnyebb a bajban levőre részvéttel nézni, mint a szerencsés emberre irigység nélkül. (Német közmondás) Semmit sem nehezebb feled­ni, mint a sértést, semmit se könnyebb, mint a jótéteményt. (Német közmondás) Egyetlen hálás gondolat az Ég felé a legtökéletesebb imádság. (Lessing) Könnyebb izzó parazsat tar­tani a nyelvünkön, mint titkot tartani. (Szókratész) lalja össze: „Az ige testté lett és lakozék közöttünk” — így kell, ennek megfelelően kell az egyháznak is magatartásá­ban és tevékenységében szo­lidárisnak lennie a világgal... És mert nem ebből a vi­lágból való, azért és csakis azért lehet ezért a vi­lágért, lehet mint a meg­békélést munkáló Isten követe szolidáris a világ­gal. Az egyház azonban idők fo­lyamán ezt a szolidaritást vál­laló különbözőséget elkülönü­léssé, az elválasztás szemben­állásává változtatta. Egy vi­szonylag kis résznek, azaz az ún. keresztyén nyugatnak val­lási anya-egyletévé lett. Pél­dául a Szövetségi Köztársa­ságban (Nyugat-Németország) a 95%-nyi állítólagos keresz­tyén népességben már csak különös eseteknél van érde­kelve, mégpedig az emberi életnek azokban a helyzetei­ben, melyek minden vallás­ban mindig is egy bizonyos szertartásos külsőséget igé­nyeltek: születés, éretté-nyil- vánítás, házasságkötés, halál. A vallásos igénynek ezek a különleges esetei néha még ezen túlmenően is kibővülhet­nek, mindazáltal a mindenna­pok egyre jobban kikerülnek a vallási érdek-szférából. Ezért aztán az egyház egyre inkább ezekre a különleges működési területekre korlá­tozta, illetve ezekre a különle­ges vallási igényekre rendezte be magát. Ebben pedig nem követi Krisztusát. Mert Jézus Krisztus nem a templomban várt azokra, akik majd érdeklődést ta­núsítanak az ő evangéliu­ma iránt, hanem közéjük ment, hogy megtalálja azo­kat, akiknek útja nem ve­zetett a templomba. Az egyház világidegenségé- nek ősokát két dologban kell felismerni: 1. Az egyház ki­vonta magát a világból. 2. Ezt azért tette, mert már annyira belebocsátkozott a világba, hogy ő maga is — arra való titkos igényével, hogy uralma alá hajtsa ezt a világot — vi­lággá lett. Másként kifejezve: az egyház világidegensége egyházi szükségszerű eredménye lett az egyház elvilágiasodásának. * Az egyházban a világ törvé­nyei és a természetes emberi vallásosság törvényei kezdtek érvényesülni és a „szentegy­ház” azt a szentségét, amely mindig hitet igénylő szentség — „hiszek egy szent keresz­tyén anyaszentegyházat” fel­cserélte egy csinált, e világ gyermekei jámbor igényeihez szabott nagyon is mérsékelt szentséggel. (Az egyház szent volta azért hitet igénylő szent­ség, mert az egyház profán takarója alatt ez a szentség nem látható.) Az egyház, melynek szentsége hitbeli, al­kalmazkodott ahhoz a vallá­sos igényhez, amely a hitbeli szentség helyett kézzelfogható szentségre törekszik. Vissza­vonult hát az élet egészére számottartó területről egy úgynevezett vallásos szektor­ba, egy bizonyos túlvilág! körbe, s ezzel kivonta magát az alól az Igény alól, mely mint Isten akarata az embert életének EGÉSZÉBEN kíván­ja megragadni. A jámbor val­lásos igény így jelentkezik: Itt a mindennapokban, a munkahelyen, a hivatásban, a munkapadnál, a kereskedő­pult mögött, a hivatalban, a bank-, a posta- vagy a vasúti pénztárablak mögött, a volán mellett van a« én józanabb vi­lágom a maga törvényeivel. Vasárnap talán a templomban vagy vallási és társadalmi je­lentős családi ünnepi alkal­makon van egy másik, a hét­köznapomból kivett világom, többé-kevésbé aktív, legtöbb- nyíre azonban passzív vallási magatartásommal. Ez a val­lási magánszféra nem egyszer menedékhelyévé is lesz az elé­gedetlenkedőknek (reakció) és a kiutat nem találóknak. És az egyház kész volt — mint­egy a széles és könnyű utat választva — ennek az igény­nek kiszolgálására. A keresz- tyénség elfelejtette, hogy arra hivatott el, hogy valóban „a világ világossága” és a „föld sója” legyen. Az egyház a maga történelme folyamán félretette a világhoz való he­lyes viszonyát. A „zarándok- lás egyházá”-nak kísértése is ilyen félreértés megnyilvánu- lása. Ennek a kísértésnek sors­döntő órája az egyház törté­netében sokak látása szerint általában az az idő, amikor Nagy Konstantinusz a keresz- tyénséget államvallásnak is­merte eL (Folytatjuk) Gádor András ícdzkes weak A várnagy 5. Csehország királya nem először látogatott el a náchodi kastélyba, de soha úgy, mint 1620. november 14-én. Délután berobogott Frigyesnek, a cseh „téli királynak”, Pfalz vá­lasztófejedelmének testőrsége, majd dübö­rögve befutott egy nagy utazóhintó, amelyet négy hatalmas fehér ló húzott. Utána egész kocsisor következett: az urak s a fejedelmi kíséret lóháton ügetett kétoldalt a hinták mellett és a hintósor mögött, majd a királyi testőrség második csapata zárta be a menetet. A menekülő királlyal érkező katonaság nem is jött fel a kastélyba, ott maradt Náchodban, ahol a városbíró és a város tanácsa gondos­kodott elszállásolásukról. A kastély kapuja előtt a királyt nedabilici Straka úr, a vár­nagy fogadta, aki ez alkalomra ünneplő feke­tébe öltözött, mögötte felsorakozott a kastély hivatalnokainak csoportja és a cselédség. Őfelségét a királyt fogadták. A kapu előtt nem tűntek fel az ilyen foga­dáskor szokásos zöld lombok, nem voltak se­hol virágfüzérek, és elmaradt az ünnepi kürt­szó és dobpergés. Komolyan és csendesen ál­lott itt a kastély személyzete, komoran nézte a várnagy a királyi vendégsereget, ahogy a kacskaringós úton a kastély felé tartott. Előbb nehéz lovasok érkeztek és tűntek el a kastély lapujában, amely előtt megállapo­dott a királyi hintó. Ahhoz odalépett most Straka uram, s mélyen meghajolva a király és a királyné előtt, röviden és komolyan üdvö­zölte őket. Roupov uram, Csehország fő­kancellárja, leszállván lováról, tolmácsolta a királynak az üdvözlést, és bemutatta a vár­nagyot, akit jómaga évek óta ismert. A király néhány szóval válaszolt az üdvözlésre. A hintó erre újból megindult, kísérete utána. „Nem nagyon látni rajta, mi történt — mondta magában Straka uram. — De hogy is látszódnék meg az ilyen könnyelmű embe­ren?” A királyné sápadt volt és döbbent. A várnagy a hintó mellett haladva, kutat­va nézte a királyi kíséretet, mintha keresne valakit. Délceg lovas urakat látott, fiatalokat s öregebbeket, látott néhány kocsit is hátul lovasokkal körülvéve, s ezek közt végre fel­fedezte Václávot, aki szorosan az egyik, kocsi mellett léptetett. Csikorogtak a kerekek, dongott a híd, a kö­vezeten hosszan csattogtak a patkók. Az em­berek nem voltak valami vidámak. Nem egy főúrnak döbbenet, szomorúság ült az arcán, és mások ingerültek voltak, s a kíséretben is Alois Jirásek: rengeteg átkozódás, káromkodás és kiabálás hallatszott, mindez többnyire angol vagy né­met nyelven — nemigen látszott, hogy a cseh király és kísérete jár erre. A kastély termeibe vezető kisded udvaron, az ajtóban, maga a gyengélkedő Salomena úr­asszony fogadta Frigyes királyt. A király kedvesen válaszolt és felkísérte az úrnőt, míg a királyné mellé Hohenlohe herceg szegődött oda. Straka úr Roupov kancellár mellett lép­kedett. Salomena úrasszony aztán elkísérte a ki­rálynét a számára kijelölt szobába, a várnagy pedig a királyt, s Václav néhány tisztviselő­vel együtt a királyi kíséret többi tagját ka­lauzolta szobáikba. A kastély udvarai és folyosói hirtelen megelevenedtek. Lónyihogás hallatszott, a katonák meg a cselédség zsiva- jogtak, a folyosókon sarkantyúpengés és kardcsörgés járta. Parancsok, kérdések, fele­letek, hívások röpködtek a lépcsőkön. A ter­mekben, szobákban ajtók nyíltak és csukód­tak: olyan zaj támadt, aminőt még a bol­dogult várúr korában sem hallottak ezek a falak. De minő különbség van zaj és zaj között! A szolgák nem vígan surrantak ide-oda, víg arcot egyáltalában nem lehetett látni, ne­vetés, kacagás, dévaj kiáltások nem hallat­szották — mindenki nyomott, szinte félénk volt; csak az idegen zsoldosok és külföldi urak parancsolgattak nagy hűhóval, kelletle­nül, hangosan és kevélyen. Kasparides, az ír­nok, a konyha ajtajában hallgatta a motyogó, bugyborékoló hangokat — s dühös volt. A pe­csenyék kellemes illata majd megőrjítette, már látta a zsíros ételek sokaságát, az ízes­leves vadhúst — s ez mind a másé, neki csak annyi jut belőle, amit a szemével elér, meg amit az orrával elkaphat. Flórián nagy seb- bel-lobbal forgolódik kuktái közt, s annyi ideje sincs, hogy pajtására tekintsen. Straka uram is sietve járt-kelt, intézkedett, parancsolt, ellenőrzött, szervezett, ahogy egy várnagyhoz illik. Az arca azonban egy pilla­natra sem engedett fel a komorságból. Éppen most lépett ki Straka uram Hohen­lohe herceg szobájából. — Még neked kell szolgáljak — morogta maga elé — parancsolgatni és futni, azt tudsz. — O, ti falánk semmirekellők = mondotta most már hangosan, megpillantva a folyosó végén két ifjú udvaroncot, akik gondtalanul, röhögve diskuráltak. Az egyik, ujjúval éppen egy fürge komomára mutatott, aki a lépcső­ről le jövet, Salomena úrnő szobájába tartott. A várnagy elment két testőr mellett, akik a király szobája előtt terpeszkedtek, majd balra kanyarodott és belépett a főkancellár, Roupov úr lakószobájába. A kancellár már lerakta kardját és palást­ját is, s most zekében állt az ablaknál és nézte a várost. — Csak gondot hoztunk ide magunkkal ke­gyelmeteknek, Straka uram. — Különfélék az emberek gondjai-bajai, kancellárius uram. Van olyan, amit az ember fel sem vesz, s van olyan, amelyet hiába akar elűzni, nem képes rá, ezek a legrosszabbak. Nyilván ösméri őket kegyelmed — mosolygott fanyarul. A cseh kancellár intett fejével, hogy érti a, szót. — Értem; nem is gondoltam, volna akkor, amikor itt időztem Albrecht uram vendége­ként, hogy így találkozunk újra e falak közt. — Hogy igazat mondjak, ez kegyelmetek vétkéből történt. A kancellár nem válaszolt, csak rászegezte tekintetét a várnagyra. — Igen, ennek így kellett történnie — foly­tatta a várnagy —, nem akarok szemére hány­ni senkinek semmit. A vétek mindannyiunk vétke, az egész élő nemzedéké. — Késő bánat! — vetette oda a kancellár. — Hát már minden elveszett? — Minden! — Kegyelmed is így beszél kancellárius uram? Hogy az idegenek megfutamodtak, nyomorult dolog — de azok idegenek. Hanem hogy a cseh urak is velük futottak ... — A hullám elragadott minket is, nem le­het szembe úszni az áradattal. — S a király meg kegyelmetek, mind való­ban idege~.be szándékoznak a hazából? — Holnap már nem leszünk itt! — sóhajtott Roupov úr. — O, uram király! Ne szóljon így kegyel­med, kancellárius uram! Nem veszett el min­den, még koránt sincs egész királyságunk a császáriak kezében. Csak tartsa vissza ke­gyelmed a királyt, hasson rá, hogy hívja fegy­verbe az egész népet. — A király nem marad itt, elvesztette min­den hitét, ó, nem is tudjátok ti, mi történt. — Nem tudjuk, mi történt? — kiáltott fel hevesen a várnagy. — Mindent tudok, min­denről értesültem, tudom, hogy a király, had­vezérei, az egész zsoldos had kétségbeesve menekül, tudom, hogy közülünk is sokan fe­jüket veszítették, tudom, hogy mindez rop­pant szomorú és fájdalmas tény, de azt is tu­dom, hogy itt van még a nép, amely szívesen fegyvert ragad, és szívesen indul harcolni, tudom, hogy új, friss hadakat lehet verbu­válni, s Istenemre esküszöm, hogy jómagam, aki csak egyszerű, szegény köznemes vagyok, összeállítok egy kis sereget, s akármilyen nyomorult, gyenge vénember vagyok már, élére állok s nekimegyek velük a császáriak­nak. — Lehet, hogy kegyelmed összeverbuválna egy csapat embert, de mire való az? Ha min­denki így gondolkodna, mint kegyelmed! Hívjátok a népet, elmegy a szód füle mellett — a paraszt csak a röghöz ragaszkodik, más nem érdekli. — Talán, talán, kancellárius uram, de a pa­raszt nincs egyedül. Olvasott a huszita hábo­rúkról? Más volt akkor a nép, mert mások voltak a mi elődeink is. — Elég a szóból, Straka uram — állította meg a kancellár —, mindez felesleges szó­szaporítás. Az Űr igazítsa el dolgainkat! — Az Űr igazítsa el! — ismételte Straka ke­serűen. — Eligazítja érdemeink szerint. De kancel­lárius uram — szólalt meg kisvártatva —, bi­zonyos már, hogy őfelsége elhagyja az orszá­got? Roupov úr csodálkozva tekintett az öregre, és kelletlenül válaszolt: — Természetesen, most már nem fordul vissza. — S lehetséges volna-e, hogy őfelsége egy pillanatra meghallgasson engem? A kancellár meglepődve pillantott az öreg­emberre. Ebben a pillanatban átható hangon megszólalt a folyosón a csengő. A várnagy megrezzent. — Terítettek már. A kancellár felkelt. — Talán estebéd után fogadhatna őfelsége? — Bejelentem kegyelmedet, de biztosat nem ígérhetek. A két férfi kilépett á szobából. (folytatjuk.) Fordította: Szalatnai Rezső ,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents