Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-06-14 / 24. szám
A Mrosima-Mnbánati nap elé Teológiai Akadémiánk könyvtárában Augusztus 9-én minden evangélikus gyülekezetben bűnbánati és könyörgő istentiszteletet tartunk. Emlékezni akarunk Hirosimára, ahova 15 esztendővel ezelőtt dobták le az első atombombát. Ennek a bombának a pusztítása figyelmeztető jel számunkra, hogy az élet és halál kérdése elé kerültünk sokkal inkább, mint valaha. Hogy háborúval nem lehet többé az igazságot és a jogot megvédeni, mert minden háború atomháború tehet csak ezután, tehát tömegpusztítás és gyilkosság. Ezért kényszerít bennünket Hirosima bünbánatra, amelyből bátor kiállásnak kell megszületnie minden háború megakadályozására. Lapunkban a fenti címen új rovatot nyitunk és megszólaltatjuk azokat a neves keresztyén férfiakat, akiket keresztyén hitük és lelkiismeretük az első vonalba állított az atomháború elleni harcban. u í D. Vogel Henrik, a berlini Humbold Egyetem teológiai professzora, ott volt múlt esztendőben a Prágai Keresztyén Békekonferencia bölcsőjénél és egyik leglelkesebb védelmezője a békének. Tavaly járt Japánban, látta Hirosimát és Nagasakis az atomkorszak első áldozatait, a még ma isi romboló atomsugárzás szörnyűségeit. A lapunkban közölt ^Hirosima” című versét ottani tapasztalatai és élményei alapján írta meg. Részben az ott látottak alapján tartotta meg Prágában ez év áprilisában nagyhatású előadását, amelyből az alábbi gondolatokat közöljük. „Ha meggyőződéssel és hittel beszélünk Istenről, aki az emberi életnek a poklát vállalta és valóságos emberként a helyünkbe lépett Krisztusban, akkor szent meggyőződéssel kell számolnunk azzal is, hogy Ö, aki a szögeknek a helyét még a kezén hordozta, mint Feltámadott Űr is, Buchenwald. Auschwitz és Hirosima poklában is ott volt az emberekkel.” Ami tehát Hirosimában az emberekkel történt, az végső sorban Krisztussal történt. Krisztus közösséget vállal a Hirosimái embereknek a hamujával és azzal az árnyékkal, ami megmaradt belőlük a cementfalon. 1959. április 13-án ezt a hírt tette közzé a „Die Welt”: „Megörült a Hirosimái repülőtiszt. Claude Eatherly, volt amerikai repülőőrnagy, aki részt vett 1945 augusztusában Hirosima japán város atombombázásában, ideggyógy- inézetbe . került. Eatheriyt korábban bíróság elé állították, mert betörést kísérelt meg. A bíró azonban ideg- gyógyintézetbe utalta a 40 esztendős őrnagyot, akinek kényszerképzetei vannak és azt hiszi, hogy állandóan japánok üldözik. — Eatherly annak a felderítő repülőgépnek volt a pilótája, amely az atombombát tartalmazó gépet szállította a célpont fölé. Azóta bűnösnek tudja magát a volt őrnagy. Ki fogja tolmácsolni ennek a boldogtalan embernek azt az Igét, amely egyedül jelenthet számára szabadulást? Ki fogja megmondani neki, hogy az a Krisztus, aki a Hirosimái pokolban is ott volt, érte is imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják mit cselekednek.” Mi, keresztyének halljuk Krisztus hívását. Szeretnénk engedelmeskedni neki. Akkor pedig nem az a feladatunk és kötelességünk, hogy ítéletet mondjunk mások fölött. Mi magunk is Isten ítélete alatt vagyunk, hiszen nem sokkal vagyunk különbek a hirosimai gyilkosoknál. Mi is félünk a másik embertől és gyűlöljük felebarátunkat. Márpedig a Biblia szerint gyilkos az, aki gyűlöli a testvérét. Aki pedig gyűlöli felebarátját, magát Istent gyűlöli, aki a Teremtő Isten. Isten szeretettel győzi le' gyűlölőit és arra szólítja fel őket, hogy egész emberségükkel mondjanak nemet a bűnre. Arra a bűnre is, amely Hirosimában lepleződött le. Ha áll is a tétel, hogy a tömegpusztító fegyverek dolgában a szocialista tábornak a felelőssége semmivel sem kisebb, mint a keresztyén Nyugaté, szolgálatunk éle mégis elsősorban azok felé fordul, akik Jézus Krisztus nevében Ä lelkészképzés Teológiai Akadémiánkon folyik. Bizonyára kevesen tudják, hogy az Akadémián 40 000 kötetes könyvtár segíti a lelkész jelölteket a szolgálatra való felkészülésükben, a már szolgálatot végző lelkészeket pedig tudományos továbbképzésükben. Az elmúlt napokban meglátogattuk a könyvtárt és beszélgettünk a könyvtár felelős vezetőjével» Virág Jenő könyvtárossal. A könyvtár anyagának nagy része 1923 óta beszerzett könyv, de sok régebbi könyv között is válogathatnak a kutatók. A könyvtár fejlesztése részben helföldi vásárlás útján történik. Sok történelmi vonatkozású és világnézeti jellegű könyv, és szépirodalmi munka található a könyvtár polcain. Valamilyen formában azonban mindegyikben szó van egyházi kérdésekről is. Külföldi egyházi szervezetek ajándékaiból is gyarapodik a könyvtár. Már a folyó év elején is több, mint 40 teológiai mű érkezett külföldről. A könyvtár jellege szerint tudományos szakkönyvtár. A történelmi és írásmagyarázati forrásművek egy része latin nyelvű. Sok héber könyv is van az Ószövetség területéről. Az Újszövetség és az őske- resztyénségre vonatkozó irodalom pedig görög nyelvű. A modern teológiai szakirodalom nagy része német, a lutheri reformáció hazájából. Több nemzetközi tekintélyre emelkedett angol és amerikai hittudós angol nyelvű művei is megvannak a könyvtárban. De vannak itt francia nyelvű munkák is. Finn testvéreink pedig az elmúlt évben két nagy könyvszállítmányban küldtek igen értékes és szép kiállítású tudományos teológiai könyveket. A könyvtáros az antik latin, görög és héber nyelvek ismerete mellett tud németül, angolul és franciául is. Most igyekszik elsajátítani a finn és szlovák nyelveket. A könyvtári anyag három helyiségben van elhelyezve. Nagy része az Akadémia épületének alagsorában, kisebbik része a hallgatók számára állandóan rendelkezésre álló olvasóteremben és a tanári szobában áll a tudományos kutatók rendelkezésére. Bizony sole munkájába került Virág Jenő lelkész-könyvtárosnak, míg a legmodernebb könyvekről olyan kartoték- rendszert állított fel, melyben percek alatt megtalálható a kívánt tárgyra vonatkozó forrásanyag. Munkájában segítője Porkoláb Márta nyug. vallástanár, aki heti nyolc munkaórában dolgozik. A beérkezett könyveket mindenekelőtt bevezetik két anyakön yvszerű lajstromba, ezután ellátják a könyvtár tulajdonbélyegzőjének lenyomataival, jelzetet adnak, majd kartotéklapokat készítenek róluk, melyek ismertetik az egyes könyvek tartalmát. Egy- egy könyvről legalább 10—15 lap készül, némelyikről 30—40, sőt van olyan is, amelyről 130 különböző kartont készítettek. 1. Hogyan szolgálja a könyvtár a Teológiai Akadémiánkon történő lclkészképzést? — Kétféleképpen. — A lelkészképzést a könyvtár segíti azzal, hogy a könyveket beérkezésük után azonnal a teológiai tanárok rendelkezésére bocsátja, és azzal is, hogy a hallgatók a dolgozati témáikra vonatkozó tudományos útbaigazítás mellett megkapják a szükséges könyveket 2. Hogyan szolgálja a könyvtár a lelkésztovábbképzést? — Etekintetben igen komoly tényező a Lelkészi Munkaközösségek munkálkodása. Lelkipásztoraink előadásaikhoz a forrásmunkákat tőlünk szerzik be. Egyes lelkészeink maguk is foglalkoznak bizonyos teológiai kérdésekkel; ők is innen kapják a szükséges irodalmi anyagot. 3. Hogyan szolgálja a könyvtár az egyes gyülekezetek munkáját? — E téren könyvtárunk közvetett szolgálatot végez. Teológusainkat szupplikációs igehirdetésre készülésükben ellátjuk forrásmunkákkal. Lelkészeknek az igehirdetés elmélyítése és korszerűvé tétele céljából tudományos szakkönyveket, előadásaikhoz pedig forrásmunkákat kölcsön- zünk. Nagy segítséget tudunk nyújtani a folyamatosan tárgyalt szentírási könyveknek bibliaórákon való feldolgozásához is. Pl. az egyik lelki- pásztor Mózes első könyvét magyarázza a bibliakörben folyamatosan. 4. Hogyan szolgálja a könyvtár az egyetemes kultúrát? — Könyvtárunk bekapcsolód ik az állami könytárháló- zat munkájába is. Minden hozzánk érkezett könyvről értesítjük a Központi Címjegyzéket. A tudományos kutatók — egyházon kívüliek is — állandóan felkeresnek bennünket, és igénybeveszik könyvtárunk segítségét. Könyvtárunk résztvesz a nemzetközi könyvkölcsönzési forgalomban is. Végül megkérdeztük Virág Jenő lelkészt, hogy mint könyvtáros, hogyan tekint szolgálatára? — A könyvtár szíve minden könyvtárban, aki a tudományos munkálkodás vérkeringését táplálja: a könyvtáros. A legkitűnőbb könyvek gyűjteménye is holt anyag jó könyvtáros nélkül. Igaz, hogy amikor valaki bejön hozzánk, s látja, hogy a könyvtáros a kartotékok között keresgél, első percben azt gondolhatja, hogy ennek a munkának kevés köze van az egyház szolgálatához. Pedig ez is eszköz abban, hogy a lelkészképzés és lelkésztovábbképzés által szolgáljuk az Egyház Urát. Elbúcsúztunk Virág Jenő lelkésztől, a könyvekkel megtömött polcoktól, s az olvasóterem asztalánál dolgozó teológiai hallgatóktól. Megerősödtünk abban, hogy az Egyház Ura az egyházban minden szolgálati területet megáld sok áldással és reménységgel. Amikor a zöldbeöltözött fák közül visszatekintek a könyvtárat magábazáró Teológiai Akakdémiántora, eszembe jutnak Vörösmarty sorai: „Mi dolgunk a világon? küzdeni, És tápot adni a lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld s az ég fia, Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen .. (Gondolatok a könyvtárban.) Kamer Ágoston mernek és akarnak atomháborút kirobbantani a világon. Ezért kell magunkat és az egész világ keresztyénségét éppen Hirosimával kapcsolatban bűnbánatra hívni. Magának Krisztusnak a hívása ez, aki egyedül garantálja az emberiség jövendőjét. S aki valóban meghallja a hívást és engedelmeskedik neki, az nem tud nem harcolni, dolgozni, alkotni az emberiség jövőjéért, egyszóval a békéért S ez a hívás elsősorban nekünk szól, akik az élet igéjét hirdetjük. Hirosima nem válhatik a mi szemünkben egyszerű történeti eseménnyé, hanem bűnbánatra felhívássá kell válnia. Ami Hirosimában mindnyájunk tudtával történt, a bűn miatt történt s ez a bűn a mi bűnünk is. A hirosimai bomba ledobásának az évfordulója indítson el bennünket a közös bűnbánatnak, a közös imádságnak és felelősségnek az útján. Mi mindnyájan vétkesek vagyunk abban, hogy az ember gyűlöli a másik embert. Mindnyájunkra vonatkozik az írás szava: „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. Ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti oűnötök megmarad” Ján ev. 9:14.) Dr. Pálfy Miklós Június 15. 1520-ban adta ki a pápa azt a bullát, amelyben átokkal fenyegette meg Luthert, ha nem vonja vissza tanait; egyben elrendelte Luthe j iratainak elégetését. Luther híven megállóit refor- mátori tanítása mellett, és az egyházi átkot kimondó bullával is dacolt. — Tíz évvel utóbb, 1530-ban ugyanezen a napon nyílt meg Augsburg (Agosta) városéban az a német birodalmi gyűlés, amelyen az evangélikusok híres hitvallását felolvasták. Erről neveznek minket . ágostai hitvallású evangélikusoknak, •— 1763. június 5-én született Berzeviczy Gergely egyházkerületi felfelügyelő. Közgazdaságtani és társadalomrajzi munkáival beírta nevét a magyar társadalom átalakításának, a magyar- országi jobbágyság felszabadításának a történetébe. Június 17. 1703-ban született John Wesley, a metodista egy- egyház alapítója. Angliában működött. Testvérével és Whi- tefielddel karöltve, az angol államegyházban a keresztyén- ség megelevenítéséért buzgól- kodott, főképpen bűnbánati prédikációival. Mozgalmából önálló felekezet lett. — 1722- ben alapította Zinzendorf a. Herrnhut (= az Ür oltalma) nevű telepet morvaországi menekültek számára. A herm- huti „testvérközösség” idővel távoli országokra is kiterjesztette hatását. A magyarul is évről évre kiadott „Útmutató a Biblia rendszeres olvasásához” a herrnhuti „testvérközösség” műve. — 1737-ben halt meg Torkos András győri lelkész. Buzgó munkája, hatása alapján méltán nevezték a magyar pietisták atyjának. Egyik énekét, imádságait énekeskönyvünkben is megtaláljuk. Június 18. 1504-ben született Bullänger Henrik, a svájci reformáció nevezetes munkása; Zwingli utódja volt a zürichi lelkészi állásban, és annak reformatori munkáját is folytatta; egyeztette azt Kálvin genfi irányzatával, ö szerkesztette a Második Helvét Hitvallást. Magyarországi kapcsolataival hazánkban is jelentős mértékben hatott a református egyház kialakulására. — 1R49-ben végezték ki Rázga Pál pozsonyi lelkészt. Részt vett az 1848/49-es szabadságharcban, ezért kellett meghalnia. Az elsők között sújtotta, őt a megtorlás. Június 19. 325-ben a Nagy Konstantinusz császár által összehívott egyetemes keresztyén zsinat döntött abban a vitában, miképpen kell hinni Jézus Krisztusban. A helyes tanítást így fogalmazták meg: A Fiú egyenlő, azonos Istennel. Laboda, a megtért bárány Krisztus Urunk tanítása szerint kedvesebb a megtért bárány a „kilencvenkilenc igazaknál”, de mi, modern tanítómesterek, mégis csak jobban szeretjük az igazi bárányokat. Azokkal sokkal kevesebb a baj. Ebben a tekintetben gyökeresen átitatta gondolkodásunkat az átöröklés tana. Ez a tan ugyanis azt mondja: a bárány báránynak születik, a farkas farkasnak, <— $ a farkasból sohase lesz bárány. Itt van például a mi iskolánkban Laboda. Annak még a fejalkata is olyan, mintha anyatej helyett farkastejet szívott volna. Hegyes orr, tarajos fogsor, szűk koponya, sunyi fül, villámló szemek. Tiszta farkas fajta. Még farkat is tűztek hozzá társai a télikabátjára egy molyette rókaboáról a következő felirat kíséretében: Vigyázz! Harap! Az ilyen diáktípusok többnyire nem születtek tudományos munkára, verekedni azonban tudnak. így a mi kedves Ladobánk se szaporította valami sok dinnyepalántával a szellem kertészetét, inkább kihúzgálta még a káposztafejeket is. Hol a fejeket, hol a füleket, hol a — nyelveket. Az iskolában örökös volt rá a panasz: Tanár úr kérem, Laboda megint rajszöget tett alám! — Tanár úr kérem, Laboda a tízpercben spagátot kötött Mravik nyelvére és felhúzta a könyvszekrényre. ■— Mit? Mravik nyelvét? — Dehogy! A nyelvénél fogva Mravikot! 1 i— Hát miért nem jelenti ezt Mravik? — Azért kérem, mert azóta nem tud beszélni! Átkozott gondolat! Csak egy ilyen istentelen farkaskoponyában foganhatik meg. mint amilyen a Ladobáé. — Hol van, Laboda? __ Elment, tanár úr kérem! Mikor látta, ho gy Mravik megnémúlt, megijedt és hazaszökött. Ez is hozzátartozik Laboda természetrajzához. Mikor nincs rá szükség, tele van vele 02 iskola, s mikor szükség volna rá, nincs se. hoL Azt mondják, hazaszökött! Dehogy is szökött haza! Hiába küld az ember egymás után három futárt is a lakására, a szülei nem tudnak róla. — De hiszen elment reggel az iskolába. — Igen, de az iskolából hazaszökött. — Dehogy szökött, kérem, mi nem láttuk. Ott kell annak lennie az iskolában. ■— De ha nincs ott! — Hát akkor hol van? Két-három napig ez a kérdések kérdése: >— Hol van Laboda? Akkor aztán rendesen a rendőrség oldja meg a gordiusi csomót s hozza valahonnan a budai hegyekből vagy az óhegyi kavicsbányákból a megkerült La- bódát, akit ilyenkor még csak feleltetni se lehet, mert „ekszkuzál” a csirkefogó: — Tanár úr kérem, hiányoztam, nem tudtam készülni ... s ezt olyan komoly arccal mondja, mintha volna olyan nap a 365 közül, amikor készül. — Laboda! Javulj meg, mert baj lesz! Két napig csend van körülötte, akkor kijön a katedrához, s mint a szörcsuhába öltözött vezeklők, lesütött szemmel és megtört alázattal rebegi: — Tanár úr kérem, jelenteni akarok valamit. — No, ki vele! — Tanár úr kérem, én úgy érzem, hogy már javulok! S mialatt ez a töredelem a szíve mélyéig meghatja az egész osztályt, az egész tanári kart, sőt a jelek szerint magát Ladobát is, azalatt rendesen kiderül róla, hogy a vallomás előtt egy negyedórával összetörte a glóbust, kifacsarta a nyakát két kézimunkaollónak, és — három elsőévesnek, akik hangosan üvöltenek a természetrajzi szertárban, ahová Laboda egy rozsdás álkulccsal becsukta őket.-,- Azután eljött jelenteni, hogy már javul. Kicsaptuk. Azt hittük, ezzel csak szolgálatot teszünk neki, hiszen most már kedvére kóborolhat az utcán, fütyülhet a tudományokra, melyeket utál s azt verheti fejbe, akit jólesik. Csalódtunk. Laboda egész testében megrendülve fogadta a kicsapattatásáról szóló végzést. Kitört belőle a sírás: — Tanár úr, kérem, tessék engem visszavenni. * — Nem lehet, fiam! Az ilyen ember nem való iskolába! — Tanár úr, kérem... most már igazán megjavulok! — Elkéstél vele, fiam. Előbb kellett volna hozzákezdened! Laboda leborult a tintapecsétes iskolapadra s úgy zokogott, mint a megszaggatott esőfelhő. Gondoltuk, majd csak abbahagyja. De nem hagyta abba. Még hangosabban, még keservesebben sírt. Erőszakkal kellett kicipelni az osztályból az udvarra, onnan az iskola kapuja elé. — Tanár úr, kérem, itt akarok maradni! — Most már semmi keresnivalód itt, fiam. Laboda azonban belekapaszkodott a kapufélfába és nem tágított. Gondoltuk, majd elereszti. De nem eresztette el déli egy óráig. Ott fogta-markolta, hidegtől kékre fagyott kézzel s csak akkor szakadt le róla, mikor vége volt a tanításnak s a társai is hazamentek. Arra hazament ő is. No, hála Istennek, csakhogy elment! El ám, de másnap reggel visszajött. Ott állt ráár félnyolckor az iskola kerítése előtt (eddig minden reggel elkésett), s könyörögve szólította meg az egyenként érkező tanárokat: — Tanár úr, kérem, tessék engem visszavenni! S az elutasító válaszokra szemébe fagyott könnyekkel s arcára sütött kétségbeeséssel a megkínzott test és elgyötört lélek olyan fájdalmas hangjait hallatta, hogy megakadt az emberben a szív. Heteken át minden reggel pontban félnyolckor megjött, orrát a kerítés lécei közé dugta s ott sírt déli egy óráig... Soha első eminens így meg nem siratta, hogy el van zárva a művelődés áldásaitól, mint a kicsapott Laboda. Arra már tanácskozni kezdtünk, hogy mit csináljunk vele. Elvégre Laboda számára is megszületett a Krisztus... A Krisztus, igen, de a megfelelő paragrafus még nem. Hiába minden. Ha kicsaptuk, hát kicsaptuk! Laboda azonban sehogy se akarta tudomásul venni az ő kicsapattatását. Most már a könyveit is magával hozta. Be-belopódzott a folyosókra, odatapasztotta fülét elhagyott osztályának ajtajára s kétségbeesett erőfeszítéssel lopta az ajtó deszkáján keresztül a tanítást. Közben ceruzát, papirost vett elő, irt, jegyzett, kijelölte könyveiben a leckéket, kicsengetéskor elszökött, becsöngetéskor vissza- sompolygott, tanult, dolgozott, képezte magát hol az ajtók előtt, hol a kerítés mögött, mint soha életében. S társai nyakra-főre hozták nekünk, tanároknak a híreket: — Tanár úr! Laboda ebből már itt tart, amabból ott tart, Laboda a számtanból m.ár az aránypárokat is tudja s a történelemből húsz lappal előbbre van, mint mi! Úgyhogy félévkor bizonyisten az a komoly veszély fenyegetett mindnyájunkat, hogy Laboda az udvaron és folyosón többre megy, mint mi az osztályban. Arra visszavettük őt. Azóta az iskola egyik legjobb, legpontosabb és legrokonszenvesebb tanulója ... Csakugyan megjavult... Nekünk pelig becsületbeli kötelességünk ezt „valamennyi kar dékánjainak és doktorainak” tudomására hozni, akiket illet: így akarjuk segíteni máshol is a kedves, megtért Labodánkat. Maróthy Jenő
