Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-12-27 / 52. szám
cAkik (Jézus születésénél óit a&Llak... i. A prófécia Kezdetben volt az örök ige s emberi ajk ejtette ki, homályos szó, majd érthetetlen: *- a szent szövetség szavai. Az ige nékünk adatott át, képet öltött és alakot, de immár nézd csak, látható — örök és új, mit hallotok. Ö, üdv igéje, kegyelem-kút időfeletti szent csoda, ösvényünkön, te drága csillag, te vagy az Isten fárosza. 2. A csillag mi történt vélem, nem tudom, az Úr akarta, s szent szavára félénk „igen!’ kélt ajkamon így lettem én az Űr leánya s ó, lásd világ; a holnapod, — ne bogozz elme, értelem, — Isten korsója én vagyok. 9. Az angyal Ne féljetek, csak kis szolga vagyok. Üzenetének tolmácsa csupán, Kiről éneklünk, fénylőbb, mint a nap, dicsőségéből csepp csak fényruhám. — három király jött s új erőt lopott a fény a szíveikbe, (tevéken jöttek messziről) s aranyat, tömjént, mirhát hoztak s érdeklődtek az Űr felől. S ránkmosolygott az égi kisded s mi térdre hulltunk mind, nagyok, emlékeztek még? E kép bennem mint akkor régen, úgy ragyog. Térdre hulltunk és Öt . imádtuk s zengett a drága, égi hang; Dicsőség Néki s béke néktek, kik megláttátok itt, alant. És boldogság szállt szíveinkre és szakállunkon folyt a könny a csodák éjszakája volt ez, miként jósolta régi könyv. Tudjátok még, mi történt akkor, mikor a szent éj ránkborult? ó, mondjuk el csak százezerszer ... szürkült az ég és oly borult volt fenn az égbolt s ím a csillag mint állt feletted Betlehem, s mint ült az égi glória Isten Fián, — a Kisdeden. Albert Bartsch és Her mann Claudius verseiből fordította: JAKUS IMRE Követ vagyok és ragyogok, de nem magamtól lángolok. A fény forrása más, nem én, bár bennem ég az égi fény. Világítok, de nem magam, rajtam az Isten lénye van. Az Ö sugarát hirdetem, s dicsőségét is szüntelen. Őrszem vagyok az éjszakában, küldött: az utat mutató, a fény, mi áttör vak homályon, s sugár: a megvigasztaló. Tüze csóvája ... értetek gyűlt — az Crnak üdvét hirlem itt. a Világosság küldött engem Ö gyújtotta fel tüzeit. 3. Az istálló Világ vagyok és bennem áll a jászol, barlang, amiben zsong a félhomály, a tér vagyok, a roppant, véghetetlen amin az élet zúg át s meg nem áll. A boltozat, fa s sziklafal vagyok tán, barom és ember bennem lel tanyát, világ vagyok, min vonul át az élő s az út, amelyen áthalad a láb. S ha szegényes is, Isten laka mégis és titkainak áldott műhelye, s bennem nyit íme, mint a szép virágszál a testté válott, megmentő ige. 4. A bölcső Isten Fiának bölcsőcskéje szerettem volna lenni, s jászol vagyok csak akár a társaim, a száz-ezernyi többi. Puha ágyacska nem lehettem, szalma ropog csak bennem, kemény a szúrás, akár a szív az esett emberekben. S mégis belém helyezteté szent Fiát akkor éjjel, hogy aki várja öt nagyon, immár örökkön éljen. 5. A kereszt Keresztalakú gerendázata vagyok az istállónak én s a jászol felett úgy sötétedem, akár a bűnös nemzedék szivén. 7. József Ember vagyok, mint bár akárki, Utas, hajlékot kereső és sehol sincsen maradásom, nem vár sem sátor, sem tető. Mégsem olyan magányos utam, segít hordozni terhemet, a nékem rendelt százszor áldott ki égből kapott gyermeket. A mi fiunk és im, — tiétek! — vonul e nagy világon át a lépte csendes, mint az estek s köszöntik súgó lombú fák. Ember vagyok, mint bár akárki — az én időm is majd lejár — de Öt nézzétek: •Itt van, itt van a szabadító, hű Király! 8. A pásztor Pásztor vagyok a pásztorok közt, vándor, ki jár a nyáj után, a többi pásztor képe-mása — legeltetünk későn, korán, együtt mi mind: hisz együtt élünk, — megosztva veszélyt, kenyeret, és mégis mennyi rontás őrli napról-napra a szíveket. Acsarkodunk, bár szégyen és bűn mióta eszemet tudom nem volt a pásztor soha testvér, — nem pendült szívünk egy húron. A bűn béklyózza lelkeinket s úgy mar belénk, mint rossz sebek, ctvarrá nőtt az életünkön, nem is vagyunk tán emberek. Mint ragadozók, űz az átok, Káin vad lelke villog itt, tornyossá nőtt a rossz mibennünk Ki dönti le a tornyait? Ne féljetek, bár vaksötét az éj. Nyílik az egek fénylő mosolya, s nem hágy az éjben raboskodni már az ígért gyermek — aki a Csoda. Ne féljetek, csak kis szolga vagyok, ki hirdeti, hogy nyertek életet, megkönyörül ő sok-sok emberen a szent országa lesz örökségetek. 10. Dicshimnusz Ö, szegény szív, most fényesülj ki s dobbanj a roppant ég felé mondd el a legszebb éneket: — a dicsőség az Istené! O, emberszív, ma tárd ki ajtód, dicsérd a menny és föld Urát, magasság fent és lent a mélység ujjongjon új halleluját! Az angyalajk is csengjebongja hogy — „Nagy örömet hirdetek, mert született a megtartó Űr” — a földre szállt a Szeretet. ii. Tudjátok még? Tudjátok még, mi történt akkor mikor a szent éj ránkborult? ó, mondjuk el csak százezerszer: — sűrű az éj és oly borult volt fenn az égbolt s íme csillag fénye tör át az éjjelen, s mi félőn lestük titkos útját s láttuk, megáll, hol Betlehem aludt a mélyben... este érett... — Künn a mezőn is ült a csend, a pásztortűz is pislogott már s a nyáj a csendben elpihent. Fűszál sem rezdült, álmodoztak a fennvirrasztó pásztorok, mikor fénycsóva gyűlt az égen s a szárnyas égi kántorok Az árnyékomat lásd a gyermeken, a jel vagyok, mit Ö mutat, Árnyékban élsz? Ö, itt a Kegyelem — a keresztje lesz az Élet és utad. 6 Mária Korsó vagyok az Űr kezében, mit megtöltött a szeretet, égi kegyelem szállt le rám mikor a csoda megesett. Edény és csésze vagyok csak én Segít-e Lélek még mirajtunk s a nagy nyomorból kivezet? A Megváltóra vár a szívünk, mikor jön már? — vagy itt lehet? Ö, égi hang, már hallom, hallom. ... jő a pásztorok Pásztora Gyermekét küldte földre Isten s ő lesz kegyelme sátora. I Halle-luja! Hallelujai énekbe kezdtek, s szállt a jóhír „Békesség néktek emberek, eredjetek mind Betlehembe hol leltek egy kis gyermeket.” Emlékeztek? ... ott állt a jászol s felette égi glória, s Mária arcán fénysugár ült, mert benn feküdt a kis Fia. Siettünk minden, jaj, ki látja a kisdedet meg legelőbb? S nemcsak mi mentünk; j napkeletről, MA MONDD MEG Valahol olvastam a minap s azóta motoz bennem a gondolat. Magam is gondoltam rá már sokszor s most, hogy olvasom, íme: valaki ugyanezt gondolta, máshol, máskor, de ugyanígy. S gondolom sokan vannak még így vele. Leírom hát, hogy legyen a gondolatból sokfelé — remélem — tett. Mert a gondolatot, ha jó, tettre kell váltani. Valakit, valahol, egyszer megoperált egy orvos. Az életét adta vissza akkor a műtéttel. Ez először talán nem is tűnt ki. Kétséges volt a siker. A távozó, — klinikailag gyógyult, (— mint mondani szokás —) beteget az orvos aggódó pillantása követte. Eltelt egy év s a beteg megerősödött, ereje visszatért. De az orvoshoz nem ment el többé. Az nem hallott felőle. El is feledte bizonnyal. S aztán évek teltek, az egykori beteg más városba költözött. S most, talán az évfordulón, eszébe jutott: meg kellene mondani neki. Keresni kellene, írni neki, vagy felhívni s megmondani: élek, egészséges vagyok s ezt — neki is köszönhetem. Köszönöm! Valakit, valahol, egyszer esketett egy lelkész. Az életről beszélt s a szeretetről, ami megmarad. A kísértésekről s a terhekröl, a fáradtságról s a meghidegülésről. S a forrásról, amihez mindig vissza lehet térni. Akkor furcsának tűnt mindez. Azóta húsz esztendő telt el. Közben sokszor eszembe jutott az esküvői beszéd. Igaza volt. Az élet elsodort bennünket egymástól s azóta sem találkoztam azzal a lelkésszel. S most úgy érzem: meg kellene mondani neki: igaza volt, útravalóvá vált az akkor mondott ige, segített és megtartott. Köszönöm! S így lehetne folytatni a sort, emberekről, akiktől kaptunk s akiknek sokkal tartozunk. Tanítóknak, akiknek a keze alá jártunk, akik betűvetésre oktattak s emberségre neveltek. Barátainknak, akik az élet döntő óráiban tanáccsal és hűséggel mellettünk állottak. Munkatársaknak, akik segítettek a dolog végét megfogni s becsülettel helytállani. Sokkal tartozunk nekik s legtöbbször nem adhatunk semmit, csak annyit, hogy egyszer elmondjuk, szívből és melegen: Köszönöm! S szóljunk-e azokról, akik legközelebb vannak hozzánk s akikről — talán épp ezért — o leghamarabb megfeledkezünk? Mert olyan természetesnek véljük azt, amit tőlük kapunk. A szülőkről, akiknek egy élettel vagyunk adósok. A nagyszülőkről, akik életük végének maradék erejével éltek értünk. Az élettársról, akinek mindig újra el kellene mondani az egykori — s remélhetőleg el nem feledett és meg nem bánt — vallomást: szeretlek! Emberekből élünk, emberek szolgálata éltet s hordoz. A kötelességüket teljesítik csak? Lehet — de ez őreájuk és Istenre tartozik. Mi nekik tartozunk. Ezzel a szóval — s egy igaz szó valósággá és tetté válhat, ha benne van a szív s a fedezete magatartás és vállalás —: Köszönöm! Mi gátol oly sokszor, hogy kimondjuk? Álszemérem, hamis hallgatagság — mennyit beszélünk egyébként oktalanul! — gúnytól, fel- sütéstől való félelem? Néha szó helyett talán szólhatna egy szál virág. Csak most adjuk azt kézbe, amíg lehet — a sírra tenni már késő és nagyon fáj. Bizonyosan mindannyian megbántuk már el nem mondott s többé el nem mondható szót, köszönetét. Miért mondjuk el — még ma, holnap késő lehet — a köszönet szavát? Kinek van szüksége reá? Elsőrenden nekünk magunknak. A hála kötelez, becsület dolga. Magát fosztja meg az, aki a hála kisarjadt palántáját elfojtja, kivirulni nem engedi. S a köszönet szava azok felé, akiknek tartozunk jel lehet, mely felfelé mutat. Az Atyához, akitől „minden jó adomány és tökéletes ajándék* alászáll. Miért mondjuk el? Akiknek elmondjuk a köszönet szavát, azoknak is szüksége lehet reá, úgy lehet. Nem a mi köszöne- tünkre, hanem arra, amit az esetleg mutat: hogy munkájuk, életük, szolgálatuk nem volt hiábavaló. Hogy már most, ebben az életben is megmutatkozik a kezük nyomán valami gyümölcs. S ez a tudat erősítheti, megfára- dásukban, csüggedésükben felemelheti őket. S kinek nincs erre szüksége? Az esztendő utolsó napjait járjuk. Ilyenkor a legtöbb ember befelé fordul s eltűnődik. Megint lepergett egy év az idő rokkáján. Megértük az újat, — a következőt megérjük e? S megérik e azok, akiknek sokkal tartozunk. S úgy sem adhatunk többet, mint ezt az emberi, igaz vallomást: Köszönöm! Aki valaha már eddig megtette életében, tudom, sohasem bánta meg. S ha elmulasztottuk, — végleg s jóvátehetetlenül — mindig nagyon fájlaltuk. Azért írtam le mindezt, hogy segítsek a jót el nem mulasztani TTcdd legyen a gondolat- 1 ól tett. Mert a gondolatot, ha jó, tettre kell váltani. G. Igehirdetés ige nélkül Néhány nappal ezelőtt történt. Két és féléves kislányommal a nagymamához igyekeztünk. Mielőtt aáonban autóbuszra szálltunk volna — szerencsétlenségemre —, cukorkaüzlet előtt kellett elmen- nünk. És ott kezdődött el ez a történet. —■ Apu vegyél nekem csokit, — állít meg az üzlet előtt. — Jó, bemegyünk és veszünk csokit, de nem neked, hanem nagymamának — alkudoztam —, de nem szabad ám belőle enni, csak akkor, ha a nagymama ad belőle. Jó? Láttam, kissé elhúzta szóját, de beletörődött döntésembe. Így végre sikerült bezárnom a már nagyon egyoldalúvá vált vitát és felszálltunk a megállóhelybe érkező kocsira. Azt hittem, hogy a körút rohanó forgalma majd csak eltereli a figyelmét a még mindig kezében tartott, görcsösen magához szorított csokoládés zacskóról. Tévedtem. Talán a második megállóihoz érkeztünk, amikor egy édesanya szállt fel a kocsiba, lányomhoz hasonló korú kisfiúval. Mellénk kerültek. És meg kezdődött az ismerkedés. Kezdetben ez csak csendes szemlélődésben nyilvánult meg, aztán mintha valami csodálatos dolog nyitjára jött volna rá a kisfiú, odafordult lányomhoz és megszólalt: — Mi van abban a csomagban, ott a kezedben? Cukor? — Nem. Csoki van benne. Nagymamámnak viszem. — Es miért nem eszel belőle? Nem szereted? — Nem szabad — válaszolja a kis Anikó kissé fátyoros hangon. Aztán megindult a tereiére. Hamarosan az egész kocsi tudja már azt, hogy én nem engedem, hogy a lányom egyen a csokiból. És láttam az útitársak megvető pillantásaiban az ítéletet: szívtelen apa vagyok. Azután azt is hamarosan megtudják, hogy Pistikének, — mert így hívták a kisfiút —, otthon szép hintalova és kisvssúfcja van, de a szomszéd Peti el akarta tőle venni. De a téma csak visszatért a csokihoz. Mindketten merően nézik a zacskót, hátha csoda történik. Aztán valóban csoda történt. De nem a gyereke'.-. számára, hanem a már mindjobban odafigyelő felnőttek csodálatára. — Anyu — fordult oda Pistike édesanyjához, aki velem együtt szeretett volna a kitűzött céljánál előbb leszállni, mivel nem tudta, hogy a nagy barátkozásnak nem lesz-e sírás a vége. — Anyu, adjál ennek a kislánynak az én cukromból, ha már nem szabad neki ebből a csokiból enni — s gúnyosan odamutat a mindjobban gyűrődő zacsI kora. I Megnyílt a zippzáras táska i és két fej káposzta, egy tejesüveg és fél kiló kenyér közül előkerül öt deka cukor piri- nyó zacskóban. — Nesze, vegyél — és az egészet odaadja Anikónak. Amikor az üres papír visz- szakerült a .káposztafejek mel- I lé, megszólalt most már felém a kis Anikó: — Apuka adhatok én is egy szem csokit ennek a Idsfiú- nak? Végállomáshoz érkeztünk. Lányom egy szem csoki kivételével, teljes épségben átadta az ajándékát a nagymamának. * Így szól ez a rövidke történet. Csendes, ádventi igehirdetés ige nélkül! Ha nem tudunk a másikért élni, a másiknak szolgálni, a másikat szeretni, a másikért áldozatot hozni, a másikért lemondani a saját vágyainkról és kívánságainkról, akkor hiába volt advent, lilába lesz fényes a karácsony és hiába fogunk odaülni a karácsonyi evangélium hallgatására a templom padiéba! Kiét csöpp gyermek igehirdetését hallgattam néhány nappal ezelőtt egy pesti autóbuszon. k.—á.—
