Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-09-11 / 37. szám

Hogyan telt VMubM „tómai ftápa"?

Az Egyházak Yilágta«íáe§a Központi Bizottságának skóciai ülése

(Folytatás az 1. oldalról)

ALEXIJ PÁTRIÁRKA LEVELE

A pátriárka így kezdi levelét:

„Üdvözlet nektek, kedves vezetők és részvevők azon a gyűlésen, amelyet a keresztyén egység nagy ügyének szenteltek. Isten áldása legyen munkátokon abból a célból kifejtett erőfeszítéseiteken, hogy valamennyi keresztyénnek szerte a világon ,szíve-lelke’ egy legyen. (Csel. 4, 32.) Az Orosz- Ortodox Egyház, szüntelenül könyörögve az egész világ békéjéért és minden embernek a mi Urunk Jézus Krisztus uralma alatt való egyesüléséért, figyelemmel kíséri a fejleményeket a megosztott nyugati és keleti keresztyéneknek az egyház egységéért folytatott mozgalmában.”

A továbbiakban arról ír a pátriárka, hogy a történelem keresztútjain sok keresztyén elkülönült egymástól különböző tanítások, politikai különbségek és nemzeti ellenségeskedések hatására. Sok idő telt el, ,',míg a keresztyének kezdték felismerni felelősségüket ezért az egyenetlenségért és annak következményeiért”. Végül is megszületett az ökumenikus mozgalom, mely keresi az utat az egység felé, amelyet elveszítettünk.

„Csak örvendezhetünk, ha a keresztyének ez út keresésében közös erőfeszítésben találkoznak, hogy egy akaratra jussanak nemcsak saját maguk, hanem az egész emberiséget elválasztó kérdések megoldásában. Ezzel megvall- ják vétkességüket ebben a megosztottságban.”

Ez az akció odavezet, ahol a keresztyének az egész emberiségért való felelősségben közelebb jutnak egymáshoz. Alig kell mondani, hogy a keresztyéneknek egységeseknek kell lenniük a pusztító háború fenyegetése elleni küzdelemben.

„Az egyetemes békevágy ellenére is soha nem halmozódott még fel a földön annyi tömegpusztító fegyver, amelynek gyártása felemészti az ember teremtő erőit és gazdagságát”. A keresztyén „egy- akarat” lehet olyan erő, amely csökkenthetné a világ jelenlegi megosztottság gát és hozzájárulhatna a nukleáris és egyéb halálos fegyverek elpusztításához, az általános leszereléshez.

Végül a pátriárka azt az imádságos óhaját fejezi ki, hogy bárcsak az egész keresz- tyénség „Lélekben és igazságban” tudná alávetni magát Istennek és „jutna el a hit egységére, együtt dicsőítvén az Atyát, a Fiút és a Szen.tlel- ket, a lényegében egy és oszthatatlan Szentháromságot”.

A ROMAI KATOLIKUS EGYHÁZHOZ VALÓ VISZONY

A Központi Bizottság ülésén a római katolikus egyház részéről két hivatalos vendég volt: B. Leeming lelkész Angliából és dr. J. Willebrands Hollandiából. Köztudomású, hogy XXIII. János pápa külön titkárságot állított fel az egység problémájának vizsgálatára. A protestantizmus felé ezt a munkát éppen az ülésen részvevő Willebrands végzi.

Az Egyházak Világtanácsának, illetőleg tagegyházainak a római katolikus egyházhoz való viszonyával több alkalommal foglalkoztunk az ülésen. A Végrehajtó Bizottság jelentése nyomán került elénk első ízben a kérdés. A Végrehajtó Bizottság jelentése szerint a római katolikus egyház érdeklődése folytonosan nő az ökumenikus mozgalom iránt. A jelentés fontosnak tartja, hogy a Vatikán titkárságot állított fel, amelynek feladata „törődni” az egység ügyeivel. A Végrehajtó Bizottság jelentésében fontosnak tartja, hogy „a Vatikán most már úgy döntött, hogy tevékeny részt vesz az ökumenikus párbeszédben” és ezt üdvözli. Ugyanakkor a Végrehajtó Bizottság a következőket is megállapítja:

1. A hivatalos beszélgetéseken kívül továbbra is folytatni kell a nemhivatalos baráti beszélgetéseket.

2. „Egy tagegyháznak sem kell tartani attól, hogy az Egyházak Világtanácsa bármiképp is arra törekednék, hogy az egyházi egységre tartozó kérdésekben tagegyházai nevében cselekedjék vagy beszéljen. Alkotmánya szerint az Egyházak Világtanácsa nem jogosult arra, hogy az egyházak helyett cselekedjék ilyen ügyekben.

3. Viszont az új titkárságon keresztül az Egyházak Világ-, tanácsa a Vatikánnak tudomására tud hozni olyan alapvető meggyőződéseket, amelyeket pl. a nagygyűlés hoz.

4. „Nem szabad elfelejteni, hogy a titkárság megalakítása nem jelenti azt, hogy megoldódott volna bármelyik alapvető különbség is, amely fennáll a Római Katolikus Egyház és az Egyházak Világtanácsa egyházai között. A változás a

légkör és az eljárás megváltozása.”

Visser’t Hooft főtitkár

ugyancsak foglalkozott a római katolikus egyházhoz való viszonnyal. A római katolikus egyházzal való „párbeszédnek” több veszélyét látja. Ilyen veszélynek látja, hogy az Egyházak Világtanácsa a római katolikus egyház ellentéteként tekintheti magát, „második Vatikánként” egy párbeszéd megindításánál. A másik veszélyt abban látja, hogy a római katolikus egyházzal ápolt kapcsolatok azt a kísértést hozhatják, hogy „némelyek *fel akarják adatni az ökumenikus mozgalom alapvető meggyőződéseit”.

Nekünk magyarországi evangélikusoknak az a meggyőződésünk, hogy a keresztyéneknek ápolniuk kell a Jézus Krisztusban való egységet. Ezért valóban jó a párbeszéd. De egy pillanatig sem feledkezhetünk meg azokról a nagy tanításbeli különbségekről, amelyek elválasztanak bennünket a római katolikus egyháztól. Ezeket a különbségeket fel nem adhatjuk. Másodszor azt is meg ,.ell mondanunk, hogy ameny- nyiben nyugaton a római katolikusokhoz való közeledés hátterében egy olyan gondolat is állna, hogy valami „keresztyén egységfrontot” kell alkotni Kelet ellen, mi a magunk részéről ilyen célból való „egységnek” ellene vagyunk. Vagyis a politikai katolicizmussal, amelynek megvannak a maga ismert elképzelései, nem akarunk együttműködni.

Ügy látszik, Róma is tartózkodóbb lett az egység kérdőben, mert a londoni Daily Telegraph című lap római levelezőjére hivatkozva közli, hogy „római körökben nem osztják a római katolikus egyház és a protestáns egyházak közeledésének kilátásaira irányuló optimizmust, amint ez az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának St. Andrews-i ülésén megmutatkozott”. Egy bizonyos: mi evangélikusok itt Magyaror- országon és szerte a világon sohasem vállalhatjuk az „eretnekek” vádját és soha sem vagyunk hajlandók „megtért bárányok” szerepében beszélni a római katolikus egyházzal, hanem csak úgy, hogy őrizzük a Szentírás alapán hitvallásainkban foglalt igazságainkat. Luther drága örökségét, apáink hitét.

Káldy Zoltán

A TÖRTÉNELMI IGAZSÄG RENDKÍVÜL FONTOS DOLOG. Bennünket, protestánsokat különösen is jellemez az igazság szenvedélyes kutatása, a valósággal való őszinte szembenézés, a tények beszéde előtti meghajlás. A reformáció is ebből született.

A történelmi igazság elfogadása lehet az egyedüli szempontunk ennél a részletkérdésnél is, amelyre vonatkozólag a különböző egyházak tagjai között valósághű tájékozottság elég kevés.

A római katolikus egyháznak az az állítása, hogy Péter volt az első római pápa, történeti visszavetí- tés, jóval későbbi konstrukció.

AZ ELSŐ HÍRADÁS PÉTER APOSTOL ROMAI MŰKÖDÉSÉRŐL Kr. u. 170-ből való. Azt foglalja magában, hogy Péter és Pál apostol mindketten „tanítottak” a római gyülekezetben. Néhány évvel később írja Ireneus (t 190): „Péter és Pál Rómában az evangéliumot hirdették és egyházat alapítottak”. Ezek a Péter halála után több mint 100 évvel későbbi feljegyzések nyilvánvalóan1 mutatják, hogy Péternek nem püspöki szerepe volt a római gyülekezetben (a „püspök” szó akkoriban különben is egyszerűen csak a gyülekezetnek, hogy úgy mondjuk, „vezető lelkészét” jelölte), hanem ugyanolyan missziói és pásztori szolgálata, mint amilyent Pál apostol is sokfelé végzett gyülekezetalapító munkája során. Ezenkívül az is kiviláglik n fenti adatokból, hogy Péter és Pál apostol egyaránt kiemelkedő alakjai voltak a római gyülekezet azon időszakának.

A Péterre vonatkozó bibliai jövendölést (Máté 16, 18—19.) — amelyre még visszatérünk — először csak 250 után kezdik vonatkoztatni a római püspökökre, mint „Péter utódaira”. Ennek a tanításnak végérvényes formát csak Nagy Leó, a tulajdonképpeni első római pápa ad (440—461): Péter Máté 16, 18—19. stb. szerint a mennyben tovább munkálkodó apostolfejedelem és az egész egyház vezetője; az ő teljhatalmú földi képviselője pedig a római püspök, akié az egyházban a hatalom teljessége.

Nem kísérhetjük most végig a pápára vonatkozó római katolikus tanítás további fejlődését, elég a folyamat tetőpontjának idői távolságára felfigyelnünk: az 1870-es vatikáni zsinat rögzítette véglegesen a pápára vonatkozó felfogást.

EGYSZERŰEN ARRÖL VAN SZŐ, hogy a római pápa jóval később kialakult vezető helyzetének igazolására utólag kerestek történeti alátámasztást, de ezt csak a meglevő tények és adatok tendenciózus beállításával, sőt valótlan kitalálásokkal lehetett megtenni.

Péter apostolnak 200 évvel később, a 3. században mesterségesen kialakított „első római pápa”-volta jellemző példája annak, amikor a történelem meghamisítása történik későbbi, ebben az esetben római katolikus hatalmi érdekek igazolására.

Persze Péter alakja és a római püspökök kialakuló helyzete alkalmas anyag volt a római pápaság mítoszának megteremtéséhez. Péter apostol az első keresztyénségnek rendkívül nagyszabású, markáns vezetőegyénisége, akinek életműve ' tiszteletre méltó és messze sugárzó. A római püspökök jelentősége magá- banvéve is érthetően nőtt, hiszen Róma volt a világ fővárosa és az ottani gyülekezetnek Péter és Pál működése, római mártírhalála apostoli hírnevet adott. Ezenkívül olyan személyek kerültek a római püspöki székbe, akik személyi súlyukkal is növelték hatalmukat. A Péterhez szóló jézusi szavaknak is nagyszerűen lehetett később olyan új értelmezést adni, melyből a római pápaság indokolása lett. Nem véletlen tehát, hanem történetileg érthető, hogy éppen a római püspökség lett a pápaság szülőhelyévé. Csak azt kell világosan látnunk a történeti tények kérlelhetetlen fényénél, hogy

mindez a feltevés csak későbbi szülemény, és eredetileg semmi köze sem volt Jézushoz, sem Péterhez, sem az első római püspökökhöz.

HÄTRA VAN MÉG JÉZUS SZAVAINAK MEGVIZSGÁLÁS A, amelyeket Péterhez intézett. Mert ha századokkal későbbi is ezeknek a bibliai helyeknek a pápaság irányában való értelmezése, attól még lehetséges lehetne, hogy Jézus szavának eredetileg is ez lett volna az értelme. Az alapos újszövetségi írásmagyarázat azonban keresztülhúzza ezt a magyarázatot. A legdöntőbb hely így hangzik: „Mondom neked: te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én egyházamat és a pokol kapui sem diadalmaskodnak

rajta. És neked adom a meny- nyek országának .‘ulcsait; amit megkötsz a földön, kötve lesz a mennyekben, és amit feloldozol a földön, oldozva lesz a menyekben” (Máté 16, 18—' 19.).

JÉZUS SZAVA VILÁGOS.

Péter lesz az anyaszentegyház épületének első köve. És ez így is lett. Az első pünkösdkor a jeruzsálemi gyülekezet, tehát az első keresztyén gyülekezet, az ősgyülekezet Péter apostol igehirdetésére alakult meg. A római gyülekezetét nem is S’ alapította. Római működése jóval későbbi. Péterre épült az egyház:

ez a bibliai tény a legtökéletesebben ellene mond annak a félremagyarázásnak, hogy Jézusnak ez a szava a római pápákra érvényes, hiszen nyilvánvaló, hogy egyszeri, megismételhetetlen történeti feladatról van szó, amelyet az Efezusiakhoz írt levél az összes apostolra vonatkoztat: „Felépültetek („ti” = az egyház) az

apostoloknak és a prófétáknak alapkövén, a sze- geletkő pedig maga a Jézus Krisztus (2, 20.).

AZ ŰN. „KULCSOK HATALMÄRA” VONATKOZÓLAG pedig tudni kell, hogy ez az eredeti zsidó szóhasználat szerint a bíró elítélő' és felmentő tevékenységét jelöli. Péter apostol Isten kegyelmét és ítéletét közvetíti az igében — ennyi az érteimé. S ha ezt még összevetjük azzal, hogy ugyanabban az evangéliumban Jézus más helyen ugyanezt a feladatot minden tanítványának adja (Mát. 18, 18.), rögtön kitűnik, hogy ez nem korlátozható Péterre. De nem vonatkoztatható Péter „utódainak” különleges egyházkormányzó hatalmára sem, hiszen

egyáltalán nem „egyházjogi” hatalomról van szó Jézus szavában. Az Újszövetségtől különben is teljesen idegen az egyházi hatalom „öröklésének” gondolata.

Péternek, az egyszerű ga- lileai halásznak, Jézus sokszor megingó, de azután a bűnbocsánat és a Szentlélek erejével megújult alázatos apostolának bibliai és egyháztörténeti alakja merő tiltakozás az ellen a ködkép ellen, amit a római egyház belőle hatalmi érdekből századokkal később formált.

SVyáresti Beszélgetés

— A harmadik nap elvittem a harmadik határon túlra. A városba. Mert akkoriban csak ott volt orvos meg kórház.

— Szénát raktam a kocsi derekába. Kihoztam a tisztaszobából a nagypárnát meg az öreg dunyhát. Mind a kettő patyolatfehér volt. Éppen olyan, mint amikor öreg szülémtől ajándékba kaptuk. Nem használtuk soha, nem volt .az való magamfajta szegény embernek. Csak a nyomorúságunkat takargattuk vele, hogy lássák: mégsem vagyunk olyan igrólszakadtak.

— Mindent elrendeztem. A szénán kisimogattam a lepedőt. Befogtam az öreg lovat a kocsi elé.

— Aztán bementem a tanyába. Két karomba vettem, úgy vittem ki az udvarba. Alig volt már benne élet. De azért visszanézett egy szempillantásnyira az öreg épületre, a lombos eperfára. Nem tudom, hogy mit látott még belőlük, hogy mit gondolhatott maiban. Mint ahogyan nem tudtam még akkor hogy ez volt neki a búcsúzkodása.

— Könnyű volt, mint a pihe. Mégis olyan nagyon-nagyon nehéz. Nehezebb mindennél ezen a világon. A városba vezető út is olyan messze, nagyon messze volt. Legalábbis nevem így tűnt ez akkor. Pedig elmentem volna inkább a hetedik határba, a világ végére. Gyalog, mezítláb. Csak tudtam volna, hogy nem hiábavaló az utam ...

— Már napok óta bágyasztotta a melegség. De, amikor kérdeztem tőle, hogy mi baja: semmit se felelt. Egy kicsit megpihent, aztán dolgozott tovább. Nem akart a terhemre lenni. Maga vigasztalt, amikor végképp nem bírta: Semmi, semmi az egész.

— Délután bement a tanyába, hogy lepihenjen egy kicsit. Reggelre nem bírt felkelni. Csöndesen kérlelt, hogy hagyjami egy keveset feküdni.

— Nekem meg sok volt a dolgom. Aratás volt. A búza már majdnem pergett. Sietős volt minden lépés, drága minden perc. Drága. mert szegények voltunk. A magunk néhány holdjának a szegényei.

— Kimentem a tábla szélére. Egyedül. Hiányzott nagyon. Nemcsak azért, mert magamnak kellett minden forduló után szedni a markot, hanem ő maga is.

— Minduntalan visszanéztem: a csöndességben nincs-e mögöttem, nem hajladozik-e utánam?

— Nem bírtam ki délig. Még fél délelőttig se. Leraktam egy kereszt tövibe a kaszát és indultam az udvar felé. Bementem hozzá a konyhába. Azt mondta, hogy most már jobban van. Délután talán már segíteni is tud nekem. Azzal mentem is vissza a földre. Folytattam ott, ahol abbahagytam. Sietni kellett a munkával. Nagyon.

— Délben megint bementem a tanyába. Éhes is voltam, meg az állatokat is el kellett látni. De a legjobban a feleségem nem hagyott nyugodni. Gondoltam: talán már magához tért egy kissé azóta. Hátim csak amolyan asszonyt gyöngeség az egész, ami erőt vett rajta.

— Ahogy közelebb értem, egyre rosszabbat sejtettem. Az eperfa mögül, ahol a konyha volt, nem látszott füst. Nem főtt az ebéd. Pedig mindig azzal várt délben. Télen is, meg nyáron is. Még akkor is, ha velem dolgozott a földeken. Olyankor hamarabb mént be, mint én.

— Így ment ez másnapig. Másnap is kimentem a búzatáblára aratni. Nagyon lassan haladtam. Hiszen megint csak egyedül voltam és a gond is megnehezítette a munkámat.

— Vagy talán azt gondolja, hogy gondat lan voltam, hogy nem törődtem vele eleget? De ez már nem igaz! Még az este szóltam r; szomszédoknak: jöjjenek már át, hátha ők valami 'tanácsot tudnak mondani, hogy mit tegyek.

— Ök is törődött emberek voltak. Mire eljutottak hozzánk, se ébren, se alva nem voltak. A szomszédasszony kérdezett valamit tőle. Ö meg, hogy engem nyugtasson, semmit se panaszkodott. Azt felelte, hogy semmije se fáj, csak nagyon gyönge.

— Szegények, alig várták, hogy elmehessenek. Elég volt nekik a maguk baja.

— Mondom: így ment ez másnap délig. Akkor már nagyon is rosszat sejtettem. Annyira rosszat, hogy otthagytam feküdve a bekö' tött kévéket és siettem be hozzá.

— Akkor már csak a két égő szeme látszott élőnek. A két szeme, ami leánykorában is olyan különösen szép volt. Nem szólt volna egy szót sem, ha nem kérdezem. Akkor is csak annyit mondott, hogy nagyon fáj. Nem panaszkodott, nem is sóhajtott. Nem akart a terhemre lenni még akkor se.

— Lehajtottam a fejem. Kimentem az udvarba. Kihúztam a színből a kocsit. Szénát tettem a derekába. Kihoztam a tiszta szobából a nagypárnát, mag az öreg dunyhát. A szénára lepedőt terítettem. Fehéret, mint a tiszta hó.

— Aztán felöltöztettem ünneplő ruhájába. Két karomba vettem, úgy vittem a kocsi felé. Könnyű volt, mini a pihe. Mégis, olyan nagyon-nagyon nehéz. Nehezebb mindennél ezen a világon ...

— A kulcsot az ajtófélfára akasztottam. Az állatokat meg majd csak ellátják a szomszédok.

— Rászóltam az öreg lóra. Amúgy csöndesen. Elindultunk...

— Feküdt már maga kocsiderékban, betegen? Ha nem, akkor nem is tudja, hogy mi az!

— Fáj minden kerékfordulat. Az ember tagjaiba hasít minden göröngy. Mondanám a kocsisnak, biztatnám a lovat: csak minél gyorsabban haladjon. S tartóztatnám, hogy minél lassabban, mert minden döccenés, minden aprócska kő a kerék alatt fáj, gyötör. Minden a beteg ellen esküdik össze: a nap tikkaszt, a por elemészt...

— Majdnem este lett, mire a városba értünk.

— Azt mondtam, hogy a harmadik határon

túlra mentünk. Nem volt az olyan messzet csak nekem tűnt olyan hosszúnak az út. _

— Hát még milyen hosszú volt az út visszafelé...

— ,4z öreg doktor úr megvizsgálta. Előbb

csak nézte, nézte — szomorúan. Kérdezett is egy s mást. Megfogta a kezét, megmérte a lázát. Meghallgatta a szívdobogását. S azzal félrehívott. *

— Az volt az első szava, hogy miért jöttem olyan későn. Válaszoltam neki valamit, magam se tudom, hogy mit. Csak arra emlékszem, hogy nagyon haragos lett és haragjában nagyon szidott. De mit is mondhattam volttá neki? Úgysem értett volna meg engemet. Neki mindenre több ideje volt, mint nekünk. Neki volt biztos kenyere. Nem állt lábon az élet, nem kellett félnie, hogy kipereg a szem, elveri a jég, hogy egy esztendeig nem lesz mit enni.

— Elküldött bennünket. Korholt még, da egyre csöndesebben. Mintha maga is értette volna a dolgot. A végén, amikor a receptet ideadta, csak annyit mondott, hogy készüljek el minden rosszra. Ne is jöjjek vissza többet, mgrt későn jöttem.

— Nem volt rossz ember az öreg doktor úr, dehát neki se volt orvossága a halál meg a szegénység ellen. Ezek ellen ő nem tudta felírni a gyógyszert.

— Mire hazaértünk — holdvilágos éjszaka volt —, szegénykém már nem élt. Valamelyik göröngy kiszakította belőle a lelket...

— Azóta egyedül vagyok. Már több mint harminc éve ...

— A tisztelendő úr, meg mások is azzal vigasztaltak, hogy nyugodjam bele, ez az élet rendje. De, amikor én nem tudtam belenyugodni! Azt is mondták, hogy az Isten akarta így. Lehet, hogy így volt, de én ezt se hittem. Már, hogy hihettem volna. Isten csak nem akarhatja, hogy az ember, az Ö teremtménye nyomorultul elpusztuljon azért, mert szegény?

— De akarhatja-e egyáltalában az Isten azt, hogy az ember szegény legyen?

— No, jó éjszakát! Isten áldja meg!

Vámos József