Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-02-15 / 7. szám

A ke-féslífűhoj mcgyalt. K»1 niűil'ot hht1

A böjti idők egyik legtöbbet énekelt éneke ez. Dallamában eredetileg a római katolikus egyházhoz vezet vissza, sőt egész kis mértékben, három sorában szöveg tekintetében is változatlan, de ettől eltekintve olyan evangéliumi ének, amely utat talált gyülekezeteink szívéhez is.

De ki a szerzője? Íme, most bemutatjuk.

A budai Várban

gyakran látható, hiszen évtizedek óta vári lakos és a budavári gyülekezet tagja. Kis alakján ott vannak nyomai 88 esztendőnek. Jobb kezéből elmaradhatatlan az esernyő, sétákon a csendes útitárs. Az orrán egyszerű szemüveg, szinte valódi okuláré üldögél, de beszélgetés közben fölötte néz reánk kékes szemekből. Gyermeki lélek sugárzik ki, a szelídség és alázatosság, a tiszta derű, átszellemült mosoly. Az énekszerző életének középpontja az otthona, onnan indul ki egy-egy bevásárlásra, mint aki vállalja ezt a szolgálatot is és onnan indul el az igehallgatásra, amelyben neki szolgálnak. Csöndes, megáldott élet hordozója az a férfi, most már persze nagyapa, aki egyetlen énekkel beírta nevét az evangélikus énekköltészetbe s akinek ez volt talán Istentől a legnagyobb földi jutalom.

A szerző: Ilauszky Sámuel, nyugalmazott nyomdász.

Élete

Nyíregyházáról indult el. Tisztes szegépység vette körül s az édesanyai akarat indította a szakma felé azon egyszerű oknál fogva, hogy akkortájt a nyomdászinasok belépésüktől kezdve heti egy forintot kerestek. Alig nőtt ki a földből i— ahogyan mondani szokták *—, amikor 12 éves korában már a nyíregyházi híres-nevezetes Jóba nyomdában tanulta a betűszedést. Onnan Budapestre került és 4 évtizeden át az Egyetemi Nyomdában (akkor még az is a Várban volt) működött, majd 50 évi hűséges munka után ment nyugdíjba 1936-ban. Most leányánál, Légrády Sándorné- nál él.

Szellemi életét

rövidéin így lehet összefoglalni; ír és olvas. Sok évvel ezelőtt nyomtatásban jelent meg

„Kis Kert” című verseskötete, amelynek folytatása már csak kéziratban van meg. Isten teremtő erejében, a természet, a madarak, a táj szépségében gyönyörködik és gyönyörködtet, megemlékezik családi eseményekről, barátokról és a regi idők emlékeiről. Egy-egy verse napilapokban és régebbi egyházi-gyülekezeti lapokban is megjelent, de a nevét mégiscsak ez az egy ének tette nevezetessé és emlékezetessé.

— Akkor Budakeszin laktunk átmenetileg — mesélgeti. Sétálgattam az erdőben és gyűjtögettem a gondolatokat, sokszor este, lerekvés után nem alszom el mindjárt, hanem elmélkedem, mondom magamban a verseket s amikor már érzem, hogy az maga cól megy, felkelek és papirosra vetem a sorokat. A Mátyás-templom nagyszombati körmenetein sokszor hallottam, amikor énekelték a katolikusok híres böjti éneküket s így határoztam el, hogy megírom ugyanezt az evangélikusok szamára. Amikor elkészült, elküldtem a Harangszónak, amelyet akkor még Kapi püspök szerkesztett s ott meg is jelent. Kapi-Králik fel is vette az evangéliumi énekek közé, de névtelenül, míg azután pár évvel ezelőtt az Evangélikus Élet keresni kezdte a szerzőt s akkor jelentkeztem. Így került be nevemmel az énekes könyv Új Rész-ébe.

Mindezekről úgy beszél, olyan egyszerűen, mint ami a világon a legtermészetesebb és nincsen benne semmi „írói büszkeség” ... Különben ma is dolgozgat még, javítgatja régebbi verseit s ha éppen arról van szó, elmond olyan sorokat is, amelyek sok évtizeddel ezelőtt születtek és kerültek fehér papírlapokra.

Az író — olvas is,

méghozzá naponta több óra hosszat. Elsősorban a Bibliát, életének nagy megnyugtatóját és erősítőjét, az igét, amely vezette útján és megvilágította a Keresztet. Azután előkerül minden más is, iskolai tankönyv (ezeket a két unokának, Sándornak és Ákosnak úgy kell visszakéregetniök ...), ifjúsági regény, képes folyóirat, megsárgult lappal1 éppen úgy, mint a legmaiabbak. Olvas és kritizál. A kiolvasásból és bírálatból nem marad ki az Evai gélikus Élet sem. Sokszor fordul elő, hogy a szerkesztőség levelet kap Ilauszky bácsitól, sőt veszi a fáradságot és külön is ír a szerkesztőség tagjainak, a cikkek szerzőinek. Bírálgat és így tanít, mert ő is egy tagja az olvasótábornak, méghozzá régi tagja. A Harangszónak megjelenésétől kezdve előfizetője volt s amikor az beolvadt az Evangélikus Életbe, ő is átkerült ebbe a táborba. A lapnak minden sorát elolvassa. S amikor felvetem a kérdést, mi a véleménye a mai hetilapról, diplomatikusan így válaszol:

— Amúgy egészen jó, de azért van igazítanivaló a közleményeken ...

Ezt az üzenetet

továbbítom a szerkesztőség íelé. Az olvasók felé pedig azt, hogy vegyenek példát egy olvasótárstól, aki úgy szereti az egyház egyetlen hetilapját, hogy meg is bírálja azt, de megmarad hű olvasónak.

A jeles ének utolsó verse így kezdődik: Tiéd vagyok Jézusom ... Amikor hálával köszönjük meg Ilauszky Sámuel testvérünknek csodaszép énekét, éppen ezt kívánjuk néki: legyen mindvégig Jézusé...

Horváth András

jOOOOOOOOOOCXXXXX ajUOOCXXXXJUOOOOOOOOOOOOQ

Ebben

a számunkban

kezdjük meg Albrecht, Goes elbeszélésének, „Az égő áldo- zat”-nak közlését. — Albrecht Goes evangélikus lelkész és Isten jókedvéből való igazi író. 1903-ban született, papi családból. Szórványgyülekezetben

kezdte lelkészi szolgálatát, a Háborúban őt is, mint annyi más lelkészt, behívták; háborús élményeinek megrázó em- ieke a „Nyugtalan éjszaka” című hosszabb elbeszélése, a nemes emberségnek ez a hatalmas műve. 1947 óta ír, szinte minden esztendőben jelennek meg azóta vers- és elbeszéléskötetei. Műveit angol, francia, spanyol, cseh, lengyel és japán nyelvre is lefordították. Nem „vallásos szépirodalmat” művel — ilyen nincsen is igazában —, hanem a legmagasabb színvonalú írásművészet eszközével tesz tanúságot arról, ami emberi és hitbeli meggyőződése: az emberségről, a beke, az igazság, a jóság szeretetéről. A Szeretet- ről — hogy őt magát időzzük —, „amely a világot tartja fenn”. Most Stuttgartban él s egyik levelében örömét fejezte ki afelett, hogy egyik műve magyar nyelven is megjelenik.

G.

tíiUUcz Uu, Unzißl $zud& g.’páUk&zel

— és új lelkipásztora

Hegy hegy hátán. Ügy néznek ki egymás mellett a vékony porhó alatt, mint a porcukorral behintett kuglófok. A Börzsöny lábánál, egy ilyen porcukrozott kuglóf-hegy mellett terül el az ország egyik legszebb környékén Nagybörzsöny falu. Nagyon régi település. Ezt igazolja a falu szélén levő szép kis kápolna, amely az Árpádháziak időjében épült. A falu lakosai még ma is kevertek: magyarok és németek élnek itt vegyesen. Katolikusok és evangélikusok.

Hogy Nagybörzsönyben mit jelentett ez a két szó, illetve a lakosság kétféle vallása, arra akkor kaptam, választ, amikor elolvastam Peter Henriknek, a naigybörzsönyi evangélikus gyülekezet múlt évben nyugdíjba ment lelkészének írását a gyülekezet történetéről. Az esztergomi 'hercegprímási palota árnyékában, az óriási prí- mási birtok közepén vetette meg lábát a lutheri reformáció olyannyira, hogy a XVII. században a „falu bírája, és a tanács az egész keresztyén gyülekezettel együtt, lutheránusok voltak“ (idézet a katolikus gyülekezet anyakönyvéből). Az anyakönyv másik latin nyelvű bejegyzése szerint ) 707-ben a falu 24 házában laktak katolikusok, körülbelül 100 lélek; ugyanakkor a lutheránusok 463-an voltak. És mindez a hercegprímás birtokán, abban az időben, amikor az „akié a birtok, azé a vallás“ elv volt érvényben! A nagybörzsönyi evangélikus ősök azonban nemcsak hitükhöz voltak hűek, hanem — ugyancsak a katolikus anyakönyvben olvasható —. a Habsburg- párti katolikus főpap birtokán igaz magyar hazafiaknak is bizonyultak a Rákóezi-szabad- ságharc idején. A hercegprímás ebben az időben az a Kol- lonidh Lipót volt, áld kijelentette: Magyarországot előbb németté, majd katolikussá teszem.

Elképzelhető, hogy a Rá- kóczi-szabadságharc leverése után hogyan tombolt a prímási birtokon az ellenreformáció. Az erőszakos térítgstések következtében a XVIII. század második felére szinte alig maradt evangélikus Nagybörzsönyben. Olyannyira, hogy

II. József Türelmi Rendeleté után elölről kellett kezdeni mindent: templomépítést, parókiaépítést, a gyülekezet szervezését, egyszóval az egyház- község történetét. Az újjászervezés után az első lelkészt 175 évvel ezelőtt, 1734. február 1-én iktatták be hivatalába.

Azóta a gyülekezet a „végvári“ evangélikusok életét éli az Ipoly-völgyben, egy-két református gyülekezettel együtt.

A jelenleg 650 lelkes nagybörzsönyi gyülekezetnek nagy ünnepe volt február 8-án, amikor új lelkészét, Sárkány Tibort iktatta be hivatalába Komjáthy Lajos, a budai egyházmegye espereshelyettese. A beikta.ási istentiszteleten és az azt követő közgyűlésen a börzsönyi hívek zsúfolásig megtöltötték szép nagy templomukat. (A templom Í07 évvel ez- ! előtt épült, mert a régi, az 1843-as nagy tűzvész alkalmából elpusztult.) Az ünnepség szép jelenete volt, amikor az egyházközség felügyelőjének köszöntése után a gyülekezet leányai énekkel köszöntötték új lelkészüket. Köszöntötték még az új lelkészt és az ünneplő gyülekezetei Komjáthy

Lajos espereshelyettes a budai

egyházmegye nevében, Csen- gődy László kerületi lelkész az Északi Egyházkerület, Groó Gyula ügyvivő lelkész az Egyetemes Egyház, a Sajtóosztály es a Déli Egyházkerület nevében, Schreiner József másodfelügyelő az óbudai egyház- község nevében, dr. Hős Géza a szomszédos perőcsényi református gyülekezet lelkipószto- -a, Hafenscher Károly lelkész a pesti egyházközség, és Szita István lelkész, az új lelkész évfolyamtársai nevében. — Az ünnepi istentiszteletet emelte a Lutheránia kiskóru- sa, művészi énekszámaival.

Sárkány Tibor fiatal ember, sok tervvel, elképzeléssel, munkakedvvel, a szolgálat és az imádság leikével. A Krisztust szeretném hirdetni közöttetek és a békességet szolgálni

— mondotta igehirdetésében.

— Nagy múltú egyházközség és fiatal lelkész indultak el ezen a napon közösen. Hisszük, hogy ezen a közös úton a múltból megőrzik a hithűséget, az egyházszereteíeL hazaszeretetét és a jó hagyományokat és ugyanakkor a körülöttük újuló világban új hittel tudják vállalni a keresztyén- ség legkézenfekvőbb szolgálatát: a békesség szolgálatát.

Juhász Géza

Barth Károly levele az aioaife^yverkezés ellen

A Réforme című francia protestáns egyházi lap január 25-i száma közli Barth Károly levelét, amit január 7-én intézett a londoni atomfegyverkezés elleni nemzetközi konferenciához. A konferenciát 9 ország részvételével tartották január 16-án és 17-én. Célja az volt, hogy gátat szabjon az atomfegyverkezés veszedelmének. A konferencia résztvevői között számos lelkész is volt, egyházak azonban hivatalosan nem képviseltették magukat. Több neves egyházi személyiség, mint Niemöller, Gollwit- zer professzor és mások, levelet vagy üzenetet intéztek a konferenciához. .

Barth Károly levelében többek között a következőket írja:

Az utóbbi évek folyamán sokan és sokfelé rámutattak arra a veszedelemre, ami az atomfegyverkezés és atomkísérletek következtében az emberiséget fenyegeti. Ezek a figyelmeztetések világosak és félraérthetetlcnck voltak. Akinek volt füle a hallásra, az megértette őket. Ennek ellenére a mai helyzetet a következő három probléma jellemzi:

Az államok vezetői világosan látják és mm is tagadják a helyzet súlyosságát. Ennek ellenére több állam mégis fenntartja és folytatja az atomfegyverkezést és az atomkísérleteket.

A néptömegeket is általában szorongás és félelem tölti el az atomfegyverkezés veszedelmével kapcsolatban. Ennek ellenére még mindig nem lépnek fel elég határozottan ebben a kérdésben.

A tudomány embereitől, különösen az egyházi férfiak köréből sok melyenszántó fejtegetést lehet hallani arról, hogy milyen végzetes felelősséget jelent az emberre az atomkorszak. Ezek a teológiai és filozófiai tanulmányok azonban legtöbbször kitérnek az elől, hogy konkrét módon lépjenek fel az atomfegyverkezés ellen.

Ha nem sikerül meg szüntetni ezt a különös ellentmondást, ami abban van, hogy tudjuk mi a jó és mégis azt csináljuk, ami a rossz, akkor továbbra is számolni kell az atomfegyverleezés istentelen és gyászos gyakorlatának folytatásával.

Az atomfegyverkezés ellenzőinek új erőfeszítésekre kell felkészülniük és minden előítélettől megszabadulva egyedül Isten akaratára és az ember érdekére kell tekinteniük.

AZ. ÉGŐ ÁLDOZAT

ALBRECHT GOES ELBESZÉLÉSE, FORDÍTOTTA: GROÖ GYULA

Van-e értelme felidézni a multat? Azért csupán, hogy felizzék a gyűlölet parazsa: semmi esetre sem. Jelt szeretnék állítani inkább, az örökkévalónak engedelmeskedve, aki jelt állított: „Eddig és ne tovább!” Írott jelet, emlékül — de hova és kinek? Homokba ír az, aki azokról emlékezik, akiknek teste hamvát rég szétszórta már a szél. Elfelejtettük őket. S talán kell is a feledés, mert ki tudna élni feledés nélkül? De kell az is, hogy időnkint meggyújtsa valaki az emlékezés mécsesét. Mert több van itt hamunál, amit szétszórt a szél. Egy láng lobog s megdermedne a világ, ha e láng kialudnék.

Ha az a dolog a gyermekkocsival nem jön közbe, talán minden másképp történik. Kedves uram, az ember fásult, fásultabb, mint az állat. Én tudom, mint néznek a barmok, mikor a jászoltól az egyiket vágni viszik, — eleget jártam vágóhídra, amíg a férjem odavolt a fronton. Igen, az állatok csak bámulnak bambán. Mi meg azt mondjuk: ez nincsen rendjén, — vagy azt, hogy: hallatlan! — S azután túltesszük magunkat rajta. S az üzlet' életben éppenséggel az a mondás járja’ pénz beszél, kutya ugat. Nézze, én azelőtt tulajdonképpen nem is ismertem a zsidókat. Itt a közelben csak két család lakott; a Rozenbaum doktorék átellenben a 18-ban, de ezek mindjárt, ahogy Hitler jött, kimentek Hollandiába. Valami afféle lehetett, mint Ön, doktor úr, könyvtáros, úgy gondolom. Szóval a Rózenbaumék és a kis Wolff kisasszony, de az nem is járt azután ki többé, csak jóidőre vettük észre, hogy kinyitotta a gázcsapot... ez még 38 előtt volt. Nem, igazán nem ismertem őket; ezt nem azért mondom, hogy mentegessem magam, mentségnek úgyis vajmi gyengén hangzik. Igen, többet kellett volna törődni velük, most már tudom ezt. Az új urak, az egyenruhások, nem nagyon imponáltak nekem. Néha becsörtettek kenőmájasért

vagy felvágottért. Kimértem s elköszöntem:

„A viszontlátásra!” A férjem meg hozzátette: „Heil Hitler!" Ezen azután néha összeszólalkoztunk. „Megint nem úgy köszöntél, ahogy kellett volna” — intett az uram — „pedig ez a körzetvezető felesége volt!” ,,No és? ki az a körzetvezető felesége?” — „Ne tetesd bolondnak magad” — mondta ilyenkor a férjem. — „Dachau nincs messze ide.” Mire én megkérdeztem: „Dachau — az micsoda?” Bizony kérem, ilyeneket kérdeztem, mert akkor még sejtelmem sem volt róla, pedig már 35-ben vagy 36-ban. voltunk. A férjem azután azt mondta: „Dachau — az nem valami épületes dolog." Erre azután elhallgattam és nem kérdeztem tovább.

Így teltek az első évek, amíg azután 38 decemberében még a napra is emlékezem, kemény hideg nap volt — szóval akkor láttam először egy asszonyt, amint az üzletbe lépett. S a kabátján ott volt a sárga csillag. Ebédszünet után jött mindjárt, egyedül voltam a boltban. „Negyedkiló marhahúst kérek” — mondta s közben hátrapillantott, az ajtó felé, mintha valaki a sarkában volna. „Csonttal legyen?” — kérdeztem szolcís szerint s csak akkor vettem észre a csillagot, akkurátosan fel volt varrva, sárga fonállal, jó erősen, hogy le ne szakadjon. „Igen, csonttal kérem” — felelte. Becsomagolom, fizet s köszön, „Jó napot” — azzal kimegy. Este azután — erre is úgy emlékezem, mintha ma lett volna — az uram a rádión matatott s akkor megkérdeztem tőle: „Hogy is volt az a múltkor a zsinagógával, s tulajdonképpen miért nem tudtátok a tüzet eloltani?” A férjem ugyanis akkoriban az önkéntes^ tűzoltósághoz volt beosztva s azon a novemberi éjszakán kihívták őket a tűzhöz. „Nem csoda” — mondta az uram — „hiszen a csövet hozzá se kapcsoltuk a vízvezetékhez.” „Hát?” — kérdeztem én. „Hát” — mondta a férjem s közben olyan fehér lett, mint a fal, — „nem szükséges mindent tudni.” „Nyugodj meg Créte, ez a dolog már a múlté” — tette azután hozzá. De akkor én már nem voltam a szobában. Kirohantam az ajtón s úgy ahogy voltam vagy egy órát szaladgáltam a városban, mint a bolond. A Péter templomban — akkor még állt a templom — világosságot láttam. Egy percre megálltam az ajtó előtt s hallgattam az éneket s akkor tudtam, hogy mi az, aminek jönnie kell s úgy is lett hat esztendő múlva, szinte ugyanazon a napon. „Így jártál kinn?” — kérdezte a férjem, amikor hazaértem — „csak így minden nélkül? Tudod, hogy ez az életedbe kerülhet?”, s én azt feleltem: „Igen, az életembe.”

Azután kitört a háború s a férjemet mindjárt az elején behívták. Az se használt, hogy a végen még a pártba is belépett s a hadkiegészítő parancsnolcságon azzal érvelt, hogy egy hentesüzlet hadifontosságú üzem. Majd a felesége vezeti az üzletet — ezzel elintézték. A lengyel hadjárat után ugyan leszerelték egy időre, de 40 elején megint behívták s akkor azután nem is jött haza csak 47 őszén a hadifogságból.

A háború elején annyi dolgom akadt, annyi volt az előírás és a rendszabály, hogy hetenként két este is elmentem a húsjegyekkel, s jóformán gondolkozni sem értem rá s ennek szinte örültem is. A vevők közt akadtak, akik ilyeneket mondtak: „Meglátja nemsokára Párizsban nyithat boltot, vagy akár Londonban, biztosan tudom, októberre Londonban leszünk, a fivérem a főhadiszálláson van, tőle hallottam.” Az ilyen ostobaságokra nem is feleltem, csak kinéztem néha a kirakatüvegen át a Péter templomra, éppen idelátszott a tornya s ilyenkor arra gondoltam: Meddig tart még?

Egyik nap azután beállított két férfi a párttól, két suhanó inkább — „AranyJácánoknailt" hívták ezeket a pártnagyságokat, — mindenre találtak valaimi vicces kiszólást s ez nem volt jó dolog, kedves uram... szóval előhúztak egy papírt. „A Gauleiter parancsa“ — mondták. Egy ilyen Gauleiter, talán emlékezik míg reá, afféle kisisten volt akkoriban. „Na és?” — kérdeztem, de közben rossz íze lett a számnak. „Különleges megbízásunk van a maga számára, Walkerné” — kezdte fontoskodva az egyik, a másik közbevágott: „Igen, s még hozzá sok politikai tapintatra lesz szüksége hozzá.” Persze halvány sejtelmem sem volt róla, hogy mire gondolnak. „Mit akarnak tőlem?” — kérdeztem. „Maga lesz a zsidóhentes” — válaszolt az egyik. — Mintha ma is látnám, egy undorító hájas fickó, sárgakeretes pápaszcmmcl, húsz egynéhány éves talán — s a másik mintegy papagály visszhangozta: „A zsidó-hentes”, erre mindketten pukkadozni kezdtek, mintha ez valami kitűnő tréfa lenne: „A zsidó-hentes, a zsidó-hentes”, s alig akartak magukhoz' térni. A dolog lényege pedig ez volt: a városban lakó zsidók csak itt válthatják be húsjegyeiket, mégpedig pénteken. Minden pénteken délután 5—7-ig nyitva kell tartani a boltot „a nem-árja lakosság számára”. „Elvárjuk, hogy méltó lesz majd a bizalmunkra." Ez úgy hangzott, mint valami fenyegetés s nyilván annak is szánták. A fickók ezután rágyújtottak, kissé még körülszaglásztak a boltban s a fejemhez vágtak néhány goromba megjegyzést („nehogy azután az Ábrahámot meg a Sárét bécsi szelettel vagy vesepecsenyével hizlalja!”). Végül is elvonultak. (Folytatjuk.)