Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-24 / 4. szám

Petőfi nyomában LEGFŐBB KINCSÜNK Minap a postás levelet ho­zott. A levél egy mondata na­gyon szíven ütött: D. Pistike az elmúlt nyáron gyermekpa- ralízisben meghalt. Amikor utoljára láttam Pis­tikét, lehetett úgy hároméves. Csupaszem, mosolygás kis ap­róság. Ott voltam, amikor az első lépéseket próbálgatta. Szinte látom most is édes­apja tekintetét, aki — akkor — azzal a büszkeséggel nézett rám, amilyen büszke csak egy fiúgyermek apja lehet, amikor a „trónörökös” az első önálló lépésre szánja el magát. Egyetlen gyermek volt. Nagy­szülők szemefénye. Es már halott! A legtragikusabb be­tegség vitte el szülei otthoná­ból: gyermekparalízis. Mi, szülők és nagyszülők mennyit aggodalmaskodtunk az elmúlt években, amikor hallottuk és láttuk, hogy ez a rettenetes betegség felütötte fejét. Mosolygós gyermekarcok sápadtak el örökre, szaladó lá­bacskák bénultak meg. Babá­ja után kinyúló gyermekkéz állt meg a levegőben, hogy többé ne tudja magához ölel­ni a kócos Kati babáját. Mi hívők sokat imádkoz­tunk azokban a hetekben. És vártuk Isten gondviselő sze- retetének újabb jeleit. Hitünk szerint minden élet Isten ke­zében van, de tudjuk azt is, Erősödjünk egymás hite által sódája. Társai, a hozzá mél- < ók, az európai irodalom örök i épviselői. Homeros, Dante, Shakespeare és Goethe elérték ] z emberi élet korhatárát, olt idejük bőven, hogy kife- ezhessék magukat. Fő mű- eikre évtizedeken át készül­ék, esztendőkön át írták őket. ’etőfinek sietnie kellett, hi- letetlenül sietnie. Röpke nyolc ve maradt mindössze ahhoz, logy írjon. S micsoda nyolc ív volt ez! S milyen évek iőzték meg ezt a fénnyel és lorúval keringő pár eszten- iőt. Nem évek, évszázadok, ;gy évezred. A magyar költő lödéi: Magyarország száza­iéi, Árpád és a királyok, Má- yás és Dózsa, Balassi Bálint s Iil. Rákóczi Ferenc, Csoko- íai és Kölcsey. A körképbe xia tartozik az egész ország, ninden táj, minden lény, min­ien öröm és minden keserű­ség. Ezek együtt hozták létre íz alföldi fiút és mondani- /alóját. Petőfi élete és költészete összefonódott nemzete életé­vel, ahogyan csak kivételes embereké fonódik össze így. Minél többet tárunk fel életé­ből, annál többet mond nem­zetéről. Ez a képeskönyv csak Látszólag beszél egy költő em­lékeiről, valóban egy nemzet képeskönyve. S mint ilyen, hallatlanul izgalmas krónika s páratlanul nevelő könyv. Petőfi nyomában nemcsak egy költő életét és világhírét kap­juk szemünk elé, hanem átél­jük a legforróbb erkölcsi igé­nyét e nemzethez való tartozá­sunknak. Semmi nem hat oly igazán, mint ez az önzetlen és tiszta élet, ez a regényes és drámai sors, amelynek ön­magát kellett villámgyorsan kialakítania, hogy kialakít­hassa egy századra s még elkövetkező száz évre a ma­gyar nép igényét és erkölcsi biztonságát, történeti értelmét és becsületét. Nincs ebben az életben semmi álcázás, nincs benne semmi túlzás, ez maga az eszményi emberi magatar­tás. Ezer meg ezer kép és szöveg gyűlt össze a Petőfi útján já­ró kutató kezében. Mert útra kellett kelnie s bejárnia Pe­tőfi tájait s lépte nyomát. A kiskőrösi templomi kancsótól kezdve, amely kancsó vizével megkeresztelték, a segesvári országút mentén fölásott sírig, ahol nemrég ismét hiába ke­resték porhüvelyét, százegy helyen észlelte még friss nyo­mát a fáradhatatlan kutató. A Kiskunságtól Budapestig, on­nan Sopronig és Pozsonyig, a Galga völgyétől Eperjesig és Szatmárig, Zágrábtól Tordáig, Pápától Munkácsig, Sárszent- lőrinctől Költőig, a pesti Pil­vax ma is meglevő bútoraitól a székelykeresztúri Gyárfás­ház bozontos fekete puliként s magányosan égnek borzolódó évszázados körtefájáig, ahol utolsó reggelijét költötte el, Békés István bejárta mind a költő helyeit, felkutatta a kör­nyezetét, lefényképezte keze- nyomát. Itt derül ki, hogy Pe­tőfi Sándor története a ma­gyar művelődéstörténet leg­szebb és legérdekfeszítőbb fe­jezete. A képeskönyv ott hat alighanem a legmélyebben ránk, ahol Petőfi tájait érzé­kelteti, a változatlan eget és sokszor változatlan falakat és a szemhatárt, a lírai kifejezés forrásait. Az Alföld ez és vá­rosaink, a kis falvak a nagy Duna mentében, a Tisza, meg a Szamos, a puszta és a csár­da, a pozsonyi ház a Váralján, ahol Kossuth országgyűlési beszédeit másolta, az erdei lak Eperjes mellett, ahol ver­senyre állt költőtársaival s a költői Teleki-kastély parkja, a százados somfával s alatta a kerek, fehéren villanó kő­asztallal, amelyen talán a Szeptember végén-t írta. Hány hegyorom és hány pa­tak, hány torony és hány or­szágút, hány férfi és hány lány szeme, hány szépséges betűje s hány feledhetetlen verssora: mindez ő. Igen, a szívünkhöz nőtt költő ilykép- pen ma is él velünk. Velünk él, mert bármerre fordulunk, nem mehetünk messzire, hogy elénk ne állna egy szobra vagy legalább egy emléktáblája. „Voltak pillana­tok, mikor megrezzent a lég és alakja szinte belerajzoló­dott szemem előtt a tájba” — írja Békés István. Mi is, mindnyájan, így vagyunk vele. Ha dúdoljuk verseit, ha meg- megállunk egy-egy nagy stró­fájának mindig fölzengő hang­jától, a bennünk élő, velünk járó-kelő Petőfivel vagyunk széttörhetetlen egységben és összetartozásban. Kéziratainak hasonmása, verseinek kötetei, hazai kiadások és az idegen fordítások, az egyre bővülő, táguló Petőfi-világ kép beszél e poéta halhatatlanságáról. Hogyan terjedt el érvénye ma­gyarok közt s hogyan futotta be dicsősége, élő költői szók­kal, az egész világot: ez is en­nek a képeskönyvnek izgal­mas mondanivalója. Kortársak és irodalomtudósok, írók és költők, szemtanúk és ellensé­gek, akik gyűlölték és féltek tőle, hívei és tanítványai mind itt vannak, mondom, az egész nemzet, melyen átjárnak ver­sei, mint a szél, mely termé­kenyít és tisztít. Ez a könyv minket is a világ elé visz, igen. egy nemzet képeskönyve ez. Ha becsukjuk, hallani vél­jük Petőfi tisztán csengő sza­vait: Látod, érdemes volt szen­vedni és harcolni s meghalni idő előtt. Boldog voltam, hogy elmondhattam szívem szerint mindent. Légy hű hazádhoz s hű maradsz az emberiséghez! Szalatnai Rezső kezembe vehessem az újságot és olvassam. Nagyon hálásan köszönöm, hogy mindig pontosan meg­kapom, csak szeretetből az újságot. Én továbbadom, hogy mások is olvassák. A kezeim mindig bénábbak, de a jó Isten mindig rendel olyant, aki megfordítja, kezembe te­gye, hogy tudjam olvasni. örülök, hogy Vető püspök úr felépült betegségéből. A jó Isten óvja meg, adjon neki erőt, egészséget és munkájára sok sikert, áldást. Istentől gazdagon megáldott új évet kívánok. Erőt, egészséget és sok sikeres munkát, hogy mindig mindenki örömmel várja újságunkat és megta­lálja a neki szólót. Nagyon hálásan köszönöm még egyszer az értem hozott áldozatot mindazoknak, akik­nek munkájából elér hozzám a lap. A jó isten áldása le­gyen a lap minden munka­társán. Erőt, egészséget és minden elképzelhető jót kí­vánok, tisztelettel 1960. I. 14. Molnár Gizella Ludány, Szociális Otthon” KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK DÉL-AMERIKA Sao Pauloban evahgélikus egyházi központot létesítenek. Ez az épület szolgál majd többek között az ottani ma­gyar gyülekezet otthonául is. A brazíliai evangélikusok szá­ma 600 000 lélek. Istentiszte­leteket 5 nyelven tartanak. DÉL-AFRIKA A dél-afrikai anglikán egy­ház zsinata élesen állást fog­lalt az ottani kormány faji megkülönböztető politikája ellen. Azt a törvényt, amely a különböző fajú polgárokat arra kényszeríti, hogy külön területeken éljenek, a zsinat igazságtalannak. borzalmas­nak és zsarnokinak s keresz­tyénellenesnek minősítette. hogy Isten az Ö akaratából embereken keresztül is végzi az életmentés nagy munkáját. Mert ö nem a halál, hanem az élet Istene! Amikor az em­beri tudomány sorra legyőzte a népbetegségeket, figyelmünk ismét a tudomány felé fordult, hiszen gyermekeink egészsé­gét féltettük. Micsoda megkönnyebbülés lett úrrá rajtunk, amikor tu­domásunkra jutott, hogy van olyan vakcina (oltóanyag), amely biztos védelmet nyújt gyermekeink számára a gyer- mekparalízis fertőzésével szemben. A Sabin-vakcina „oltásá­nak” második szakaszához ér­tünk. Mikorra ezek a sorok olvasóink elé kerülnek, gyer­mekeink nagy része másod­szor is részesült védőoltásban, A Sabin-vakcina, ami ne­vét felfedezőjéről kapta, ame­rikai találmány. Azonban az ottani üzleti körök nem enge­délyezték széleskörű elterje­dését. Az Egyesült Államok­ban ma is szedi áldozatait a gyermekparalizis. A Sabin- vakcina nagyüzemű kiterme­lése a Szovjetunióban kezdő­dött meg, ahonnét mi is kap­tuk a szükséges vakcina­mennyiséget. A Szovjetunió­ban és más népi demokrati­kus országokban már a múlt esztendőben sikerrel alkal­mazták ezt a védőszert. A baráti szeretet és segítés újabb ajándékát üdvözöljük c rendelkezésünkre bocsátott ol­tóanyagban! Társadalmunk, szocialista hazánk ismét élő bizonyságát adta annak, hog’ nagyon is komolyán veszi és gondolja ezt a tételt: legfőbb kincsünk a gyermek! E sorok írója gyermekkorá­ban vézna, hirtelen nőtt gyer­mek volt. Az iskolaorvosok félévenként állapították meg róla, hogy gyengén táplált. És ez a ténymegállapítás marad minden gyógymód és tápszer! Most úgy viszi gyermekéi a kijelölt oltóhelyre, hogy tud­ja: a mi társadalmunk száma­ra komoly probléma az < gyermeke egészsége és jőve je is! Társadalmunknak ez a nag áldozata és gondoskodása há Iára kötelez minket, szülőké: Hálát mondunk Istennek hogy ismét nem engedett két ségbeesnünk! Hálát kell mon­danunk azoknak, akik életü­ket a tudomány szolgálatábc állították és a siker érdeké­ben sokszor saját gyermekei­ken próbálják ki a betegsége' leküzdését vagy megelőzése szolgáló oltóanyagokat. Hála kell mondanunk minden szül nevében annak a népnek, aV ezt a vakcinát a rendelkezé­sünkre bocsátotta. És a köszc net szavával fordulunk oda á lamunkhoz is, amely mindé- I ellenszolgáltatás nélkül ingye- ellátja gyermekeinket, legfőb! I kincsünket a Siabin-féle olté­anuaonnl! Most épült fel nem régen. Nagyapa mindig erre sétál - szereti ezt az új épületet. Ebben látja fiatalságát. A múltat, hitét, hitvesét és még sok mindent felidéz ez az épület szívé­ben ahányszor csak látja. Ismeri a belsejét is. Fülében ott cseng még a kántor hangja. Amint hallotta, valamikor tele volt a régi — most? Alig maradtak néhány an... Az öreg mintha gyorsabban szedné lábait. El is hallgat egy időre, de Hanzi máris elé­gedetlenkedik: — Nagyapa, mikor mesélsz már azokról a költőkről? — nógatja az öreget. — Ja, persze, én ígértem neked valamit. Hát figyelj ide. Van hazánkban egy város, Wei­mar. Biztosan hallottál már róla. Ebben a városban élt két nagy német költő, Goethe és Schiller. Költők voltak, de nem is akármilye­nek. tííresek — kezdi a történetet. Hangján érezni lehet, hogy szíve-lelke Weimarban jár. Hirtelen elhallgat. Előttük ott fénylik az új zsinagóga a reásütő napfényben. Szeme meg­akadt valamin. A falon horogkereszt! Megtorpan... fordulna már, hogy Hanzi ne lássa ezt a gyalázatot. Késő. — Nagyapa! Mi az ott a falon? — Semmi, fiam! Miről is beszéltem az előbb? Ja, igen, Weimarról. Igen, a színház előtt... — Nagyapa, mi az ott a falon? - vág kap­kodó mondatába a 12 éves gyerek. Nagyapa mind csak menne attól a faltól. Hisz elevenen él benne mindaz, amit ez a ke­reszt jelent. Hanzi azonban nem tágít. Csak azért is. Tudni szeretne mindent. Mellettük idős munkás megy el. Kezében szerszámtáska. Mintha megremegne a feje. És valamit morog is, de azt senki sem hallja. Tovább megy. Hanzi és nagyapa még mindig ott állnak. „ Diákok jönnek, kezükben sporttáska. Falra néznek és felnevetnek. Végül is nagyapa enged. Egyszer úgy is megtud mindent — jobb ha én mondom el — gondolja. Megkondul a közeli templomtorony hangja. Dél van. — Hanzi, ideje már hazamennünk. — De ugye megmondod, hogy mi volt ott a falon? — Jól van, fiam. Megmondom. Ide figyelj hát! Amit ott a zsinagóga falán láttál, az horogkereszt. Ez a neve. — Nagyapa kalapja mintha a földet keresné. Szavai mélyből jön­nek, onnét, ahol a fájdalom és könny él. — Nem is olyan régen élt hazánkban egy ember, aki elhatározta, hogy elpusztít mindenkit, aki nem úgy gondolkodik mint ő. Rajtunk zsi­dókon akarta kezdeni. Nemcsak nálunk, Né­metországban, hanem mindenütt. Amikor édesapád annyi idős volt, mint most te, ak­kor kezdte ez az ember szervezni táborát. Az 6 híveinek jelvénye volt a horogkereszt. — Nagyapa! Téged is meg akartak ölni? Miért, mi rosszat csináltál? — Zsidó vagyok. Nem törődtek ők semmi­vel. Ha majd nagy leszel, sokat fogok mesélni arról az időről, amikor te még nem voltál. — Most mondjad, nagyapa! Nem fogok sírni! Nagyapa kivette kezét Hanziéból. Zsebre tette. A mindig mosolygós ember szomorú volt. — Szomorú vagy, nagyapa Mondd, mi bánt? Én bántottalak meg? — Dehogy. Hanzi — simogatja meg a kisfiú fejét. — Amikor megláttam azt ott, a horog­keresztet, nagyanyád jutott eszembe. Te már nem ismerted — kezdi a vallomást. És most már nem is a kis unokájához beszél, hanem a mellette lépegető felnőtt férfihez. — Épper. Weimarban laktunk, nem messze attól a ház­tól, ahol Goethe élt. Egyik éjjel zörögtek az ajtón, majd mielőtt kinyithattuk volna, be­törtek. Autóra raktak minket és elvittek. Ott maradt a lakás. Semmi sem maradt meg, csak az egy gyertyatartó, amit szobámban látsz, öt évig voltunk bezárva. Én hazakerültem apád is, de nagyanyád ott halt meg. Éhen. - A nagy fehér zsebkendő végigszántott a mii Hőnyi ráncon. — És kik bántottak benneteket? — Azok, akik szívükben és karjukon a he rogkeresztet viselték. De nemcsak bennünke zsidókat bántottak, hanem nézd ezt a romo, Háború volt. ök akarták. Miért? Ki tudn megmondani. És most megint ezt kell látni Borzasztó ez. kisfiami — Nagyapa és most minek rajzolták azt a horogkeresztet megint a falra? Megint bán tani akarnak bennünket? — Miért? Mert megint vannak, akik azt szeretnék, ami akkor volt. Kisfiam, amikor megláttam, azt hittem, hogy álmodom. Egy borzalmas álmot. — Köszönöm, nagyapa, hogy ezt elmondtad, mert most már tudom, hogy mit jelent a ho rogkereszt. Az iskolában már többször láttam ilyet a táblára rajzolva, de nem tudtam, mit jelent. Es akkor mindig rám néztek és ne­vettek. Most már tudom! Az ilyen keresztek miatt nincs hát nekem nagymamám! Ezért halt éhen! Nagyapa a bepárásodott szemüvegen át néz Hanzira. Megfogja kezét és folytatja: — Ott hagytam el, hogy Weimarban a szín­ház előtt áll Goethe és Schiller zz:':ra Az ajtó halkan csukódott b? mögöttük s néhány perc múlva nagyapa szivarfüstje kö­rülölelte a hétágú gyertyatartót. Hanzi, a kölni zsidógyermek ezen a dél- előttön nagykorú lett! Karner Ágoston Ha megkérdeznének, mi volt rám a legnagyobb hatással az elmúlt esztendőben, gondolko­dás nélkül -mondanám: a Pe- tőfi-album. Ez a hat.vlmas, félezer oldalas képeskönyv, Békés István műve, amely­nek ez a címe: Petőfi nyo­mában. Karácsonykor, mikor elcsöndesült a budai táj, ahol lakom s a pihenőben össze­fonódott nappal és éjszaka, ezt a könyvet néztem, lapoz­tam újra meg újra. Szeret­ném itt elmondani, miért nagy élmény ez a könyv. Petőfi Sándor életét, egész életművét s utóéletét tárja fel az olvasónak képekben és do­kumentumokban s jól megvá- í lógatott szövegekkel. Ilyen ■ könyvünk még nem volt, ho- lőtt gondoltunk rá. Aki Petőfi- verseket olvas, óhatatlanul együtt van a költő életével. Sőt a versek vissza-felidézik az egész országot, amelyből , Petőfi érkezett, s elkísérnek napjainkig, amely napokban a költőnek láthatatlanul is sze­repe van. Jobbra és balra né­zünk, s ha hitünk van s az ' életet nem csupán alkalomnak 1 tekintjük, hanem elrendelés- , nek, Petőfit érezzük magunk : mellett. Egy nemzet szerelme, aki a világ népeinek szerel­me is egyúttal. Képünk, tük­rünk és igazolványunk. A szerző okosan és tapintattal járt el, hogy egy rövid beve­zetőtől eltekintve teljesen sze­mélytelenül végzi az adatok és képek csoportosítását, a korbéli bizonyítékok összeállí­tását. Aki olvasta Kosztolá­nyi Dezső elbeszélését Petőfi születéséről, a Régi titkos éjt, érezhette a költői körkép ere­jét. A nemzet várja a rend­kívüli fiút. Ezzel a körképpel indul Illyés Gyula Petőfi- könyve is. De a körkép nem­csak a születés napjára nézve izgalmas, hanem odatartozik Petőfi egész életéhez. Minden nagy alkotó élete érdekfeszítő, akkor is, ha kül­sőre nézve eseménytelen volt. Mert megszólalnak a művek s belekapcsolódnak az élet­rajzi adatok zenéjébe. Évekkel ezelőtt láttam a németek Michelangélo-filmjét. A leg­megrázóbb élmény volt, egy játékfilmnyi időt kitöltő mozi­élőadás, amelyben nem volt élő szereplő. De Michelangelo életének adatai és alkotásai elevenen hatottak, megrázták a nézőt, mint egy dráma. Az olasz művész hosszú élete szinte eseménytelen Petőfi rövid életéhez képest. Ez a huszonhatéves fiatalember, aki eltávozik az élők közül, midőn kortársai csak élni kezdenek, e nemzet egyik legnagyobb — Hanzi, olyan szép idő van s ma nem kell iskolába menned, elmegyünk sétálni. Jó lesz? — Bizony jó! Én szeretek, nagyapa, veled menni, mert te sok mesét tudsz. — Jó, siess az öltözködéssel, mert indulunk. Ha jó leszel, ma is mesélek. Két költőről. Ne­vüket te is hallottad: Goethe és Schiller. Róluk fogok valamit elmondani. De siess, mert mindjárt dél lesz. Hanzi sietve csapta be maga után az ajtót. Nagyapa megcsóválja fejét. Aztán odamegy a kisasztalhoz és egy vastag szivart vesz ki a dohányosdobozából és rágyújt. Míg a gyufa lángja belekap a szivarba szemével simoga- tóan néz a gyertyatartóra. Hétágú. Bodrozó- dik a szivarfüst, vastagon, ködbeborítva a hétágú gyertyatartót. — Mehetünk, nagyapa — ront be a szobába a tizenkétéves Hanzi s fiatalságával szétrob­bantotta nagyapa szivarfüstjét. Azon a reggelen Köln városára gyönyörű idő köszöntött. Karácsony már elmúlt, de úgy sütött a nap, mintha csak most kezdődne az ősz. A sarkon megálltak egy üzlet kirakata előtt. A kirakatban feldíszített karácsonyfa pompázott, alatta játékok sokasága. Autók, tankok, repülőgépek, felhúzható játékkatonák. Nagyapa gyorsan továbbindult. — Ne siess nagyapa! Annyi érdekes játék van itt a kirakatban. Azt a rakétát minek használják? — Gyere, Hanzi — hívja a lemaradt fiút. — Ezeket még kirakatban sem jó látni — dünnyögi magának. A napfény hirtelen rájukköszönt egy rom- badőlt ház csupasz falai közül. Az emeleti falak úgy állnak őrt ott a nagy semmiben, mintha élő felkiáltójelek lennének. Hanzi és nagyapa felnéznek az égi felkiáltójelre aztán gyorsan átsietnek az útkereszteződésnél. Hanzi már tudja, merre vezet útjuk. Az új zsinagóga felé fordítják lépteiket. Üjesztendő alkalmából szá- ' mos hazai és külföldi ol­vasónk köszöntötte lapunkat és fejezte ki jókívánságait. Valamennyi kedves olvasónk­nak, aki újesztendő alkalmá­ból soraival felkeresett, ez- ; úton is köszönetét mondunk és valamennyiüknek békessé- ges új esztendőt kívánunk. Mély megindultsággal ol­vastuk egy szociális otthon­ban élő magányos hittestvé­rünk levelét. Soraiból jólesően láttuk, hogy az a szolgálat, amit újságunk végez, számára erősítést jelentett. Mi is erőt kapunk leveléből további jó szolgálatra, amihez Isten se­gítségét kérjük. Mivel ennek a hittestvé­rünknek a leveléből másokat is bátorító erő sugárzik, az alábbiakban közöljük ezt a levelet: „Erős vár a mi Istenünk! Tisztelt Szerkesztőség! Üjra elmúlt egy év és én Isten ke­gyelméből még életben va­gyok, és jelentkezem, hogy megköszönjem azt a sok bá­torítást, vigasztalást és taní­tást, amit az újságunkból kaptam. Még mindig nagyon várom a szombatot, hogy újra Rámutattak az öngyilkosságok növekedő számára is, amit e törvények okoznak. ÖSSZ-AFRIKAI EVANGÉLIKUS KONFERENCIA Haile Selassie abessziniai császár a Luteránus Világszö­vetség képviselőinek egy lá­togatása alkalmával meghív­ta a Világszövetséget: tartsák a legközelebbi össz-afrikai konferenciát Abesszíniában. A meghívást elfogadták. Ezek szerint 1965-ben Abesszíniá­ban lesz az össz-afrikai lute­ránus konferencia. A legkö­zelebbi, 2. ilyen konferencia 1960-ban Madagaszkárban lesz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents