Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-08-14 / 33. szám

KP. BÉRM. BP. 72,

i

lőúl acut a te teshwed ?

Részletek Káldy Zoltán püspöknek a Petőfi- Rádióban I. Mózes 3,9 és 4,8—12 alapján augusztus 7-én elhangzott igehirdetéséből.

A két ige-szakaszban Isten két kérdése kerül egymás mellé. Az első Ádámnak, a második Káinnak szól.

Az első kérdés így hangzik: „Ember, hol vagy?”, a második pedig így: „Hol van a te testvéred?” Az egyik az első bűneset, a másik az első testvérgyilkosság után hangzik el. Mindkét kérdéssel Isten maga elé idézi az embert és nyilvánvalóvá teszi, hogy Ö Isten, aki felelősségre von, számon kér, az ember pedig, aki teljes értelmében felelős neki.

T gén, amikor Isten az embert „saját képére” teremtette, akkor ezzel felelős személlyé, emberré teremtette, akihez szólhat és akit nevén nevezhet. Emberré, akiket irgalmas szerétével felvehet a Vele való közösségbe, részesítheti ajándékainak gazdagságában. Emberré, akiket kérdőre vonhat, akiktől feleletet várhat, akiket inthet, taníthat és akiket a Vele való közösségben győzelemre vihet a gonosszal szemben és akiket felelősségre vonhat szavaikért, tetteikért, bűneikért, sőt az üdvösség eljátszásáért is. Ezért szólíthatta meg az Edénkért fái között elrejtőzött embert így: „Hol vagy?”, ezért vonhatta felelősségre Káint, hogy „miért gerjedt haragra”, ezért parancsolhatta neki: „bár a bűnnek rád van vágyódása, de te uralkodjál rajta” és ezért tehette fel ezt a kérdést is: „Hol van Ábel, a te testvéred?”.

A Jézus Krisztusban újjá teremtett embernek pedig különösképpen is tudnia kell, hogy egész élete Isten ítélő széke előtt folyik le és oda is torkollik, hogy „kiki megjutalmaztassék a szerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt”.

2. Míg az első bűnesetnél így hangzik Isten kérdése: „Hol vagy?”, addig Kain testvórgyilkossága után Isten ezt kérdezi: „Hol a te testvéred?” Ez a két kérdés szorosan összetartozik, és azt teszi nyilvánvalóvá, hogy az Isten előtti felelősség egyben felelősség az emberért, testvérért. Vagyis, aki magát Isten előtt valóban felelősnek tudja, az azt is tudja, hogy felelős a másik emberért.

Isten nemcsak maga elé, hanem a másik ember mellé is állítja az embert. A másik ember mellé, aki nem egyszerűen s,másik ember”, hanem testvér, hiszen Isten az „egész emberi nemet egy vérből teremtette” és mindnyájunknak Atyja, fajra, vallásra és bőrszínre való tekintet nélkül. Az Atya pedig azt akarja, hogy az ő gyermekei szeressék és segítsék egymást., Ne önmaguknak és önmagukért éljenek, hanem a testvérnek és a testvérért.

C ok keresztyén ember vallja ugyan, hogy felelős a másik

^ emberért, de ezt a felelősséget csupán a másik ember ,,üdvösségéért” való felelősségben látja és az emberi élet más területén való felelősséget igen gyakran elhárítja .magától Káinhoz hasonlóan, akitől Isten testvére életét kérte számon és ezt a felelősségrevonást azzal hárította el magától: „Avagy őrizője vagyok az én testvéremnek”. Jézus Krisztus népének tudnia kell, hogy ember-testvéreinek nemcsak az üdvösségéért felelős, hanem kenyeréért, jólétéért, az egészségéért, testi és lelki képességeinek kibontakozásáért, kultúrájának haladásáért, a jelenéért és jövendőjéért.

Igen, egész életünket testvéreink szolgálatába kell állítanunk életüknek egész területén. Oda kell állni melléjük, amikor életük kínzó problémáival vesződnek, amikor kísértésekkel küszködnek, amikor erőtlenek, bátortalanok és tanácstalanok, amikor jobb anyagi helyzetért, szebb otthonért és békés jövendőért harcolnak. Mindezért magának Istennek vagyunk felelősek, aki az élet egész területén várja tőlünk, hogy hitünk szeretetben munkálkodjék.

T sten különösképpen felelőssé teszi az embert a másik em- bér életéért Isten szemében kimondhatatlanul drága az emberi élet. Körülveszi az életet a „ne ölj” parancsának szent védőövével, hogy így őrizze és védje azt. A Szentírás újra és újra bizonyságot tesz arról, hogy Isten az életét egészen sajátságosán a magáénak tudja, melyet nincs joga az embernek sem magától, sem mástól elvenni. Textusunkban többféleképpen is nyilvánvalóvá lesz ez. Először is Isten felkiáltásából: „Mit tettél?!” Ebben az Isten iszonyata jut kifejezésre Kain testvérgyilkossága felett De erről beszél Istennek ez a mondata is: „Testvéred kiontott vére kiált hozzám a termőföldről”. Tehát a vért nem egyszerűen elissza az anyaföld, hanem a meggyilkolt vére panaszkodik és kiált. Nem engedi magát ellapátolni. Előtör a föld alól is kiáltása és ez a kiáltás Isten trónja elé tör. Végül, hogy milyen nagy érték az Isten előtt az emberi élet, az kitűnik abból is, hogy Ábel meggyilkolásáért Isten Káint igen keményen megbüntette: megátkozta, egész életében bújdosnia kellett és még az anyaföld is megtagadta tőle termőerejét.

Mi azt is tudjuk, hogy ezt az emberi életet Jézus Krisztus magára vette és ezzel megszentelte és azt is tudjuk, hogy a „ne ölj” parancsát így. értelmezte: aki haragszik testvérére, máris ölt. Vagyis a gyilkosságot már a gyökerében, a szívében kívánta megfojtani.

A z életért való felelősség átérzése és ennek a felelősségnek a megélése a mi korunkban, az atomkorszak küszöbén, százszorosán hangsúlyos. Éppen ezen a mai vasárnapon nem feledkezhetünk meg arról, hogy 15 évvel ez előtt, augusztus

6-án reggel 8 óra 15 perckor az első atombomba Hirosimában szinte percek alatt kioltotta 200 000 japán életét. Azok, akik parancsot adtak a bomba ledobására és akik a parancsot végrehajtották, 200 000-szeresen hágták át a „ne ölj” szent védelmi övét! És hány ezer azoknak a száma, akik az akkor kapott sugárfertőzésben haltak meg egészen Hiroko Takácsi nevű 24 éves lányig, aki az elmúlt hetekben halt meg és, aki 9 éves volt, amikor sugárfertőzést kapott Hirosimában! És hány száz és ezer azoknak a száma, akik torzszülöttként jöttek azóta a világra, ugyancsak sugárfertőzés következtében! Nem csoda, ha a bombát szállító repülőgép másodpilótája a Ián-* gokban álló Hirosima felett ezt írta naplójába: „Keresem a szavakat és nem találom. Csak annyit tudok mondani: Istenem, mit tettünk! Ha 100 évig élhetnék még. akkor sem tudnám ezeket a perceket emlékezetemből kitörölni.,,”

Nyílt levél

Dibelius püspök ellen

Olvasóink már jól ismerhetik Dibelius nyugatberhni püspök nevét, aki a legdurvább támadást indította a Német Demokratikus Köztársaság államrendje, vele együtt az összes szocialista állam és azok államhű keresztyénéi ellen. A felsőbbségről írt röp- iratával leplezetlenül odaállt a hidegháború élharcosai mellé és az úgynevezett „keresztyén Nyugat” élharcosává lépett elő. A Német Demokratikus Köztársaság evangélikus keresztyénéi élesen visszautasították Dibelius támadását és a világ minden nevesebb egyházi embere és teológusa elutasítóan nyilatkozott és kudarcba fullasztotta a püspök lépését. *

A német evangélikus gyülekezetek világosan felismerték Dibelius szándékait: őt nem a felsőbbséggel kapcsolatos teológiai kérdések és evangélikus tanítás érdekelték, hanem a kelet-német társadalmi rend aláaknázása és egy újabb 1953-nak az előkészítése. Dibeliust a kérdés politikai vonatkozásai érdeklik csupán. Ezt a megállapításunkat alátámasztja a következő dolog is.

Ez év júniusában egy könyv jelent meg Berlinben ezen a címen: „Itt Dibelius beszél.” Dibelius prédikációiból, könyveiből, újságcikkeiből és leveleiből vett számtalan idézettel azt dokumentálja ez a könyv, hogy Dibelius egész életében a német revanspolitika és militarizmus bajnoka volt és ma még sokkal inkább az.

Az első világháború kitörését „isteni kinyilatkozásként” ünnepelte. A weimari köztársaságban Németország keleti határainak a revízióját követelte és állandóan izgatott a Szovjetunió ellen. A harmincas években nagy „nemzeti megmozdulásként“ köszöntötte a német fasizmust, jelentéktelennek minősítette a zsidóüldözést, sőt antiszemita magatartásával és nyilatkozataival igazolta azt.

Dibelius tehát hű maradt önmagához. Ügy tűnik, elérkezett annak az ideje, hogy befejezze dicstelen pályafutását. Ez a dokumentációs 'kötet minden bizonnyal felnyitja azoknak a szemét is, akik

„jóhiszeműek” és „mérsékeltek” akartak lenni a Dibe- lius-kérdésben. Most már nemcsak egyes lelkészek és teológusok szólalnak meg, hanem egész testületek lépnek fel határozottan Dibelius püspök ellen. Egyes nyugat-németországi lelkészi munkaközösségek vezetői nyílt levelet intéztek Dibelius ellen, amelyben kioktatják a püspököt arról, hogy evangélikus szempontból hogyan kell tanítanunk keresztyén embereknek a világi felsőbbségről:

A Szentírás azt tanítja, hogy Isten eszközét lássuk minden emberben, akik felelős állást töltenek be az államkormányzásban vagy a politikai községekben, függetlenül attól, hogy hogyan kerültek az illetők vezető állásba- Sem a Német Demokratikus Köztársaság keresztyénéi, sem a Szövetségi Köztársaság keresztyénéi nem mondhatják kormányuknak, hogy nem felsőbbség.

A keresztyén embernek, mint minden állampolgárnak az a hivatása, hogy Németország mindkét részében felelősen dolgozzék együtt másokkal az állam minden feladatában és itt is, ott is „mindenkinek a javáért fáradozzék”. Felelőtlen magatartás volna részükről, ha azért utasítanának el a felsőbbség- hez tartozó személyeket, mert azok atheistáknak vallják magukat. Ahogyan felelőtlen dolog volna részükről, ha minden kritika nélkül engedelmeskednének arra való hivatkozással, hogy a kormányon levő emberek keresztyének.

A keresztyén ember kiveszi a részét az államnak minden olyan törekvéséből, amely az emberek javát szolgálja.

Minthogy azonban a vezető tisztségben levő személyeket mindig kísérti az a veszély, hogy nem jóra használják fel a hatalmukat, ezért azért is felelősek a keresztyén emberek, hogy emlékeztessék őket az emberi életért vállalt feladatukra, imádkozzanak azért, hogy a hatalom eszközeit igaz dolgokban alkalmazzák, hogy nemet mondjanak olyan követelményekre és intézkedésekre, amelyek ellentmondanak az Isten akaratának s ha kell, vállalják a szenvedést is, jelét adva ezzel annak, hogy a keresztyén emberek inkább engedelmeskednek Istennek, mint az embereknek.

A keresztyének azonban abba a sajátos veszélybe juthatnak, hogy az egyház társadalmi kiváltságait és régi jogait úgy ítélik meg, mintha azokat egyenesen Isten akarta volna s úgy vélik, hogy ezeknek a megvédésével kell igazolniok hitbeli engedelmességüket. Pedig az Isten országának a hirdetése és az emberek örök üdvössége nem attól függ, hogy megtartják-e, ami az őseiké volt és ami az övöké. Krisztus, a mi Urunk, arra hívott el bennünket, hogy a világ javaival úgy éljünk, mintha nem a miénk volna. Ma ez azt jelenti:

hogy a nyugati világban csakúgy mint a keleti világban szabadon élhetnek az evangéliomnak; megvan az a szabadságuk, hogy állampolgári és sajátosan keresztyén felelősségüket a keleti világban is gyakorolják, annak a politikai, társadalmi, gazdasági adottságaiba vagy változásaiba beleilleszkedjenek és például termelőszövetkezeti vagy állami gazdaságok alkal- mazottaiként megmaradjanak keresztyéneknek.

Megvan az a szabadságuk, hogy ne vegyenek részt embertelen vagy hazug intézkedésekben — Nyugaton csakúgy mint Keleten és ne helyeseljék azokat.

Megvan az a szabadságuk, hogy ne szítsák a hidegháborút és ne izgassanak más államok és népek ellen és utasítsák el a Német Demokratikus Köztársaság el nem ismerését is, mint a hidegháború egyik eszközét.

Az írásban semmi alapja nincs annak, hogy útjába álljunk a két német részállam kölcsönös állam jogi elismerésének. A keresztyén emberek mindenben az apostol szavaihoz tartják magukat: „A szeretet nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.”

Ez a világos állásfoglalás szól nemcsak Dibeliusnak, hanem mindazoknak, akik hozzá hasonlóan „politizálnak”!

Dr. Pálfy Miklós

Bz Űr küldetésében

Isten emberei mindig abban a meggyőződésben éltek, hogy mindazzal, amit szólnak és tesznek, Isten ügyét képviselik az embervilágban. Próféták, evangélisták, apostolok, pásztorok és hivők életértékét minden időben az adta és adja meg, hogy ezt a feladatot — az Ür ügyének képviseletét — mennyire tudták és tudják a megbízó Isten iránti engedelmességben, a maguk emberi vélekedésének és vágyainak háttérbe* szorításával elvégezni.

Tudunk hamis prófétákról is, akiket Izrael népe szívesen hallgatott, mert a szavuk méz volt és próféciáik kedve*

sek. — Ismerjük Pál após-* tol életét, aki égett az „Űr ügyéért”, de mert ezt a saját emberi meglátása szerint akarta képviselni, meg kellett járnia az összetörettetés mélységeit. — A mi Urunk Jézus Krisztus példázataiban szól a hű és igaz sáfárok mellett hamis és hűtlen sáfárokról is« akik csak látszat szerint képviselik a megbízó Urat. Valójában a saját emberi indulataikat, vágyaikat élik és így megrontják a rájukbízottak életét. I Istenre hivatkozva kcgyetlenkedtek s az Űrtói kapott megbízatással vissza* élve verték a szolgákat és szolgálóleányokat, ettek, ittak, részegeskedtek. Mintha nekik minden szabad lenne s nem tartoznának számadással cselekedeteikért.

A mai vasárnapon a keresztyén gyülekezetnek —• pásztoroknak és híveknek egyaránt — számot kell vetniük azzal, hogy Isten ügyét Neki való engedelmességben képviselik-e az emberek között, vagy csak a saját elgondolásaikat bujtatják el „Isten ügye" mögé??!

Isten népe egy pillanatra sem feledkezhet el arról, hogy „akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé!" — A szeretet Istenére való hivatkozással nem lehet igazolni semilyen szeretetlen- séget, gyűlöletet, kegyetlenkedést, szabadosságot, vagy felelőtlenséget!

Krisztus Leikével mcgtel- jcsedve lett Pál apostol igazán az Ür ügyének képviselője. Lett áldássá a gyülekezetben és a pogányok között. Ezzel a lélekkel lehetett csak az Űrnak hűséges képviselőjévé a megbízott sáfár. Krisztus Lelkének engedelmeskedve lesz az Ür ügyének igazi1 képviselője a naponkénti bűnbánatban megtisztuló, mindenkor szolgálni kész gyülekezet!

Biatniczky Jenő

Óh, valami szörnyű összefüggés van Kain Ábelt meggyilkoló dorongja és a 200 000 embert megölő atombomba között! Ez utóbbi annak csak „tökéletesített” mása.

Ezen a mai napon a Prágai Keresztyén Konferencia kezdeményezésére szerte a világon, így a mi hazánkban sok száz és ezer templomban bűnbánati és könyörgő istentiszteletet tartanak. Bár nem a mi kezünk dobta le az atombombát, az mégis a keresztyénségnek is szégyene és felelős érte Isten előtt. Mindenesetre, akik az atombomba ledobására parancsot adtak, a Szentháromság egy igaz Isten nevére voltak megkeresztelve és a ledobás után a pilóta Isten szent nevét emlegette. Itt is valami borzalmas összefüggés van az első testvérgyilkosság és Hirosima között. Kain is az oltár mellől indult el, amikor meggyilkolta testvérét és a hirosimai gyilkosok is valamikor az oltár előtt voltak, hiszen megkereszteltettek! Ez az egész keresztyénség bűne, amely nem szeretett eléggé, nem kiáltott elég hangosan „nem”-et a 6 éves világháborúban és nem imádkozott elég forrón a háború kiküszöböléséért, hanem még teológiailag is igyekezett a háborút igazolni. Ez csak Hirosimához vezethetett. Álljunk meg hát ma igaz bűnbánattal a felelősségrevonó szent Isten színe előtt, r) e az igaz bűnbánatból új életnek is kell születnie, amely- nek legfőbb jellemzője, hogy Isten előtt felelősnek tudja magát a másik ember életéért és jövendőjéért. A mi időnkben ugyanás az egész emberiség életéről és jövendőjéről van szó. A legújabb hidrogén bombákkal az emberiség már kipusztíthatja önmagát és vannak felelőtlen emberek nyugaton, akik

gonoszul játszanak az emberiség jövendőjével, magával az élettel.

Nekünk keresztyéneknek most egy pillanatig sem szabad tétováznunk. Nem nézhetjük tétlenül, hogy az emberek, Isten gyermekei egymást halomra öljék, és ölessék. Káinnak arra a kérdésére, hogy „Őrizője vagyok-e az én testvéremnek?” gyorsan és szent komolysággal „igen’-nel kell felelnünk. Aztán Istentől kapott szorongató szerelemmel és égő felelősséggel, mindent meg kell tennünk azért, hogy ne ismétlődjék meg Hirosima, hanem „béke legyen a nap alatt”. Először is a magunk szívében kell Krisztus erejével megfojtani minden gonosz indulatot, gyűlöletet és haragot. Aztán fáradhatatlanul imádkoznunk kell, hogy Isten leleményes szeretettel maga gátolja meg az emberi élet elpusztítását és adjon békét a világnak. Aztán újra és újra prédikálnunk kell, hogy a háború bűn és Isten a békének az Istene és az egyetlen ami az emberiséget megmentheti: a béke. Aztán össze kell fognunk mindazokkal, akik az atomfegyverek megsemmisítéséért, a háború és fegyver nélküli világért és az egész emberiség békés jövendőjéért küzdenek. Velük kell haladnunk, még akkor is, ha talán más világnézetűek. Az élet megmentése ma a legnagyobb és legsürgősebb ügy. így gyakorolhatjuk Isten előtti felelősségünket a másik emberért, a testvérért, a drága megváltott életért. Higgyük, hogy „munkánk nem hiába való az Űrban” és Isten visszaadja eljátszott jövendőnket és megajándékozza az egész emberiséget szép jelennel és boldog holnappal. Erre segíts minket, szerető mennyei Atyánk! Ámen.