Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-07-17 / 29. szám
KP. BÉRM. BP. «. ARA: 1,40 FORINT Újra tett a világ egy lépést... AZ ELMÚLT HÉTEN A VILÁG érdeklődésének középpontjában újra egy látogatás állt. A Szovjetunió miniszter- elnöke egyhetes baráti látogatást tett Ausztriában. Az egész hír elférne egy sorban. Hogy mégis néhány gondolatot fűzünk hozzá, annak magyarázata a következő: Japánban elmaradt egy látogatás. Köztudomású, hogy hosszas diplomáciai előkészítés, az Egyesült Államok, valamint Japán vezető köreinek buzgalma a látogatás sikeréért, kudarcba fulladt. A japán nép nem kívánta „keleti mosoly”-ban részesíteni annak a népnek a vezetőjét, amely a második világháború végére az atombomba ledobásával olyan embertelen pontot tett. Hogy mi lett volna a háború kimenetele a Távol-Keleten, az az erőviszonyokat ismerve, minden kétséget kizár, de a kapituláció ily módon való meggyorsítása, egy gyilkos fegyver kipróbálása, ha mindjárt az ellenségen is, a lehető legerkölcstelenebb. Az erkölcstelenséget még csak fokozza az, hogy minden figyelmeztetés, minden jelzés nélkül, több százezres — mondhatnánk békés, védtelen — város közepére szabadították rá az izzó poklot: az atombombát. Egy nép fájdalom-tudata lehet erős, egy nép lehet megbocsátó, egy nép lehet bosszúért lihegő. Japán népe az utolsó években arról tett bizonyságot, hogy szeretne beleilleszkedni a népek családjába, testvér akar lenni a testvérek között. Ezt az akaratát, elképzelését és vágyát keresztezik vezetői és akadályozzák azok a politikai körök, amelyek inkább szeretnék látni a népeket Káinoknak és Ábeleknek és azt a sorsot is szánják nekik, mert abból, ha a népek egymásra fegyvert fognak, hasznuk van egyeseknek. Régen elmúlt már az az idő, amikor ezt az egyszerű emberek még nem tudták. Ma a gyermekek is tudják és nemcsak Japánban, de szerte a világon. Mivel ezt tudják a tömegek, ezért nem kértek az Egyesült Államok elnökének látogatásából. VOLT MÉG EGY OKA a barátságtalan, az „ami, go home’’-szerű fogadtatásnak. Ma már nem lehet vaspántokkal, szigorúan lezárt táskában ajándékot vinni. Az elnök táskája is „átlátszó” volt. Az ajándék, amely a táskából kilátszott, egy katonai szerződés. Messziről olvasható volt. Szövege és tartalma milliók szívét dermesztette meg, százezrek és százezrek hallották újra a Csendes-óceán végtelen zúgásában a halál szelét, és érezték a hideg, mindeneket örökre eltemető hullámsírt, a szél és a sóhaj arcukba kergette Hirosima és Nagaszaki temetőjéből a tízezrek finom, lehelétkönnyű porát, mert ott ember és anyag ellobbant a szörnyű izzásban. A játékszabály becsülete ezt követelte: „bölcs mosoly” helyett őszinte szó: „nem, ebből nem kérünk!” AUSZTRIÁBAN VISZONT lezajlott egy látogatás. A napi- és képeslapok mosolygó, barátságos arcokról számolnak be. Kedves, közvetlen, szívből jövő hangok üdvözölték a szovjet vendéget Bécsben, és az osztrák vidéken. Ausztriában 1955. július 27-én lép érvénybe az az állam- szerződés, mely szerint megszűnik a négyhatalmi megszállás és helyreáll Ausztria szuverénitása. A hétmilliós osztrák köztársaság semlegességi politikát folytat, a látogatásnak ez a tény mindenesetre hangsúlyt ad. A nyugati sajtó- és propagandaszervek főkérdése az volt, vajon megismétlődnek-e a i,tokiói események”? A szovjet miniszterelnök táskája is „átlátszó” volt. Az osztrák nép is bőven olvashatott a „táska tartalmából”. Hogy a látogatás a szívélyességen, barátságon kívül mit jelent, azt ezután lehet majd lemérni a nemzetközi politika érzékeny „patikamérleg”-én. Annyit mindenesetre — tartózkodva a felesleges jóslatoktól — elmondhatunk máris, hogy az osztrák nép előtt, a semleges Ausztriában elmondott Hrus- csov-beszédek hosszú időn keresztül fogják foglalkoztatni a nyugati világ közvéleményét. Számunkra az ismerős szavak, gondolatok megnyugtatólag hatnak. Hosszú küzdelem, sokak akarata és reménységének kifejezése az, amit Hruscsov képvisel. A politikai program őszinte nyíltsága, és következetessége újra, meg újra lenyűgöz, és egyre több barátot szerez a békés egymás mellett élés, a leszerelés gondolatának. Érdemes a szavak echóját még egyszer tudatosítanunk: MI NEMCSAK BESZÉLÜNK A BÉKÉRŐL - mondotta Hruscsov —, hanem kitartóan harcolunk is a béke megőrzéséért és egy új világháború megakadályozásáért... A legutóbbi négy évben haderőnket egyoldalúan 2 140 000 fővel csökkentettük... A Szovjetunió megszüntette a külföldi katonai támaszpontjait... Egyoldalúan beszüntetjük a nukleáris fegyverkísérleteket, hajlandók vagyunk mindörökre lemondani az ilyen kísérletekről, ha a nyugati hatalmak szintén készek erre... Mi a részleges leszereléstől kezdve az általános és teljes leszerelésig a leszerelés megvalósításának legkülönbözőbb változatait javasoltuk — folytatta többek között a szovjet miniszterelnök, majd áttért a békés egymás mellett élés javaslatára: „Lehetségesnek és szükségesnek tartjuk, hogy biztosítsuk a legkülönbözőbb társadalmi rendszerű államok békés együttélését ... Ebből következik, hogy békés versenyt ajánlunk a kapitalista világnak... Mi azt mondjuk a nyugati hatalmaknak, hogy semmisítsük meg a fegyvereket, oszlassuk fel a hadseregeket, töröljük a katonai kiadásokat és versenyezzünk békés színtéren: ki biztosít népének magasabb életszínvonalat és nagyobb szellemi gazdagságot, ki biztosítja népének a nagyobb szabadságot és örömet, a legboldogabb alkotó életet” — mondotta Hruscsov. A SZOVJET MINISZTERELNÖK táskájában ez volt. Nem csodálkozunk azon, hogy egyszerű emberek lobogtatták zsebkendőjüket és tüntettek „a béke és barátság” jegyében. Együttérzünk az osztrák emberekkel. Mindannyiunkat az a szándék vezérel, hogy a béke és barátság testvérekké tegyen. Mindnyájan szeretnénk véglegesen szabadulni a háború lidér- cétől. Mindnyájunk törekvése, célja a jólét, a biztonság, a szép és szabad élet. öröm számunkra, hogy ezen az úton újra tett a világ egy lépést, még hozzá nem is kis lépést. A Fudzsijama tűzhányó fenyegetőleg zúgott, morajlott, Eisenhowernak nem sikerült megmásznia, a nyári szél azonban vidáman és pajkosan lengeti a béke és barátság lobogóját az Alpokon, ahová Hruscsovnak sikerült azt kitűznie. Testvérek között Erfurtban í. AZ AZ UTAZÄS, amelynek kapcsán részt vettem egyházunk képviseletében a Keresztyén Demokrata Unió erfurti kongresszusán, nem szorítkozott egy hatalmas, gyönyörűen díszített csarnok falai közé. Ödön városok szűk utcáin, történelmi templomok hajóján, kastélyok freskós termein, kultúrházak folyosóján vezetett keresztül. Mindenütt emberek, újabb és újabb emberek, nyíltszívű barátok arca villant fel úgy, hogy meg is maradjanak az emlékezetben. Élmények színes képsorozata kergeti égymást, beszédek egy-egy csattanós mondata ma is fülemben cseng. Itt olaszul, ott franciául magyaráznak, amott a svéd újságíró, Za- more, beszél németül a holland pszichológus kisasz- szonnyal, Henriette Westra- tennel, vagy a lett érsek, dr. Turs egy magyarral, de ebben a nemzetközi kavargásban mégis van valami belső egység, valami különös lelki erő, elhatározottság s ez éppen úgy visszatükröződik a Lenin- békedíjas római katolikus lelkész Dón Gaggero arcán, mint a Boulier abbéén, a Romániai lutheránus Gross esperesén, vagy a mindig mosolygós me- thodista laikus prédikátor Karl Ordnungen. És ez: a világ békééiért való törekvés, amely mint az áradat áttöri a nyelvi, vallási, világnézeti, nembeli, vagy korbeli különbözőségeket. NEM KELL AZT GONDOLNI, hogy ez az érzés, ez a készség, ez az odaszánás valami „felső tízezer” szellemi sajátossága, mert Apoldaban vagy Breitewörbisben, ezekben a kis városokban, a Nemzeti Front gyűlésein egyszerű emberek sokasága ugyanígy érzett és szólt, ezzel a magatartással kérdezett egyházi életünk és szolgálatunk felől és arról, hogyan és miért érthetik meg egymást keresztyének és nem-keresztyének a teljes béke és leszerelés érdekében. Mi másra gondolhattak azok, akik szakadatlan sorokban elvonulták a buchenwaldi krematórium, a haláltábor megrázó képei és emlékei előtt, hogy összerázkodó szívvel meneküljenek ki a véres-kegyet- len-jajgató múlt hosszú ujjú karmai közül Isten tiszta, szabad, békés ege alá, susogó fák közé, vagy a festői Weimar falai közé. S mire gondolhatnak azok, akik Drezda, Lipcse, Karl-Marx-Stadt, vagy Berlin belvárosának éktelen romjai közül hazamennek minden nap a városok peremén épülő modern, színes, új lakásaikba? Mire gondolhat az a muzsikus, aki magyar orgonaműveket és énekkari kottákat kért bemutatásra? Vagy az erfurti Ágoston-templom pásztora, dr. Bock, ezernyi történet pompás mesemondója, aki feleségével együtt áradozva mondogatta: óh, az a Balaton ... az a Budapest... az a csillagokat fürdető Duna vize... Igen, így lett a belső egység, a különös lelki erő, a békéért való rajongás milliók akarata, kívánsága, imádsága s ez olyan tény. amellyel mindenhol és mindenkinek számolnia kell. 2. A NÉMET EVANGÉLIKUS EGYHÁZ — együtt a szabad egyházakkal — az életűt keresés lázában és munkájában él. Hogyan szolgáljon az egyház úgy, hogy az új társadalmi renddel ne kerüljön szembe, ne legyen ellenállóvá, ne indítson kultúrharcot, de ugyanakkor ne legyen vakon és süketen, belső hitbeli döntés nélkül, elvtelenül annak kiszolgálója. Másszóval: se op- pozíció, se opportunizmus! Másrészt az egyház azt az utat is keresi, amely a gyülekezeti élet megújulását, meg- elevenedését is jelenti. A gyülekezeti élet ugyanis — akár modern templomokban, akár a nyolcszáz és ezeresztendős dómokban, Stadtkirchekben és Schlosskirchekben — a mi fogalmaink és tapasztalataink szerint valahogyan egészen más. Semmiképpen nem akarom kritizálni a német egyházi, gyülekezeti életet, hiszen az a különböző püspökségekben is különböző, gyülekezetenként is változó, más a szabad egyházakban is, de két szónak döntő jelentőségét különösen felismerhettem. Ezek: o tradíció és a konzervatívizmus. Ez a két szó teljes tartalmával alapvetően jellemző. Az egyháza, gyülekezeti élet kerete a tradíció és lelkészek, egyházi vezetők magatartása konzervatív. Még mindig viselnek cilindert az utcán is, egyszerű emberek is. Akik azt látják, hogy az élet, az új, az egészen más százkilométeres tempóban rohan el a templomok, ódon, magas fala alatt, azok belevetik magukat ebbe a küzdelembe, hittel és szívvel ' és „Isten kegyelméből magas kort értem el, és csak most, 72 éves korómban, adatott meg nekem, hogy lelkészszentelésnek tanúja lehettem. Egyszerű életemben kevés a magasabbrendű élmény, s ha ilyen adódik, boldog izgalommal tölt el. Ilyen hangulatban siettem délután a Deák téri templomba... Könnyes, meghatott örömmel néztem a főpásztorral és idősebb paptársaival oltárhoz vonuló öt ifjú lelkészt. Lelkűkben alázat, szívükben szent tűz a nemes elhatározás: Isten szoglája, Krisztus jó vitéze, igehírdető akarok lenni... Ügy éreztem és érzem, hogy a sok együttérző szívből nemcsak a nagy szeretet, de a hála is sugárzott Isten és őfeléjük, azért a kegyelemért, hogy Isten hívta őket, Isten adja őket nekünk, s ők vállalták a küldetést... Szívemből most is imádság száll értük, hogy úgy legyen, amint az avató főpásztor mondta nekik: hogy a szeretet lelke, az erőnek lelke, a józanságnak lelke, ami adatott nekik, vezesse, irányítsa, védje, erősítse mindenkor őket. S a küldetésük gyönyörűségének tudata — az evangélium hirdetése — legyen kiapadhatatlan erőforrása lelkűknek ... Ezen a szép örömönnepen szomorúság is lopózott a lel- kembe. Egy fiatal leány is volt ott a végzett teológusok között... Miért nem léphetett az oltár lépcsőjére ő is, mint tanulótársai, hogy felszenteljék? Ilyen érzésekkel léptem ki a templomudvarra és jóleső tudással és keresik az igei, a teológiai feleletet. De keresik az erőt is ahhoz, hogy az egyház is megtérjen és éljen, épüljön és növekedjék, s ugyanakkor tagjai által építse azt is, amit a szocializmus kitűzött célként maga elé: a nagyobb kenyeret, a jólétet, a békét... Ezek az emberek mindig többen vannak és még többen lesznek. MINDEN ÜJ HELYZET kialakulásához idő kell, bár ez az idő nagyon sürgető. Az idő is és a sajátos történelmi helyzet ott: a kettéosztott Németország. Nem hagyhatom szó nélkül azt a forrongást, amely a római katolikus egyháziján is megindult. Tanuljuk meg Karl Fischer nevét, aki Berlin mellett, Röntgentalban él, már nyugalomban, testi erőtlensége miatt és aki egy négyszáz tagú római katolikus papi gyülekezet előtt beszélt az agresszív katolicizmus ellen és többek között ezt mondotta: „Most végre kínálkozik alkalom arra, hogy a felebaráti szeretetet a társadalmi keretek között komolyan vegyük. Az idő rohan velünk is, nélkülünk is. Adja Isten, hogy egyszer ne vessék szemünkre: már megint nem voltatok a helyeteken.” Várady Lajos érzéssel láttam, hogy a külföldi vendég-lelkész éppen ezzel a nőteológussal beszél komoly érdeklődéssel. Visszagondolok az avató főpásztor szavaira: nemcsak a múltba kell visszanézni, hanem előre a jövőbe. Megérteni az idők szavát, egyre tisztultabb gondolkodással mindig előre ...” Barth Gyuláné * Barth Gyuláné olvasónk levele tehát felveti a nők lelkésszé szentelésének kérdését. Hadd emlékeztessünk itt Káldy Zoltán püspöknek a lelkészszentelés alkalmával idevonatkozó szavaira: Egyházi rendtartásunk ezidősze- rint nem nyújt lehetőséget arra, hogy nőket is lelkésszé szenteljenek. Kozma Évamária — aki férfitársaival együtt térdelt úrvacsoravételre az oltárhoz — megkapja kiküldetését egyházi, gyülekezeti szolgálatra. Ezeket mondotta a püspök. Közölhetjük, hogy Kozma Évamária szolgálati beosztását egyik gyülekezetünkbe máris megkapta. Igaz, hogy a nők lelkésszé szentelésének kérdése az utóbbi időben néhány nyugati országban előtérbe került. Főoka ennek az ezekben az országokban mutatkozó lelkészhiány. Isten iránti hálával állapíthatjuk meg, hogy Magyarországon ezideig lelkészhiány nincs. Valamennyi gyülekezetünk lelkészi állása betöltött. A lelkész utánpótlás megfelelően fedezi a szükségletet. Nők lelkésszé szentelése — mivel elegendő férfi lelkész áll rendelkezésre — nálunk nem időszerű. Lelkészszentelés után Június 19-én Káldy Zoltán püspök a Deák téri templomban öt végzett teológust szentelt lelkésszé. Az öt teológussal egy időben végzett egy nőhallgató: Kozma Évamária is. Az emlékezetes egyházi esemény és a róla szóló beszámoló után olvasóinktól több levél érkezett szerkesztőségünkbe. Barth Gyuláné is felkereste soraival szerkesztőségünket, s mivel levelében közérdekű kérdést is vet fel, leveléből az alábbiakban részleteket közlünk: H legfőbb kincs Akarva akaratlanul úgy él az ember, hogy értékelnie kell az élet dolgait maga körül. Van amit szeretek és van amit nem bírok elhordozni. Az ember élete igen nagy mértékben függ attól, hogy mi az, amit szeretek és mi az, amit gyűlölök. Aki az átkos szen- védélyeket szereti, annak élete előbb vagy utóbb ezeknek hatására elpusztul, aki nemes szenvedélyek rabja lesz, annak élete egészségesebb és boldogabb lesz. Aki rossz emberek hatása alá kerül, az maga is rosszá válik — hány gyermekünk élete ment tönkre a rossz társaság átkos hatása alatt —, akiket nemesen gondolkodó emberek vezetnek, azok maguk is nemesekké válnak. Nem mindegy, hogy mi az, vagy ki az, aki betölti életemet, lelkemet. A mostani vasárnap' épp abban szeretne segítségünkre lenni igéivel, hogy megmutassa Isten gyermekei számára azt a legfőbb kincset, mely betöltheti lelkünket és boldoggá teheti életünket. Ez a kincs az Isten országa! Az az élet, melyért érdemes élni és mindent feláldozni, hogy azt megszerezzük és ha megszereztük, akkor valóban mindent megnyertünk. Előttünk nem lehet kétséges, hogy, az élet teljességét az jelenti, amit az írás így fejez ki, hogy, Isten országa. Isten országának szeretete azt jelenti, hogy minden vágyammal oda nézek és felé törekszem, ahogy a tanítványok is tették. Erről a céljukról nem tudtak lemondani. Ök csak Jézus nevében tudtak járni és élni, de mert így éltek, tudtak éppen, korukban a leghasznosabb és legtöbbet segítő emberekké’ válni. Senki nem volt annyira készséges a segítésre, mint ők. Senki olyan világosan meg nem látta és nem hirdette a szociális igazságokat, mint ők. Ma világosan meg kell látnunk, hogy Isten szolgálata és az ő országa után való vágyódás azt jelenti, hogy fokozott felelősséggel ébredek azoknak a szolgálatoknak tudatára, melyeket Itt a földön kell betöltenem. Nem lehetek ellensége annak a világnak, melyben élek és amelyben feladatot kaptam saját üdvösségem érdekében. Meg kell keresnem és meg kell találnom a legfőbb kincset: az Isten országát, mert ott van az én életem — de szolgálnom kell, hogy el ne veszítsem. A szolgálat lehetősége és helye pedig most itt van ebben a világban. Mi azért élünk, hogy megtaláljuk és elnyerjük Isten országát, de ezt most és itt kell megkeresni és megszerezni. Ez a keresztyén élet. A legfőbb kincs ösztönöz bennünket arra, hogy minél többet segítő és minél több áldást jelentő élettel tudjunk benne élni a világban, hogy biztosan megmaradjon a helyünk az Isten országában. Kökény Elek
