Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-03-01 / 9. szám

Nikla csendjében

Ezen a tájon utoljára Berzsenyi Dániel „harmadik temetésén” — 1948. május 7-én — jártam. Akkor a „tajtékos ég” alatt, napfényes csendben, és töméntelen virág között szerénykedett az a szilfa-urna, amelyben a költő hamvai arra vártak, hogy az elhangzó ünnepi beszédek után elhelyezzük a közönség áldozatkészségéből és a kultuszkormány segítségével rendbehozott ódon sírboltban.

Most néma és néptelen az öreg niklai temető. Körülötte a mezők párázatba öltözötten, mozdulatlanul hallgatnak. Ember sehol, csak benn a roskatag udvarház kertjében reszkető három szelíd gesztenyefán csak-csakol húsz-harminc türelmetlen csóka, mert az ég alján felcsillant a hajnalt jelentő kékezüst pántlika:

„Nézd, a napnak derülő su- gára, mint ébreszti a természetet ..

Benn a faluban megcsikor- dulnak az ajtók, s egyszerre tejszagúvá változik a világ. Gőzölgő fejőkével asszony siet át a sáros utcán. Kényeskedve lépeget, nehogy fényes csizmája feleslegesen sárosodjék. Rámcsodálkozik, hogy ily szokatlan időben aktatáskásan itt ténfergek a niklai sárban. A formás, friss asszony láttán akaratlanul is a költő Dukai Takách Judithoz írott sorait mormolom:

„Hogy a szelíden érző szép nemet, Letiltva minden főbb pályáról, Guzsalyra, tűre kárhoztatni szokta, A férfi törvény, vajon jól van-e?”

Alig fejezem be e sorokat, mintegy válaszképpen dugig rakott tehergépkocsi fordul be az utcára, s izmos, karcsú lány kormányozza. Egészen megreggeledett. A tavasziasra fordult időben benépesedik a tájék, kezdődik a munka, annak a kis csöndes somogyi községnek a határában, ahol a költő több mint ötnegyed századdal ezelőtt már a tár- sasgazdálkodás előnyeit fejtegette „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól” írott művében:

„Szorosabb népegyesület lenne az: midőn minden nép any- nyira egyesülne, hogy az egész gazdaságot a vének kormánya alatt egyesült erővel folytatná, melynek minden jövedelmeiből minden ember a maga közreadott pénze vagy munkája szerint venné ki a részét .,.”

Mi ez, ha nem a szövetkezés ajánlása akkor már, amikor még Martinovichék kiontott vérének párázata el sem tűnt a vérmezői lapályról.

Látnoki szemmel a költő talán már meglátta a jövendőt, midőn a történelmi levegőjű visegrádi szorosban a „hegyek lehullnak” — majd, hogy a népek folyóját, a mi Dunánkat munkába fogják és áramtermelésre kényszerítsék a habokat, melyeknek láttán a költő így zengedezett:

„Midőn Budának roppant bércfokáról, Szédülve Pestnek tornyait tekintem, S száz hajókat rengető Dunát, a nagy Dunának tündér kertjeit...” Utam sietős s a bennünket röpítő motorkerékpár már ott száguldozik azon az ősi hadi- úton — a marcali országúton —, ahol Noszlopy Gáspár guerillái szétugrasztották a „büszike bán” Jellasich korszerű seregének népes hátvédjeit. A fiatal szabadcsapatvezérnek — Noszlopy Gáspárnak lángoló hazafiságát, igen nagy műveltségét, rendíthetetlen népszeretetét, és a szabadságért való rajongását bizonyára Berzsenyi nagy szelleme is munkálta, hiszen a költő közeli rokonságban állt, és sűrűn levelezett Noszlopy Antallal, Noszlopy Gáspár édesapjával.

Rohanva közeledünk a távolban felcsillanó Balaton felé, ahhoz a helyhez, ahol a komor költő élete ritka, derűs napjait, a helikoni ünnepségek szép alkalmait élvezte. Ez a tündéri tó legszebb versei írására ihlette a költőt, és írogató barátját, Kis János evangélikus püspököt, aki falusi lelkész korában is csodálatos szívóssággal küzdött, harcolt minden ügyért, amelyről azt hitte, hogy előbbre viszi a nép, a nemzet ügyét A hétköznapok gondjai, küzdelmei közt élő, falusi evangélikus lelkésznek volt kedve és ereje, hogy midőn megismerkedett a magyarság nagy költőjével — Berzsenyi Dániellel, azt biztassa, alkotásra bírja, támogassa. Berzsenyi nem volt barátkozó természet. Kis János mégis közelférkőzött leikéhez, és a magyar ódái nyelv megteremtője beavatta addig féltőn őrzött titkába, mondván néki: — Már csak nyíltan bevallom komámuramnak, hogy én egy időtől fogva versírással bíbelődöm s mondja meg, ha mehetek-e valamire?

Kis János elolvasta Berzsenyi költeményeit, aztán kezet szorított a nagy költővel s hajnalba húzódó beszélgetésben kialakult lelkében a levél szövege, melynek kíséretében elküldte Kazinczynak, Berzsenyi „Magyarokhoz” című költeményét, egy tucat más verssel együtt

Kazinczy válaszleveléből

KÉT JÓ TESTVÉR

szinte forrón csap ki az öröm izgalma: írja, hogy bár betegeskedik, öröme mégis határtalan és így folytatja: — „Íme midőn azon kesergek, hogy az a szent tűz, mely már csak kevesek szívében tápláltatik, közeledik az elalvás felé, egy dicső lángot látok fellobbanni! ...”

És a „dicső láng”, amely e három férfi nemes barátságának csodálatos erejétől egyre magasabbra lobbant, világít, melegít még napjainkban is, immáron ötnegyedszázaddal messzibb időkből is.

Régen volt már, nagyon régen, hogy Budán a „Hét választófejedelemhez” címzett vendégfogadóban, Helmeczy uram, akinek írás szerint való neve Serfőző volt, a „Jelenkor” című lap friss példányait forgatva Berzsenyire gondolt, meg a fehérvári kispapokra, mert szerette volna újra kiadni a költő munkáit. A vendégfogadó belső termében görög meg rác kereskedők veszekedtek, akik borközi állapotban is üzletkötésre gondoltak, közben egy hatalmas árkusra egy sápadt arcú fiatalember a megírandó kötlevél dátumát jegyezte: Anno domini 1836. februárius 14-ik napján.

Ezen az éjszakán némultak el örökre költészetünk egyik büszkeségének lantján a zen- gő-bongó húrok.

Borsi D. József

POSTALÁDA

„MX A KÜLÖNBSÉG” JELIGÉRE, BUDAPEST.

Kedves Testvérünk azt állítja, hogy: „van evangélikus, van ágostai hitvallású evangélikus és van lutheránus egyház” és azt kérdezi, hogy mi a különbség a három egyház között?

Röviden: semmi!

Az evangélikus egyház tagjai azok, akik a Szentírás tanítása mellett elfogadják azt a hitvallást, amelyet elődeink 1530-ban Ágosta (Augsburg) városában a nyilvánosság elé terjesztettek. Régebben az „ágostai hitvallású” jelző a „helvét hitvallású”, azaz ma református egyházhoz viszonyított megkülönböztetés is volt, akiket szintén evangélikusoknak neveztek

A „lutheránus” jelző nem hivatalos jellegű. Inkább a köznyelvben terjedt el és arra utal, hogy az evangélikus egyház reformációja élén Luther Márton állott. Bár ez a megjelölés nem gúnyos tartalmú, mégsem szeretjük, mert valljuk: egyházunk élete, az evangélikus vallás tartalma nem Luther Mártontól ered, hanem az evangéliumból, tehát a Szentírásból. Az evangélikus egyház vagy vallás nem a reformátor személyéhez, hanem Jézus Krisztushoz kötött.

V. L.

MAJUS ELEJE VOLT. A meleg nappal után már az a langyos szél is jól esett, ami a Földközi-tenger felől lengedezett a fennsíkon.

Asád most fejezte be Ábrahám és Izsák történetét. Fáradt volt, ma ért véget az aratás. Aludni küldte fiait. Am- miéi azonban még megkérdezte apját: — Édesapám, hát ennyire kell szeretni Istent, mint Ábrahám, aki még a fiát is kész volt feláldozni?

— Igen fiam — válaszolt

Asád. — Istent mindennél jobban kell félni és szeretni. Nahbi sem állhatta meg szó nélkül: — Édesapám és tényleg itt volt az az áldozat, ahol mi lakunk? ^

— Igen, fiam, azt mondják, de most már aludjatok.

Pár perc múlva már csak egyenletes, nyugodt pihegés hallatszott felőlük.

— Milyen jó ez a kis szél Peninna — szólalt meg a csendben Asád — ma igen meleg volt. Hála Istennek, hogy befejeztük az aratást.

— Én is örülök Asád, megvan a jövő évi kenyerünk, még feleslegünk is van.

— Igen Peninna, valamit még mondanék neked. Namir- ra gondolok, a bátyámra. Egyedül van, nincs öröme, nincs aki vigasztalja. A mi örömünk ez a két gyerek. A mi jövőnk is ők, ha öregek leszünk. De Namir olyan egyedül van, örömöt szeretnék neki szerezni, elvinnék egy pár kévét az enyémből.

— Vigyél Asád. — A fénylő csillagok látták, mint cipelt Asád kévéket, a magáéból Namir kévéihez.

Épp fele úton összetalálkoztak Asád és Namir, a két jó testvér! A kévék kihullottak kezükből, a kemény férfiak szemében megcsillant a könny, és a kérges kezek egymás vállát keresték, ölelték, karolták.

A történetet sokan meghallották, magasztalták Istent és azt mondták: Szent hely ez, ahol két ember oly állhatatosan vitte véghez ugyanazt a

kegyes gondolatot Építsünk

hát oltárt és alapítsunk várost e helyen.

A MONDA SZERINT így épült fel Jeruzsálem a három oldalról meredek fennsíkon, észak és dél útjainak a Jordán völgyének a Holt-tengertől a Földközi-tenger felé ve- vetö útjai kereszteződésén.

Fábry István

JlÁnuK Ha

KÖZBEN a másik, nem messze levő kis házban Namir is elvégezte a maga esti munkáját. Csend volt és langyos meleg, örült az estének, jól esett lefeküdni, de hiába akart, nem tudott aludni. Nem igazságos ez — gondolta magában. Együtt arattunk, egyformán dolgoztunk, részesedtünk, de én csak egyedül vagyok, Asádnak felesége és két kis gyerrheke van. Több az éhes száj, viszek neki az enyémből.

*

REGGEL mindketten csodálkozva látták, hogy nem

változott semmi. Ugyanannyi a kéve, mint tegnap volt, bár lehet, hogy valaki hozzányúlt, de nem kevesebb, az bizonyos. Így ment ez második, harmadik és negyedik este is. Ötödik éjjel a fakó hold fénye mellett, a szikrázó csillagok alatt még egyszer elindultak.

A MI KIS CSALÁDUNK. — Ez a nyugatnémet filmvígjáték a maga módján igen érdekes problémát mutat be: szülők és gyermekek, oz idősebb és a mai, fiatal nemzedék egymáshoz való viszonyát. A szülők a régi társadalmi rendben nőttek fel, annak erkölcsi törvényei szerint élnek és próbálják családi életüket is folytatni. Ebben az életfolytatásukban sok konvenció van, de ugyanakkor becsületesen készek arra is, hogy megértsék a mai fiatalokat, azoknak életstílusát és problémáit és a mai „modern időket’. Elveik vannak, amelyek szerint nevelik gyermekeiket, de ugyanakkor nem akarják „kordába” szorítani gyermekeik élnivágyását, tőlük elütő gondolkodásmódját. Avval az előfeltétellel közelednek gyermekeikhez, hogy azok szeretik őket és a tőlük elütő gondolkodásmódjuk nem fogja kiszakítani őket a családi kötelékből. A fiatalok tényleg szeretik is szüleiket. Es bár sokszor idejétmúltnak, sőt komikusnak tartják szüleik nevelési elveit, a családi köteléket mégis nagy dolognak tartják és oda mindig visszatérnek. — A film nem akarta komoly nagyképűséggel tárgyalni a szülök és gyermekek ma annyira aktuális problémáját. Vidám, könnyed vígjáték ez a film, felszínes könnyedséggel, jól szórakoztatva, egyáltalán nem megoldva a problémákat, de mindenesetre elgondolkoztatva. Azt a célt eléri, hogy nálunk is sok szülő és gyermek magára ismerjen és meggon- dolkoztassa őket az egymáshoz való viszony megoldása tekintetében. Mi keresztyének is tanulhatunk ebből a filmből. Többek között azt, hogy ne hunyjuk be szemünket ez előtt a mai embereket annyira egzisztenciálisan érintő probléma előtt, hanem merjük mi is elmondani azt, amire keresztyén voltunk ebben a kérdésben kötelez. Mert van — kinek volna, ha nekünk nem — mondanivalója a keresztyén- ségnek a mai családi kérdésekben, szülő és gyermek egymáshoz való viszonyában, az ifjúság nevelésében — a korszellemtől független, soha nem változó törvény és evangélium alapján.

CALABUIG. — Ez a furcsa

név egy tengerparti kis spar nyol falunak a neve, ahol a film történése lejátszódik. A film főhőse egy világhírű amerikai atom- és űrrakétatudós, aki megcsömörlik munkájától és annak következményeitől és ebbe a kis faluba menekül. Miközben az egész világ keresi őt, ő vidáman és gondtalanul, a falu egyszerű embereinek szeretetétől körülvéve éli napjait ebben az egyszerű kis faluban, ahol béke van, ahol az emberek ugyan követnek el bűnöket, de mindegyiknek van szíve és szeretete. Ez d vidám, kacagtató film szinte szimbolikus mondanivalójú a maga naívságában is: az emberek félelemnélküli élet utáni vágyát, evvel együtt a béke utáni vágyát és az emberi közösségben egymás megbecsülését szimbolizálja.

A szovjet film ünnepe alkalmából játsszák filmszínházaink Dosztojevszkij hasonló című viághírű regényéből készített FÉLKEGYELMŰ című film első részét. A materialista szempontból pesszimista mondanivalójú, a lélek belső világát kutató és feltáró Dosztojevszkijt becsülik — hibáival együtt — a Szovjetunióban. Ezt mutatja a filmtrilógiának ez az első része is. Magáról a könyvről és a filmről is hosszú tanulmányokat lehetne írni, amire most nincs lehetőségünk. A film hűen követi a regényt és mesterien mutatja be azt a pénzsóvár, karrierista, a pénz bálványa körűi ugráló környezetet, amelyben Miskin herceg a maga szinte „krisztusi” jóságával bolondnak, félkegyelműnek tűnik ezeknek az embereknek a szemében. A film nézése közben önkéntelenül jut eszünkbe a Biblia, különösen a Hegyi Beszéd, és ilyen mondatok: A világ számára bolondság ..., stb. Kíváncsian várjuk a trilógia többi részét.

J. G.- SEGÉDLELKÉSZ ÁTHELYEZÉS: Sárkány Tiborné. szül. Horváth Erzsébet segédlelkészt, miután férjét a nagybörzsönyi egyházközség megválasztotta lelkészének, a Déli Egyházkerület püspöke február 1-i hatállyal az Északi Egyházkerület kötelékébe engedte át.

MÓZES

A Nilus vizén kis gyékénykosár úszik. 'A hullámok szelíden ringatják és észrevétlenül sodorják egyre beljebb a sás közé. Jelentéktelen esemény, ki törődik vele? ...

Pedig ebben az észrevétlen eseményben Isten csodálatos terve érlelődik. A kosár mélye egy kis gyermeket rejt magában, Isten választottját, aki által véghezviszi majd szabadító munkáját és hazavezeti népét az egyiptomi rabszolgaságból. — Isten ilyen rejtetten munkálkodik. Karácsonykor az istálló jászlába, nagypénteken a keresztfa gyalázata mögé, most pedig az igehirdetés emberi beszédébe rejti isteni dicsőségét.

Isten dicsősége az, hogy láthatatlanul minden neki szolgál. A gyermek Mózest messze elkerülték a Nílus szörnyei, a krokodilusok és a fáraó embertelen dühó tehetetlen volt rajta: őt Isten védte. Sőt Isten mintha meg akarta volna tréfálni a népe ellen lázadó zsarnokot: a fáraó mit sem sejtve maga készítette fel a gyermek Mózest nagy hivatására. Ugyanis lánya, miután fürdés közben megtalálta a gyermeket, édesapja palotájában nevelte fel Mózest, titokban tartva származását. Mózes itt elsajátította mindazt a tudományt és műveltséget, amikre később oly nagy szüksége volt. — Édesanyjától azonban kezdet kezdetétől megtudta, hogy ő Izrael gyermeke és népe iránti szeretete egyre mélyült benne.

Hirtelen haragú, lobbanékony természete azonban nem volt alkalmas a nagy küldetésre. Mózesnek meg kellett tanulni a maga akaratáról lemondva, Istennek egészen engedelmeskedni, megadással várni és megalázkodni. Egy meggondolatlan tette miatt menekülnie kellett a fáraó palotájából. A pusztába ment s ott negyven évig szolgált apósánál, mint barompásztor. A pusztán át kellett majdan népét is átvezetni. Mózes ekkor

még nem tudta, hogy a negyven év leírónál a felkészülés ideje volt számára.

Az Űr ekkor szólította meg őt. „Én vagyok az Űr, eredj, elküldelek téged, hozd ki az én népemet, az Izrael fiait Egyiptomból!” Mózes érezte a megbízás súlyos voltát és a maga gyengeségét, menekülni akart. Az élő Isten kezéből azonban nem lehet menekülni. Mózest megragadta Isten igéje és nem tudott megszabadulni Isten szava kényszerítő hatásától. Mennie kellett és ő ment is, mert érezte, hogy idegen erő viszi.

Isten ereje vitte. Annak az Istennek az ereje, akinek arcát nem láthatta, de aki így nyilatkoztatta ki magát: „Leszek, aki leszek.” Mózes ebből a titokzatos kijelentésből megérezte, hogy ki az, aki őt foglyul ejtette és küldte. Az Űr, a szent Isten, aki szabadon cselekszik, akinek akaratát nem gátolja és nem korlátozhatja semmiféle emberi akarat. Aki nem engedi magát az emberi értelem korlátái közé szorítani, kutatni, boncolni, aki cselekedetében ismerteti meg magát. Cselekedetében pedig egyet mutat meg mindenki számára: Ö olyan Űr, aki szövetséget kötött népével, ebben a szövetségben hűséges társ, népének megtartója.

Mózes elindult a fáraó elé. Istent ezután sem látta soha, de a szabadulás éjszakájában, a természet erőinek csodálatos engedelmességében, a Sinai hegy igéiben egyre hatalmasabb megtartó erőként látta népe fölött azt az Istent, aki így ismertette meg magát: ..Leszek, aki leszek.”

K. I.

És ne vigy minket kísértésbe!

Ebben a kérésben azt kérjük a mi mennyei Atyánktól, hogy őrizzen meg minket a, kísértések idején és adjon erőt a kísértések leküzdésére. Minden embert kísértések vesznek körül. A kis gyermeket is, amikor a pajtásánál meglát egy szép játékot. Az ifjút is, amikor

különbnek érzi magát a társainál. A felnőttet is, amikor embertársainak a félretolásával, esetleg letiprásával, megszégyenítésével szeretné a maga életét javítani, helyzetét kedvezőbbre fordítani. Természetesen nemcsak az irigység, a hiúság és az önzés oldaláról jöhet a kísértő, amiket éppen említettem, hanem minden oldalról támad, ahol csak felfedezi az ember gyengeségét, vagy legalább is reméli, hogy sikerei lehetnek. — A kísértésbe nem Isten visz bele minket, ahogy az imádságnak ebből a mondatából esetleg gondolni lehetne, de egyedül ő tud megmenteni minket a kísértésektől.

Ki a kísértő? Erre a kérdésre Luther Márton Kis Kátéjából ezt a feleletet olvashatjuk ki: az ördög, a világ és a testünk. Ha egy ijesztő mesealak elevenednék meg előttünk és arra biztatna, hogy éljünk gonosz élfetet, akkor nem hallgatnánk a szavára. Ezt jól tudja a kísértő. Ezért keres meg minket a világon keresztül, vagyis a körülöttünk élő embereken keresztül, és a saját testünkön keresztül is. Amit pedig így üzen, talán a legkedvesebb barátunk által, vagy egyenesen önmagunkból, azt tetszetősen csomagolja. Nem azt halljuk: légy bűnös, hanem azt, hogy milyen érdekes, vagy izgalmas lenne elkövetni valamit. A legtöbb ember, amikor meglátja bűnei következményét, bevallja, nem gondolt arra, hogy szavának, vagy tettének ilyen szomorú következménye lesz. Amikor azonban engedett a kísértésnek, akkor még nem bűnnek látta, hanem legfeljebb érdekesnek, vagy természetesnek. Erre mondtam, hogy tetszetősen csomagolja. Észrevétlenül keveredünk a bűnbe, amiből megszabadulni csak Jézus Krisztus által lehet.

Miért engedi Isten, hogy a kísértő

hatalmába kerüljünk? Miért nem teszi lehetetlenné a kísértő támadásait? Ezt kérdezhetné most valaki és jogosan kérdezné, hiszen Isten hatalmasabb, mint a kísértő. Isten azért nem teszi harcképtelenné a kisértőt, mert neki nem kell olyan keresztyén, aki csak megszokásból hallgat rá, mert nem tehet mást. Isten azt akarja, hogy mi örüljünk a vele való együtt- létnek, ahogy a gyermekek örülnek, amikor messzi útról hazatérhetnek ismét a szülői házba. Aki egy ideig nélkülözi a szülői otthont, az sokkal jobban értékeli, amikor ismét otthon lehet. Aki tapasztalta a kísértésekkel járó veszélyt, az örülni tud a kísértések feletti győzelemnek. — Minden ember, élete minden napján ki van téve különféle kísértésnek. Még Jézus Krisztust is megkísértette a kísértő (Máté 4, 1—11.). Éppen ebből a történetből tanulhatjuk meg azt, hogy Isten ad erőt is a kísértések legyőzésére. Jézus buzgó imádsággal és az igével („Meg van írva”) aratott győ- zelmet. Pál apostol az efezusi levélben az ördög támadásai ellen a lelki fegyverzet felvételére biztat (Ef. 6, 11—12.). A 436. ének 4. versével mi is szoktuk egymást biztatni a Lélek fegyverének, az imádságnak és az igének a használatára. Milyen nagy öröm is az, amikor tapasztaljuk, hogy Istentől kaptunk erőt a kísértések legyőzésére! Csak el ne bízzuk magunkat egy-egy győzelem után, hanem forgassuk tovább a lelki fegyverzetet: éljünk Isten igéjével és imádkozzunk buzgón, rendszeresen!

Luther Márton éneke:

Minket kísérteibe ne vigy; A Sátán gonosz és irigy, Tőrébe csal, de adj erőt, Hogy bátran visszaverjük őt. Fegyvert kezünkbe Lelked ád S nyerünk győzelmi koronát. (27* ének 7. verse.)

Jávor Pál

A

i

I