Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-10-02 / 40. szám

Mindenki mindent a maga helyén A jelenlegi világhelyzetben az egyház egyre inkább rá­eszmél arra, hogy a béke-kér­dés a mai emberiség létkér­dése. Az is egyre világosabb lesz előttünk, hogy az egyháznak minden er­kölcsi erejét latba kell vetnie, hogy a rendelke­zésére álló eszközökkel munkálja a világbéke megvalósulását. Rendkívül értékes előadások hangzottak el az utóbbi évek­ben a békéről, mélyenszántó teológiai cikkek jelentek meg lapunkban is, nagyarányú ösz- szejöveteleken, nemzetközi konferenciákon foglalkoztak a világbéke ügyével. Egyházi ve­zetőemberek tesznek felelős­ségtől áthatott nyilatkozato­kat a háború ellen és a tel­jes leszerelés mellett. Ügy gondolom azonban, hogy még egy nagyon lényeges feladat vár megoldásra. Még nem tet­tünk meg mindent annak ér­dekében, hogy a világ sor­sáért, az emberiség jövőjéért érzett felelősségünk áthassa egész egyházi életünket, át­itassa gyülekezeti munkánkat. Az új egyházi munkaévben fokozottabban kell töreked­nünk arra, hogy a különböző gyülekezeti munkaágak haj­szálcsövein keresztül a világ­békéért érzett felelősség el­jusson a legegyszerűbb gyüle­kezeti tag szívéig és ott pozi­tív döntést, határozott kiál­lást munkáljon. Enne a sürgető célnak az elérése érdekében hadd tegyek néhány egyszerű, őszinte ja­vaslatot, 1. A GYÜLEKEZET VEZETŐI JUSSANAK EGYÉRTELMŰ, VILÁGOS ÁLLÁS­FOGLALÁSRA! Azért tartom ezt elsősorban fontosnak, mert megfigyelé­sem szerint a gyülekezetek­ben csaknem minden a veze­tőkön múlik. A lelkész ige­hirdetői, tanítói, pásztori mun­kája, a presbiterek állásfog­lalása szinte döntő módon be­folyásolja a gyülekezet közvé­leményét. A mai világpolitikai hely­zetben nemcsak az lenne végzetes egy gyülekezet­re nézve, ha vezetői hi­degháborús, kétszínű já­tékot folytatnának és megnyilatkozásaikba két­értelmű, „duplafenekű” mondatokat rejtenének el, hanem az Is végzetes len­ne, ha a vezetők pasz- szív nemtörődömséggel agyonhallgatnák gyüleke­zeti munkájukban a vi­lágot fenyegető veszedel­met és a béke kérdését. Lelkészeknek, presbitereknek ezt a passzivitását, némaságát semmivel sem lehetne men­teni. Sem azzal a hamis okos­kodással, hogy az emberiség égető kérdései nem tartoznak ránk, sém pedig azzal a gyá­vaságból eredő óvatossággal, amely fél egyes hívek eset­leges meg nem értésétől, rósz- szálújától A gyülekezet vezetőinek meg kell érteniük, hogy a jelenlegi helyzetben az egyház végzetes lemara­dását jelenti minden té­továzás, minden bizonyta­lankodás, minden kétku- iacsosság. Nekünk, ke­resztyéneknek, azon az ol­dalon van a helyünk, ahol az emberiség megmaradá­sáért, a leszerelésért, a jövőért küzdenek teljes erővel. Ebbe a harcba kell nekünk is beállnunk hi­tünk indítására, Krisztus­tól kapott szeretetünk ösztönzésére. És ezt a harcot kell egyre hű­ségesebben folytatnunk a magunk eszközeivel: imádsággal, bizonyság- tétellel, a felelősség éb­resztésével, a gyűlölet és a háborús spekuláció ir­tásával. De ebbe a harcba legelsősor­ban is a gyülekezet vezetői­nek, lelkészeknek, felügyelők­nek, presbitereknek, gyüleke­zeti munkásoknak kell beáll- niok. Az emberi életért való kollektív felelősséget minde­nekelőtt nekik kell átérezniök. A béke-kérdés körüli zűrza­varnak elsősorban az ő szí­vükben és agyukban kell el­oszlania. Nekik kell egyértel­mű, világos állásfoglalásra jutniok mindenfajta háború ellen — a népek megbékélése mellett. Nagyon komolyan sze­retném kérni a gyülekezetek vezetőit: igyekezzenek mi­előbb eljutni erre az egyér­telmű világos döntésre! 2. LEGYEN TÉMA A GYÜLEKEZETBEN MINDEN VONALON A BÉKE ÜGYE! Nem arra gondolok, hogy unos-untalan emlegessük, szó­lammá tegyük s végül is le­járassuk a béke-kérdést. Nem arról van szó, hogy olykor immel-ámmal emlegessük a békét gyülekezeti munkánk­ban úgy, mintha az idegen do­log volna és nem illenék bele mondanivalónkba. Azt java­solom, hogy ha a gyülekezet vezetői szívükkel és értelmükkel odaálltak a világbéke ügye mellé, akkor ez az állás- foglalás ne maradjon az ő magánügyük, hanem te­gyék témává a béke-kér­dést a gyülekezeti munka minden területén. Hangsúlyozom: ne szólamként beszéljünk róla, ne erőltetet- ten, mint valami idegen dolog­ról, hanem keressük meg bont­suk ki azokat a vonalakat, amelyek az evangéliumból, az Isten szeretetóről szóló öröm­üzenetből egyenesen megvon­hatok a világ jelenlegi álla­potáig és a hivő keresztyén ember felelősségéig. Tegyük témává a béke ügyét a templomban. Mindenekelőtt úgy, hogy a szószéki imád­ságban minden vasárnap hű­ségesen, kitartóan és becsü­letesen Isten elé visszük az emberiség ínségét és a béké­ért való könyörgést. Ahól ez nem történik meg, ott felelős­ségre ébredt hívek kérjék ezt lelkészüktől. Hiszen a Szent­írás egyenesen megparancsol­ja a felsőbbségért és az egész emberiségért való könyörgést a gyülekezetben. Ma pedig nem lehet úgy imádkozni az emberisé­gért, hogy ne vinnénk Is­ten elé legnagyobb félel­mét és legnagyobb kíván­ságát: a háborút és a bé­két. — Szükséges, hogy ha az alap­ige erre módot nyújt, az ige­hirdető igehirdetésében is fog­lalkozzék a béke ügyével. Is­mét csak nem szólamszerűen, fellengzősen, hanem úgy, hogy igyekszik irtani a jelenlevők szívében a gyűlöletet, ellensé­geskedést és igyekszik feléb­reszteni a felelősséget az egész emberiség jövője iránt. Tegyük témává a béke ügyét tanítói és pásztori munkánk­ban. A gyermekek között a bibliai történetek és a káté tanítása során minduntalan adódnak olyan pontok, ahol kézenfekvő az alkalom, hogy megvonjuk a vonalat az al­kalmazás során a háború és a béke kérdése felé. Neveljük a ránkbízottakat komoly felelősségre! S ha a lelkész beszélget híveivel, minduntalan előkerülnek olyan kérdések, amelyek kapcsán le­hetőség nyílik a világos bi­zonyságtételre. Olykor a hí­vek még mindig hideghábo­rús szólamokat pengetnek. Kü­lönféle keserűségükben egyik­Orszdgos Esperest Értekezlet Balatonszárszón (Folytatás az 1. oldalról) adását nagy érdeklődéssel fo­gadták a jelenlevők és ter­mékeny felszólalásokban csat­lakoztak a püspök álláspont­jához. Dr. Pálfy Miklós a Prágai Keresztyén Békekonferencia megalakulását, történetét és eddigi szolgálatait ismertette. Gádor András, az Evangé­likus Élet szerkesztője egy­házi sajtónkról, Koren Emil a Gyülekezeti Segély orszá­gos vezetője a szeretetszolgá- 1 latról tartott beszámolót. Egy- I házunk pénzügyi helyzetét az | egyetemes főtitkárhelyettes, a püspöki titkárok és a kerületi lelkészek ismertették. Káldy Zoltán püspök újabb nagy előadásban az egyházunk előtt álló feladatokat tárta fel. Minden este 8—8 esperes számolt be azokról a szolgá­latokról, feladatokról és prob­lémákról, szellemi, anyagi és személyi kérdésekről, melyek egyházmegyéje területén je* lentősek. A konferencia értékét, lég­körét jellemzi, hogy bár a napi tárgyalások a késő éj­szakai órákig nyúltak, a je­lenlevők minden fáradságuk ellenére kérték az értekezlet­nek még félnapos meghosz- szabbítását. Igazi értékét azonban az mutatja meg, ha a konferencia megtermi gyü­mölcseit abban, hogy minél áldásosabban egyház legyünk a szocializmusban. TANUL AZ ORSZÁG Tanácskozik a magyar nép, hogy ifjúságunk mit, hogyan és mennyit tanuljon a jövő­ben. A régi szólásmondás va­lóra váltásáról van szó, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Micsoda változás! Negyven évvel ez­előtt az ország hat éven fe­lüli lakosságának egyötöde írni-olvasni sem tudott, a fel- szabadulás után azt a célt tűz­te maga elé népünk, hogy az általános alapműveltséget min­denki 'elsajátítsa s ma már voltaképpen arról folyik or­szágszerte a szó, miképpen le­het biztosítani, hogy tíz-tizen­öt év múlva a felnőtt lakos­ság zöme a középfokú művelt­séget sokoldalúan bírja s mi­nél többen tanuljanak felső fokon is. Az irányelvek, amelyek a magyar nép okos tanácskozá­sainak alapjául szolgálnak, el­sősorban két fő kérdésben foglalnak állást. Az egyik: a tanulás színvonalát emelni kell, az iskola és az élet kap­csolatát mind szorosabbra kell fűzni. Nem csak arról van szó, hogy a gyermekek gyakorlati ismereteket is el­sajátítsanak, hogy az elméleti oktatáshoz a munkában, a technikában, a szakismeretek­ben való járatosság csatlakoz­zék. Arról van szó, hogy az általános iskolát elvégző fia­talok általánosan művelt em­berekké váljanak, akik az élet különféle területein egy­aránt megállják helyüket. Ar­ról van szó, hogy erkölcsös, hazafias, igaz emberekké ne­velődjenek, hogy szeressék, becsüljék éá építsék a szépet, a jót, a maguk életében, csa­ládjukban, környezetükben, az országban, az egész világban. A másik fő kérdés a to­vábbtanulásé. Hazánkban ma sokszorta többen járnak kö­zép- és felsőfokú iskolákba, mint bármikor valaha. Móra Ferenc korában még probléma volt, vajon az iskolakötelesek közül azok, akiket beírattak, járnak-e valóban az órákra, vagy csak a nagykönyvben szerepel a nevük. Ma már azt tervezi népünk, hogy az ál­talános tanulási kötelezettség felső korhatárát a 16. élet­évig emelje fel. Célul tűzi ki, hogy az általános iskola elvég­zése után minél többen tovább tanuljanak a középfokú is­kolákban, s hogy akik ehe­lyett már 14—15 éves koruk­ban inkább valami könnyű munkát választanak, legalább 16 éves korukig kötelező to­vábbképző iskolába is járja­nak. Bámulatos verseny folyik ma az országban fiatalok és öregek között, ki tanul, ki tud többet. Mert túlzás nélkül lehet mondani: nálunk min­denki tanul. Tanul az ország. idős emberek, akik fiatalabb korukban az akkori viszonyok miatt nem járhattak felsőbb iskolákba, újra beiratkoznak és beülnek a padokba. De nemcsak a különféle esti, dol­gozók iskoláiban tanulnak az emberek. Olvasnak, műve­lődnek mindenfelé. Negyven éve még az volt a kérdés, tud-e mindenki írni-olvasni ma, hogy van-e elég jó könyv, amit a műveltségre éhes em­berek olvashatnak. A jövőhöz alkalmazkodunk ezzel a jelenlegi tanácskozás­sal. Az élet átalakul körülöt­tünk. A technika mind több és több időt szabadít fel ar­ra, hogy olvassanak, tanulja*1 nak, művelődjenek és szín­vonalasan szórakozzanak. Tíz­tizenöt év múlva, amikor a ma iskolába menő gyermekek kilépnek az iskolák kapuján^ ahogy mondani szoktuk: az életbe — okos, művelt, sok­oldalú emberekként kell ki* lépniök, hogy megállják he­lyüket az életben. Z. L. másikuk még mindig valami­féle háborútól vár „megol­dást”. A lelkipásztor merjen ilyenkor bátor lenni és becsü­letes. Ne adjon igazat hívé­nek. Ne bólogasson neki. Te­gyen bátran vallást arról, hogy aki hisz Isten szeretett­ben és ismeri az emberi bűn mélységeit, annak ki kell vet­nie a szívéből minden hábo­rús spekulációt. — A presbi­tériumokban is elő kell venni komoly formában a béke-kér­dést, mert megfigyelésem sze­rint presbitereink egy része ezen a területen még alapos tanításra, nevelésre szorul; 3. MINDENKI A MAGA HELYÉN MINDENT! Bár vannak a békeharcnak kimagasló személyiségei. az emberiség békéje mégis az egyszerű emberek mil­lióinak állásfoglalásától függ. Ezért van a legegyszerűbb gyülekezeti tag vállán is rop­pant felelősség. Valamit min­denkinek tennie kell a béké­ért. S nincs olyan ember, aki elmondhatná, hogy ő semmit nem tud tenni érte. A leg­több, amit tehetünk, hogy Krisztusban megbékélt szívvel járunk aa, embe­rek között és vallást te­szünk mindenki előtt Is­ten szeretetéről, aki jö­vőt, életet akar adni a mai emberiségnek is. Egyházunkra most különös­képpen is az a feladat vár* hogy az egyházi békemunka felső szinten elért nagyszerű eredményeit levigye a gyüle- kezetekbe, az egyszerű egye háztagok szívéig és őket is mozgósítsa, felelősségre, szolé gálatra indítsa a világ békéje érdekében, Tarjáni Gyula Alois Jirásek: Avárnagy 3. ■— Hát a cseh hadsereg, Hollach és Anhalt hadai? — A királlyal együtt futnak... — No persze, emezek elől. S mikor volt a csata? — Vasárnap. — Szóval mégis igaz. S hova akar menrd a király? — Itt hagyja az országot. — Itt hagyja az országot? Ugyan, a cseh király faképnél hagyja az országot?! A várnagy e pillanatban tökéletesen meg­változott. Céklavörös lett, szeme szikrát ve­tett, orrcimpája kitágult. — Menekül a király! — kiáltott fel, s rá­ütött a huszita vértre, hogy csak úgy zengett a sok régi fegyver. S ez se volt elég, az öreg megszólította a fegyvereket: — Hallosé, Zsizska! Csatából fut a cseh király, menekül, itt hagyja a hazát! — S Straka uram még egy nagyot ütött a vértre, mintha segítséget hívna vele. De csak tompa hang válaszolt, Zsizska és a huszita hősök nem hallották meg a hívó szót. S ha meg­hallják! Hogyan tekintenének utódaikra? A várnagy abbahagyta a dühöngést, s már csak maga elé mormogta János király híres szavait: „Isten nem engedi meg, hogy a cseh király elfusson a csatából.” A krónikás sza­vait ismételve, szárazon és kurtán felneve­tett. Ezalatt az ifjú Straka elhelyezkedett egy karosszékben, s türelmetlenül nézelődött. Úgy látszott, hogy a fiút teljesen hidegen hagyja az apa fájdalma és szent haragja. — Édesapám, elfáradtam a hosszú úttól, harapnék valamit. Az öreg azonban maga élé meredt, nem hallotta e szavakat. — Előkészületeket kell tenni — kezdte a fiú újfent, most már hangosabban —, a ki­rály rövidesen itt lesz. — Igen, igen, fogadni kell a királyt. — S az öreg arca fenyegetően elborult. — Te pedig menj csak, menj s magad jelentsd a dolgot Salomena úrasszonynak, én nem óhaj­tom ezt jelenteni! — tette hozzá hevesen, és megindult megint fel és alá sétálva a szobá­ban. Az ifjú Straka felállt és megindult. — Várj csak... mondd, egy csata volt mindössze? Hát ez az egy csata ott Frága mellett oly borzalmas volt, hogy a király miatta menekül az országból? — Bizony, olyan borzalmas volt, tökéle­tes vereség volt. — Elfogták az egész cseh sereget? — Nem, nem fogták el, hanem szétugrasz­tották. • — Akkor megint összeállhat. Az ördögbe is! Hisz ott van Prága az erődítményeivel! — A városban csak kevés katonaság volt. — De avval a katonasággal vissza lehet verni az első támadást. Prága jól meg van .erősítve, s ha az ellenség be is törne a vá­rosba, el kell hagyni emiatt az országot? Avagy talán egyetlen csatával minden el van veszve ? — Mindnyájan meglepődtek, senki sem szá­molt ilyen általános vereséggel. A király ép­pen lakomát adott... — Mi? A király nem volt a csatamezőn? — kiáltott fel a várnagy, s szemét rámeresztette a fiatal katonára. , — Nem volt ott, épp a legjobb falatnál tar­tottak, amikor Habernfeld úr berohant a te­rembe és hírül adta, mi történt, hogy a had­sereget legyőzték, és hanyathomlok menekül. Mindenki megijedt, a király leginkább. Azon­nal lóra pattant, és kirohant a várból. A píszeki kapuból láttuk... — Állj! — kiáltott fel újból az öreg. — Hogy­hogy láttuk? Talán te is? A fiú meghökkent egy pillanatra, aztán vá­laszolt: — Hát igen, én is az udvarral voltam ... — Te nem is vettél részt a csatában, te, az ifjú nedabilici Straka? Ö, 6! Honnan vetted a vágást a homlokodon? Nem a csatamezőn szerzett, becsületes sebforradás — alighanem valami kocsmai verekedés emléke, mi? “ Párbajban szereztem. — Párbajban! S vajon kiért vívtál párvia­dalt, fiú? Valami szép lányért, ugye? Nagy­szerű, fiam, gyönyörű, vitéz fiú, te! — Az udvar egy hölgyéért vívtam. — Aá! En, öreg bolond, azt hittem, hogy az én Václav fiam is kardot vont, harcolt, a fe­hérhegyi csatából jött meg, s ő meg asszonyi szoknyáért verekedett! Ó, fuss csak Hollach, Anhalt — fussatok, ti idegenek, minek harcol­nátok, hisz a hazai vért mi is idegen asszony­káknak tartogatjuk, nem a hazának, ezek­nek a... — Apámuram, ne ítéljen kegyelmed, hisz nem ismeri a dolgokat! Mit értem volna a csatában? Mit érne, ha otthagyom a fogamat is, mikor mindenki menekült? — Jól van, jól, evilágbeli fiacskám! Mit érne az neked, ugye, a hazáért harcolni? Ki adna neked azért akár egy polturát is? Mi? Ugye­bár, se a zsebed, se a gyomrod nem nyerne vele? Mit érdekel az téged, hogy szegény apád sírva fakadna s azt mondaná: „Elesett szegény fiam, ifjan, én egyetlen reményem és örömöm, de övé a dicsőség, az Isten meg­jutalmazza, mert szent ügyért ontotta vérét — nem kesergek miatta”. Igen, de mit érdekel az téged — emigyen szépen megmaradsz a hölgyecslce mellett, aki nyilván német vagy olasz dámácska — igen, s tovább is udvaronc leszel! — Apámuram, nem hittem volna, hogy évek múlva, ha viszontlát, ilyen fogadtatásban lesz részem. — De én sem hittem volna! — vetette oda Straka uram, szomorúan bólogatva. — Midőn te innen elmentél Albrecht urammal együtt, azt hittem, dicsőségre teszel szert, mint bátor férfiú. Albrecht úr harcban esett el — béke és dicsőség poraira — és te? Nem az én Vác­lav fiam tért vissza, ez itt másvalaki... az én fiam elpusztult, meghalt! Vávlav türelmetlenül, dühösen hallgatta a véget érni nem akaró prédikációt. Fiatal ar­cán torz mosoly futott végig, felhúzta szem­öldökét: — Itt lesz a király nemsokára! Apámuram! — Igen, igen, a király — kiáltott fel Straka uram; felegyenesedett, tenyerével végigsimí­totta homlokát, s mintha mély kábulatból térne magához, ezt mondta: — A király futárja vagy, jelentsd, ami je­lenteni valód van, s amit Salomena úrasszony elrendel, azt a várnagy majd végrehajtja. Az ifjú Strakát megdöbbentette apja be­széde. Tudta, hogy véghetetlenül szereti őt, azt gondolta, ha majd befejezi zsörtölődését, ismét rámosolyog, örvendezni fog fia jöttén. A fiú habozott, várt még egy percig, de mikor látta, hogy az öreg várnagy meg se moccan, csak néz maga elé, dacosan felvetette a fejét s elment. Csak egy idő múlva emelte fel a várnagy lehorgasztott fejét. Azt hitte, fia még itt áll előtte, s már elfeledte, mit mondott neki. De látván, hogy egyedül maradt, mélyet sóhaj­tott s lassú, bizonytalan léptekkel egy karos­székbe húzódott s szinte belehullott, erőt­lenül. Akkor már a fiatal Straka ott állott ná- chodi Slavatáné úrnő előtt, akinek ijedt arc­cal, dermedt szemmel mondta el a szeren­csétlen fehérhegyi csatát s a király menekü­lését. Még mielőtt mondókáját befejezte volna, az úrasszony hívatta a várnagyot. Vác­lav ugyan megjegyezte, hogy apjának már rö­viden beszámolt az eseményről, de nem volt bátorsága, hogy elmondja azt is, hogyan ha­tott apjára a boldogtalan hír. Kisvártatva belépett a szobába a borús vár­nagy, járása bizonytalan volt. Jó ideig pár­beszéd hallatszott ki Salomena úrasszony szo­bájából. Aztán. véget ért a szó, kilépett az öreg Straka, s elbandukolt szobája felé, majd kijött a fiatal is, aki egyenest a konyhába tartott. Az apa egy szó nem sok, annyit se szólt a fiához. Václav átvette apja tisztének egy részét. De mindenekelőtt gondoskodott a saját gyom­ráról, evett-ivott, majd parancsokat osztoga­tott a szolgáknak s a konyhaszemélyzetnek, hogy a király és udvara számára mindent megfelelő módon készítsenek elő. Fordította: Szalatnai Rezső (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents